Prágai Magyar Hirlap, 1933. április (12. évfolyam, 78-100 / 3188-3210. szám)

1933-04-16 / 89. (3199.) szám

1938 áprflig 16, Tasirnitp.

Wx<OTMA<zta^Hira®

19

Az, ob/cusó- Hwetíw

Itta: Jloscdótáhyi Dézsa

Szülik ée fudósoK arra kérnék, hogy-szóljak az olvasmányról és nevelő hatásáról. Ez a föl- szólitáe szerénységre kötelez. Mind a szülők, mind a tudósok jobban ismerik a nevelés művészetét, a nevelés tudományát, mint jómagam.

Mit mondhatok nekik én, a költő, akinek az az egyetlen értékem, hogy megrekedtem a csecsemőkori fejlődési fokon e abból élek, hogy a felnőtteket gyermek ességemmel szórakoztatom s olykor — éppen a neveletlenségemnél fogva —• olyasmit merek kimondani, amit ők — éppen a jólneveltségüknéd fogva — már ki se mernek mondani?

Tapasztalat hiján csak önmagámról adhatok számot, arról az olvasóról, akit kezdettől fogva figyeltem. Mingyárt be kell vallanom valamit. Én tizenötóves koromig — Petőfi összes költeményeit kivéve — úgyszólván semmit sem olvastam. Nem szeretném, ha ezt a kijelentésemet egy iró hivalkodásának tartanák, aki vadvirág-voltát hangsúlyozza. Nyomban bevallhatom azt is, hogy ezután annál többet és annál mohóbban olvastam. De abban a fogékony korban, amikor a többi gyermek az indián-történeteket, Verne-t és Jókai-t falja, engem minden úgynevezett olvasmány untatott, s ezért műveltségemben mindmáig pótolhatatlan hézagok mutatkoznak, mert ezeket az Írókat csak később ismerhettem meg. Akkoriban beértem azzal, hogy tanuljak, verseket Írjak és játszani testvéreimmel. Ezek a játékok nem afféle társasjátékok voltak, mint a „ikomámasszony, hol az olló?1', hanem merőben körülményes, egyéni játékok melyek előkészítéséhez sokszor hetek kellettek. Például a mosókonyhában felfedeztünk öcsémmel egy rozoga, kimustrált ágyat, tengeri ha jóvá alakítottuk, vitorlát szereltünk rá lepedőből, össze-vissza kötözgettük ruhaszári- tókötelekkel, a vasalódeszkát kineveztük kikö- töhiddá, aztán munkánk befejeztével rátelepedtünk e a gyönyörű nyári hónapok alatt reggel- től-estig itt éltünk vizi életet. Nyilván okosabb lett volna künn tanyáznunk, mint ebben a zárt, sötét és egészségtelen helyiségben. Csakhogy ami a testünknek talán ártott, az fel üdítette lelkünket. A szabad vizek végtelensége furálit arcunkba.

Minthogy az ilyen játékok lefoglalták és kielégítették képzeletemet, nem volt szükségem könyvekre. Néha kezembe akadt egy-egy. Kedv tel énül dobtam félre. Betűket találtam itt e ezek szürkék voltak azokhoz a színes, izgalmas jelenetekhez képest, melyeket átéltem. Emlékszem, a gimnáziumiban osztályfőnökünk hetente egyezer szétosztotta közöttünk a gyermekirodalom termékeit, a „Pajkos Pistike kalandjait", a ..Kis lurkót14 etb. Ezeket csak hazavittem. de beléjük se pillantottam. Már a cimük is utálattal töltött el. Emlékszem, hogy a meséket se szívleltem soha, akár a legtöbb mai gyermek. Később fiam sem kedvelte a tündéreket, a manókat és viliiket. Amikor mesélnem kellett neki. úgy segítettem magamon, hogy egy tigrisről beszéltem, amelyik kiszökött az állat- kertből. fölszállt a földalattira, mint jegycsaló utazott, a kalauzt és ellenőrt pedig, aki a jegyét követelte, fölfalta a táskájával és jegy- csiptető vasával együtt. Ezzel bizonyos hatást is értem el.

Vájjon mi lehet az oka annak, hogy az olvasmányt, mint olvasmányt oly korán meggyülöl- tették velem és annyi más gyermekké!. Azt hiszem, az, hogy mást kaptam, amit vártam. A gyermek egyetlen vágya, hogy felnőttnek tekintsék és komolyan vegyék. Viszont a felnőtt egyetlen vágya az, hogy gyermeknek tekintse az a gyermek, akinek a száját csücsörítve édes- kedik, selypeg és illeg. Semmi kétség, hogy a felnőtt igy jól mulat. De a gyermek nem mulat jól. ö van olyan okos és agyafúrt, mint a felnőtt. Hamarosan belelát a felnőtt kártyáiba. Letépi a felnőtt oaaragasztott, nagyapóé áleza- kállát g ezt vágja arcába: „te csalsz, te nem is vagy gyermek, de én se vagyok gyermek, hanem teetben-lélekben már egész ember, aki az életre és a halálra készülődik, egy ember, aki szenved a rémképeitől és a torokgyulladás metsző késeitől, szakasztott olyan nyomorult és nagyratörő ember, mint te magad, de minthogy lenéztél s be akartál csapni, nem hiszek neked, nem is vagyok hajlandó játszani veled soha többé.* *4 Csodálatos is, hogy gyermekeinknek a legkülönb ételeket igyekszünk adni, igazi kenyeret- igazi vajat, igazi cseresznyét, de szellemi táplálékába állandóan az oktató célzatok pótszereit keverjük. Sajnáljuk tőlük az igazi irodalmat, mely nekünk minden föltétel nélkül csak élvezetet okoz, még pedig azáltal, hogy bennünk is csak a lelkűnkben szunnyadó kisded! vá nyakat legyezheti. Azt mondjuk, hogy ez ..még14 nem nekik való. Fakó kontármüket teszünk déleik, a gyermekek elé, akiknek képzelete sokkal merészebb, eredetibb, korlátlanabb, mint bármely felnőtt elnyomorult, meg- gyávult képzelete. Mindenáron tanítani akarjuk őket az irodalommal. Azt, ami öncél, nevelési eszközzé fokozzuk le. Az ilyesmiigy közvetlenül — gyakorlatban nem igen sikerül. Nem is sikerülhet soha.

Egy barátom a négyéves fiának a kertészről meséit, aki a szorgalom, a kötelességteljesités

és becsületesség mintaképe. A kertész már hajnalban fölkelt, kezébe vette a kannát, megöntözte a hagymát, a petrezselymet, a káposztát, a kalarábét, a kékvirágot. Ezt a mesét gyakran követelte a fia. Barátom újra és újra elfujta,

■HBI III W ■■1—1—1 III III lllll II 11

SALVATOR

FORRÁS

költő lángjánál a haszonlesők akarják megsütni az ő politikai pecsenyéjüket. A gyermek ösztönösen tudja, hogy mi a költészet. Ezt az ösztönét fejleszteni, bátorítaná kellene, nem pedig sorvasztani. Meg kellene néki magyarázni, hogy az a gyermekvers: „Egyszer volt egy ember, szakálla volt kender44 semmiben se alábbvaló, mint á felnőttek verse, e hogy minden komoly költészet gyermekes: a legnagyobbak gyermekessége és a legkomotlyabbak játéka. Sajnos, vannak az irodalomnak szemforgató szövegma- gyarázói. Ezek csak mellesleg említik meg, hogy a vers dallama és a rímei is szépek, mintha a dallam és rím csak afféle külső disz volna és nem a vers legbensőbb belseje s mintha nem a gondolat volna a külsőség, a disz. Ezek a magok héjnak tüntetik fel 6 a héjat magnak. Ezek lesütik a szemüket egy irodalmi alkotás elvetemült érzéki szépsége előtt, mert született ellenségei az ösztönösségnek. Ezek megvetik a szót s az eszmét emelik ki, holott csak az alkotó

Április hónapban uf

kozmetikai tanfolyamok

kezdődnek. A tanfolyamok tartama 3 és 6 hónap és a kozmetikai hivatás önálló gyakorlására képesítenek.

A tanfolyamok tárgya ax elméleti részben:

az arcbőr anatómiája, a különböző börmegbete- gedések ismertetése, a bőr alkatának különböző formál, a kozmetikai ebem!a alapismeretéi, etb

a gyakorlati részben:

az arcrnassage különböző módjai lamerikai- trancia, stb. metódusok). Dr. Jaquet tanár sze. rintí arekezelés, a kozmetikai arcápolás fizikális é* cliemlai módszerei, n különféle kozmetika szerek helyes alkalmazási módja, stb.

A tanítványok kívánatra orvosi vizsga elé lesznek bocsátva.

Jelentkezés személyesen vagy írásban;

hogy a kertész már hajnalban fölkelt, kezébe vette a kannát, megöntözte a hagymát, a petrezselymet, a káposztát, a kalaxábét, a kelvirá-, got. Egy este a gyermek megint arra kérte apját, hogy a kertészről meséljen, ő bele is kezdett. De a fia egyszerre fölugrott az ágyából és a dühtől elvörösödve igy ordított: „A kertész nem kelt föl, a kertész nem vette kezébe a kannát, a kertész nem öntözte meg a hagymát, nem öntözte meg a petrezselymet, nem öntözött semmit.14 Szóval a gyermek végre megsokallta a kertész és a mesélő angyali jóságát. 1 föllázadt ellene. Észrevette, hogy a csésze ezé-1 lét csak azért kenték be mézzel, hogy bevegye 1 a keserű orvosságot s a csészét — mézeetíil- orvosságostul — széttörte.

Most már az a kérdés, miféle irodalmat adjunk a gyermeknek. Úgy sejtem, hogy a gyermek természetes társa csak a lángész lehet. Inkább Arany János, mint Bódi bácsi és inkább Mikszáth Kálmán, mint Panni néni. Említettem, hogy tizenöté vés koromban olvastam el az első könyvet. Sohase felejtem el ezt a napot, mert el-nem-müló élményem, hogy fedeztem föl az irodalmat, azt a gyermekirodalmat, amely nekem való. Zivataros, sötét nyári délután volt. Unatkoztam és ásátoztam. Amint édesapám könyvtárában kutakodtam, egy vékony, feketébe kötött könyvet leltem, melynek ez volt a elme: „Az élet semmiségeiről és gyötrelmeiről.'4 Irta: Schopenhauer Artúr. Fordította: Bánóczi József. Lapozgatni kezdtem. Elolvastam egy mondatot, aiztán egy másikat, leültem az ablak elé. a szöveg egyre beljebb-beljebb csalogatott s föl se keltem mihdaddig, míg az egész kötetet el nem olvastam. Aztán pirosra gyulladt füllel, izgatottan és boldogan sétálni mentem, egyedül Fogalmam se volt, kicsoda az a Schopenhauer Artúr. Neve akkor nem sókkal többet mondott nekem, mint Sperter Artúré, a szemközti fűszeresünké. De éreztem, hogy valami rendkívül okos ember lehet s végtelenül meg voltam tisztelve, hogy szóba állt velem, a gyermekkel. Második olvasmányom „Mouret abbé vétke'4, Zola regénye. Ez a szerelem tündórvi- Iágóba vezetett. Harmadik olvasmányom: „Ilyics Iván halála44, Tolsztoj elbeszélése, melyet egy napilap közölt, folytatásokban. Ezek a könyvek győztek meg arról, hogy érdemes olvasni, írni és élni, ezek rázták föl közönyömből s ösztönöztek, hogy megismerjek minden keserűt és édeset, amit az emberi szellem alkotott.

