Prágai Magyar Hirlap, 1933. július (12. évfolyam, 147-171 / 3257-3281. szám)
1933-07-20 / 162. (3272.) szám
4 S,' 1938 július 20, oBiitarüBfc. Hova lehet még kivándorolni? Palesztinában nehéz megélni — Az Egyesült Államokba ki lehet vándorolni, de nem érdemes — Braziliába irányul a legerősebb kivándorlás Prága, julius 19. A munkanélküliség a legtöbb országban még mindig növekvőben van s igy a ki- vándorlási lehetőség napról-napra aktuálisabb. Nem csodálható, hogy a munkanélküliek beleka= paszkodnak minden reménybe és ha valahol a világon kivándorlási alkalomról hallanak, pontos vizsgálat nélkül adják ki magukat a reménységnek és nem gondolnak arra, hogy a vágy a gondolat szülőanyja. Igen sokan vándorolnak ki megfontolatlanul és ezek közül boldogak azok, akik csalódottan visszatérhetnek. Fontos ezért, hogy időn- kint megbizható jelentéseket közöljünk a külföldi államok munkapiacairól, elsősorban a tengerentúli országok viszonyairól, hogy ezáltal is óvjuk meg a meggondolatlanul kivándorolni akarókat. Ausztráliában rossz a föld Néhány nappal ezelőtt merült fel egy uj kíván dorlási terv, amely szerint Ausztráliában akarnak kivándorlókat megtelepiteni. Ugyanekkor azonban ihirek érkeznek arról, hogy az angol kivándorlók Viktória államban óriási ínségben vannak. A tele* * pesek rossz helyzetét nem a gazdasági krízis okozza, hanem az a körülmény, hogy a kivándorlóknak megmüvelhetetlen területeket osztanak ki. Ugv látszik, az angol kormány lehetővé tette a kivándorlást, mielőtt pontos képet kapott volna a Viktória állambeli viszonyokról. Palesztinában sem jobb a helyzet Palesztina az utóbbi időkben szintén mint a ki vándorlók egyik célpontja ismeretes, különösen zsidók számára. A Palesztinába való bevándorláshoz az ottani kormány engedélye szükséges, amelyet a konzulátusok, vagy a Palesztinában élő rokonok, ismerősök ajánlására állítanak ki. Az ajánlóknak igazolniok kell a kivándorló anyagi és egészségi viszonyait. Csak azok kapják meg azonnal a bevándorlási engedélyt, akik legalább ezer font tőke felett rendelkeznek és meg tudják szerezni a pénz kiviteléhez szükséges kiviteli engedélyt. A Berliniben megjelenő „Jüdieche Rundschau*1 röviddel ezelőtt közölt ismertetést a palesztinai viszonyokról, különösen a mezőgazdasági termelés* ben való megélhetésről. Azok, akik koruknál, vagy testi állapotuknál fogva nem alkalmasak a nehéz munkára és igy bérmunkásokat kénytelenek alkalmazni, legalább háromezer font tőkével kell hogy rendelkezzenek. Az erős fiatal emberek, — legfeljebb harminc éves korig, — akik még képesek arra, hogy uj nélkülözéséé életet kezdjenek el, beérhetik ezer-kétezer font tőkével is. Az olyan embereknek pedig, akik képesek arra, hogy egy évtizeden keresztül mint bérmunkások dolgozzanak és a saját gazdaságukban az átlagosan jóval felüli munkát tudják elvégezni és ezalatt az idő alatt a legszerényebben tudnak élni, elegendő 400 font is, hogy saját földművelő telepet létesítsenek. A mezőgazdaságon kívül az iparban olyan emberek boldogulhatnak, akik= nek szaktudásuk van és jelentős tőkével tudnak hozzájárulni valamely jól menő iparágban létesítendő vállalathoz. Diplomás emberek (orvosok, fogorvosok, mérnökök, ügyvédek) számára egészen rosszak a kilátások, mert ezek a pályák Palesztinában túl vannak zsúfolva, Nagyon kevés a kilátás kiskereskedők és kereskedelmi alkalmazottak számára is, mert ez a pálya is túlzsúfolt, Kézművesek, akik ügyesek a szakmájukban és legalább 250 fonttal