Prágai Magyar Hirlap, 1933. május (12. évfolyam, 101-124 / 3211-3234. szám)

1933-05-20 / 116. (3226.) szám

4 1933 májas 20, aaoanfoa/t. Magyar iskolában magyarul, német iskolában németül éneklik ezentúl az állami himnuszt Prága, május 19. A csehszlovák iskola%yi miánisztérium hivatalos lapjában rendelet je­lent meg, amely szerint iskolaünnepélyek al­kalmával az állami himnuszt a magyar isko­lákban magyarul, a német iskolákbau pedig németül lógják énekelni a növendékek. A himnusz eredeti szövegét dr. Mészáros János fordította magyarra. A szöveg a következő­képpen hangzik: Hol a honom, hol a hazám? Hol a réten csermely csobog Hegyek hátán fenyves susog. Szántóján ezer virág, Gyönyörű ott a vi'ág. Földreszállott éden vagy te Cseh országom, szép hazám! Vihar zug, nienuydÖTÖg, fenn a Tátra ormán. Várj szlovák testvérem, majd elül az orkán, Népünk ébredez már! Kobzinek megtagadta a vallomástételi Brünn, május 19. A fasiszta-pör mai fótárgyala- sán Kobzinek még apatikusabb viselkedést muta­tott, mint tegnap. Ez a. viselkedése valószínűleg annak tudható be. hogy tegnap óta résztvesz a fö tárgyaláson két orvósszakértő, akik Kobzinek elmeállapotáról terjesztenek be véleményt s ezeket akarja viselkedésével befolyásolni. Az elnök egy jegyzőkönyv felolvasásával kezdte el a tárgyalást, majd megkérdezte Kobzintket, van-e megjegyezni valója a jegyzőköiiyvhüí. Kob­zinek széles mozdulatokkal, hevesén válaszolt: — Ea már teljesen kész vagyok. Három na.p óta. idegileg teljesen kimerültem és olyan nagy bróm adagokat szedek, hogy a fejem valóságos hordó! Az elnök később ismét kérdezni akarta Kobzine- ket, aki azonban nagy fejfájására hivatkozva art válaszolta, hogy végképpen nem bir gondolkozni és megtagadta a vallomást Egyidő múlva beszélni kezdett, de előadása zava^ ro5 és összefüggéstelen volt, be neon fejezett mon­datokba kezdett és minduntalan másról beszélt Az elnök szembesíteni akarta őt több vádlottal. Köb­einek azonban tiltakozott a szembesítés ellen és valóságos vita fejlődött ki közte és az elnök kö­zött. Belemert*, hogy ellentmondások vannak as ő vallomása és a többi vádlottak között, de hozzátet­te azt is, hogy nem száz százalékos Igazság minden, amit ő modott. Az elnök azután elállott a szembesítésektől s több védői javaslat beterjesztése után a mai tárgyalást berekesztette. — Hét és fédperc drámai története. Lon­donból távirat ózzák: A texasi Tulerbe® egy Engem Sharp nevű, gyilkossággal vádolt né­gert letartóztattak, nyomban megtartották a tárgyalást és 25 évi fegvházra ítélték. A Hóiét dtúuoí vefiefonei Páávi müiüHc^áweshek UáMe&íM J A Prágai Magyar Hírlap párisi munkatársátó Páris, május A „Pére-iLachaise“-.ben soha olyan tolongást még nem láttam, mint miikor a párisi norvég konzult, a gazdag gyáros August Péllerint temettük. „Ugv látszik** suttogta a fülembe egy szarkasztikus kol­léga, ki a gyászmenetben mellettem loholt, „hogy elhitették ezekkel az urakkal, hogy a száz elsöuek érkező egy Césanne-festményt kap ajándékba az örökségből.. Péllerin Franciaország egyik legnagyobb mű­gyűjtője volt. Negyven Manetje volt egy időben, közöttük a. mester leghíresebb munkája, a „Bar aux Folies Bergéree**, de ezeket, valamint egész akkori gyűjteményét egyenként, eladogatta, mikor Césanné-ra. specializálta magát. Nem kevesebb, mint 117 autentikus Césanne maradt utáua. Hármat közülük, hatalmas csendéleteket, miknek vásári értéke egymaga vagy tízmillió' frankot képvisel, a Louvre múzeumra hagyott, a többit azóta jórészt elárverezték a „Sálié des Drouot“-ban. Az összér­tékük kitett vagy 120 millió frankot! — Péllerin maga persze potom árért, néhány százasért vette legtöbbjét