Prágai Magyar Hirlap, 1933. június (12. évfolyam, 125-146 / 3235-3256. szám)
1933-06-17 / 137. (3247.) szám
ilmnu-mdámk A viddini takarékpénztár elhunyt Igazgatója Várna, jiumius elejém. Harminc újságíró kirándult a Balkánra, nem 06oda, ha Beigrádtóli kezdve a dunai gőzös tér tejéről éhessen leste éő kívánta a Balkánt. Tűin Sz eve rímnél, az első ó-román városnál, ahol a „Jupiter*1 kikötött, a híres bécsi fotográfus ajkát. diadalorditás hagyta el és hanyathoanloik elrohant fegyverével, a fényképezőgéppel, a hajó kijáratához. A többiek utána. A román pénzügyőrök és rendőrök gátját az áraidat könnyűszerrel áttörte és ott álltunk a Balkán első üdvözlete előtt. Román cigányok voltak. Első csemege a-z egzotikumra vágyó nyugatiak számára. Jómagam gyakran fraternizáltam cigányokkal, de az ijesztő cigány'társaság láttára megdöbbentem. Kinn ülitek a hajóállomás mellett, riadtan összebújva, mindenkitől . távol, elszigetelten, mint másod-, sőt harmadrendű emberekhez ülik, sötéten, a piszok páncéljába burkolózva, a hátuk közepéig érő sámsoni hosszú hajijai, a rongyokban, — de miféle rongyokban! Éppen az elmúlt hetekben szörnyű dolgokat olvastam a regáti cigányokról, a fejem szédült tőle. Ezekben az emberekben állítólag csillapíthatatlan szabadságszomj van, ami nemes és dicsérendő dolog volna, ha nem esne túlzásokba. Az' egyik szabadságszerető román cigány például meggyilkolta apját, anyját, eladta feleségét, elzálogosította gyerekét, végül lelőtt két cs-endőrt, mindezt azért, mert szabad akart maradni, szabad, mint a madár a mezőn, vagy az oroszlán a sivatagban. Valóban szörnyű alakok voltak a turnszeveriniek is. Dús, bozontos 'baljukon kis pörge kalap, arcukon sasorr és évtizedes kosz, barna rongyaikon gazdag hímzés, s a iegkom- gaktabb ruhadarab rajtuk a fekete harisnya volt, amit a piszok vont lábukra. Amikor a fotográfus feléjük közeledett, a fő-cigány fölállt s hatalmas furkósbotját suhogtatva, eléje jött.. A kis 'bécsi fényképész hátrálni kezdett, mire váratlanul fölpattant a cigánybanda, a gyerekek, a kövér nők, az aggok és felénk rohantak. Szerencsére közben husz-an voltunk már a parton, nem érhetett baj. A főcigány három lépésre fölünk megállt é6 érthetetlen nyelven hadarni kezdett. Nem féltünk többé, mert az egész banda elővillogó hófehér fogsorral röhögött. Mutattuk, hogy fényképezni akarunk. Ami ekkor tÖTtént, meglepett mindnyájunkat. Leesett az állunk. Alig értették meg a cigányok, miről van szó, póziba vágták magukat. Szabályos pózba, szinte betanult és ezinészies poziturába s úgy várták a fényképezőgép munkáját. Hárman-négyen leha-saltak a földre, a hők, kétségbeesést miméivé, a fejüket fogták, a gyerekek úgy tettek, mintha menekülni akarnának, két hatalmas főcigány pedig fölemelte furkósbotját, mintha agyon kivárná sújtani a lábuknál fetrengőket. Köziben a rögtönzött némakép szereplői kivétel nélkül belenéztek a lenesébe. Mintha az egészet egy rossz, dilettáns színpad ünnepi előadásából vágták volna ki. Egymás előtt restelkedve fényképeztünk és sietve visszakotródtunk a hajóra. Előbb azonban ki kellett fizetni a színészek gázsiját, nyitott tenyérrel ostromolt a karaván. Román pénzünk nem volt, a bécsi fényképész elővett tiz osztrák groschent és odaadta a főcigánynak. Az megnézte, odaadta a szomszédjának, aki xánkvigyorgott é-s németül mondotta: — Ein lei. Csodálatos csodálatosság, a turnszeverimi vad cigányok ismerték a valutákat. A Balkán eliparosodik, mint a párisi Montmartre és a román cigányokban szemmellátihatólag megvan a hajlandóság, hogy a párisi apacsok mintájára, üzletté alakuljanak át. * Délután megkaptuk az ellenpróbát. Sivár volt, sokkal színtelenebb, mint a szeverini cigányok s -nem indusztria. Vidd Liliben, az első bolgár városban kiszálltunk s megnéztük a helyet, ahol hajdan Kossuth Lajos legszomorubb napjait töltötte. Viddin kisváros, unott, szürke uiocákkal, porral, rossz házakkal, ügyetlen boltokkal, nyárspolgárokkal az uccán, kis, piszkos kávékázzál, ahol álmos pincérek és legyek tanyáznak, nincs semmi különös az egészben. Viddin ugyanolyan ittfelejtett, álmos életű hely, mint sok-sok ezer társa Középeurópában, vagy akár Nyugaton. Kedvetlenül pihegett az elhanyagolt uccák élete a nyári délután hevében, — utoljára Bretagneban láttam ilyesféle iires kis várost, csak az obiigát félgót dóim helyett a török basa félérdekes régi vára állott Viddinben. A vár tetején nem lebegett félholdam lobogó, hanem a Singer-varrógép nemzetközi plakátja, ez is kiábrándítóan hatott s nem vigasztalhatott meg az sem, hogy a plakátot cirilbetüs írás díszítette. Csalódottan c-sászkáltunik a józan nyárspolgári uocákon. Az egyik téren embercsoport állt némán egy ház előtt., temetési hintó érkezett, egyre több bámészkodó, a halottas nénikék, a kiváncsiak, — ez is olyan, gondoltuk, mint nádink: a kisváros egyetlen szenzációja itt is a temetés. Megkérdeztük, ki halt meg s oda akartunk menni a ház elé, hadd lássuk a helyi szokásokat. Bolgár vezetőnk sóikéig tárgyalt egy sétáló unnál, majd leintett. — A takarékpénztári igazgató halt meg, ne menjünk oda, ne zavarjuk a gyászolókat. Igaza van, Isten nyugosztalja a viddini takarékpénztár elhunyt igazgatóját, a szegényt, mit lőhet tenni, a takarékpénztári igazgatók éppúgy elhunynak Viddinben, mint minálunk. Az ember nem hinné, de vannak örökké tartó sikerek. Miután, a rAiglont, a Cynano de Bergeracot és a Pirinoesse Lointaine-t minden kulturország minden iskölásgyereke az első deklinációval együtt ismeri meg, érdemes tudomásul vennünk, hogy Madame Rosomond Gérard és fiai, Maurice és Jean Rostand csak néhány éve adták el Henry Cain-nek 50-000 frank előleg s megfelelő tan- tiemek ellenében a 'három klasszikus darab megzenésítési jogát. Ez a nevezetes esemény egyébként a pari si törvényszéket foglalkoztatja, mert közben kiderült, hogy a három darab megoperette- sitésére más vállalkozó is akadt, sőt hogy az ismert zeneszerző Vittori szintén jelentékenyebb előleget szúrt le a Rcstand-öröbösök- nek a kizárólagossági jégért, mely alapom a kitűnő színpadi szerző. Maurice Rostand most egyidejűleg két kár térítési per alpereseként áU a biró előtt.,, Négyezer tábornok ostromol egy mozivállalatot Miközben folyik a per, egy világhírű mozi- vállalat (cégeket e rovatban nemi ajánlunk) valahol Nizza közelében egy ugyancsak világhírű orosz rendező vezénylete alatt a Rostand Aiglónját filmesíti. Az utolsó szín a Waterlooi harcmező; a gárda meghal, amihez négyszáz gránátos- és száz famtassin- statiszta szükségeltetik. A .rendező tehát közzétesz