Prágai Magyar Hirlap, 1933. február (12. évfolyam, 26-49 / 3136-3159. szám)
1933-02-05 / 30. (3140.) szám
1933 február 5, vasárnap ■■—11 mi i EMBER ÉS VILÁG Ipja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ IN POLITICOS Á politika görög szó, akár az asihma vagy asz arteriosklerosis s nem kevésbé veszélyes betegség, mint az utóbbi kettő, * Arra vállalikoziik, begy ésszel és értelemmel változtatja meg az embert és életei. Csak hogy az ember nem észszerű légy és az élet nem észszerű folyamat. Eszköze tehát nem anyagszerü. * Mi is az ember? Hosszúkás, ládaszerü lény, tetején egy csonlgolyóval. Agy veleje: telefon- központ. Füle: rádió-felvevő. Szeme: sötétkamra. Szive: szivattyú. Karja: emelőrúd. Az egész ember mégse gép. Szervei külön-kü- lön azt a hatást kelthetik, mint a gép alkatrészei. Olykor ki is lehet javítaná őket a vegytan, a fénytan, a kísérleti lélektan elvei alapján. Együttesen azonban sokkal bonylultab- bak, vagy egyenesen következményének és együttműködésének tekinthetnőik. Aki igy gondolkozik, az számításából kihagyott valami jelentéktelennek tetsző hányadost, mely nélkül az eredmény hamis. Egy emberről nem beszélhetünk úgy, mint egy gőzkazánról * Ismerhetünk egy embert keresztül-kasuk "következetetni is tudunk erre vagy arra a lelki sajtáságára, sőt azt is képzelhetjük, hogy őt illetőleg meglepetés, csalódás nem érhet bennünket. Ismerhetünk ezer embert is, éppily alaposan. De bármennyire tanulmányoztuk őket, ez az ezer ember végösszege nem kapható meg egyszerű összeadási művelet által. Valamint az egyén nem azonos szervei végösszegével, hanem azonfelül még valami kiszámíthatatlan is, azonfcéppen a törne, get sem a különféle egyének végösszege alkotja, hanem még valami kiszámíthatatlan Is. ami már nem tartozik tapasztalatunk körébe, értelmünk uralma alá. A múlt században igyekeztek a történelmet a tömegek titokzatos mozgását — néhány tetszetős hasonlattal, egyszerűsített tétéi lel magyarázni. Emlegették a társadalom „vérkorinségésé“-t, a társadalom ,.lázá“-t, a társadalom „betegségei"-!. Kiderült, hogy ezek az élettani képletek merőben hasznavehetetlenek. Noha a társadalom csupa emberből tevődik össze, működéé© nem vonható közvetlen párhuzamba az emberi szervezet működésével. Ok és okozat között itt nincs meg az a világos kapcsolat, miiint a természettudományban. Legalább mi nem észleljük. Egy ilyen emberközponti életszemlélet a társadalomra alkalmazva nem tudományosabb, mint a régi kínai orvosoknak az az eljárása, hogy dinnyéket boncoltak s azokon akarták megismerni az emberi szervezetet. * A politikusok abban a káprázatban élnek, hogy mozgatnak valamit, pedig csak őket rángatják ide-oda a vak események. Történelmi szükségszerűségről beszélnek, de csak utólag tudják megállapítani, hogy mi volt az. Előre sohasem. * Irigylem azokat a vak buzgó lelkeket, akik egyetlen politikai istent imádnak s az é'et szövevényes kérdésére mindig határozott választ tudnak adni. Ezek a boldog önáltalóík komolyan vitatják, hogy például a világháborút ez vagy az a gonosz uralkodó idézte elő, ez vagy az a nép, ez vagy az az érdek- csoport, ez vagy az a rendszer s nem az emberiség úgy, ahogy él, egymásba szövődve, mint közös cinkos. Azt hiszik, ez a gyalázatosság csak afféle véletlen volt, egy sajnálatos kisiklás, mely többé nem ismétlődhet meg. Törvényesnek ismerik el a Koch-bacil- iust, mert látták górcsőn s a tüdővészl is végzetes „kozmikus" csapásnak tekintik. De a tüdőlövést már nem hajlandók „kozmikus" csapásnak tekinteni, pedig az, mert mögötte is az emberi természet rettentő valósága van. Törvényesnek ismerik el a rákot, de a nyomort már nem. pedig a nyomor mögött is a sehol le nem szerelhető emberi kapzsiság és gon őszság ól álkod ik. ♦ A háború ellen hiába küzdünk jámbor béke-beszédekkel és béke-egyesületekkel, melyek rózsaszínűnek hazudjék azt. ami a valóságban fekete. Nem is akkor tiadok meg a háború veszélyétől, amikor a népek ui fegyverkezéséről és uj fojtógázak gyártásáról olvasok, hanem akkor, amikor azt tapasztalom, hogy az újságok többsége mindenütt a világon az első oldalon, vastag betűkkel, kéjesen kiszínezve közli a gyilkosságokat — ha egyéb anyag nem áll rendelkezésükre, legalább egy kis brazíliai e'gázol ást, vagy egy kis újfundlandi családirtást — azért, mert olvasóik milliói és milliói ezt óhajtják, ezt követelik, a beiinük lakozó kegyetlen, romboló ösztönök ebben lelik gyönyörűségüket. * Ezek az ösztönök voltak a háborúk okozói a múltban és ezek lesznek a jövőben is. Vajmi bajos elképzelni, hogy a lelkes békeba- rá'tok gépfegyverrel lövessék halomra ezt a millió és millió titkos és nyílt háborús uszi- tót. A vadság mélyen ül a lelkekben. Nem volna célravezető az sem, ha a halálbüntetés híveit mind kivégeztetnék azok, akiik nem híved a halálbüntetésnek. Vidéken, ahol a színigazgatóknak nincs elegendő személyzetük, néhány segédsziné- szüket körbe-körbe hajtják a színpadon s azok, akik imént még osztrák bérencek voltak, a következő pillanatban mint dicső honvédek tűnnek fö,. A történelem színpadán is igy van. Rendszerváltozások idején mindig ugyanazokkat látni, más színben és jelmezben, az önzésnek, a gyűlöletnek, a korlátoltságnak, a butaságnak mindig ugyanazzal a tömkelegével. I.ye®miért nem tudok lelkesedni. Lelkesítene az, ha a tömeg tényleg meg is vátoznék s nemesebb ,emberibb, szabadabb és okosabb lenne. Lelkesítene az is, ha helyre tudnám hozni az erkölcstelen és pogány természet legnagyobb igazságta'anrá- gát, mely egyenlőtlenül osztotta ki az emberek' között a kezeket, lábakat, az arcokat, úgy hogy közöltük némelyik érdemtelenül szép és némelyik érdemié énül csúnya és éppígy osztotta ki a jó és rossz gégéket, sziveket, szemeket, agyvelőket, úgyhogy az egyik érdemtelenül egészséges, a másik érdemtelenül beteg, az egyik érdemtelenül agy-nábob, a másik pedig érdemtelenül agy- ko.dus. Ilyesmi azonban nincs módomban. Hajdan, a társadalmak régi szervezetiem ségében a költő még politizálhatott. De az élet azóta átalakult s a költő területe meg- szükült arra, ami igazán költészet. Shakespeare pompás leírásai egy mai színdarabban pusztán utasítások s a rendező valósítja meg őket, kellékekkel. Manapság Madame de Sevigné sem ir többé leve ekeit, hanem bájos kajánságait naponta több óra hosszat a telefonba beszéli, anélkül, hogy papírra vetné. Tyrteus egy újság vezércikkírója. A sajtó, a parlament elszippantotta a politikai költészet mondani valójáat. Nincs többé tárgya és értelme. * A politikai költő jóslatai általánosak, homályosak, dodonaiak. Többnyire arra figyelmeztet bennünket, hogy vigyázzunk, végül minden rosszul fog végződni. Ezek a jóslatok be is válnak. Az élet általán rosszul végződik. Ha egy csecsemő bölcsője főié hajolva, megjósolom anyjának, hogy vigyázzon, fia rossz véget fog érni, akár egy év múlva, akár kilencvenöt év múlva, akkor aligha csalatkozom. De ezért nem nevezem magam „va- tes“-nek. Minden véletlen ezen a világon Irta: Neubauer Pál Erről muszáj néhány 6ort írni, ez annyira telített a durva valóság metafizikájával, hogy előbb csodálkozunk rajta, aztán elgondolkozunk, majd Hamletnek adunk igazat a lét és nemlét közt és végül arra lyuk adunk ki, amit roppant egyszerűen az mondott az ügyről, aki a legcsodálatosabbam élte meg a fenti, idézőjelbe teendő valóság-metafizikát: Franz Löser, a salzburgi munkanélküli, a londoni Times regémypáílyázafának tízezer közti nyertese. Ostromolták, faggatták, az életét kutatták, fontos volt minden szava — Franz Löser hallgatott. Nem szólt azokhoz, akik tegnap még nyugodtan hagyták volna, hogy éhenhaljon; nem volt egyet lem szava ahhoz a társadalomhoz, amelytől hiába könyörögte a falat kenyeret- Mit is mondott volna embereknek, akik csak kiváncsi bábok és akiket most is csak a szenzáció hajt, nem pedig igazi érdeklődés az ember és az iró iránt? Aztán mégis „nyilatkozott", de előbb 5 maga tette idézőjelbe ezt a nagyhangú szót. Ott állt a parasztszobában egy ka- kukóra alatt és gondolkozott. Mit is mondott volna? Sokáig gondolkozott nehéz, paraszti ésszel és végül is elszánta magát néhány rögösen súlyos szóra. Elmondta az élettel vívott harcának egyes fázisait: negyvennégyéves már, tegnap még munkanélküli volt, mindent hiába próbált, beállt modellnek egy szobrászhoz, volt paraszt- színész és Reinhardt jóvoltából a „Jeder- mann" kikiáltója, volt artista és lézengő, facér szolgája a jószerencsének és halálosan elbusult defetistája a kilátástalan életnek. A végén pedig irt egy regényt. Nem iró és nem is irodalmi szándékkal irta ezt a kis parasztregényt.; csak úgy és mert már máshoz nem tudott hozzákezdeni. Evvel a kézirattal újra átélte az élet minden szenvedését: negyvenkét kiadó utasította vissza. Aztán jött — Ezen a ponton megállt és nem nyilatkozott tovább, bár az emberek azért sereglettek össze mindenünnen és a nagy világlapok azért küldték ide az embereiket, hogy ne azt hallják az ő szájából, amit már egy hete mindenki tud és ami bejárta a világsajtót, hanem arról, hogyan keletkezett ez a máról- holnapra remarqueosan világhírű regénye és mindarról, ami vele összefügg. Mert természetesen most néhány hétig Franz Löser salzburgi paraszti ró ajkán csüng a világ, ő a bölcsesség forrása és lehet, hogy egyetlen szava még a világválságot is megoldja. Ha valaki tízezer kézirat közt az első és a világ a Times szájából hallja ezt az ítéletet, akkor a festető! töt t, csalha tat lansággal áll szemben az emberiség, ahhoz nem fér kétség és itt nem egyszerű regényről van szó, hanem egy zseniről, aki — Az újdonsült zseni nem nyilatkozott. Ivehet, hogy nem volt nyomdafestékes precizitással megfogalmazva, amit mondhatott volna és mint legújabb híresség már ismerte a kötelező szokást, amely szerint vagy tökéletes mondatokat, vagy semmit; lehet, hogy nem lett volna szalonképes és limesképes, amit mondani akart. Paraszt, darabos ember, akit egy nehéz sors rideggé és szófukarrá tett, azonfelül a nagy szerencsét az ember nem is appercipiálja oly gyorsain, hogy ma már kerek zeemlyeformábam elmondja ezrek előtt, amire tegnap még senki sem volt kiváncsi és talán előbb le kell nyelni negyven súlyos esztendő keserű szájízét, hogy okosat mondjon és ne elkeseredettet, ami a kutyának és csak azoknak kell, akik nem nyerték meg valami formában az élet timesdiját millió emberkézirat közül. Faszoborra emlékeztető paraszti arccal csak állt a kakukóra alatt és a regénye helyett az élete regényéről mondott el egyetinást. Komisz egy hálátlanság olyan valakitől, aki megnyerte a lutrit. Messzeföldről jöttek össze, hogy minden szavát megsürgönyözzék a világsajtónak és ez a paraszt csak áll és nem nyilatkozik, nem is gondol rá, hogy milyen hatalom képviselői előtt viselkedik ilyen lehetetlenül és persze gőgös, mert most már ő van fent, ő már kiéhezte magának a dicsőséget és a hírt, neki már senkire sincs szüksége, szem- telemkedhetik, ahogyan csak akar, a leghíresebb riporterek ki vannak neki szolgáltatva, hiszen nem jöhetnek vissza a szerkesztőségbe üres kézzel és savanyu arccal, hogy hát Franz Löser nem akart nyilatkozni, pedig Rabindranath Tagore és Mussolini is nyilatkoznak — mit tehetnek, várniuk kell, amig mégis csak és legalább néhány mondatot fog mondani. Mért nem szól? Ismerjük ezt a tésztát! Szadista, aki most igy szublimálja a sok visszautasítás és keserűség, éhezés és megaláztatás által felgyülemlett embergyü- löletet és visszaadja a kölcsönt, amit kis ösz- szegekbem hiába kórt embertársaitól akkor, amikor nem volt betevő falatja, kölcsönt, amelyet nem kapott soha. Múlt az idő és a rotációsok vártak. Valaki végre egyenes kérdést intézett, hozzá afelől, hogyan jutott el regényes pályáján az íráshoz. Nem jutott el soha az íráshoz, felelte csökönyösen, hanem úgy volt, hogy egyszer esküdtnek nevezték ki egy bírósági tárgyaláshoz és — A jelenlevők legnagyobb bosz- szuságára a tárgyalás menetét, a bíróság és az esküdtek alakjait rajzolja meg és azután széles kényelemmel bűnösre és bűntettre tér át. Úgy tűnik, hogy végleg ugratni kívánja az illusztris társaságot és ezt meg is jegyzik azok, akik Löser elbeszélését lapjaikban reprodukálták. Méltatlankodásukban nem veszik észre, hogy jobban nem tehetett volna eleget a kívánságuknak és értékesebb formában nem beszélhetett volna regénye és irodalma keletkezéséről, hiszen amint beszél, a bírósági tárgyalás alakjai plasztikusan belerajzoiódnak a térbe: iró beszél és még a beszédjével is életet teremt, alkot — ez pontosan kiderül a méltatlankodva bár, de kényszerűségből közzétett beszámolókból, ahol Löser elbeszélésének még a riporteri visszfénye is elevenen hat. Nem veszik észre, hogy ez a díjnyertes panaszt nem ugrat senkit, de primitíven zseniális aígy és nem tuti elvontan beszólni, nem ismer szabatosan elgondolt, és megformált mondatokat, neqU Bemard Shaw, nem Henri Bergson, aki tudja, hogy beérkezett és tudatosan viseli a beérkezel tség koronáját. Visszap ara nosolt haraggal írnak lapjaikban arról, hogy ez a Franz Löser — és nem is mondják ki, csak sejtetik, mennyire megsértette őket, hacsak nem úgy áll a dolog, hogy — — Gondolatjelek közt bu'kdáosoltatják az olvasót, aki nem nyer képet a díjnyertes paraszfiróról. Rossz, nagyon rossz megfigyelők, még rcsz- szabb gondolatolvasók, és nem Löser tehet róla, hogy ilyen rosszul látják. Nem tudhatja, hogy szegényt még mindig úgy látják, mint akkor, amikor senki sem látta és senki sem vette észre — most is hiába mutatja meg a maga legbensőbb Énjét; negyvenkét kiadó utasította vissza ezt a regény fór mában kiöntött Ént, nem kellett és most sem kell, most is négyveuegy neliá ny ember áll előtte és ő beszél, a kedvükért kapásból alkot, elmondja önmagát, nem titkolózik... A negy- vemegyneihány visszautasítja és azt írják, hogy nem „nyilatkozott". Végre nagynehe- zen belátja Löser Franz, hogy tévedés van a dolog körül. A névtelenség idején nem talált kiadót, mert nem állt szenzáció mögötte. Most szenzáció áll mögötte és megint néni kell senkinek, azaz kell, de nem ő, hanem a szenzáció és szenzációt adni oly kevéssé tud, mint ahogy nem tudott szenzációt Írni, Shaw, Bergson, Dekobra félét. Nem érti az üzemet a paraszt, neki az irodalom csak szó ég az élet minden. Ezt viszont azok nem értik, akik üzemiben utaznak. Szóval — — Megvakarja a fülét: az áldóját, mégis csak kell valamit mondani az irodalomról is és a szenzációról is! Valami nagyon okosat és nagyon gyorsan, mert elfecséreltük az időt és most már látom, hogy türelmük fogytán, már pedig megkeserülhetem, ha nem jut eszembe semmi példátlan és újszerű, egy világot átfogó mondat... Te jó Isten, miről? Persze, a legfrissebb világszenzációról, a regényemről, a nagydijról és a Timesrol és a hét nyelven való kiadásról... És Löiser Franz előrelép és a nagy csendben igy szól: — Minden véletlen ezen a világon! Többet aztán nem mondott. Ez a mondata pedig csak egyetlen egy lapban látott napvilágot, úgy szegy élték magukat helyette, hogy ilyen közhelyt mert mondani Pedig hát ő már akkor nem beszélt az irodalomról és az élet értékeiről, csak arról, amiért itt összegyűltek: a szenzációról. Arról, hogy a tegnapi ismeretlen munkanélküli ma világhírű. Erre a buborékra, holnapiéi múlt semmire, mondta parasztosau, föld benőt ten. bölcsen: Minden véletlen ezen a világon! És még az az egyetlen riporter, aki feljegyezte ezt a mondást, az sem tudta, hogy ezzel a mondással igazolta, milyen pompás iró és ember. Gondoltam, aki nem voltam ott, hogy kár lett volna ezt meg nem Írni és megírtam; úgy hiszem, hogy jobb és igazabb Shaw minden szellemességénél ez a közihely, mert ember mondta, aki rengeteget küzdött és szén vedelt és mégis megnyerte az élőt - játszmát. Minden véletlen. Ez igaz és mindenre áll. csak irodalmi alkotásra nem- Löser irodalmi értéke akkor volna meghatározható, ha kiderülne, hogy nem is nyerte meg a Times regénydiját. Ez is megtörténhetik, mert — minden véletlen. \ Barsmegyei Népbank közgyűlése, lévai tudósítónk jelenti: A Barsmegyei Népbank R.-T. most tartott közgyüléeéu elhatározta, hogy az idén b 22 koronás osztalékot fizet részvényenként — ..