Elismerem, fejlődésem talán nem egészen szabályszerű. De nem sokban különbözhettem a többi gyermektől. Akkor kaptam kedvet az olvasáshoz, amikor Schopenhauer ur, Tolsztoj gróf ur önállónak nyilvánított, méltónak arra, hogy meggyónja nekem legbensőbb titkait, bizalmasává fogadjon s az olvasás lovagjává üssön. Nyilván az iskolában se járhatunk el másképp. Nem szabad lebecsülnünk a gyermeket. Közölnünk kell vele mindent, amit tudunk az irodalomról, még pedig annak a legmélyebb mélyét, természetesen nem homályos, podvás szak- kifejezésekkel, hanem egyszerűen és világosan. Az, amit nem lehet egyszerűen és világosan közölni akár egy gyermekkel is, úgysem érték. Engem annakidején halálosan fárasztott a történelem, a királyok és választófejedelmek meddő, zűrzavaros torzsalkodása. Bizonyosra veszem, ha akikor a történelem bölcseletét tanítják az adathalmaz és évszámtömlkeleg helyett, szenvedélyeson érdekel a történelem. Ami tartalmas, könnyebben fölfogható, mint ami üres.

Miért ne avathatnék be a gyermeket azonnal az irodalmi teremtés titkaiba is? Minden gyermek született 6zófacsaró, ve lefaragó és költő. Minden gyermek született kíváncsi. Minden gyermek szétszedi a játékát, hogy megtudja, mi van benne. Tereljük rá figyelmét arra, ami a költészet veleje, vagyis a formára, erre a kéz zelfogható csodára, a szerkezet arányaira, a mérték hullámzására, a rímek boszorkányos bujóedijára. Nem hiszem, hogy ilyesmi untatná. A gyermeket az untatja, ami mindnyájunkat, az. ha egy költeményből mondva csinált eszméket, általános alapigazságokat^ halvány bamba tanulságokat hüvelyeznek ki, az, ha ;

feloldja és eltávolítja a szervezetben lerakodott savakat. Vasmentes, emésztést elősegítő kellemes üdítő ital.

IngiÜut de soins cosmétiques ALEXANDRA D. JÜRSS Br atillava, Mostová2

(Savoy) Teleíon8 7-01

költő tudja, mennyire mindig a szó az elsőlegee, mennyire mindig az villant meg, mennyire mindig az előzi meg a még tudat homályában botorkáló gondoílatot. Ezek egy remekül lejtő mondatot már illetlennek tartanak, egy merész rímet már szeméremeértőnek. Ezek a meztelen és szent valóságot még az irodalomban is gyűlölik s lehetőleg föl is öltöztetik a kenetes szólamok papi nullájába, nyakig és áll'ig, hogy mások ee lássák és inkább a belőle vonható következtetést magasztalják, akár az álszent erkölce- ceőszök a fiatal lányok nemességét, mély kedélyét és házasságát e a világért sem szépségük lényegét: szikrázó szemüket, fehér fogukat s karcsú lábukat.

Ez a módszer csak arra alkalmas, hogy minden játékra, zenére, friss észrevételre fogékony fiatalságot elidegenitsen az irodalomtól. A gyermeknek olvasnia kell. Nem sokat keli olvasnia. Jól kell Olvasnia. Az ilyen olvasmány táplál. De az az olvasmány, mely csak kötelesség, butit. Kezébe kell adni a gyermeknek az iskolában az eleven, lélegző remekműveket, nem félig, hanem egészen s módját kell találni annak, hogy kifejezhesse nemtetszését még a legnagyobb lángelmékkel szemben is. A kötelező tetszés megöli az ízlést. Neveljük gyermekeinket szabadságra, vitatkozzunk velük, neveljük őket, ha kell, még neveletlenségre is. Ne afféle irodalmi szajkók legyenek, akik betéve 1 tudják, amit úgysem érdemes tudni, hogy egy költő melyik évben, hónapban és napon született e ki volt az anyai és apai nagybátyja. Az iskolai irodalmi oktatás egyetlen föladata az, hogy olvasókat neveljen.

KRISZTUS vagy HERAKLES

Ma: SIMÁNYI MIKLÓS

Abban mindenki megegyezett, hogy ez igy nem mehet tovább- Ez a világ önmagába ros- kadt — állapították .meg a bölcsészek, a római kultúra lehanyatlik és valami más jön a helyébe. Némelyek Bal, vagy Mithras korszakát jövendölgették, mások azzal rémítették egymást, hogy a barbárok mindent szétrombolnak. A sztoa bölcselők azonban fanyarul mosolyogtak ezeken a jövendöléseken.

— Ha egyáltáláJban változik valami, akkor a világ sorsát a nagy és hatalmas Herakles veszi kezébe. Herakles korszaka következik és ebben mindnyájunknak bele kell nyugodni.

Ugylátszott azonban, hogy Róma embermilliói a Herakles-korszakkal szemben is nyugtalankodtak*

Langyos, illatos, hódító volt az este azon az áprilisi napon..Az Aventinus kertjeiben a fák még virágzottak, de már fonnyadtak voltak a szirmok s csak úgy dőlt belőlük a nehéz mámoritó szag. Fűszeres volt a levegő és az Ázsiából meg Egyiptomból hozott virágok megrészegítették a rómaiakat.

— Ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy jó volna örökké élni! — igy kiáltott fel egy simára borotvált, magas, vállas, villogó szemű ifjú, aki az auigurok ruháját viselte s harmad magával a domb lejtőjén sétált.

•— Harmincéves korában az ember halhatatlannak érzi magát, édes Lucanusom — felelt a másik, vézna, görnyedt aggastyán, aki botjára támaszkodva nehezen vonszolta magát.

A harmadik szótlanul nézte a Tiberist, amelyen halványkék pára úszott. 6 is idős ember volt már, de délceg és elegáns, ruganyos járású és nemes arcú férfin.

A járókelők tisztelettel tértek ki a három előkelő római utjából. Mindenki ismerte őket. A beteg aggastyán Lucius Seueca volt, az isteni Augustus nevelőije, a szép arcú férfiú Pelronius, az arbiter elegnntiarum, a fiatal Adómig pedig Róma leghíresebb költője, Lucamis, akit némelyek főbbre tartanak i Vergilhisnál.

A nap már lebukott a halmok mögött, de még nem volt árnyéka a fáknak, óh, gyönyörű édes áprilisi alkony, a szellő, mint valami epedő sóhaj, úgy suhant át a virágos bokrok között.

Az öreg ur köhögni kezdett, megállt és kampós botjával Lucanus felé intett- --- Mikor annyi idős voltam, mint te, majdnem öngyilkos lettem. Már akkor is igy köhögtem, kedves Lucanusom. És azóta mindig. És most sajnálom, hogy szándékomban az istenek megakadályoztak.

— Ugyan miért? — kérdezte halkan Pe- trón ius. — Szép élelet élték Bölcsesség és szépség volt az osztályrészed.

— De egész életemben csak ocsmányságot és őrültséget láttam s dicsőítenem és magasztalnom kellett az eszeveszettséget és aljasságot. Ázsia rothadt levegője megifuHasat, e szent dombokon, .amelyek egyetlen zugában sem látom a régi római erkölcsöket. Isis, Bal, Mithras nyomorult szolgái lettünk, nincs egyetlen tisztességes asszony Rómában és Caligula bölcs ember volt, amikor a lovát a szenátus tagjává tette, — ez a derék paripa volt az egyetlen tiszta vérű nemes teremtmény a császár környezetében. Vége a világnak, higyjétek el nekem, nemes barátaim!

Seneoa keserű pesszimizmusára Pelronius finom mosollyal felelt- Ö tudta, hogy az agg államférfi u állása megrendült. Psiroóáus nem irt olyan ékesszavu bölcseleti könyveket, mint agg barátja, ő csak egyetlen regényt irt s abban frivol és kegyetlen guny- nyal világi tolt be a korabeli Róma minden mocskos barlangjába és könyörtelenül lerántotta minden bélpoklcs római álarcát a császártól kezdve a lupán áriák utolsó duhajáig — de Peirooius fölényesebb és szabadabb szellem volt Seneeáoál. ö mindjárt, látta, hogy Seneca azért, tartja elveszettnek Rómát, mert már többé nem ő kormányozza.

Az A vént maison szokatlanul nagy tömegek nyüzsögtek aznap. Egész Róma lázban rész ketebt- Valahogy elterjedt Rómában az a hiedelem, hogy ma, az íris ünnepostéjén le

A