Prágai Magyar Hirlap, 1933. május (12. évfolyam, 101-124 / 3211-3234. szám)
1933-05-21 / 117. (3227.) szám
4 1933 máijus 21, vasáraa®* ' . "S*** 3Ciw%^ kenyere Ida: títáca Tee&tc Hol volt, hol nőm volt, Nokeresdon túl volt, Noveminosen innen volt, az egyszeri királynak csak egyetlenegy foga volt, az is ibelefönött a keletien kenyere keletien kaláka. — Heti, imákos teringette, mézes borongat- ta! — ütött az asztalra az egyszeri király, — micsoda király vagyok én, begy még bélé sincs a kenyeremnek! Hozzatok hamar a péktől egy kalácséi pót! Bélé foszlós legyen, baja minit a selyem! Gyémántos főudvarmester oldaliba könyökölte a rubintos főkamarátst, rabiintos fő- kamarás az aranyos főajjtónállót, aranyos fő- agtónállő az ezüstös fősza kacsot, ezüstös fő- szakács a vászonkötős kis kuktát, vászo-nkötőé kis kukta a tenyerébe szedte a lábát. Gyíknak ment el, csigabigának jött vissza— Van már kis-szék, csak lába kék, Uram király, tisztel a pék. Vékával méri becsületed, mogyorőhéjjal a hiteled. Annyi már nála az adósságunk, hogy a harmadik szomszéd ajtaját is mind telekrétázta vele. — Hej, kéeskei kecske, csókái csóka! — íofhászkodta el magát az egyszeri király — micsoda király vagyok én, hogy még a pék se ád hitelbe! Hamar vigyetek neki egy erszény aranyat a ládafiából! Száz arany pengőt, ragyogót, csengőt! Főudvarmester oldalba könyökölte a fő- ka mar ást, főkamarás a fősajtón állót, föajtón- áüló a főkincstároöt, főldncstáros elment mint a sólyommadár, visszajött mint az ólommadár. — A fejemnek grácia, üres a ládafiat Nagy pénznek kis helye: csak ezzel van tele. — Hej, turótlan rétes, álmatlan bélés! — keseredett el az egyszeri király. — Száz palotámban ezer a terepi s nincs egy betevő falat kenyerem! Ezer szolgámon arany a ruha, csupán énrajtam rongyos a suba! Tenger jobbágyom, özön az adó s nem marad belőle se Lró, se savó! Kis balta nagy foka: mi ennek az oka? Egyszeri királynak könnye záporozott, vászonkötős kukta hamar rostát hozott, köny- nyeit a király abba ejjtegette, úgy hogy az udvarát árvíz fenyegette— Bánja a kánya! — legyintett a király. — Könnyeimet addig el nem állítjátok, ameddig a ni nősnek okát nem adjátok! Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek eszük összetették s amit kisütöttek, arany- tálcán a király elé tették: — Uram király, az adó úgy elolvadt, miint a hó! — Hiszi a piszi! — legyintett a király. S mint a sebes eső könnye záporozott, vászon- kötőis kukta lyukas vödröt hozott, könnyeit a király abba eregette, már az egész várost árvíz fenyegette. Gyémántos szolgák, gyöngyös cselédek addig sugtak-bugtak, míg valahára megint észhez nyúltak: — Verejtékből pergett az adó rakásra; ■hogy a nap rásütött, elszállt, mint a pára. — Vak varjú látta, süket tyuk hallotta! — legyintett a király. A könnye még százszor jobban záporozott, hamar a kis kukta lyukas hordót hozott, könnyeit a király abba ©j tegezte, már egész országát árvíz fenyegette. Úgy megijedtek az udvari méltóságok, hogy bújtak volm már a ládafiába is, ha belefértek volna- Kapkodtak fűhöz, kapkodtak fáihoz, csak a kukta kapott a lisztes hombárhoz. Ürgéit©, forgatta, zörgette, kongatta, liszttel a markát csak telekapargatta. — Vap itt ész, hamar kész, Uram király, idenézz! Látod-e ezt a marék lisztet? — Palacsinta, bukta: látom ám, kukta!-- No, Uram király, mire ez a marék liszt a te markodba kerül, megtudod, hová lett az adó! A kis kukta ekkor szétnyitotta a markát s belehuilajtóttá a lisztet a főkmcstároséba. — Tedd, ami tiszted: add tovább a lisztet! Főkircstáres adta a lisztet a főszakácsnak, főszakács a föudvarmesternek, főudvarmester a főkamarásnak, ide is tapadt, oda ie ragadt, belőle végre semmi s© maradt. — Hallod-e, kukta, ebből se lesz bukta! — csóválta meg fejét a király, mire az ő tenyeréig jutott, ami a kis kuktáéból elindult. — Mindnyájatoknak lisztes lett a marka, nekem már az ujjam hegyére is alig jutott. A kis kukta azt a kis lisztet is letörülgette vászonkötőjével a király ujjáról s közben ezt súgta a fülébe: — Uram királyom, láthatod magad, hova lesz a te tenger aranyad- Száz kézen átfolyik, egy szemig elkopik. Héj, talpra is ugrott az egyszeri király s úgy szétütött a sok udvari léhütő közt, hogy egy se állt meg Nekeresd tői Nevenincsig. A Iád a kulcsot pedig átnyújtotta a kis kuktának: — Fiamnak mondom: te viseld gondom! No, a kis kukta gondját is viselt© úgy, mint a tulajdon apjának. Őfelsége többet sose panaszkodott, étele-itaia meg nem fogyatkozott, napjában három kenyeret evett meg, 7- hanem a haját meghagyta nektek. KÜLÖNVÉLEMÉNY «■' .............. iKauaffnnríwiMiwww- i IS MERKEDÉS Prágában való letelepedésem után három nappal kórházba kerültem. Szubjektív örömöm nem volt sok belőle, de a tapasztalatokat, amiket ott szereztem, most utólag már nemi cserélném vissza kóriházinóllküli állapotra. A H. József korában épült öreg klinika közös kóríermében, amelyben még most májúiban is kályhával és nem központi fűtéssel melegítik a nyirkos, vastag falakat, sikerült megbízható ismereteket szereznem e város lakosairól, Egyszerű cseh kispolgárokat és munkásokat ismertem meg, nem is otthoni, de kórházi neglizseben, ágytól ágyig való közelségben, ama elég szűk közelség, alig ötven centiméternyi. Azt hiszem, évek alatt nem ismerhettem volna meg annyit a cseh léié kiből, mint itt a kórházban öt nap alatt. Nemcsak csehek voltak jelen, de kisebb számban németek is. Én voltam egyetlen magyar, azt hiszem, az egész kórházban. Egyik fajta emberről sem tudtam volna másképpen megállapítani, hogy milyen nemzetiségű. ha csak nem beszéd utján, de a csehek nemzeti karakterét, egyöntetű belső állásfoglalásukat az élettel szemben megismerteim volna akkor is, ha egyetlen szót sem szóltak volna. A csehek viselkedése volt- a legfeltűnőbb és — paradox módon — a legszerényebb. Ha láttam hajnalban az első embereket, hogy csendben felkelnek az ágyból, gyorsan megmosakszanak és mire a személyzet bejön takarítani, ők is megfogják a vedret, a keféket, az ételhordó edényeket és egyforma buzgalommal dolgoznak a személyzettel együtt, — úgy tudtam, hogy ők azok, a csehek. Ha reggel nyolc órakor, félórával az első orvosi vizit előtt láttam betegeket, akik ágyuk szélén ültek nekivetkőzve, derékig meztelenül előkészülve, hogy ha bejönnek az orvosok, ne kelljen percnyi időt sem vesztegetni a vetkőzéssel, úgy tudtam pontosan: ők azok, a csehek. Tévedés nem volt lehetséges, ha megszámoltam a nekikészült, levetkőzött embereket vizát előtt, úgy pontosan tudtam, hogy mennyi cseh van a Kórteremben. Őlk nem hevertek végig az ágyon kórházi kabátban, nem fordulhatott elő, hogy — mint egy német falusi fiúval történt — közülük valamelyikre kellett volna rászólnia a vezető asszisztensnek: „Úgy jön ide beburkolózva vizitre, mint valami egyiptomi múmia.“ Ha cigarettát vettem elő és, mert csak az egyik kezem volt szabad, a terem túlsó végéről odasietett valaki hozzám és tüzet adott, tudtam, hogy cseh az illető. Ha bejött az ápolónő kötszert, és orvosságokat előkészíteni és valaki leugrott az ágyról, hogy segítsen neki, tudtam, hogy cseh az illető. Este ha sötétedett, nem fordult elő, hogy valamelyik cseh ember feiesavarta volna a villanyt. Ezt a merényletet a takarékosság ellen <*ita>k máé nemzetiségű követte el, esetleg az ápolónő. Ők, a csehek beszélgettek az alkonyaiban csöndesen és hosszadalmasén, igyekeztek, amennyire tőlük tellett, szabotálni a lámpa-gyújtást, spóroltak az államnak. Fájt a szivem, hogy nem értem a csöndes diskurzusukat, az volt az érzésem, hogy kötetre menő anyagot szerezhetnék, jóízű tanulmányokat Svejk szellemiéiből, egyszerű, találó és izes emberi bölcsességeket tanulhatnék az egyszerű emberektől. Gyanúm, amely nem mai keletű, itt beigazolódott: a cseh kispolgár lélekben kollektív ember, a mai kornak sikeres típusa. E gyanúm, mondom, nem mai keletű. Jártam azelőtt is Prágában, találkoztam másutt is csehekkel. Azaz hogy, bocsánat: maradjunk mégis csak Prágában. — Ha a magyar fajnak a képviselő-típusát ákarom látni, akkor megnézem a falusi gazdát; ha a cseh fajnak kifejező típusát akarom megismerni, akkor megnézem a városi kispolgárt. Volt egy ember ott a kórházban, akit órák bosz- szat figyeltem: ő volt a rendesek között is a legrendesebb, a legszolgálatrakészebb, a legdol- gosatob, a legszerényebb, a legcsendesebb. De mindezeken felül volt valami az emberben, amit művészi kéznek kellene megörökítenie: a jóleső, megelégedett, majdnem boldog mosoly az areán, amellyel mindezt csinálta. Mintha életének kéjes kiteljesülése ment volna végbe, olyan volt az arcán szemérmesen mutatkozó mosoly, mikor a papirpólyákat osztályozta és különösen miikor derékig meztelenül, feszes oldaMpéeeel odalépett az orvosok elé, ugyanabban a pillanatban eleresztve a földre a kézzel tartott alsónadrágot és úgy állt ott az orvosok előtt szemérmes, elégült mosolyával, mint valami szupervizite-n! Jól csinálta, szabályosan csinálta, sokszor gyakorolta is a mozdulatot vizit előtt-, ilyenkor örült a sikerének, amely a betegtársak arcáról volt olvasható. Ez nem egyszerű tudomásulvétele a rendnek, a kötelességtudás szükségességének: ez az öröm az életnek eme kiteljesedett formájában, amely érzésük szerint nem lehet más, sohasem lehet más. Biztosan ilyen vp.lt az ötszáz év előtti cseh kispolgár is, csak éppen eme lelki struktúrájuk sohasem volt annyira alkalmas a ikülső siker elérésére, mint napjainkban. És a gazdasági problémákkal terheit idők egyre inkább alakulnak ezeknek a ma különösen előnyös tulajdonságoknak kedvező irány ham * Mondhatnék talán, hogy a. magyarnak volna itt mit tanulnia, de nem mondjuk, mert mi meg-1 nyugszunk a magunk tulajdonságaibam, még ha az idők véglegesen nem kedveznek is nekünk. Nem szabhatjuk & a lelkünket, de nem akarjuk. Éppen csak valami éihetéei módot keresünk. hogy át nem önthető, fogantyúval nem szabályozható lelkűnkkel kibírjuk a létet. Nem vagyunk mi szilaj, fegyelmezhetetlen fajta, a magyar lélek egyenesen kívánja a fegyelmet, talán a még szigorúbb rendet. A különbség talán csak az, hogy nem hordja olyan mélyen, a leikében a kötőféket, hanem megvárja a .külső körülmények nyomását, ami bizony sokszor döntő hübaÉs még egy nagy különbség: hogy a magyar Gyermekruhák A cgintq? gyermekryha legyen kényelmes. Ezért a gyermekruha könnyű és lehetőleg mosható legyen. Gyermekruhák részére a Sochor- márkával ellátott mosóanyagok igen kedveltek. Tartósak, könnyűek, moshatók, színtartók és olcsók. Elképzelhetö-e alkalmasabb anyag gyermekruhák számárai HŰ színtartó! kötőféknek más a formája. Csak a formája más, de minden nép ragaszkodik a maga karakterének megfelelő formához. És a magyar nem képes beletörni a más formájú 'kötőfékbe. Megpróbálták nem egyszer az idők folyamán. Évszázadokig tartott, amíg például a Habsburgok megtanulták, hogy hogyan kell bánni a magyar néppel. Mire megtanulták, már késő volt. Pedig a végén rájöttek, hogy ujjuk köré csavarhatják a magyart, ha értik a módját. Rájöttek, hogy a legmegbízhatóbb hívük, a legmegbízhatóbb katonájuk a magyar, aki adott szavát megtartja akkor is, ha ez az életébe kerül. És milyen kisigényű ezzel szemben a magyar nép! Nem akar egyebet, mint a maga levegőjét, a maga formáit, a maga gusztusát. És a maga- nyelvét! És századokon át nem tudta elérni © minimális életlehetőségeinek kielégítését, — mert mindig túlságosan bízott az idegen emberekben, akik legtöbbször nem az ő emberei voltak. Ilyen gondolataim vannak, ahogy a derék, szerény, megbízható cseh kispolgárokat szemlélem a kórteremben, fiait, a. népnek, amelyiknek minden sikerült, mert nem bízott másban, csak magában. És eszembe jutnak eddigi cseh .ismerőseim, akiket másoknak ismertem meg, minit ezeket itt, — talán csak azért, mert amazokat néni ismerhettem meg ilyen közelről. Csak a fölvételi iroda emberére gondolok, aki reám rivallt* mert nem tudtam vele csehül beszélni: — Hogy lehet, hogy nem tud csehül, ha prá* gában él? — Még csak három napja vagyok Prágában. — És azelőtt hol élt? Kassán. — Nos? — Ott, kérem, magyarul is .beszélnek. —■ Ungarn in Koéjee! Das gibtís nioht! És ennek megfelelő tónusban ment személyi adataim kikérdezése. És eszembe jut a cseh hivatalnok, akivel először beszéltem, mikor évek múltán visszakerültem Kassára. A postahivatalban volt valami ■reklamálni valóm és benyitottam egy szobába, ahová, mint kiderült, fejeknek nem volt szabad belépniük. A hivatalvezető rámszólt, előbb csekk V.majd németül- „Ki van Írva, hogy ide nem szabad belépni." — Nem értettem meg a fői Írást, De hiszen az államnyelven van fplirva. Sajnos, nem értem az államnyelvet, —- Sajnos, — ismételte a tisztviselő, gúnyos nyomatékkai, úgyhogy inszinuáció lett az -egyszerű szóbók Miért nyomta meg gúnyosan a „léidért szót ez a hivatalnok, aki egyébként a legudvariasabban adta meg a kívánt fölvilágositást, — miért beszélt velem nagyhangon az ember a kórház fölvételi irodájában? Miért bizalmatlanok, miért gyanítanak mingyárt rosszindulatot és ellenséges érzületet, csak azért, mert az ember nem tudja a nyelvüket? Miért mondta egyszer egy hölgy itt Prágában, társaságban, mikor azt mondtam, hogy, sajnos, pem tudok csehül: „Das ist nicht möglich!"? Miért hiszik, hogy az ember tud, csak nem akar? Nem lehetséges, hogy ne tudjon? Sajnos, lehetséges. Legalább ötször fogtam neki, hol a cseh, hoj a szlovák nyelv tanulásának: nem tudtam zöldágra vergődni. Lehetett volna nagyobb erély- lyel csinálni, nem tagadom. De ha az ember egyszer bele veszett idegen irodalmakba, amiket fiatal korában kóstolt meg, úgy nehezen tanul meg már nem fiatal fejjel még egy idegen, nyelvet, sokkal nehezebben, mint az, akinek csak mesterségéhez kell az uj nyelv, (A fiam már tanul szorgalmasan szlovákul. És, azt hiszem, minden szlovenezkói magyar szülő .gyermeke.) Prágai programom első pontja mégis: megtanulni csehül. Itt muszáj, hogy menjen. Addig is szives türelmet kérek az összes hivatalnokoktól, rendőröktől, villamos kalauzoktól, újságárusoktól, büffé alkalmazottaktól, pincérektől, akikkel dolgom van. Azok az egyezerü emberek a kórházban ttom tanúsítottak semmi 'haragot és bizalmatlanságot, amiért nem tudtam velük csehül beszélni. A pár szó némettel, amit ők tudtak és a pár szó eseh-vel, amit én tudok, kitünően megértettük egymást, — abban, amit egymástól akartunk. Mert jóakarattal voltunk egymáshoz. Arra gondolok, milyen könnyű volna kiterjeszteni ezt a jóakaratot szélesebb területen. Talán, ha egyszerű emberek érintkeznének egymással mind a két oldalról, azok az egyszerű emberek, akik valóban képviselik fajtájukat, azok az emberék, akik az idők folyamán mélyen őrizték a tulajdonságokat, amelyék eldöntötték a két nemzet sorsát, az egyikét jobbra, a másikét balra. Ezek az egyszerű emberek jobban megértenék egymást, mint kiváló vezetőik, akik állandóan úgy vélik, hogy Európa pulzusán tartják a kezüket és a pozíció kötelező magaslatáról társalognak egymással. Ezek az egyszerű emberek pontosan tudják, hogy mindenki azon a nyelven beszél, melyet az anyjától tanult, hogy mindenki úgy fogja az eke szarvát és úgy könyököl a kocsmában, ahogy nemzedékeken keresztül beléje- idegződött. Ezek az egyszerű emberek nem statisztika alapján é6 nem nyújtható jogszabályok szerint és nem nemzeti öntudat tömjén- füstjébe burkoltan és görögtüzétől vakul tan beszélgetnek egymással, hanem csak egyszerűen azon a módon, hogy megértsék egymást. Hogy megértsék egymást, ha már együtt vannak mezőn, városban, vagy a kórházban. Hogy megértsék egymást, az Isten szerelmére. Milyen nehézzé vált ma minden egyszerű dologi Sándor Imre. AZ EMBER TRAGÉDIÁJA Nem történt semmi. Észrevenni kár: Felhőbe bujt egy langyos napsugár, Egy levelet a forgószél levert, — Kidőlt egy vándor, ak! újra mert Nem történt semmi. A sors nem adott, S egy lélek lassan, lassan száradott... Odább állt, aki csak hiába kért, Hegynek tartott, soha föl nem ért. Nem történt semmi. Aki jót akart, Ki is kötött, de puszta volt a part — És csak tovább ment. Semmi változás, — Felejtik — és majd jön helyébe más... CSALMAY. ,