rendelkeznek, sokszor juthatnak megélhetéshez. A havi megélhetéshez szükséges összeg ruházattal, lakással, adóval ,stb. együtt a városban 3—4 tagú család számára legalább 10 font, kereskedők, irodai alkalmazottak 15—20 fontot kénytelenek elkölteni, mig magasabb tisztviselők, orvosok, ügyvédek, etb. havi kiadása 25—50 font, A mezőgazdasági telepeken körülbelül 25 százalékkal olcsóbb a megélhetés. Egyiptomban nincs hely idegenek számára Ami Egyiptomot illeti, olyan hírek terjedtek el, hogy a Németországból emigrált orvosok és ügyvédek közül kétszázan helyezkedhettek el az országban. A hirekkel kapcsolatban kijelentette az egyip tömi belügyminiszter, hogy valóban érkezett hozzá ilyen kérés, de kénytelen volt elutasítani, tekintettel arra, hogy a belföldi orvosok és ügyvédek is nehezen tudnak megélni. Külföldieknek, akik foglalkozást akarnak űzni Egyiptomban, a legritkább esetben adják meg az ehhez szükséges engedélyt. Amerika — változó Érdekes itt tudni, hogy az Egyesült Államokban ez év április 30-ig az engedélyezett bevándorlási k vóta távolról sem volt betöltve. Az Amerikába való kivándorlás úgyszólván teljesen megszűnt, mert az ottani munkanélküliség elveszi ettől az európai kivándorlók kedvét. Braziliába még mindig sokan vándorolnak ki. Sao Paolo államba az elmúlt évben 22.378 ember vándorolt ki. 1933. év folyamán 35.000 japán vándorolt ki Braziliába. Úgy látszik, hogy Csilében is jobb dolguk van most a kivándorlóknak, mert a munkanélkülieket nagy mértékben foglalkoztatják az aranymosó telepeken. Március elején Csilében 75.000 munkanélküli volt a múlt év novemberében kimutatott 132.00 munkanélkülivel szemben. Nagyarányú kivándorlás indult meg a brazíliai Parana államba is, amelyet a „Parana Planta- tions Ltd.“ londoni társaság szervezett meg. A kiima itt az egész vidéken szubtrópikus és a területek rendkívül termékenyek. A kivándorlók telepitésé= re szánt terület 500—600 méter magasságban fék szik és dombos vidék. Litvániában is romlott a helyzet A litván belügyminisztérium törvényjavaslatot készit, amelyben korlátozni akarják a külföldiek tartózkodását és foglalkoztatását Litvániában. Ez év május elsején Litvániában 12.500 külföldi talált foglalkozást, akiknek évi jövedelme körülbelül 20 millió lírát tett ki. Ennek a pénznek nagy része külföldre került, ezért akarja korlátozni a kormány a külföldiek letelepedését. Mindezekből látható, hogy a kivándorlók kilátásai sehol sem rózsásak és mindenkinek alaposan kell érdeklődnie az ország viszonyai felől, ahová ki akar vándorolni. Ha&yu halála Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Most elbuceuzkodom tője. Mint az ünnepi szónok, utána kiáltok, harsányan: — Hűséges és jóságos. Kölyökkorodtól fogva — tizenhárom hosszú esztendő óta — itt velem, egy házban, egy födél alatt, jóban-rossz- ban. Magányom osztályosa. Egyszerű és bölcs. Lélek te, lélek. Eltűntél, mint a lélek. Ez az első hűtlenséged. * Hattyúnak hívták. Fiam a kiskorában eleinte igy nevezte: „Kosztolányi Hattyú44. De miután megtudta, hogy a kutyák, noha állandóan közöttünk vannak, nem családtagok s a családok vezetéknevét nincs joguk viselni, ő is a rendes nevén szólította. * Én még ezt a nevét se használtam. „Kutya14 — mondogattam neki, valahányszor rápillantottam, mert azt éreztem, meg-megujuló ámulattal, hogy ő egy másfajta élőlény, a kutya. „Ember44 — gondolhatta ő, amint rámtekintett, mert egész lényén az enyémhez hasonló, soha- el-nem-apadó ámulat tükröződött, hogy