még a háború előtt, jóval, úrikor senki sem gyűjtött Césanne-t és a százmilliós értékű gyűjteményt Péllerin hárommillióért akarta eladni a háború előtt, de még ilyen áron sem kapott rá vevőt abban az időben! Mindez talán azért jut az eszembe, mert ma rae gint nem kapna, vevőt, rá, ha. élne még és talán azért is, mert aki a Péllerin nagy „Ventjrr-ját is rendezte, a városszerte ismert „Commissa’re-Pri- seur“, Maitre Lair-Dubreuil 31 évi működés után nemrégiben tette le a kis elefántcsont kalapácsot véglegesen • A mindenháié szenzál A rue Drouot-i „Salle des Ventes“-nak, a pari- siak világhírű árverési csarnokának minden árveré­sei ama 120 ezenzál privilégiuma, kik a „commjs- 3aire-prieeur“-ök szindikátusába tartoznak, mely előkelő és tiszteletreméltó voltában legfeljebb az ügyvédi kamarával hasonlítható össze, ők rendezik meg az összes eladásokat, a rue Drouot-ban, meg a rue de Seizi-i „Salle Petites-ben, mik évtizedek óta a kerek föld legnagyobb és árirányitó képvásá­rai és az egész organizáció, valamint ez épületek karbantartásának költségei is őket terhelik. Mint a középkori céheknek, nekik is megvan ezért a ma­guk társasládája, melynek ládameatere évtizedek óta az elnök Lalr-Dabreol] vak* A fontiekből el­gondolható, hogy ez minő felelőeeégterhes és ké­nyes hivatás. Az árveréseket, mik a régimódi, ho­mályos, zegzugos és folyton zsúfolt termekben or­dító tömeg közepette kábító sebességgel folynak, ellenőrizni a lehetetlenséggel határoe; itt, ahol minden vevő és minden eladó spekulál, a ,,eom- missaira-pr<ijseur“ is könnyen esketik kísértésbe, hogy korrigálja kiesé a szerencsét, — másrészt a közönség is ideges és gyanakodó és minidig hajla­mos a ,,commiesaire-presiur“-öket csalással vá­dolni meg. Ugyanezért a céh szigorú szabályai is fölöttébb demokratikusak és magúik állják útját a vissza­éléseknek, azáltal, hogy miniden „oommissaire-pri- eeuri* percen tjeinek csak felét veheti fel. A másik fele (bármily kicsi vagy nagy legyen is az ösz- ezeg), a társasládába megy, melynek maradéka évente egyenlő részekben osztatik ki a ezenzál ok között. Világos, hogy a. „commissaire-priseurk ki ma versenylovakat, árverez, vagy kínai porcéiként, holnap pedig antik bútort, vagy modern festmé­nyeket, nem érthet, minden érték felbecsüléséhez: ezért állanak mellette hivatalból szakértő becsü­sök, kiknek szakértelméhez azonban sok kétség fér. Magam voltam tanúja, hogy valami régi por cellámt, mittél-tul csomagolásban vetettek az asz­talra, s melynek kikiáltási árát a szakértő 50 frankkal állapította meg, percek alatt 35.000 frank­ra rugatták — és aki megvette, még igy is jó vá sárt csinált! Ha ilyen esetben magángyüjtők nem árverelnek ,az egész óriási nyereség az eladó ká­rára a hiénáknak marad és a közönség rögtön kész az ítélettel, hogy összejátszottak a, becsüs,. a „commissaire-priseur'.1 és a vevő. Hausse és bcaisse a mestermü~hörzén Még tágabbak a. lehetőségek természetesen a fest­mények eladásánál, ahol az elért ár egyben az il­lető művész egész termelésének az árára mérvadó, így például, mikor két év előtt gyors egymásután­ban három, a Drouot-ban árverésre került mügyüj- teményben keltek el gyönyörű Bondin-ek magas áron, utána a Bondin-képak ára- úgy felment, mint­ha a. mestert csak most fedezték volna fel egyál­talán, Pedig a gyűjteményes eladásoknál érheti a verőt aránylag a legkevesebb meglepetés, mert azok mindenesetre válogatott munkákat tartalmaz­nak, Van azonban úgy, hogy maga a „commiseai- re-.priseur“ állítja, össze kollekcióban az egyenként kezébejutott képeket, mik között sok van olyan, amit a gyűjtők jó okon kiselejteztek, sőt olyan is, amit maga a festő küld