a „Nizzai F ényszóró “-bán („Éda i- eur de Nice“) egy idevonatkozó hirdetést és kissé elképed, mikor másnap hajnalban csekély négyezer ember tolong a műterem kapui előtt, cári ezredesek és tábornokok, nyugdíjazott és emigrált olasz, örmény, lengyel frontszol- gálatos tisztek és tömeggel az egykor volt osztrák-magyar hadsereg kiérdemesült veterán tisztjei is, akik mind égtek a vágytól, hogy Napóleon közkatonáit személyesithes- sék százkor on ás zsold ellenében. Voltak, akik szép harci elánnál egyszerűen kapádból átugrottak a magas kőfalon és a filmtelep udvarán rámcigálták elő szakadozott tiszti okleveleiket és siralmas, megkopott hadi- keresztjeiket. „Micsoda elsőrendű tömegmozgalom! Hogy annyi eszem nem volt, ezt az egészet felvétetni J“ bosszankodott a rendező, de a kiválogatást végül csendőrsegédlettel kellett megejtenie- Mikor már elülni látszott a vihar, akkor indultak rohamra a francia front szol gálafosok: az egészet élőiről kellett kezdetni, mert törvény tiltja külföldi munkaerők alkalmazását, amíg francia ajánlkozók is vannak. A hadi- jelentés szerint a rue Saint-Augustin-i harcnak Nizzában 7 kórházi ápolásra szoruló súlyos és további 50, a helyszínén első segélyben részesített könnyű sebesűltje volt... És mondják még, hogy Franciaországban nincs munkanélküliség! A nemzet csalogányt keres Mindamellett azt suttogják beavatott körökben, hogy Mr. Fabie, a Oomédie Fran- caise adminisztrátora, nagy bajban van, mert nincsen elég színésze. Az évszázados miüintézet “sociétaire“-jei egyre-máera mondanak le megtisztelő pozíciójukról és tehetséges kezdőket egyre nehezebb kapni 700 frankos havi gázsi ellenébenA Jupiter messze járt már a lapos Dunán, csalódottan, unottan ligézett a társaság a fedélzeten e %>peu arra gondoltam, 'hogy a vidék egyre unalmasabb lesz, minél közelebb kerülünk az igazi Balkánhoz,, arra gondoltam, micsoda svindli volt a turnszevermi cigánykaraván, amikor behunyt szemmel, félig elfeküdive, megszólait a méla csöndben bolgár vezetőnk: — A takarékpénztár igazgatója macedón, volt. Tegnapelőtt lőtték le a viddini főuocán. Azért neon akartam, hogy oda menjünk. Mintha darázs csipte volna meg az újságírókat. FölugTáltak, össze-vissza kiáltoztak, izgatott kérdésekkel ostromolták a szomorúan mosolygó bolgárt. A Duna jobbpartján, az elmosódó messzeségben, megjelent az éleaprofilu Balkán-hegység gyér hóval födött gránitfalanxa. nek eminensei hagyományosan az állami színházban kell hogy meginduljanak a csillagok felé. A legutóbbi vizsgának is mind az öt díjnyertesét sietett angazsálni a derék Fabre, sőt az egyik lauréaíe kisasszonynak a fölvétel estéjén mindjárt szoreipeoskét is osztott ki. A függöny felgördül, a főpróba kez- idődik: a kisasszonynak bice-hamva sincs. Nosza megindul a keresése a kulisszák mögött.