egy másfajta élőlényt lát, egy embert. * Körülbelül ez volt közöttünk a viszony. Két teremtmény egymás mellett, ezen a csillagon, két lélekző, elmúló tára. Van polgártárs és embertárs. Arra a nagyobb közösségre, arra a titkosabb kapcsolatra, mely két élőlényt egybe- füz, nincs szó. * Nem hiszem, hogy gazdájának tartott volna. Ehhez én nem vagyok eléggé komoly. Csak az adóhivatal könyvelt el eképpen: „ebtulajdonos“. ő tudta, hogy nem birtokolom őt. Sem a gőgöm, sem az ostobaságom nem akkora, hogy egy lelket magaménak követeljek. Épezért alig engedelmeskedett, csak szeszélyből, ha kedve volt rá. Nem tisztelt. Amíg üldögéltem a kertben, rá se hederitve, egyszerre fölemelte egyik lábát, otrombán-esetlenül a térdemre nyomta s ott hagyta egy darabig. Az élőlények — még azok is, akik beszélni tudnak — igazi szeretetiiket a tapintással értetik meg, azzal, hogy egymáshoz érnek. Éjjel, ha hazajöttem s az előcsarnokban villanyt gyújtottam, fölébredt. Már régóta nem csaholt örömében, farkát se csóválgatta. Ilyenkor kissé hunyorgott a hirtelen világosságtól. Aztán valami családias tündóri melegség gyulladt szemében, mintha ezt mondaná: „A, te vagy?44 Gondolatban bizonyára tegezett — a kölcsönösség alapján —, mint én ót. * Múltkor délben a városban voltam. Fölszólítottak otthonról, Közölték, hogy nem eszik, nem iszik, az óljába bújik, egy sarokba. Az orvos, akit ellhivtak hozzá, egy kemény, idegen tárgyat tapintott ki a gyomrában, azt hiszi, hogy lenyelt valamit. Eddig még nem volt beteg soha. Tudtam, hogy az ő fajtája — magyar kuvasz volt — húsz—huszonöt évig is elél s voltakép még nem is nagyon öreg. De rosszat sejtettem. Hazasiettem. Ott feküdt egy pokrócon, az ólja előtt. Közben kicsalogatták. Előtte tej, viz, cukor. Nem nyúlt hozzá. Szemét lehunyta. Hiába kedveskedtem, nem törődött velem. Szaporán lélek- zett. Nagy láza volt. Bennem minden érzés azonnal segítő készséggé, cselekvéssé alakúit. Kocsit rendeltem. Ráraktuk. Könnyen ment. Máskor a fogával tiltakozott volna ellene. A környéken, az emeletek ablakaiból könnyes szemek nézték. Gyermekek kiabálták a nevét, mielőbbi gyógyulást, visszatérést kívánva neki. Ezek vele együtt növekedtek. Még nem is beszéltek, már őt csodálták, amint csontokat ropogtat, amint a kert falára lép, fehéren, mint Lohengrin s bozontos fejét rázogatva hősi_ zengéssel beleugat a zimankós éjszakába. Őskori regevilágukban ez a kutya jelentette a bűvös állatot. Népszerű volt körükben. Ha tőlük függ, nyilván őt választják meg képviselőjüknek. * Az állatorvosi főiskola sebészeti osztályára vittem. Ott ráemelték egy üvegasztalra s meg- hőmérőzték. Negyvenegy és fél fok láza volt. A tanársegéd tapogatta a gyomrát, hosszan tapogatta, lelt is benne valamit, de kijelentette, hogy az aligha „valami idegen tárgy44. Hogy micsoda, azt csak műtét derítheti ki pontosan, csakis az segíthet rajta, ha segíthet. Beleegyeztem. Erre gyöngéden megveregette a kutya hátát — milyen kedves volt ekkor — 6 odaszólt a főápolónak, immár a mesterségnek számomra mindig megható, tárgyilagos rövidségével: „Has müt ét44. * A kutyát visszatették a földre. Horkolva aludt. Szívverését alig lehetett érezni. Koffein- oltást kapott. Valamit felocsúdott. Kinyitotta szemét. Két elülső lábát egymásra rakosgatta, mintha föl akarna kelni és menekülni, de lábai összeesuklottak. Nem kísérletezett többé, beletörődött, elnyúlt. Egy teljes óráig készültek a műtétre. Főzték a műszereket a gázkályhán. Benzint öntöttek a moedótálakba, meggyujtot- ták, tűzzel fertőtlenítették. A tanársegéd s egy orvos mosták a kezüket, csorgó viznél, szappannal, majd kefével és szublimáttal, húsz percig mosták, tíz percig tisztogatták körmüket is. Már hozták a kifőzött rostán a kifőzött késeket, ollókat, csipeszeket, a tűket, a beléjük akasztott kifőzött fonállal, a kifőzött kendőket és a kifőzött kesztyűket is s a konyhasó-oldatot, a parafint, minden eshetőségre. Közhen az ápolók a kutyát ismét az üvegasztalra helyezték, hátvást. A főápoló simára borotválta a hasát. Lefejtette róla bundáját. Csupasz mellett láttam őt, amint még soha. Bőre szakasztott olyan volt, mint a miénk, csak rózsaszínű. Egyik ápoló ~ zsineggel kötötte be a száját, hogyha harapni találna, s a két elülső lábát tartotta, keményen, a másik ápoló pedig a két hátulsó lábát. Szuszogott, nyögött, de nem látszott, hogy szenvedne. Fehér pofáját szőr borította. Amit érzett, az mind a szemébe futhatott. Ezt azonban még mindig nem nyitotta ki. * Altatni nem lehetett, a korára való tekintettel. Helyileg érzéstelenítették, öt-hat ponton. Figyelmesen hajoltak föléje az orvosok az éles villanyfényben. A kés nyolc centiméter hosszú sebet metszett a bőrén. Alig vérzett. A tanársegéd a mutatóujjával lassan, óvatosan belenyúlt a hasüregbe. Sokáig keresgélt ott. Kihúzta mutatóujját. Alvadt vércsomó feketedett rajta, a beiső vérzés jele. Megint belenyúlt, most már mind a két ujjával s tovább kutakodott, percekig, némán, a homlokát ráncolva, el- elkomorodva. „Igen44 — mondta, inkább önmagának. Egy gyermekfej nagyságú husdagamatot talált, egy szarkómát, mely a májra tapadt s már áttevődött a többi szervekre is, ennélfogva céltalan eltávolítani, céltalan tovább kínozni szegényt. Kérdőleg pillantott rám. Én bólintottam. Hasonló esetben magamnak is ezt kívánnám. „Morfint44 — kértem. „Morfint14 — hagyta helyiben, résztvevőén és utasított, valakit, hogy hozza. „Nem44 —> mondtam, mert átnyilallt rajtam a gondolat, hogy az örökkévalósághoz viszonyítva mit jelent a központi agyveilő egy villámgyors görcse, mely után úgyis a semmi következik. Ekkor a segédkező orvos már visz- szatért az oltótüvel, melynek üveghengerében megcsillant a sztrichnin rózsái!ó oldata. A tanársegéd a kutya szivét keresgélte. Elfordulj tam, hogy ezt mégse lássam. Intettek, hogy visszafordulhatok. Már nem élt. Zárt szemmel hevert, ahogy eddig, de mozdulatlanul. Csak szervei remegtek. Azok még éltek. A belek, melyek először érintkeztek a szabad levegővel, mióta a világon vannak, fodrosán összetürem- kedtek. Láttam a szivet, a tüdőt, a szivet. Arra gondoltam, micsoda fönnhéjázás rangkülönbsé- get tenni élőlény és élőlény között, oktalan állatról és okos emberről beszélni. Mintha az számítana, az a semmiség, hogy az egyik beszél, a másik pedig nem, az a buta különbség, hogy az egyik csokornyakkendőt hord, színes sávval, a másik pedig nyakörven s nem ez számitana itt, ez a mély szertartás, ez a rejtélyesen ősi divat, amellyel össze vannak bogozva a ezervek, az élő szövetek, az idők kezdetétől fogva a miénkéhez hasonló módon, ijedelmesen azonos rendben, elkészítve életre, fájdalomra és halálra. Porig hajtani itt a fejet. Alázatot. * „ügy döglik meg, mint egy kutya44 — csöng vissza fülembe a régi mondás. Nem, kedves barátaim, ma már a kutya se pusztul el „ugy“. Kórjelzése van és kórjóslata, s az irgalmas tudomány egy egész óráig fertőtlenít, egy félóráig mosakodik s az ő érdekében is elkövet mindent, ami emberileg lehetséges. Könnyekig megindító ez. De a lényeg a régi. A kutya úgy pusztul el, mint az ember s az ember úgy pusztul el, mint a kutya. Mi mást tehetnek ezek a kedves, tudós ég kitűnő orvosok. Mossák a kezüket. * Otthon a folyosón, ahol heverészni szokott, valamivel gyakrabban haladok át, mint azelőtt. Az Űdvaron nem tekintek az ólja felé. Micsoda csönd van. Magamban beszélek. Életem egy darabja. Emlékek rohannak meg mindenünnen. Naponta eltársalogtam vele. Mégse tudtam, hogy mi lakozik benne, hogy milyen nyavalyát hordoz magában. Szenvedett? Az állatok olyar nők, mintha szenvednének. Miért élt? Evett- ivott, aludt, vágyakozott a szeretetre. Nemrégiben egy kölyökkutya járt nálunk. Hátára hemperedett, szájába harapott egy gályát 6 vihogó fogai közül mutogatta neki. Nagy sikere volt. ő szegény — a vén fejével — megirigyelte fiatal vetélytársát. Bukfencezni kezdett, éh kapta a gályát s pomtról-pontra utánozta azt, amit látott, ahogy egy medve utánozhat egy pillangót. Egyébként sok mindent tudott. Lábait egymás után emelgette, azzal! kért enni. Nem nyúlt a tilalmas ételhez, inkább a falra bandzsított s várakozott. Később, amint vénült, különccé vált, akár a magányos agglegények. Voltak egyes rigolyái, melyeket nem értettem. Ha cigarettára gyújtottam, megugatott. Nem helyeselte. Halálosan félt a tükörtől, de minden nagy vagy kis tárgytól is, melyet feléje tartót, tűk, egy kefétől, sőt egy fogpiszkálótói is. Bizalmatlan lett a kiismerhetetlen, anyagi világgal szemben, mely körötte f'OTOg és hánykolódik s nem tudni milyen tőröket, cseleket tartogat számára. Bizonyos szobáinkba se jutalomra, se fenyegetésekre nem volt hajlandó belépni. Ezek közé tartozott az én dolgozószobám is. * Az, hogy szenvedett, talán csak abban mutatkozott meg, hogy újabban nagyon szeretett mellettünk lenni. Nappal is bekér edzett s kétségbeesetten nyitt, ha kizártuk. Lehet, hogy közelünkben némi biztonságot érzett. Múlt vasárnap délután egyedül írtam a dolgozószobámban. Egyszerre nyílt az ajtó. ő lökte be, az orrával. Elámuiltam. Egészen közel jött hozzám, az Íróasztalomig, ott megállt, rám bámult és lihegett. Ez is egyik öregkori, bolond szokása volt-. Évekkel ezelőtt, egy rekkenő nyáron, amikor hosszú nyelvét kilógatva lihegett, mulattunk rajta, észrevette, hogy ez nekünk tetszik s azóta még csikorgó télben is lihegett, ha kedveskedni akart, vagy kért valamit. Enni adtam neki. Otthagyta. Friss vizet öntöttem táljába. Nem ivott. Ajtót nyitottam, hogy kieresszem az udvarba. Nem ment ki. Folyton követett. Csak bámult rám és lihegett-lihegett. Talán ekkor akarta közölni ezt: „Segíts, kérlek. Velem valami borzasztó történik, valami kimondhatatlan. Visznek és tolnak oda, ahova iszonyat elmenni. Se- gits.“ Nem értettem meg. De mit tehettem volna, ha megértem? Magunkon se tudunk segíteni. * Hol vagy most, ki lobbant ideges omó? Mindegy, akárhol, én is oda tartok, ahol most te vagy. Ez az egy bizonyos. De ha egyszer a holdban, vagy valahol másutt mégis találkoznánk az eltűntekkel s szeretteim között, akiket már őrjöngve megöleltem és már össze-vissza csókoltam, téged is meglátnálak, a te ismert, feledhetetlen fejedet, annak úgy örülnék, hogy sirva fakadnék. * Hagyjuk ezt. Nem illik hozzám. Meg kell szokni. Egyelőre az ebédek-vacsorák a legszo- morubbak. Csontok esnek tányérunkba, sajthéjak. Tegnap még becses csemegék. Ma értéktelen hulladékok. Vigyék ki, dobják a szemétbe. Ezt sokáig nehéz lesz majd megszokni.
