Prágai Magyar Hirlap, 1933. március (12. évfolyam, 50-76 / 3160-3186. szám)

1933-03-04 / 53. (3163.) szám

4 TPAGAI-A\4<AaR-H!RLAB 1933 március 4. szombat. KOMMENTÁROK * ★ ★ Példabeszéd a leépített igényekről cia máris elé-nkozetl: Girbal sógor 1933 tódén feleségestül gyalog visszajött Tersaora, a szomszéd falu, Saimt-Paulin anyagi nehézsé­gekbe került s nem -építheti föl az uj város­házát, az ökröket nem adják el többé, hanem otthon felhasználják s ennélfogva kevesebbet! tenyésztenek, a vásárokat nem tartják meg s I a falu asszonyai gyapju-harisnyában járnak,! rádióügynök nem jön, nem is jöhet, mert az! autóbusz nem közlekedik, a villanyvilágítás- j ból nem lett semmi s az öregeket isimét fiaik S tartják el, nem az állam. Vayras jegyző meg- j jegyezte, hogy Tersac ismét eljutott oda, ahol l a mudt században volt. Ha magyarul tudott volna, bizonyára megállapítja, hogy ott van, ahol a imádi zsidó. A molnár diadalmasan mo­solygoit. Tersac falu Franciaországban van, ailiol még , mindig a legjobb a helyzet. Mit szóljunk mi? A. vu'sszakanyarodás nálunk még teljesebb s a nagy föleszmélés, kiábrándulás után az előbbi hirtelen megnőtt igények visz- szakanyarodnak a mull századba, visszaka­nyarodnak a régi, állandó és örök emberi primitívséghez. Száz év előtt a mi kis váro­sainkban imég nem utaztak az emberek. Egyetlen igényük az étel-itad volt, semmi más, még ruha sem. Étel-ital ma is van, ugyan­olyan olcsón, sőt olcsóbban, mint száz év előtt, de ezzel ki is merült a bőség szaruja. Az autó ritkul, az állami gondoskodás ritkul, minden ritkul. A vidék tiz év aránytalan és soha nem ismert elvárosiasodás, eligényese- dés után Lassandassan ismét vidékké válto­zik, elzárt, eldugott világgá, életautarkiává s mentesedik a nagyvilág stílusától. Az igény ismét a kiváltságosak haszna — vagy bűne lett, nem mindenkié. Ennyi egyszerűség látá­sában, mint amennyi ma van, ükapáinknak is öröme telne. A vidék néhány évig fent volt a hegyen s most kezd visszaesni a völgybe, a mélybe, ahol évszázadokig szunyókált egysze­rűen és érintetlenül. Szvatkó Pál. LENIN KISPOLGÁR Mesék a múlt és jövő forradalmairól A Prágai Magva# Hírlap párisi iádé siló jától Paris, február vége. Az egyháznak száz év távlata, kell hozzá és több, hogy kanonizáljon egy has-vérből való embert; a Jeanne d‘Arc esetében közel öt­száz év kellett hozzá, A bolsevik! bezbozsui- kiknek, minthogy ők pápáitokat a pápánál és mindig az álmok gyorsvonatán szaladnak, elég vélt fiz esztendő, hogy Lenin elv társat szentté avassák. A bebalzsamozott hullája üvegkoporsóbaa fekszik a Vörös Tér közepén es a hivő kommunisták precesszióban járul­nak naphosszat az újdonsült szent imádására, egyes mondásai méteres betűkkel tündöklő­nek a különböző orosz hivatalokban s né­mely enigmatikus kijelentése kötetnyi hit­vitára ad alkalmat a Politbiiro szak nőiesei­nek­A Lenin esete az expressz legendaképző­dés nsk valami különleges példája. A kommu­nista káté szerint csodálatos félisten, ellen­felei viszont szintén emberfeletti szörnyeteg­gé magasztositják: Dzsingiszkhánt és Tamer- láh't csinálnak belőle, ferdeszemii, kiállócson- tu, világhódi tó ázsiait, egy szibér iai Napó­leont, egy tömeggyilkoláson felhízott kon­kvisztádort, sőt (imimt Mereskovski) egyenesen a biblikus antikrisztusul állítják oda. Jön azonban most a franciául író zseniális olasz Curzio Malaparte és egy páratlanul érdekes könyvben, melynek már a elme is frappáns: ..Lenin kispolgár** egy megdöbbentően uj és megdöbbentően igaz Lenin-arokópet tár elénk. Azt a Lenint mutatja be, ki a valóságban egy kispolgári színjáték hőse lehetne. Égy Le­nint, aki Svájcban 1907-ben a békés nyárs- polgár kérődző életét élvezi, míg Oroszország­ban harcoló elvtársak hekatombába mészárol­ta tják le magukat, aki 1917-ben, inig Trochij élei-haláil harcot viv Kerenszkivel a bolseviz- musért, csendesen megtelepszik a polgári Helsingforsbaü és kinyalt cikkeket, irogat az angol munkások helyzetéről a XIX. század­ban, egv óvatos duhajt, aki álruhában megy Szentpétervárra uralkodni é<s csak akkor mer nyíltan fellépni, mikor a téli palota csúcsára már ráíüzték a vörös lobogót, egy diktátort, aki bölcsen távol tartja magát minden tolon­gástól és mindig pontosan a szüretre érkezik meg, akiben igazán nyoma nincsen Isten os­torának s a végzet emberének. Ez a Malaparte a forradalmi romantikák céhbeli megtépázója. Tavaly a „Teohnique du Coup d,Elat“ oimü könyvében azt fejtette ki, hogy a forradalom manapság nem imagával- ragadó tömeg indulat romantikus ügye, az ál- lamosiny egyszerű technikai kérdés: ismerni kell az állam élet gócpontjait, egy maroknyi ember, felkészültség, organizáció a legreude- zettebb államban is államcsínyt produkálhat egy nap alatt, anélkül, hogy a szorosan vett népnek legkisebb köze is volna az egészhez. De nemcsak a forradalom veszti el romanti­kus aureoláját és alacsonyul a valóságban maroknyi demagógnak ki ügyeskedett. stiMijé- vé, maga a legnagyobb forradalmár is szür­ke nyárspolgár, 'borairt bugris ez éles józan világításban. Egy nekiaosarkodott bürokrata, egy szobaforradalmár, aki elveszti az irányt, mihelyt nincsenek körülötte statisztikái és kartotékjei. Egykönyvü ember, tenyészpóldá- ja a kispolgárnak, aki egyetlen doktrínát megtanult és most mindenre azt húzza rá. A felzavarodott idő egy óriás birodalom élé­re állította és ott úgy uralkodik, mint a zsar­noki, korlátolt agyú rossz tanár az osztálya kisdiákjain. Nem szadista és tömeg gyilkos, megvadult kishiva talnokok csupán, kinek szá­mára gyilkosság, fosztogatás csak demonstrá­ciók az ő tézise mellett, egy-egy szám a sta­tisztikában. Ha az ember végigolvassa ezt a könyvet, mely csapa szám, adat, és objektív megállapí­tás, végül óriás hólyagnak tálja a világalapitó Lenint, kit Curzio Malaparte megszűrt egy gombostűvel és egyszeribe szétpattan a sem­mibe az egész. — Nem csoda, hogy e könyv­nek óriási sikere volt a franciák között. A Vatikáni áshelyezik *— Amerikába Nem hiába, hogy az országuk több forradal­ma! csinált végig más re iszáz év alatt, vn nt Európa .minden országa együttvéve a közép­kor óta, nincsen a franciák között a forrada­lom szónak semmi ijesztő, varázsom, impozáns méiiékize: sem a közelmúlt, -sem a távol jövő forradalmainak. Ezért érthető, hogy Malapar­te Lenin-könyve mellett a másik szezonsláger Pierre de Nolhac ugyancsak Grassetnél meg­jelent „Contes philosophiques“-je, mely ugyancsak forradalmat tárgyai történeti ob­jektivitással, de egy forradalmat, mely — 1950-ben esedékes. Furcsa világforradalom ez a Nolhac-é, mely teljesen uj politikai térké­peket mutat. Mussolinit: megölik az olaszok és egyensúly kedvéért kiutasítják Rómából a pápát is, bizonyos XII. Pluszt, aki elsőben a hagyomány kedvéért Avignonban húzódik meg, de azután áthajókázik az Egyesült Álla­mokba, mert a yenkeek minden lehető mó­don csalogatják, nem tudván ellen táti ni a vágynak, hogy rekordot állítsanak fel e té­ren is, nekik lévén az egyetlen hamisíthatat­lan pápájuk in the worid. így Nolhac uitópiá­ja szerint a katolicizmus tovább vándorol nyu­gatra, Franciaországot, Angliát és Amerikát hóditja meg teljesen, míg a Kelet egy zava ros bol se vízin us zsákmányává válik, mely azonban nem nagyon hasonlít a Leninéhez. Szobrok lorrada'ima Még burleszkebb az a tipikusan párisi for­radalmi utópia azonban, melyről Marcéi Sau- vage adta ki Galiimard-nál a „L Fin de Pa- ris“-t. Ez már tiszta humoreszk. A szobrok forradalma. A párisiak vesztükre rakták tele kőemberekkel minden uocájukat és terüket, ügy járnak vele Maróéi Sauvage szerint, mint a trójaiak a legendás falóval- De falovat egyet csempésztek Trójába az archivok, Páriában pedig, mint kiderül, o szobrok száma jóval nagyobb már, mint. az eleven embereké. Mi­kor lelépnek talapzatukról és fókusznak a házak párkányáról, hogy a maguk képétre holt kötöm éggé változtassák a világ fővárosát — a harc kimenetele nem lehet vitás. Annál ke­vésbé, mert a kőemberek nagyrésze mezte­len bár, de egyikük sem fegyvertelen. Az al­kotó szobrászok mii vészfan táziá ja mindegyik­nek a kezébe nyomott valami in kongruens tárgyat, amellyel most módjában áll fejbe- vernie a has-vér párisiakat. A gránit, a bronz és a márvány győznek az egyre zavarosabb és organizálatlanabb élet fölött. »Boldogoh az éhezőké De mind e meseforradálmaknái maróbb fantáziára vall a Martin Maurioe könyve: „Boldogok az éhezőik**. — Hogy megszüntes­sék a világgazdaság válságát, mely a tnlpro- d akción, a fogyasztás és termelés összhangjá­nak megbomlásán alapul. Martin Maurico a jöv. század emberét ikrét külön kasztra osztja: a termelőkászt, mely bomlottén fokozza a rá­ciónál! termelést a végtelenig és a fogyasztók kasztja, mely törvény szerint köteles minden termelt árut elfogyasztani. Az állam rákény­szeríti őket a semmittevésre, az áruk mennél rohamosabb elnyüvésére, miközben a terme­lők harcokat folytatnak a kilencórás meg a tízórás munkanap ért, hogy az óriásira nőtt fogyasztást csakazértis túlszárnyalhassák. Ebben a Martin Maurice világában minden érték fordított ej őj eggyel szc. p.L A gok titkos maffiákat alakítanak és titkon sze­gényt miméinek, milliárdos fiuk az éhező diákok életét imitálják régi könyvek alapján a rendőrség elől elbújva és végül forradalmi nópáradat követeli ellenállhatatlan erővel a szegénység kötelező általánosítását... Párisban nagy sikere van a könyvnek, me­lyet minden olvasó szörnyű fantasztikusnak Ítél. De ha Martin Maurice kirándulna Becs­be vizitbe, talán rájönne, hogy az általánosan kötelező szegénység egy szocialisták által kormányzott városban nem is olyan egészen utópia. Benedek Károly. Zempléni megyebál Í816-bmn Ma nem lenne már annyira elcsépelt a nagy rab­bi ama mondáé a, hogy nincsen uj semmi a nap alatt — bizony, hogy azzal kezdeném. Voltaképpen nem is tudom, minek az őséről szó­lok: — a kocsi —, ami 1816-ban Sátoraljaújhelyen gurult, valami középszer lehetett az automobil és a kerékpár között. Ha az ©mbe-r kívülről nézte, akkor valóban autónak nézte volna a mai szemével, de ha belenézett, úgy azt mondta volna, hogy ez a fránya szerszám — kerékpár... Valójában nagyon kevés az, amit róla tudunk. Emléke egy rövid értesítésben maradt fenn A hal­hatatlan levélíró Kazinczy Ferenc ir 1816 május közepén Nagy Gábor nagyhírű prókátornak, aki a debreceni Tábla mellett működött- Ebben többek közt arról értesíti, hogy február 27-én, utolsó far­sangban nagy bált rendeztek a sátoraljaújhelyi szocietáő számára. A vármegyeház szép termé­ben zajlott le. Sokat nem tud Kazinczy a bálról írni, mert január első napjai óta állandóan beteg és többet fekszik az ágyban, minthogy talpon len­ne, de a nagy meglepetésről, amit unokaöccse, Kazinczy István szerzett a vigadózóknak, penezé jól tudott. Leírja, hogy a bálban István öccse beleült a „maga vonás nélkül menő szekérkéjébe — azért maga, hogy a kereket beiéiről titkon csak ő tudta i mozgatni**. Tehát a szekérke valami őrdün&ős masina volt, j amelyik úgy is ment, ha nem volt ló eléje fogva, i sőt — amint olvassuk — két élő- galamb rózsa- szinpántlikán vonta.. Szünóra alatt tudniillik — egy pisztolydörrenés jelére — kinyílt a terem két- szárnyu nagyajtója s trombltaszó alatt két eleven galamb behúzta a szekeret, amelyben István ur ült úgy azonban, hogy senki rá nem ösmerhetett. Ak­kor éppen theátrist-ák voltak Ujheiyen. Káliéból, a nagyhírű Kállay Miklós alispán patrónins-sága. alatt játszó színtársulat átrándult Ujhelybe s ott töltött vagy két-három hónapot. A színészek aztán Kazinczy Istvánt úgy összevissza maszkírozták és öltözetét olyan theatrálisan válogatták össze, hogy senki sem gyaníthatta, hogy ki ül a szekéren. A pisztolydörrenést öl megrémült szépek ijedel­me hamar mosolyra juházott, amikor a galambok vontatta szekeret meglátták. A ezekérke körutat tett a teremben, hogy min­denki láthassa a csodát, a madárfogatos kocsis s az,annak egyik oldalára festett transzparens képet, amely a lóhátas Castort és Polluxot, sisakosam, csiliagdiszekkel ábrázolta-, a másik oldalán pedig e képre vonatkozó következő versek voltak olvas­hatók: Castor s Polliiix dísze a magas egeknek. Ha ti tűntök fel a’ zajgó tengereknek, Elcsendesitve van a’ tenger habzása. ’S'többé neon félelmes a’ hajók futása. ’S mint ti adtok nyugtot szélnek és örvénynek. Szemen© s Szőgyéni, úgy7 ád azt Zemplénymek. Az a Szemere és Szőgyéni, aki e rigmusban né­ven neveztetik, persze nem más, mint Szemere Ist­ván, nemes Zemplén vármegye első és Szőgyéni Ferenc ugyanezen nemes vármegye másod alispán­ja. Az a csodálatos gondolkozás és hangulat, ama akkorában Magyarországon általános volt, egé­szen természetessé tette, hogy minden lehető alkal­mat felhasznál arra, hogy a. vármegye eme nagyha­talmú két legelső tisztviselőjét, amikor mód és le­hetőség kínálkozik reá — ünnepelje s hálás ra­gaszkodásáról biztosítsa. Ez a gondolat — amint. Kazinczy levelében bur­koltan Írja — tőle eredt s ö volt a. versek szerzője is. Köztudomású dolog, hogy Kazinezyban, dacára, nagy munkásságának és dacára, ama nyomasztó anyagi helyzetnek, amelyben nagy családjával élt — sohasem aludt, el a kedély, a humor. Minden tréfára kapható volt és szinte egészen természetes előttünk, hogy a betegágyhoz szegezett költő — milyen kedvvel csinálta meg a kis tervet, mellyel a tőle távol mulatozó delnőknek és ansz Ián oknak meglepetést s az általa annyira nagyrabecsült. alis­pánoknak e játszi megtiszteltetést kisütötte! Az is éredekes, hogy az ördöngős szekeret, amely uigy látszott, mintha magától szaladna — nrglQt. nem a sokat tanult, tapasztalt, világot látott me­chanikus csinálta, hanem a magyar tábla-bíró. aki iskoláit elvégezvén, apja. gazdaságában tevékeny­kedett, .több vármegye táblabirája, e a. református egyház ouratora lett.. A kies Beretőn lakott, a. fa­lusi magánybaai ,abol törhette a fejét azon, ami jólesett neki — hát kitalálta a magától szaladó szekérkét, — ami lS16-ban megelőzte a mai autót. Mennyivel, de mennyivel áldásosabb volt Kazin­czy István találmánya: az nem gázolt, nem vágta ki a sofőrt az ut árkába, nem is robbant föl. ben­zinbe sem került, igy hát jóval olcsóbb is volt, mint a mai, mert az a két galamb, ami vonta, nem is ke* fűlhetett akkor — olyan sokba! idea a Dezső, A párisi Tompa ritkán koz érdekes cikkel a politikai események alapos me gr ágasán kí­vül, de az a riport, amit az egyik legutolsó számban Maurice Colrat irt Tersac francia falu múltjáról és jelenéről, annyira megraga­dott, hogy boldogan regisztrálom, mert a francia újságíró olyasmit erősít meg, amire régóta gondolok s amit régen emlegetek. A tételt az egyszerűség kedvéért már itt, elől, leszögezem: az „örökkévalóság szempontjá- ból“ nézve a háború utáni — s bizonyos te­kintetben már a háború előtti magas emberi életstandard, életigény és életnívó túlzás volt, tarthatatlan s ha az emberiség ma visszasüly- lyed a krízisbe, csupán a nyomorult emberi sors örök állapotába süllyed vissza, oda, amiről Unamuno mondja, hogy örök agónia a böl­csőtől a sírig, Maurice Goira t szerint Tersac falu molnára 1929 augusztusában, a prosperitás Telelőjén, előre megérezte és megállapította e tétel igaz­ságát, Tudni kell, mi Tersac község Hauíe- Guyenne-ben, a legsötétebb francia vidéken. Tersac az örök francia falu, változatlan és en­nélfogva bölcs, fölötte áll a tülekedésnek s a sehopenhaueri nirvánához hasonló objektívon passzív helyzetből figyeli a világot. Egyetlen különlegessége e falvaknak, hogy lakóik szá­ma nem emelkedik, ellenkezőleg fogy. Ter- sac-nak például 1833-ban 815 lakosa volt, 1833-ban csak 121, ami a nagyvilági ambíció­tól való teljes tartózkodást igazolja s gyö­nyörű eredmény, ha meggondoljuk, hogy Csi- kágőnak ugyanennyi lakosa ugyanannyi idő alatt négymillió lett. Tersac természetesen nem keieíeurópai vagy középeurópai, falu, nem paraszt lakja, hanem kispolgár, akit nem választ el a városi embertől a gyakran egész­séges őserőt, gyakran őspriinitiv visszamara­dottságot jelentő meutalitásküloüb&cig, mint nálunk. A francia falu lakója a mi külváro­saink lakóinak felel meg. Torsáénak gót tem­ploma va.n s egy fűzfája, amit Negyedik Hen­rik király ültetett, egy Falliéres stílusban épült községháza és egy Loubet stílusban épült koedukációs iskolája s két kocsmája, amely szerencsére semmiféle stílusban nem; épült. Mindez fontos a község szempontjából- j E nyugateurópai falvak lakói változatlanok és j örökök, de másképp változatlanok .és örökök, i mint a mi parasztjaink akiknek a változat- j lansága hasonlít a természet embernél kez­detlegesebb lényeinek egyformaságához, ösz­tönös és tudatalatti, kultúra behatásától men­tes életéhez és nem áll összeköttetésben a vi­lágtársadalommal. A francia faluban a válto­zatlanságot nem az ösztön, hanem a renge­teg tradíció, sok-sok családi vonatkozás, szo­kás, kikristályosodott társadalmi uézet hatá­rozza meg. Az egyik kocsmát Tersac-on pél­dául Bossion-nak hívják, holott a Bossianok már kétszáz év előtt kihaltak s a mai más­áévá tulajdonos csak valami nagyon távoli rokonságban áll a régi családdal, de rokou- ' Ságban áll vele s ez elég. Ugyanígy a másik kocsma s a Martisson név. A koosmárosok ki- nosau ügyelnek az ősi szokásokra, amelyek egyik legfontosabbika például, hogy mindig •az ellenkezőjét tegyék, mint a másik kocs­in áros. Az egyik Ősidők óta radikális, a má­sik konzervatív, de amikor az utóbbi v élet­lenségből átfutott a radikálisokhoz, a másik nyomban belépett a konzervatív pártba. Egyébként az élet ál] e faluban, mint a född a sarkokon; az emberek már atavísztikus ösz­tönökkel ismerik egymást, semmi sem törté­nik, semmi sem halad. Nagy ellentétek nin­csenek, annál maróbbak és veszedelmeseb­bek a kis ellentétek. A falu Európa — nem Európa a teljesítményekben és a magasran- guságbam, hanem úgy, ahogy az európaiasság befészkel őáött a kisember gondolkozásmód­jába és életébe. Colrat 1929 augusztusában az egyik kocs­mában ült (a másik kocsmáros is ott volt) s a híres fűzfa alatt borozgatott a falu notaibi- Ütásaivál, Nem politizáltak. Hümmögtek és a világról beszélgetlek- Girbal sógorról, aki Ivét év előtt feleségével gyalog ment el Ter- saoról és ezen a nyáron harmincezer frankos autón tért vissza. A szomszéd faluról, Saint- Pauíinról, amely tízezer frank segélyt kért, az államtól és huszonötezret kapott. Az ökrök­ről, amiket valaki tizenkétezer frankért el­adott s a legutóbbi vásárról, amikor egy bó- d-és öfcven pár selyemiharisnyát adott el Ter- sacou- A tegnap megérkezett rádióügynök jó boltjairól, a villanyvádágitásról, az autóbusz­ról s hogy tegnapelőtt óta öt üj állami nyug­díjas van a faluban s az Öregek mennyire bol- dogak! Vayras jegyző megjegyezte, hogy soha ennyi pénz nem volt még, csak érte kell nyúlni az uooáin. Váratlanul, mint Pythia, megszólalt a mol­nár: — A világ megörült. >Soha nem volt úgy, mint ahogy most van. A falu ma másképp él, mint előbb élt, több történik és halad, mint az elmúlt háromszáz év alatt. Túl jól megy a dolgunk. így nem maradhat s előbb-utóbb súlyos lesz a penitenoia. A riport írója megjegyzi, hogy a peniten-

Next

/
Oldalképek
Tartalom