-— Nem látta a kisasszonyt? — kérdezik a szellemes Mme Dussane-t. — Alkalmasint tournézik — felelte maliciózus komolysággal, mire az edzettszivü Fabre mindössze azt sóhajtotta mélyen: Korán kezdi... Osszeiáncolt milliók Mégsem lehet azt mondanom azonban, hogy a színművészet e szomorú időkiben már nem táplálja emberét. Imént bontották fel a felejthetetlen Pavlowa végrendeletét, kinek — mint kiderült — a szerencsés Vietor D'Andre egyetlen örököse, aki kísérő zongorádból fokonként emelkedett a férji magaslatig és kiderült, hogy az örökség csekély 860 ezer dollár s ebből 5 millió francia frank készpénzben. Ezért még érdemes táncolni! És a revü sem utolsó dolog- Kérdezzék csak meg DuJfrenne-t és Varna-t, akiknek a Casino de Paris-ban a Baker-revti kerek kilenc millió frankjukba, került, de ezzel szemben huszonkilenc millió frankot‘ hozott az isteni Josefimnel és még egy harmincadikat nélküle, miután Baker kisasszony végleg belebetegedett a túlzott munkába és helyét egy másik „nógreese“, Luki Gould foglalta el. Felbuzdulva a Párásban is példátlan sikertől (mit szólnak hozzá szegény középeurópai színigazgatók!) teljes erővel vetették magukat az uj Mistinguette-revüibe, amely csak imént kezdődött, de máris három millió frankba került. Nem is csoda: a legvonzóbb fél- és háromnegyedrészben meztelen nők mellett kapunk a revü folyamán egy édethü hóvihart és egy klasszikus kocsiversenyt, melyben a Houdk-cirkusz egész lóáJlomárnya szerepel. A klasszikus ,yMiss“ is megerőlteti magát ezúttal, hogy uj legyen, amennyiben az összes habituék bámulatára nem jön le a lépcsőn szokása szerint az első felvonás elején, ellenben a harmadik felvonás végén jön le a lépcsőn, mely cselekedetéhez az ameri- kan „Peanut Vendor“ dalt énekli, melyet egyébként már hónapok óta kínoznak Franciaország minden zenekarai. Ezt a merész újítást alkalmasint világkörüli utjján találta ki a művésznő, aM — mint a kellő reklámhadjáratból pontosan tudjuk — néhány válogatott emberével Algert, Orant, Marokkót, Spanyolországot, Olaszországot, Dániát, Svédországot, Hollandiát, Németországot és még néhány vidéket járt be. Kevesebben tudják, hogy mindez utjain partnere, egy Rod Riffler nevű ragyogó táncos volt, ki ez angol név mögött hamieithatatlan bécsi fiú, igen nagy jövőt jósolnak neki s jelenleg Londonban Coohrane-nél arat sikereket egy val- oerben Strauss-i zene mellett. Alig egy éve még a Quartier Latinben éhezett. Most Zágrábban teasüteményt keresztelnek el a nevével, ami tudvalevőleg a meginduló világhír legbiztosabb jele... A Pagno! milliói De nemcsak a könnyű múzsák ontanak tem, hogy nyolcszáz élő-adás, világsiker és ananyüzön után mégis csak megszabadultunk valahogy a Topaz-tól, kiderült, hogy most volt Topaz-premiere — a tokiói császári színpadon. Most már csak a Fidzsi-szigetek következhetnek. Pagnol, aki időközben sarteei nagybirtokos lett, bölcsen ismervén a színpadi szerencse forgandóságát, szentül megfogadta, hogy a Topáz marad utolsó darabja életének. De ember tervez — asszony végez. Egy elmondhatatlanul azőke angolszász hölgyé a felelősség, hogy megszületett a „Famny“ is és követte elődjét a százas elő- adiásiszériák utján. Sőt ujj Pagnolokat is élvezünk azóta és közben magát Pagnolt a Para- rnount fílmtársulat szerződtette mint szcená- riumirót évi egy millió frank fizetés ellenében* Egy párisi színész élettörténete Ha már régi titkok kilfeosegésénél tartunk, ennyi idő után utólag talán elárulhatjuk azt is, hogy a Fanny sikere a színházi kabala szerint annak köszönhető, hogy szinrehozatálát óriási botrány előzte meg. E botrány hőse Jules Raimu, a comédien du jour, a párisi közönség kedvence. Itt gyorsan el kell mondanom, hogy ezt a nagyszerű Raimut eredetileg Jules Muraire- nek hívták és hogy ő maga csodálkozik legjobban saját hirtelen nagyságán. — Ámbár — mondta e sorok írójának — ha egyrészt minden darabban magamat adom is, minden , .szinészkedés “ nélkül, másrészt a szinészkedés -életem egyetlen tartalma és ideálja. Hat éves voltam pontosan, mikor az első színházamat kaptam ajándékba — pappemdekliből, kivágott ezinészíigu- irákkal- Ez volt egyetlen kedves játékszerem hattól tizen kétéves koromig. Tovább nem, mert 12 éves koromban komolyabb színházat rendeztem be az apáim bútorüzletének egyik raktárhelyiségében, mely különben végzetszerűen a rue de la Comédiere nyílt. A díszleteimet butor- szállitó ládákból állitattam össze, a függönyeimet pedig kanapéhuzatokbói és színészekül életnagyságu marionetteket faragtam; magam gyártottam a darabokat is és én beszéltem a babák helyett. Tizenötéves koromban már nagy színházat játszottam szabad ég alatt, a megyeház előtti téren, sőt beléptúdijat is szedtem, személyen kint három sout s ezt estéről estére az egész nyári vakáción keresztül. Két évvel később megismerkedtem Mayollal, mikor nálunk vendégszerepeit, s ő magával vitt Páriöba a maga kabaréjába, a Conoert Mayolba revüezinész- nek. Most drámai szánész vagyok, de csakúgy sajátmagamat játszom, mint a revüben vagy az apám bútor magazinjában. Világos, hogy ezzel a naturbursch színész- szél a királyi attitűdökben tetszelgő Léon Volterra — ki mielőtt a Théatre de Paris-t megnyitotta volna komoly színpadnak, egyszerre igazgatta a négy legnagyobb párisi revüszimpadot — huzamosan nem maradhatott jóiban. Az összevesz és a Fanmy egy próbáján történt. Amit Volterra mondott, azt inkább ne reprodukáljuk itt; tény, hogy Raimu azonmód távozott a próbáról. Másnap levélben mentette ki magát, hogy beteg, viszont Volterra ugyanez éjszakán találkozott vele furcsa vél étiemből egy igém kéteshirü éjszakai helyen, ott keményen rátámadt, mire Raimu röviden, de hatalmasam myakonvágta a mindenható Szimházembert. Másnap azután az egész színházi világ összecsődült a Théatre de Paris fekete táblája előtt, mert arra az volt kiírva, hogy Monsieur Raimu nem szerepel többé a Fannybán, a vele való szerződés határidő nélkül felbontatván és pedig „toutes les clauses de som eontrat jouent ti ses torts et grrieffs**. Ez a jogi hangzású forma pedig azt jelenti, hogy Raimu e naptól számított egy teljes esztendeig ugyan a Théatre de Paris-tói nem húz többé fizetést, de másutt sem léphet, fel ez év alatt sem filmben, sem színpadon. Raimu kínjában és dühében 'rögtön felszólította barátiját, Pagnolt, hogy a rajta esett sérelem megbos szidására vonja vissza tüstént a Fannyt a Théatre de Paris-tói és szörnyen meg volt sértve, hogy Pagnol ezt. meg nem tette a kedvéért. Nem is jelent meg a Pagnol coctailjén, melyet a nagysikerű szerző ,,Ma,rius“ cimü filmje tiszteletére adott, így Raimu nemcsak Voltenrával, hanem Pagnoiial is elrontotta a dolgát és az egész eset a bíróság előtt fog folytatódni, a történelmi pofon orvosi látleleteivel súlyosbítva. Képzelhető, hogy Páris művészvilága különleges élvezettel lesi már ezt a tárgyalást. Benedek Károly. Szerencsére áll még a Comservatoire, mely-. aranyat kfülőnJös kegyeltjeikre. Mikor azt hit* SZVATKÓ PÁL. Hácisi iuUfnfUstasá^oU A Prágai Magyar Hírlap párisi munkatársunktól
