Prágai Magyar Hirlap, 1933. június (12. évfolyam, 125-146 / 3235-3256. szám)

1933-06-14 / 135. (3245.) szám

'W***-**ura*'4 * m>XU ** A BUDAPESTI NAPOK Irta: NEÜBAÜEB PÁL ii. Nem írok jegyzeteim alapiján készült tanul­mányt a budapesti napokról, erre talán ké­sőbb kerül eor, de benyomásokat rögzítek meg, színes pillanatokat, 'amelyekben úgy tört fel e napok lényege, értelme és tartal­ma, mint borban a gyöngy. Anekdótásan rögtönzött rendezetlenségben születtek meg a gazdag műsoron kívüli pillanatcsemegék, az apéritiv utáni bors d‘oeuvre minden gasztronómiájával szellemi és lelki síkon. Egy megjegyzés, felkiáltás, az elragadtatás önifeledtsóge két mondatban és egy nagy re­cepció sikere intim és őszintén emberi ala­pon meg volt pecsételve a nemzetközi sajtó­nál, amelynek rezervált képviselői átéirez- ték, hogy MagyaTország a vendéget látja ben­nük, nem a nyomtatott betű világhatalmát. Az első kongresszusi nap száz impresszió­ja közül kiragadok egy-kettőt; kronikőr lé­lemre azokat, amelyekhez még megírandó kötetek tartoznak. Az első nap Horthy Mik­lós kormányzó fogadta a végrehajtó bizott­ság vezetőit a Várban. Szolgálattevő tisztek németül fejezi be -— isi ja kein Heuriger! * Azt hittem, hogy ezekulán Bécs nem lefiz jóban Páriissal és gondoltam, hogy a buda­pesti rendezői bizottság egyik ügyes csatló­sát ékelem a kettő közé, mert ahol egy-egy ilyen pompás vezető megjelent, harmóniá­ba olvadtak az ellentétek. A főváros autóica- ros megtekintése alatt nem láttam uj bará­taimat, de délután, a kormányzó garden- party-ján együtt bukkantak fel. Másfélezer ember, tábornokok, klérus, nemzetközi dip­lomácia nyüzsgőit a királyi várkertben. A bejáratnál a kormányzó és családja üdvözli a vendégeket. Ott Serédi Jusztinián hercegprí­mása, amott Ravasz református püspök, az egyik széken Hubay Jenő . . . Világhírű ne­vek, tompított konverzáció, pianós cigány­zene. A város felé néző oldalon hideg büif- fék és tea. Üdvözlések, keveredések . . . „Hol is találkoztunk a múltkor? Igaz, Boni- bayban . . .“ Többszörösen hallom a megál- lapitást, hogy Budapest valóiban a legelső nagyvárosok egyike . . , Délután a budapesti csehszlovák követnél, a megnyerő Kobr meghatalmazott miniszter­nél voltak a csehszlovákiai delegátusok és ott ismerkedtem meg Straka sajtófőnökkel, laki a két ország irodalmi kapcsolatait mé­lyíti el. Vele állok a várkert kőkerítése mellett és élvezzük a város naplementésen páratlan szépségét. Irodalomról folyik a ezé és pedig magyarul, mert Straka Kassán ne­velkedett. Capek, mondom. Szomory . . . Móricz . . . feleli. Raguzában nagy botrány volt, a németek miatt majd felborult 'a Pen- Kíuib. Azt mondják, külön Klubot alapítot­tak Berlinben, a Pa-pen-Klubot. Mi kelten itt fent a budapesti Várkertben nem ért­jük a raguzai zenebonát, de nem is érünk rá, hogy evvel az irodalmi elsiklással tovább foglalkozunk. Jönnek, mennek az emberek százai, a termekben kigyulnak a csillárok, a cigány húzza a csárdást és a modern tánco­kat. A kertnek a Citadella felé néző ré­szén Becs és Paris megbékélten poharazik, ezeket nem kell már félteni, magyar csatlós közbeiktatása nélkül győzött Budapest és a gard’en-party az elvi és elméleti ellentmon­dások fölött. A kongresszus tagjai, számsze­rűit vagy kétszázan, ismerősként üdvözlik egymást, mosolyok bukkannak fel a tömeg­ben, a jelvényesek boldogak és szívják ma­gukba a panorámát, Vár, Város, Duna és ember tömeg látvány osságát. Nincs, aki ne erezné a nagy látványosságban bennrejlő po­zitív tartalmat, belső kulturális erejét és ezen erő elszánt élniakarását. A tömeg már oazladoani kezdett. Ott ül­tem a ballusztrád mellett és nem tudtam szabadulni az emlékezés feltolakodó im.- presszójától: a magyar kommtin alatt is fent voltam egyszer a Várban és egy órán hosszat néztem le a Dunára és Budapestre* Akkor és most: két látvány, két világ. Egy, kedves, finomlelkü barátom, akivel -akkor együtt szenvedtünk a romboló materializmus történ elemnélküli lélektelenségétől, kiválik a tömegből, csendesen üdvözöl és mellém üj. Mindkettőnket ugyanaz a gondolat tölt ei, de nem foglaljuk szavakba; sa$t éle­tünk folyásáról beszélgetünk. Csak -amikor búcsúzunk, mondja halkan, filozofikus cso­dálkozással a hangjában: — Bámnlom a francia fiziokraták bölcses­ségét: Lissez fairé et laiseez passer, le mond© va de lui merne, A világot önmagára kell bízni, minden magától rendeződik el legjobban, nem kell semmiféle erőszakos megváltás. A széles Dunára boruló est békéje bó­lintva helyeselte ezeket a szavakat. * Egy órával később a váci püspökség bu­dafoki borpincéibe röpítették az autók a nemzetközi sajtót. Várt ránk az Egri bika­vér, Badacsony és Tokaj. és alalbárdosok közt elhaladva, respublikái- nus franciák és demokrata csehek, dollfusso- 1?au dacos osztrákok és polgári szudéiané- metek csoportba tömörültek, mintha de­monstrálni akartak volna az ezeréves Tra­díció kolosszális mámránypiraanisa ellen. A fogadtatás termében félkörbe formálta őket az udvari szertartás és néhány percnyi vára­kozás után szvitjével belépett a kormányzó. A nemzetközi szövetség elnökének beszéde után a kormányzó faneia, angol, olasz és német nyelven üdvözölte a vendégeket, majd a republikánus becsületrendesek és demokraták meglepetésére oly megnyerő közvetlenséggel tartott cercle-t, hogy egy csehszlovák kolléga fülembe súgta: — Pont olyan kedves és megnyerő, mint Masaryk elnök. A kormányzó ebben a pillanatban az egyik franciával beszélgetett és finom poen- lirozással elmondta egy versenyló történe­tét, amelyben sokan csalódtak és vesztettek, de amely a végén mégis befutott, jóvá tett mindent, kárpótolt mindenkit, győzött. — Mért mondta ezt el? — súgja egy né­met, aki csak résziben értette a francia nyelvet. — Egy nemes ló, egy nemes ember és egy nemes nép történetét mondta el — feleltem csendesen, németül. A kormányzó ekkor már néhány lépéssel odébb beszélgetett és az a francia, akinek a ló történetét elmondta és aki meghallotta a német kérdés-feleletet, észrevétlenül hoz- zánk fordul és kezemet megszorítva néme­tül mondja: — Ein edles Volk! A kongresszus további napjain mindunta­lan felkeresett és elmagyaráztatta magának a nemes nép történetét. Recepció után az ő társaságában indultam kifelé és a bécsi Neue Freie Presse monok­lié szellemese, akivel már a hajón megér­tettük egymást, hozzánk csatlakozott. Az ő edzett grinzingi Gemütlichkeit-ját nem kezd­te ki a Vár és a recepció, sőt ellenkezőleg, vonalalatti tárcazsargónban megállapította, hogy a tradíció konzerválása egyenlő a pa­noptikummal: minden viaszosán élettelen, sehol a lélek, a meggyőződött hit. A francia ur arckifejezése a gall racionalizmus fölé­nyébe siklik át: — Maguk osztrákok megtagadták a tradí­ciót és kipellengérezték a vallást. Mit adtak cserébe? Csak nem fogja most azt a de­mokráciát említeni, amely a francia forrada­lom operettváltozata? — Megigazítja a mo­noklit és mosolyog két hatalmas testőr közt. — Nézze ezt a kettőt! Én mondom magá­nak, hogy igazi demokrácia és érték csak a tradícióból nőhet ki és egy ember, aki nem értékeli a tradíciót, oly értéktelen, mint a herbáriumba préselt virág. A magyaroknak van igazuk . . . — De minek ez a külső . . . Az osztrák a két hatalmas testőrre mú­lni, akik mozdulatlanságával szembetűnően kontraszthoz a Írét ember monoklid izgé- konysága. A francia nem zavartatja magát: — A magyaroknak van igazuk — ismétli. — ük ismerik a tradíció nemes lovának a történetét! Persze — mondja és. most ő mulat mosolyogva a mozdulatlan óriásokon — néni szabad törpének lenni, ha a trádióié­in!/, közeledünk. Ezen. még Grinzing sem se­gít, mert hiszen éppen a tradíció ... — és Egy 22 éves losonci fiú, aki kitanult péksegéd s prágai festőakadémikus, ecsetjével megvivta a Parnasszust Hogyan érvényesült Ramer Pista tnaüvésztehetsége a legjobb müvés^uövendéAek Eemes versenyen — A sziovenszkéi magyar kultúráiét friss és ragyogó tehetséget ünnepelhet a losonci pékmester fiában Prága, június 13. Vidám, nyílt szemek néz­nek barátságosan az interjúvoló újságíróra, elfogulatlanul, Bitmán hangzanak a válaszok, mintha az a fiatalember, aki velünk szem­ben ül, már viharedzett volna és ki állotta volna egész sor újságíró interjú-ostromát. Pedig a neve most került először forgalomba, most kapta fel elsőidben szárnyaira a hir Rainer Istvánnak nevét, hogy egyelőre csak itt a belföldön hordozza meg a fényes karri­ernek induló huszonkét éves losonci magyar festőalkad'émi'kusit, akiből azonban egészen bizonyosan nemsokára nemzetközi márka lesz. Egy hete aratott átütő sikert a prágai fes­főakadémia növendékeinek nagy kiállítá­sán, a cseh sajtó egyforma elismeréssel fo­giadja kivételes képességeit, a lapok fényképét és pályányertee müvének fotográfiáját közük és Rainer Pista most egy hete pihen a jól megérdemelt babérokon, hogy aztán ujult erővel kezdjen a munkához. Sikere és dicsősége azonban a legnagyobb örömöt a szlovenszkói magyar kisebbségnek szerezte, amely büszke erre a kebléből nőtt \ tehetségre és reménységgel, bizakodással fogja követni művészi pályafutásának útját, bizonyára hamarosan elkövetkező uijabb si­kereit. Mosolygó arc, de komoly szavak, a huszon­két éves gyermekember már meglett férfi, aki átérzi és átérti hivatásának feladatait g kötelességeit, önálló ítélete van a művészet­ről, a művész hivatásáról ée a társadalom­mal, meg a külső élettel való viszonyáról. — Hogyan jutott el a sikerig? Mondja el festő-karrierjének eseményeit, — ez az első kérdésünk. — Én bizony nemrégiben kezdettem meg a festészetet, — kezdi önvallomását Riner Pista. — Losoncon érettségiztem lüSO-beu. Egy évig a német architektúrán folytattam tanulmányokat. A középiskolában is jól raj- zolgattaui, festegettem, anélkül azonban, hogy akár én, akár ismerőseim, tanáraim kü­lönösebb jelentőséget tauljdonitottak volna ennek. Épitészkoromban sokat kellett rajzol- gatnom és nekem nagy kedvem telt ebben. Rajzaim, akvarellfestiményeim feltűntek ta­náraimnak és a legtöbbet mintául is ki­állították. — így támadt fel bouuem az a vágy, hogy leljesen a festészetnek szenteljem magam. Közben azonban egy szemesztert el kellett lógnom. Odahaza voltam, 'a pékmühelyben. — Pék műhelyben? — Igen, édesapámnak, Rainer Józsefnek a losonci pékmühelyében. Ott van a műhe­lyünk a Masaryk-uton, a főpostával szemben. Apám mindig azt akarta, hogy pék legyek. Kitanuljam a mesterséget és később majd átvegyem az üzletet. Szüleim már öreg em­berek, én meg az egyetlen fiú vagyok, kel­lett az apámnak a segítség. így hát középiskolai tanulmányaim mel- 'liett a pékmesterséget is kitanultam­Eljártam az ipariskolába, dolgoztam a pék- mühelyiben, tésztát dagasztottam, kenyeret, kiflit formáltam és hánytam be a lapáton a fórrá kályhába. Kitanult pék vagyok, i - mondja alig titkolt büszkeséggel, okleve­lem van és be vagyok jelentve az ipartestü­letben is mint kitanult péksegéd. Most a nyáron és beállók az üzletbe, csakúgy mint régen és segítek a szüleimnek. Az lesz csak a nehéz munka! — Hogy került be az Akadémiára? — A fölvételnek nagyon szigornak a fel­tételei. Háromszoros vizsgát kell tenni. Egy fejet, egy aktot és egy kompozíciót kell meg­festeni három egymásutáni napon. A vizsgám jól sikerült, felvettek és 1930 óta a prágai képzőművészeti akadémia növendéke vagyok. — Mikor érte az első siker? Mikor fedez­ték fel? — Az akadémikusok műfűt évi kiáUitásán, amikor az egyik képem kitűnő oklevélét kapott. Ez már ösztöndíjjal is járt. — És mennyi ez az ösztöndí j? — Évi ötszáz korona . . . —- Abból ugyan nem lehet megélni . . . — Hazulról is kapok. Aztán meg, kérem, már művészi megbízásom is volt, dr. Keleti Lajosnak a kisleányát festettem meg Loson­con. A honoráriumból Bécsiben tettem tanul­mányutat. Több képemet is eladtam . - . — Persze, Losoncon; — Nem, netm — tiltakozik, —* a szülővá­rosomban egyet sem, nem akarom képeim­mel elárasztani Losoncot. Nem akarok tola­kodni. — A mostani sikeréről beszéljünk. — Reménykedtem benne, mégis örvende­tesen lepett meg, hiszen nagy volt a konkurrencia, a legtehetsége­sebb akadémikusok pályáztaik, volt pólódul köztük egy brünni szaktanár is, elismert festő. A zsűri az én müvemet találta di^ra érdé­in eísnek. Megkaptam az első diját, ezer, koronát, aztán tisztelctdijul Kalivodánák egy gyögyörü szobrát, egy női aktot ég a dicsőségnek anyagi elő­nye az is, hogy az. akadémián ezentúl tandíj­mentes leszek. — Melyik müvét koiszoruzták? — A kiállításon három festményemmel szerepelek, két kisebb kompozícióval, az egyik nő a fürdőszobában, a máfeik nő a mű­teremben. A pályadijny értés a körhinta eiittü kom­pozícióm. Egészen átszellemül az arca, amikor a kör­hintáról beszél. — Nagyon szeretem ezt; a képemet. Ér­deklődtek is már utána, egész szép árat kí­náltak, de nem tudok most megválni tőle. Mit akarok ebiben a képben kifejezni? Esti han­gulatiban külvárosi gyermekek ülnek a ringlspil falovain, gondtalanul rohannak az éjszakába, neon törődnek azzal, hogy imát hoz a holnap, mi lesz a jövőjük, csak a re­pülés, vad iram pillanatnyi gyönyörűségre ég az arcukban. Ezt a gondolatot, ezt a han­gulatot akartam kifejezni. — Ki a mestere? — Nedhleba rektorna vagyok a növen­déke. Neohleba a legjobb cseh portretista, kiváló művész és nagyszerű ember. Igen sokat köszönhetek neki. örülök és büszke vagyok rá, hogy kedvenc növendékének fo­gadott. — És kinek a művészete gyakorolt még hatást festészetére? — Magamból meritek. Éppen ezért csodál­kozással olvastam a vasárnapi Nedelni Lis- tynek azt a megállapítását, amely a Körhin­tában Kreml icskának, a cseh neoi impresszio­nistának hatását véli felfedezni. Jó, hát a. neoimpresszionizmustól sóikat, sokat, nagyon sokat tanultunk, Kremlieska sem reveláció benne, de én tovább akarok jutni, semmi esetre sem a szürrealizmusba. Az irányunk, témakörünk egészen más, ő tájképeket és ak­tokat festett, én a figurális kompozíciók te­rületén dolgozom. A színei is mások. Nem, Kremlieska semmiesetre sem. — De a külföldiek? Ismeri, tanulmányoz­ta-e őket? — Sajnos, viszonyaim olyanok, hogy ta­nulmányaim csali elméleti természetű©^ le­hettek. Idá% csak Becsben voltam. Nagyon sze­retnék most Olaszországba, jutni Professzorommal is így beszéltük meg, csak — perez© —■ az anyagi eszközöket kellene megszerezni hozzá. Úgy érzőm, hogy Prá­gában már kimerítettem mindazt, amit ta­nulhatok. — Hát a jövő ? Nem fél a jövőtől? A gaz­dasági válság szomorú hatását még sokáig fogjuk érezni! — Az én felfogásom az, hogy a művészetből nem élni, hanem a művé­szetért kelH élni. Édes Istenem, lehet-e egy huszonkét éves fiatalembernek, egy idealista müvészlelek* nek más felfogása a művészetről és az élet­ről, meg a kettőnek egymáshoz való viszo­nyáról. Bár ez a rózsás idealizmus és opti­mizmus sokáig kísérhetné Rainer Pistát művészi pályáján. Szívből kívánjuk neki! Dr. Vécscy Zoltán.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom