Prágai Magyar Hirlap, 1933. június (12. évfolyam, 125-146 / 3235-3256. szám)
1933-06-11 / 133. (3243.) szám
1933 funlms 11, vasárnap. Budapesti napok Irta: NEUBAUEB PÁL Budapest, juniue eleje. Miit és mennyit tud egy ember a másikról, aa embertársáról? Semmit. Azaz: önmagát tudja és látja a másikban, de sóba a másikat. Ez volt az első gondolat, mikor holland és cseh kollégáinkkal hajóra szálltunk Pozsonyban és kétszáz újságíró közt vegyültünk el, akik egész Európában a Metfter „Erzsébet" gőzösén találkoztak össze, hogy rósztvegyenek a budapesti nemzetközi ujságirókongresszuson. Ebéd előtt volt. A nemzeti csoportok rendezetlen mozaikja még nem akart Pan- európa, emberiség, egyetemes kultúra, vagy más hasonló szintetikus törvényszerűség szeműt művészi tableauba tömörülni és a magyar rendezők páratlanul kedves emberismerete tudott csaj- hidat verni a csoportok közt. Az első pohár bort töltötték. Mikor kétszáz külföldi vendég előtt ott csillogott a Balaton gyöngye, a Badacsonyi, a rádió sten- tori hangon ősi magyar zenei fohásszal üdvözölte a Dunán úszó európai jelképet: a hajó lélekszállitmányát. Ebben a pillanatban az egyik cseh kolléga elsőnek emelkedett fel a helyéről, jelt adva Európának, hogy állva fogadja a vendéglátó ország szent dalát. Európa megértette ezt az erkölcsi im- perativust és amikor elhangzott a himnusz és a kétszáz ember leült, egységnek érezte mindenki az imént még idegenül széijjelfauzó erőket. Egy pillanatra, órákra, a kongresz- szna tartamára. De: az első szerelmi találkozás sikerült. Minden megejtő szimbólumnak van valami reális rugója. Ebéd után a fedélzeten megkérdeztem a zárkózott cseh kollegát, .honnan ismerte meg már a négy bevezető ütem után az ősi magyar dalt. — Pesten szolgáltam! — felelte magyarul és óvatosan bár, de a visszaemlékezés -ár; a várakozás melegségével a szemében kezd beszélni a magyar főváros szépségeiről. Később megindult a tánc. Letompitott ak-' tivitásu rádió figyelmesen váltogatta a jaza-t és a magyar ritmusokat. Egy prágai német hölgy és én franciául beszélgetünk egy hollandussal és a feleségével. Kissé döcög ez a nem szalónképes nyelvtudás mindkét részről. A magyar rádió annyira figyelmes, hogy abban a pillanatban, amikor már- már magasztalni kezdjük az eszperantó előnyeit, rázendít a .„Ja mám hoiku od Od- kolku" kezdetű prágai slágerre. A holland hölgy felugri^ és boldog magafeledkezéssel kifogástalan cseh kiejtéssel együtt énekli a rádióval a dalt. Leitmeritzi asszony volt, a férje Prágában egy rotterdami nagy lap tudósit áj a. Kérdések özöne, nagy barátkozás. Mért beszéltünk franciául? — .kérdjük egymástól. — Pontosan ilyen a nemzetek egymáskö- zötti érintkezése — mondja elgondolkozva s temperamentumosán a hoilandus. — Döcögnek franciául, mikor az orruk előtt ott van Leitmeritz. — Az ön temperamentuma egyáltalán nem vall hollandusra — mondom neki tapogatózva e tapasztalatok után. — Az apám portugál volt! — feleli és egy hidalgó mozdulatával felkéri táncra a prágai német hölgyet, akivel csehül cseveg, miközben én német alapon viszem a tánc- ringbe Leitmeritzet. Ilyen jól intonált bevezető akkordok másutt is felcsendültek és mikor Komáromnál több magyar kiküldött személyiség szállt a hajónkra és üdvözölték a vendégeket, már nem volt nehéz munkájuk. A Duna egyre szélesebben hömpölygött, a zöld partok és felettük a megrendelésre mélységes kéken tündöklő ég invitálták Európát, hogy szives érzelmekkel a szivében fogadja Budapestet. A láthatáron lassan bontakoztak ki a budai hegyek és derűs kísérőül csatlakoztak hozzánk. Parton és fedélzeten csattognak a fényképező gépek, vontatóhajók ánbóeain gólyás groteszkségbeu ültek az objektivek parancsnokai és a tűnő pillanatokat rákény- szeritették lemezeikre. Egyszerre félbeszakadt a jazz. A táncoló párok egy-egy kilengés után megmerevedlek és színiéniás erővel zúgott fel a láthatár Ölelő karjaiból az esztergomi bazilika építészeti béfkeszózata. Egy percig néma <■ end. mindenki hipnotizálta,n nézi ezt a r.zent-péteres kupolát, Majd megszólalt a rádió és francia, angol és német nyelven elmondja azt, ami ezen a földön tradíció és történelem. Hallgatják és nem értik, mert egész idegen ez ennek a litvánnak és annak az angolnak, de aztán mégis értik. Vi- segrád táján már értik ée nemosak a vár- rorrot látják, hanem a láthatatlanul is látható évezredet a maga embereivel, küzdelmeivel, vérével: a magyar múlt egyetemes életét. Már megbarátkoztak a tájjal és a múlttal és a kitűnő Valót, a nemzetközi uj- ságirószövetség vezértitkára már megpróbálkozik néhány fontosabb magyar szó helyes kiejtésével, Barátság, Szeretet, Megértés, Vendég, Hűség. A cinikus világszemlélettel rendelkezők még nem adják fel az ellenállást, Őket nem érheti szentimentális baleset. A többség azonban meg van nyerve és amikor leszállt az est és félénk tornyosodott a . kivilágított Citadella és Halászbástya jobbról, míg balról óriási sötét hajó gyanánt a Parlament siklott el mellettünk és a hajó kikötött, a Tamások elenyésző kisebbsége is behódolt: páratlan az elkövetkező hat vendéglátó nap kerete, Budapest. Európa tudta, hogy a keretnek meg fog felelni a belső tartalom, a szellemi rész. Éppen hogy kezet mostak a szállodákban és a hajóút szépségeivel szivükben felfedező utakra indultak a városba. A Fédiération Internationale des Journalis- tes jelvényét hordtuk a gomblyukban. Itt is, ott is összetalálkoztunk. Hajnalkor megszületett az első német kongresszusi vicc: Hátulról és berliniesen olvasták a kezdőbetűket: Janz Imimens Fabpllhaft! így kezdődtek meg a budapesti napok. líifwmáUcdásou* Ida: Móca Tecenc Négy rohamát vertem vissza a szobrásznak, aki azt vette a fejébe, hogy megmintáz. Hagyjon nekem békét, nem vagyok én korunk hőse, de diktátor, se boxbajnok formájában. Igaz, lírai költő koromban velem is megesett, hogy márványnak álmodtam magamat piac közepére és az volt a talpamba vésve, hogy „Városunk szülötte." De már rég beláttam, hogy az ilyesminek a mi napjainkban nincs többé értelme. Az én gyerekkoromban még úgy volt, hogy a márványemberek hasznára voltak a társadalomnak és jó- vátették, amit életükben vétettek ellene. Hetipiacos délelőttökön párkányukra rakták a tejesköcsögöt, meg a kalács-cipókat, estefelé pedig a lábukhoz dörgölŐdztek a mezők fáradt vándorral, a legelőről hazatérő malacok. Szép énekeket zengettek nekik a jámbor bucsusok, mint kőszenteknek,, amiért bizonyosan élengedtek neki egydíét tízezer évet a tisztítótűzből, amelyre mindig rászolgáltak a költők, (olykor a politikusok is), a véreskötényü mészároslegények pedig hozzájuk köszörülték az acéljukat. S amikor leszállt az éjszaka és kóbor felhőbárányokat legeltetett a hold az égen, olyankor tántorgó polgártársaknak szolgáltak biztos támaszul, vagy szerelmesekre vetettek takaró árnyat romantikusan redőzött köpönyegükkel. Szóval állandó érintkezésben voltak a gyakorlati élettel és elhitethették magukkal, hogy szükség van rájuk. Mióta azonban rácskéntések veszik körül a ko- és bronzembereket .és nincs egyéb dolguk, mint kivárni a százéves jubileumokat, amikor ódákkal és ünnepi beszédekkel állnak bosszút rajtuk azért, mert születtek, azóta már szobornak se érdemes lenni. Legföljebb, ha szappanba vésik, vagy cukorból öntik ki az embert s ezt az utóbbit én is vállalnám, de csak úgy, hogy pörköltmandulából legyen a szemem s azt nekem jogom legyen kicsipegetni. Ezek olyan érvek, hogy négyszer sikerült velük letepernem a szobrászt, ötödszörre mégis csak a makacs ember került fülűire. Azt kérdezte tőlem, hány éves is volt az elődöm, amikor meghalt. — ötvenkettő. — És annak az elődje? — Az? Nézem csak. Az is ötvenkettő, — döbbentem még egy kicsit. — No, tetszik látni, — mosolygott szelíd részvéttel a szobrász — nem sok ideje van már az igazgató urnák— Tessék? — Igen, igen. Itt a muzeumigazgatók élete ötvenkét esztendőben van limitálva. Akkor törlik őket a leltárból. — Hát hiszen én értem se lesz nagyobb kár, mint az elődeimért volt, — vontam vállat. — Azok sokkal rendesebb emberek voltak, mint én, mégse szobrásztuk meg őket. — Igen, csakhogy azoknak nem volt unokájuk, — mondta nyugodtan a szobrász s már akkor tapogatta is a szemével a fejemet. Nagyon biztos volt a dolgában. Tudta, hogyha az unokával hozakodik elő, akkor megadom magam. Minden nagyapa beláthatja, hogy nem is tehettem mást. Három év múlva az unokám öt és féléves lesz, egy kicsit megriad majd, ha odavezetik a ravatalomhoz és nagyapa először az életben nem teszi a fejére a kezét. Megérinti a kezem: hideg lesz. Az első hideg kéz, amivel életében találkozik. Aztán sírva fakad és szalad vissza a játékaihoz. Egyszer majd odajön még az utolsó trombitával, amit tőlem kapott és megpróbál felébreszteni, aztán belenyugszik, hogy nagyapa kiment aludni a temetőbe, ahová hiába telefonálnak neki, nem jelentkezik. (Ugyan itthon se szokott.) Őszre már iskolába jár, megtanulja olvasni a nevemet, versek és mesék alatt és a tanító ur megmondja neki, hogy: „Aki ezt irta, az a te nagyapád volt." Egy kicsit elgondolkozik majd, de már nem nagyon fog emlékezni rám. Otthon ugyan sokat hallja, hogy „szegény nagyapa", mikor vázák fenekén, asztalfiók'ban, hol egy-egy szivarvéget találnak utánam, de a képem egyre jobban elködlik előle s az arcképeim olyan idegenül néznek rá a falakról, mint a többi öreg bácsik és nénik. Persze, hogy a szobor egész más lesz. A szoborba bele lehet kapaszkodni, ha bántják a kis embert a nagy emberek, a stpbornak át lehet ölelni a nyakát, a szoborhoz oda lehet szorítani a forró kis arcot, ha nehéz lesz a dolgozat és a szobor száját meg lehet keresni az eleven , kis piros szájjal- és a fülébe lehet súgni, ha segítség kell. É's én meghallom azt odakint a Deszkás-temetőben és hipp-hopp, máris itt vagyok és széttörök a csontjaimmal a világban, ahol az én unokámat bántják! — Hát gyerünk azzal a szoborral, mester! Hány nap kell neki? — Tiz-tizenkettő. Fél ór% egy óra naponta. Hm. A jó Istennek egy nap is elég volt Ádámhoz, pedig annak kezet-lábat is kellett szerkeszteni. Nekem pedig fejeim és derekam lesz csak. Mindegy no, majd csak kimódoljuk valahogy. Hat óra helyett majd csak ötöt alszunk naponta, de azt nagyon sebesen. Az első ülésen nem is volt semmi baj se. Esztendők óta nem volt olyan csöndes negyedórája az életemnek, mint mikor a mester munkába vett. Nyugodt, és boldog voltam, mint az állványon az agyag. Csak a szivarom percegése hallatszott és egy kicsit a szivem dobogása'is. Lámpalázam volt, no, mit tagadjam. Nem kis dolog ám az, mikor az ember a tulajdon halhatatlanságával ül szemben. A második ülés azonban rosszul indult. Alig igazgattam el a térdemen az irómappát, — mert azt kikönyörögtem a szobrásztól, hogy mégse kelljen összetett kézzel lopnom a napot, — borzasztó sürgősen hívtak a telefonhoz. A feleségem kérdezte* te, hogy nem hoztam-e el véletlenül a fáskamra kulcsát hazulról, ott volt az éjjeli szekrényen. Persze, hogy elhoztam s most értem már, hogy miért nem ment ma bele sehogy sem a kulcs az Íróasztalom zárjába. Mire megkerült az ügy kulcsa, akkorára a kocsi gyártók küldöttsége kopogtatott az ajtómon. Senki se tudta útbaigazítani őket, hogy melyik az ő patronusuk., hát nékem kellett megvallat nőim a Martirologium Roma- num-ot.. De akkorára meg valami külvárosi koosmáros gördült elém egy kosár verskézirattal. Látszott rajta, hogy nem a versei honoráriumából él. Stubnianske Teplice (Stubnyafürdö) mélyen leszállított árakért biztos eredménnyel gyógyít reumát, köszvényt, neuralgiákat, női betegségeket. Információt és prospektust Fürdöigazgatóság Stubnianske Teplice (Slovensko) — Hát engem ma nem igen kap meg élve, mester — szaladtam be megbusitani a szobrászt. — Hanem tudja mit, hiszen most úgyis csak a kontúrokat csinálja, nem helyet- tesithetne-e engem a János? A mester tépte egy kicsit a szakáílát, de mire igazán dühbe jöhetett volna, * akkorra már fölültettem a piedesztálra a Jánost, de még a szivart is a szájába nyomtam, hogy a leglényegesebb hasonlatosság meg legyen köztünk. A módszerem nagyszerűen bevált. Keveset ültem, de a szobor haladt. János is meg volt elégedve, meg én is, A második héten azonban, ahogy kilépek a folyosóra, látom, hogy János a medvét porolja. (Tudniillik a kitömött medvét, amely j a természetrajzi osztályban nagyon mérsékelt eredménnyel ijesztgeti a serdülő ifjúságot. A medvét sokkal eredményesebben ijesztgették meg a molyok.) — Hát maga, János? Azt hittem, maga ■! odafönt ül a szobrásznak. — Nem, kérem — jelenti János—, most a I Józsefet ültettem föl, mert nekem a mackót kell rendbe hoznom vasárnapra, József meg úgyis fáradt volt, hát mondom, hadd pihen- j jen egy kicsit. Be kellett látnom, hogy ez nagyon célirá- ] nyos intézkedés volt; József a kézbesítő szoh gánk, sokat szaladozott mindenféle aktákkal* ' hát csakugyan ráfér egy kis pihenés. Mivel ] azonban József mint kézbesítő nyugtalan vé- j rü ember s folytonosan hányt a-v ette kezét- lábát, másnap a harmadik szolgánk váltotta fel a modellülésben, .aki András névre hallgatott s valóságos múzeumi példánya a tűre- 4 lemnek. • így formált ki engem a szobrász hü embereim jóvoltából nem is egészen két hét alatt s én már inkább csak a gipszbeöntésnél szét repeltem, ami határozottan kellemesebb játék, mint szobrot állni. Kíváncsian üéztens az eredmény elé s az eredmény meglepett. Egészen jó gipszszobor lett belőlünk. -.te' f Tegnap történt meg a leleplezés, a leg> szükebb családi körben.- • --.«■■ ,-WZ — Ti elfogultak vagytok, — mondtam a feleségemnek meg a lányoméknak —, a ti véleményetekre, bocsáseatok meg, nem áöok. Hanem majd a gyerek lesz az igazi bíró. A karomra vettem és odaálltam vele A szobrom elé. —- Te, Pötty, kicsoda ez? Az unokáim rámnézett, aztán a szoborra és kimondta az ítéletet: - | — Pupák. — Rád ismert, — mondta az öreg nagysága- De ki kell jelentenem, hogy nem volt á hangjában semmi malicia. Tamás Lajos: GYERTYASZÁL Magam vagyok, mint gyertyaszál a nagy sötétben. Rakéták hullnak, kék fény, zöld fény, vörös fény, Csupa sziujáték, dús pazarlás, omló pompa. Csak itt lobog a lélek a gyertya-bélben, A gyertya fénye nem kápráztat el senkit. Nincs hazug külseje, hiú csillogása, Nem vet bukfencet, hogy szemeket ámítson. Tartósan világit este a szobába. Gyertya kell, hogy lássunk, a tárgyak tőle élnek,! Ha bevonata őket a homály tapasszal. Pillanatra szép az égbolt mesterséges tűzben, Fontosabb, hogy tudjad, hol a szék s az asztal. Mig ivlámpák égnek, vacoghat a fogunk, Sok a cifrasága ennek a világnak. Gyertyákat formáljunk szivünk viaszából. A gyertya tiszta láng, magát adja máskak Vojtech BUCHNER Béla Sárgaréz, bronz és harangöntöde. Épület és mülakaíos műhely KOSICE, Moldavská okr. 20 Készíti a legtisztább hangú harangot a legfinomabb bronzból. Készít továbbá mindenféle épület és mü- lakatos munkát, Modern vasportálokat. Több arany és ezüst éremmel kitüntetve. — ........ ......... H Iliül' . »'.J— ! 11,":,, ..IWWBE SS 4