a Hotel Drouct-ba, mert nem tudja másként eladni. Ily esetben a vevő hely­zete veszélyesebb, mintha drágábban a képkereske­dőtől venne... Bár ezen a lutrin természetesen, nyerni is lehet. Emlékezetes annak a vevőnek az esete, ki néhány frankért vett egy jelzéstelen váz­latot, melyet mint hozzáértő, Monet müvének tar­tott. Elvitte Monethez, ki ráismert és szívesen je­gyezte utólag, amivel a vázlat értéke természete­sen óriásit emelkedett Az ötvenmítliós gyöngysor Maitre Lair-Dubreuii legendás ée „történelmi** nagy árveréseket vezetett e vénséges, rozzant pa­lotában: a Dutasta-hagyatékot, az Arthur Meyer csodás mügyiijteményét, a „Vente Decoureel;es‘*-t, de életének mestermüve a Madame Thiers gyöngy­sorának eladása volt aiz örökhagyó akarata szerint a Louvre-muzeum javára 11,280.000 aranyfrankért. Az ő része ebből 338.400 frankot tett volna ki és jellemzi ezt 3. kivételes szeuzált, hogy az ö javas­latára úgy az expertnek, mint ő maga ée árverező AZ ARANYCSAPBA JAMES O. CURWeOD REGÉNYE (21) —- Megmutatom neked, miért, tesz igy a szél­vész — magyarázta a leánynak. — Látod, itt van a házikónk. Fekete foltocskát rajzolt, a leány ceruzájával1 és. rámutatva Rram Johnson szállásának négy falára, igyekezett megértetni Célievel, hogy mire gondol. — Itt vannak a bómezők — folytatta, a ce­ruza hegyével mutogatva. — Itt fönt van a Sarki-tenger, itt pedig a Hude-om-öböl. Innen indul a szélvihar és, miikor rászabadul a hórne- zőkre és ötszáz mérföldön át nem állja útját sem fa. sem kőszikla... Beszélt az összeakaszkodó széTára/mfafcokiród. Elmondta, hogy a viharfelhők néha olyan ala­csonyan járnak, hogy szinte az embernek a fe­jét súrolják. Oélie makacsul a fekete foltocskát szemlélte a térképen. Ez hát a Bram Johnson faháza. Kiáltott egyet, félbeszakítva Philip raa- gyaTázgatását a jajveszékelő szélviharban. Aztán rátétté mutatóujját a. Coppermine-folyó vonalára. — Itt... itt van — mondotta, mintha Philip anyanyelvén beszélne. —- Ezen a folyón jöttünk fölfelé. A okúmért itt kötött ki — és odamu­tatott a Coppermine-folyó torkolatára a Coro- nation-öbölnél. — Aztán mentünk fölfelé, föl­felé. ,. Philip -megismételte a folyó nevét. — A Co'-n>errnine ... Oélie bólintott, kezébe vette ;i ceruzát és a Coppermine vonalának egyihnrmadrészépél ké­re-.-ri't. rajzolt. Halk, izgatott, hangon magya­rázta, hogy a kereszt, helyén támadtak rájuk először a ivogmohok-'rzkimók. Aztán elm/uto­gáttá, hogyan menekültek a folyam mellől, ho­gyan tértek vissza és hogyan támadták meg őket. másodszor. Ekkor jelent meg a színen Bram Johnson. És a háttérben, ott. ahonnan a farkasok gazdája elmenekült ővele, ott volt az édesatyja. A leány ezt igyekezett legjobban megértetni Philippel. Az ő édesatyja! Akiről nyilván azt hitte, hogy még él, mert beszéd közben ennél a kérdésnél nem bánat vagy re­ménytelenség mutatkozott az arcán, hanem élénk izgalom. Philip meghökkent. Szerette volna elmon­dani a leánynak, átölelve a derekát, hogy ez lehetetlen és hogy neki kötelessége megértetni a leánnyal a szomorú igazságot. Ed ősatyja nem él már, ha élt is akkor, mikor utoljára látta.. A barna emberkék kezükre kerítették és bizonyára darabokra szaggatták, ahogyan harci őrületük­ben szokták. Nem lehet már életben, még ha fegyveres segítség volt is vele! Ott van Ólai Ande re ónnak és öt emberének a példája. Vala­mennyi harcos legény volt és mégis elpusztult. Céhe édesatyjával sem tör téphetett másképp! Philip nem szívesen látta a leány arcán a megértés örömét. A leány azóta, hogy a. sötét­ben együtt, voltak, egészen gyermekes hittel bízott őbenne. Most már Bram Johnsonfól sem tartott. Nem félt sem a farkasoktól, sem a szél­vihartól, sem a rejtelmes északi támadóktól. Teljességgel rábízta magát. Philipre.' Philipet pe­dig amilyen boldogsággal töltötte el ez a tu­dat, éppen annyira megzavarta az a gondolat, hogy ha megmenekülnek a faházból és az esz­kimóktól, a leány azt fogja hinni, hogy o el­viszi a Coppermine-folyóhoz, megkeresni az édes. atyját. Hiába próbálta egész délután megmagyaráz­ni iá leánynak, hogy édeeafyja már nem él. Oé­lie rendületlenül hitte az ellenkezőjét. Pháilip azt. kérdezgette magában: nem lehetséges-e. hogy az eszkimóknak volt valami okuk Ármin életének kímélésére és Oélie tudja ezt? Ha igen, akkor mi lehet ez az ok?... Újra meg újra igyekezett, megértetni Célievel, hogy szeretné tudni: miért akarják őt atz eszkimók? A leány mindannyiszor reménytelen kézmozdulattal ma- gyr-Í7,ta neki. hogy nem tudja. Annyit megtu­dó t-t azonban a leánytól, hogy két másik fehér ember volt az édesatyjával. Philip az órájára nézett és arról tudta, meg, hogy egészen beesteledett. Hét óra volt, mikor átvezette Céliet a. szobájába és sürgette, hogy feküdjön le aludni. Egy órával később hailga- tózott az ajtón és azt hitte, hogy a leány már elaludt. Ekkor nyugodtan nekiállt előkészíteni kieszelt tervét. Fölvette a sapkáját meg a kö­pönyegét és kezébe vette a dorongot, amelyet Bram ágyából szedett ki. óvatosan kinyitotta a külső ajtót, becsukta maga mögött Ó6 künn állt a zngó szélviharban. Ötven tépésről sem hallotta volna meg, ha valaki kiáltott volna. Mégis fülelt, kezében szo­rongatva a dorongot. Minden idegszála megfe­szült. Valahol a kesker^y karámban lehettek Bram Johnson farkasai. Amint, ott állt, nekitá- raaszkodva, az ajtónak, azon imádkozott magá­ban, ho"'^ most. egy ideig el ne csöndes ed jék a szélvihar. Mert a. vad szélzugáéban rászedheti a farkasokat. Nem láthatják, nem hallhatják, ha. csak beléjük nem szalad addig, amíg eljut a kapuig. Egy évet odaadott volna az éleiéből, ha tudta volna, hol is vannak ezek a. vadálla­tok. óvatosam nekiindult, a. sötétségnek. Tiz lé­pést tett jobbra, és rábapintott a. kapura. Fél- perc, múlva nyitva állt előtte. Kitámasztóit a óz­zál a. doronggal, amelyet Bram Johnson fekvő­helyéről vett el. Ékkor visszatért a faháztba, kezében szoron­gatva a játékpisztolyt, arca merev, komor vojt, társa lemondottak a maguk óriási províziójáról, tekintettel az eladás közhasznú mivoltára... Aki önmagától vesz és egy milliót nyer a vásáron Hogy valaki a Nemzeti Múzeumra való tekintettel közel 400.000 aranyfrankról lemondjon, a mai világ­ban nem igen képzelhető el. Másrészt azonban ma­napság a Hotel Drouot-ban nem hullanak milliós províziók sem. Rég elmúltak azok az idők, mikor egy híres műkereskedő Théodore Rousseaunak, a furcsa festőnek „Bohémiepne endormie“-ját kerek egymillió frankért árvereztette el a „Salle Drouot“- ban és ezen az őrült áron strohmann utján ő maga vásárolta meg. Tudta ugyanis, hogy e vételt meg fogják kábelezni azonnal az amerikai lapoknak és hogy erre mindjárt fog akadni Párisban valami őrült amerikai, aki limit nélküli áron fogja a hír: fi­sé vált „Boihémienuo endormie“-t magához váltani. Jó Théodore Rousseau, a szegény finánc, kinek a művészet egész életében csak ismerősei csipke­lődését és a világ gunyját jövedelmezte, ugyan ka­caghatott, ha' a zseni paradicsomából erre a vá­sárra letekintett! Oly biztosra mehetett, ezidőíájt a milliárdos amerikai vevőre való spekuláció, hogy a képkereskedő a. biztos nyereség fejében ki-fzet- j hétté a vétel után a művész örököseinek járó szá- I zálékokat — neon szólva a hatalmas a,dóillet ékek­ről, mik az ilyen nagy vételt kísérik. Mert lehet, hogy a. Salle Drouot-ban a vevő is vészit, meg az eladó t: de az állam haszna minden esetben bizto­sítva \#n. Aki a Hotel Drouotban vásárol, az az áron kívül nemcsak a rendes adásvételi adót é6 az említett szerzői jogrészesedést fizeti, hanem fény- üzési adót, „taxe pour les monument historiques" ot és a jó Isten tudja, mi mindent, Egy ismerősöm 5000 frankért vett meg a Salle Drouot-ban egy néhány nagyon miivészi és nagyon illetlen XVIIT. századbeli figurát, melytől neje annyira megrökö­nyödött, hogy ismét el kellett adnia és sikerű t is megint 5000 frankot visszakapnia értük. Hanem a levonások e kettős operációnál kerek 1700 frankot tettek ki... Pedig ma a,z ilyen 5000 frankos vételek már na­gyoknak számítanak, — mert hol vannak már a. milliárdos árverések, százezres províziók és milliós vevők, mikor a dollárnak nincsen Páriában árfo­lyama. és a Hotel Drouot, termeit a.z a közönség tölti meg zsúfolásig, mely nem vesz és nem ad el, de vgyen melegedni szeret télen, mikor drága a szén­Benedek Károly. Nemzetközi intézetet állítanak fel a kiülcíőzött német tudósok számára Fázis, május 19. Az akadémiai tanártestü­let a Sorbómne-agyetemem gyűlést tartott, amelyen Rivat professzor Indítványt tett, hogy állítsanak tél tanulmányi és kutató in­tézetet, amelynek vezetőiül a Németország­ból kiüldözött tudósokat hívnák meg. Ennék a „College internafionar-maik fenntartási költségeit az egész világon megindítandó gyűjtésiből szándékoznak összehozni. A len­kor észtül vitelére nagy lelkesedéssel bizottsá­got választottak. Miint Brüsszelből jelentik, ott 154 tudós alá­írásával tiltakozó iratot adtak ki Hitler üldö­zési politikája ellen. ammm«■ ............. ......... . mn mi kor újra visszatért a. gyertyák fényébe. A szoba közepén kalálsápadt arccal ott állt Oélie. Nagy félelem foghatta el a leányt, mert háló- köntöse fölött a keblét szorongatta két. kezével és némán kérdező tekintettel meredt PSnhpre. A csendőr kinyitotta az ajtót és kifelé mutoga­tott a sötétbe. — A farkasok elmennek reggelre — mondta és hangja diadalmasan csengett. — Kinyitot­tam a kaput. Most már szabiad az ut előttünk. A leány megértette. Öröm volt belenézni a szemeibe. Elengedte a keblét, kiáltott egyet, és kinyújtotta kiarjait Philip felé. Philip megriadt önmagától, mikor odament a leányhoz és újra odavezette szobájának ajtajához. Ott egy percre megálltaik és a leány fölnézett Philipre. Kezet, kivette a férfiéból és szelíden rátette a vállára. Mondott valamit, szinte suttogva és Philip nem tudott tovább ellenállni annak a büszkeségnek, örömnek és hitnek, amelyet a leány szemeiben látott. Lehajolt, lassan, hogy a leány eiibuzód- kajseék tőle, ha akarja és megcsókolta a leány fölemelt ajkait. Ekkor a leány halk sikk a áfás­sal, amely olyan volt. mint egy madárka hang­ja; elfordult tőle és bement a, szobájába. Az éjszakai szólzugáeból alig hallott valamit Philip. Nagyon későre járt az idő, mikor lefe­küdt.. Mielőtt eloltotta az utolsó szál gyertyát, jól megrakta. Bram kályháját tüzelőfával. Egy órával azután még mindig ébren feküdt. Oéliere gondolt és arra az ő nagy boldogságára, amely ezen a napon bevonult az életébe. Ter­veket szőtt, egész életére. Aztán mégis ele zen- deredett. — nyugtalan, iátomásoe álomba. Egy ideig megcsöndesedett a, szélzugás. de aztán annál vadabb erővel tört rá. a. faházra. Mintha emberi kéz akarta volna betörni az ablakot. Szél és hó forgataga szaladt le a, kéméin n, ki akarta nyitni a kályha ajtaját és a szoba sö tétségébe mint vörös kés .hasított, bele egy fény­sáv. Philip álmaiba belejátszottak a, vihar hang­jai A leány azonban ott szerepeit minden álom- látásában,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom