Prágai Magyar Hirlap, 1933. február (12. évfolyam, 26-49 / 3136-3159. szám)

1933-02-19 / 42. (3152.) szám

ö .„KMliMIM—MM 1933 február 19, vasárnap. ÉN IS... Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR (Budapest) Én nem tartom nagy embernek magam... irta Petőfi Mészáros Lázár hadügyminiszter. nek. Igaz, hogy hozzátette: de akkorácska csak vagyok, hogy oly parányok, aminő ön, levett kalappal szóljanak velem. Ez persze hetyke beszéd és rossz néven is vennők, ha másvalaki irta volna, aki nem Petőfi. A dolog úgy történt, hogy a szabadság- harc alatt Petőfi, mint Bem seregének őrna­gya, kihallgatásra jelentkezett a hadügymi­niszternél s Mészáros, a szolgálati szabályzat­hoz ragaszkodó öreg katona, leszidta, amiért nem volt szabályszerűen öltözve, még nyak- ravalója sem volt. Ezért a költő megharagu­dott és megírta azt a bizonyos levelet. Lé­lektani szemmel nézve azért irta meg és azért kellett megírnia, mert megszégyenítették és emiatt megbontott lelki egyensúlyát kellett helyreállítania a hetyke hanggal, a megszé­gyenítés okozójának, Mészárosnak tnlzott le­kicsinylésével. A modem lélektani 'kutatás, amely hova-harnarabb meg fogja változtatni az emberi lélekről való egész tudatunkat, különös érdeklődéssel kutatja az ilyen jelen­ségeket. Ennek a kutatásnak a során jutott el addig a fogalomig, amely ma már a felü­letes társasági beszélgetésben is mindunta­lan szerepel ^inderwertigkeitsgeíühl" né­met nevén. Magyarra lefordítva: alantasren- düségi érzés. Azért jut az eszembe erről beszélni, mert most olvasgatom a szókimondásáról híres angol iró, Frank Harris könyvét Bemard Shawról s ebben olvasom, hogy a mai kor e legtöbbet emlegetett és sokak által legna­gyobbnak tartott Írója fiatal korában rendkí­vüli mértékben rabja volt ennek az érzésnek s még ma, világhíre ietőponjtán sem szaba­dult meg tőle teljesen. Példátlanul félénk fiatalember volt. Egy barátját akarta meglá­togatni s félóráig járt fel-alá a kapu előtt, amíg be mert menni. Ifjúkori nélkülözései­nek az volt a főoka, hogy soha sem mert személyesen elmenni valahova valami ügyét elintézni. Egész sereg regényt irt, de soha nem volt lelki ereje, hogy kéziratait elvigye egy kiadóhoz. Postán küldözgette kiadótól ki­adóhoz és mindenünnen visszakpta a csoma­got, bizonyára legtöbb esetben akaratlanul. Mint maga mondja, sohasem harcolt semmi­zug éppen oda visz az ő minisztériumába. Berryer ur volt a rendőr miniszter, akit a király rendkívül nagyra becsült, mint írót is. Tudniillik minden reggel ő foglalta Írásba azokat a friss szerelmi pletykákat és kalan­dokat, amiket hajnalig összeszedett a rend­őrség a főurakról és dámákról. A rapportot mindig együtt szervírozták a felségnek a cso­koládéjával; volt úgy, hogy a csokoládéhoz hozzá se nyúlt, de a jelentéseket mindig él­vezte. A rendőrmi raszterhez, aki éppen a rap por­ton dolgozott, nem volt könnyű bejutni, de a falusi embert föld-ült ábrázata mégis besegí­tette a nagy ur elé. — Mit akarsz? — förmedt rá mérgesen. — Uram, meg akarják ölni a királyt, — nyöszörögte a szatócs. — Kicsoda? — mosolygott gúnyosan Ber­ryer ur, aki nem volt ijedős ember és külön­ben is megszokta már a rémhíreket. Ez a mosolygás egészen elvette az eszét a jó Bouretnek. Egyszerre kitörte a verejték, d'irzsölgette a homlokát, — hiába, nem tudja kimondani a gyilkosjelölt nevét. — Dad . . . Did . . . nem, nem tudom most, pedig a nyelvemen forog a neve . . . Tőrrel öli meg! Esküszöm a bayonnei szent tzüzre! A lyoni fogadóban beszélték ... A spanyol kémek . . . Igen, tudom már . . . Domi . . . mégse az volt, mindjárt csak . . . A rendőr mi niszlernek megesett a szive a dadogó emberen, barátságosan elküldte ha­za, hogy Írja meg otthon, amit mondani akar, hátha úgy jobban szolgál az emlékezőtehet­sége. Bouret szót is fogadott, elindult a szál- 1 isára, mire hazaért, eszébe jutott neki a Oam.iens neve, mindjárt neki is veselkedett a jelentésnek s irta reggelig s nagyon szép vök tőle. hogy akkorára készen lett vele. Mert ő otthon csak krétával szokott Írni, az­zal is csak az ajtóra, oda is csak jeleket, ami- ki'' a francia akadémia bizonyosan druida- ír;' nak tartott volna. Mindegy az, majd elol- v; 'i ezt ő maga a miniszternek­Oda azonban nem eresztették többet, az i'ást elvette tőle valami soriba, be is vitte a ii niszlernek, de az csak azt üzente neki, 1,,,-rv mén fen dobéira és ne .irtsa magát a |„. h ír a örüljön, re.ig szépe/i van Az ért semmit, hogy félóra múlva megint otl‘ nek az eléréséért, mindenhez véletlenül, má­sok segítségével jutott hozzá. Véletlenül ta­lálkozott valahol egy íróval vagy szerkesz­tővel, akik érdeklődni kezdtek iránta, meg­próbáltak munkát adni néki; igaz, hogy amit irt, az aztán olyan volt, hogy a szer­kesztők szívesen bízták meg további munká­val. Így jutott a zsurnalisztikához, majd az irodalomba. Mikor egy muokásgyülésen fel akart szólalni, olyan izgatott volt, hogy csak dadogni tudott pár szót — igaz, hogy aztán addig erőltette a nyilvános szereplést, amíg ki nem képezte magát 'kitűnő szónokká. Ahogy ezeket leirom, mintha a saját fiatal­koromról beszélnék. Én sem mertem volna mint fiatal ember egy szerkesztőhöz vagy ki­adóhoz elmenni, nekem sem volt soha olyan állásom vagy publicitásra való alkalmam, amiért harcoltam volna. Én is mindig csak olyan állásban voltam, amire hivtak, csak olyan lapba írtam, amely erre felkért s még ma is csodálkozom, hogy annyit is elértem, amennyit elértem. Az én időmben ez n kü­lönös lelkiállapot nem volt még tudományo­san analizálva. Az ilyesforma fiatalemberire azt mondták: félénk vagy félszeg fiú,— a ma­gyarban nem volt rá igazán kifejező, külön szó, gyakran használták tehát a német szót: seb üdítem. Arra még nem gondoltak, hogy ez mindenféle szempontból milyen fontos je­lenség, amely sok, eddig nem értett vagy nem vizsgált dolgot megmagyaráz. Az aíantasrendüségi érzést a benne szen­vedőt állandóan nyugtalanítja s minduntalan arra készteti, hogy valami feltűnő dologgal cáfolja meg saját alantasrendüségét. Hiszté­rikus embereknél ez abban is nyilvánulhat, hogy a nyomasztó érzéstől például uccai bot­rányok okozásával igyekeznek szabadulni, földre vetik magukat, kiabálnak, rendetlensé­get okosnak minden ok nélkül. Föl lehet té­telezni, hogy Herosztratosz ezért gyújtotta fel az efezusi templomot — erre vall, hogy azért tette, mert valami nagyon nevezetes dolgot akart cselekedni. Mért van annyi re­ménytelen iró, aifci minden tehetség nélkül, érthetetlen kitartással Írja verseit, regé­nyeit, színdarabjait' s akárhányszor vissza­utasítják, mégse hagyja abba? Azét, mert érzik jelenlékteleuségüket, szenvednek miat­volt s követelte, rögtön vigyék a miniszter elé, mert neki nagyon nevezetes mondani­valója van, a Három ijjász-hoz címzett foga­dóban, ahol ő lakik, most szállt meg egy pap- formáju ember és ő hallotta, hogy azt Da- miene urnák szólították. Erre azután nemcsak kinevették, hanem ki is dobták és megmondták neki, hogy ha még egyszer odatolakszik, akkor úgy be­eresztik, hogy ki se eresztik többet. Jean Bouret egyszerre kijózanodott, meg is haragudott, meg is szegyeit© magát, mi köze neki a más dolgához, Berryer ur vi­gyázzon a királyára, ahogy tud, ő bizony hazamegy Béarnbe keresztelőre, még pedig gyalog, mert most már se öszvére, se pén­zecskéje, az eleségét is majd úgy keli össze­koldulni az utón. Még nem ért el másfélnapi járásföldre, mi­kor Róbert Francois Damiens, a hányt-vetett életű lakatos Versaillesben beleszurta a ké­sét a trianoni kastélyból kilépett francia ki­rályba. — Hopp, itt nagy baj van — sápadt ©1 Berryer ur, mikor a hirt megjelentették ne­ki. Nem a felségre gondolt, hanem a béarni szatócsra. Hiszen ha annak eljár a szája és eldicsekszik vele fünek-fának, hogy meg­mondta ő ezt előre, akkor ő nem szerkeszt többet pikáns Táp portokat a legk ereszt é- nyibb király őfelségének, hanem mehet pó­kokat szelídíteni a Baetilleba. E'sö dolga volt a szatócs Írásos jelentését tíizbevetni, a második, kiküldeni fogd.megedt, hoigy eredjenek a nyomába a piros képű bé- arninek a lyoni utón és nála nélkül vissza ne térjenek. Harmadnapra lefogták Jean Bouret isten­félő és király tisztelő francia polgárt, vason cipelték vissza Párisba és anélkül, hogy ki­hallgatták volna, bedugták a Bastilleba, a nagy bűnösök cella sor áh a és ott, felejtették harminckét esztendeig. A nagy forradalom szabadította ki 1784-ben, mint magával tehe­tetlen, vak és süket aggastyánt. Malesherbes, aki memoárjaiban föl jegyezte az esetet, azt mámba, Jean Boti rét volt az egyetlen ember a világon, aki a Bastille pusztulását meesi-' mtta és nyöszörögve kérdezte füiőbfától, hogy hol lakjon ő ezután? ta s azzal igyekeznek szabadulni tőle, hogy i írói hírnévre akarnak jutni. Az ember nem tud belenyugodni saját alacsony rend őségé­be. Bernard Shawot sokszor vádolják azzal, hogy reklámból viselkedik feltűnően s be­szél olyan dolgokat, amelyek feltűnést, ellen­mondást keltenek. De csinálja ezt most is, mikor semmi szüksége rá. Sokkal valószí­nűbb, hogy azért csinálja, mert még mindig hem tudta alacsony rendiségének érzését tel­jesen leküzdeni. Fiatal korában hosszú vör- hen yeges ezakállt növesztett és ő volt az egyetlen ember, aki Jaeger-nuhában járt. Ma a bourgeoist bosszantja nyilatkozataival. Shawná'l, mint minden tehetséges ember­nél ez az érzés a képességek felfokozására, a becsvágy kigyulladására vezetett. Ki tudja, A fényes szőrű, féltékeny gonddal vasalt, mélységesen magasságúé ember betetőzésről, a cilindernek nevezett eklektikus ruha­darabról, amely bibliai kort ért el, mielőtt megkezdődön a hanyatlása, erről a világ- szemléletet megtestesítő komikumról és emberi fenségességről is meg kell emlékezni most, hogy a walesi herceg halálra Ítélte, amikor legutóbb helyette egyszerű fekete puhakalapot tett a fejére és úgy ment el egy nagyon előkelő estélyre. Ezzel befellegzett a cilindernek, elénekelhetjük a hattyúdalát, múzeumba kerül észrevétlenül és vele egy egész ideológia: az ünnepélyes alkalmakkor kidomborított és magasságokba növelt em­beri méltósága a testnek. Éppen hetven éve annak, hogy Firenze uecáin futurisztikus nemtörődömséggel és forradalmi élánnal megjelent ez a fényeSszőrü hordó emberek fején, persze az uoca nagy derültsége köze­pette és a cilinder úttörőinek mártiriumára. Mindenki kacagva állt meg és a néppel, ci­vilekkel és katonákkal egyben az egész vá­ros forgalma: a cilinder többrendbeli bal­eset okozójaként vonult be a világtörténe­lembe. Akkor senki sem gondolta volna, hogy a feltűnés kulminációs pontja meghó­dítja a világot, azaz hogy a világ egyik felét: a cilindernek ünnepélyes alkalmakkor való kötelező viseíete örömmel töltötte el az an­gol lordokat és a hozzájuk hasonló termetű embereket, a testi előkelőségeket és két­méteresen kifogástalan gavallérokat, viszont mélységesen elkeserítette a kicsinyeket, akik nem voltak abban a termeti helyzetben, hogy a cilinderrel úgy toldják meg fejüket, mint a katona egy lépéssel kardja rövidsé­gét. Gentleman-ek, lordok, sir-ök titkos örömmel ragadták meg az alkalmat, hogy a splendid isolation természetes és születéstől determinált testi megnyilvánulását kidom­borítsák azzal, hogy két méterükre még fél- mélert raktak és fenhéjázva, de szótlanul demonstrálták utánozhatallanul sértő formá­ban, mi a különbség két ember közt: hosszú ideig a cilinder tette az embert,. Ahol szalo­nok, estélyek, államfér fiúi tanácskozások és recepciók voltak, ott cilinder nélkül fej ak­kor sem tolakodhatott be, ha véletlenül Európa legjobb feje volt és a legfényesebb elme a még fényesebb cilinder nélkül szóra sem volt érdemes. A kistér metüek hetven évig szenvedlek a cilindertől. Nem használ­tak az ellene intézett rohamok, az előkelősé­get meghatározó gentleman-diktatúra nem tágított az előírástól és a kistermének kény­telenek voltak megbékülni a fejek prokrusz- tes zagyával­„Ha felteszem magasság, Ha leveszem mélység" énekelte Arany a cilinderről, költői intuíció­val felismerve a mulatságos ruhadarabban bennrejlő kulturális és emberi értékjelzőt. Mennyi fejetlenséget okozott a cilinder, min­den fejek végső igazolása az előkelőség sík­ján és hány nagyszabású karriér kezdete volt a jó megjelenés cilinderes dokumentá­lása! Aki nem viselhette, már kezdettől fogva valahogy nem számított százszázalékos­nak és egy külön és elkülönült világ gyanú­val viseltetett vele szemben. .Ali jó jöhet Galileából?“ kérdezték a régi Palesztinában és az előkelőség oeutrumaiban rásanditottak a puhakalaposra: Mi jó jöhet attól, akinek a természet megtiltotta a cilinder viseletét? A „lord“ az egész világon a hidegvérüen tö­megfeletti ur fogalma lett és a lorddal együtt járt a cilinder. Kis ember nehezen kúszott rel az igy értelmezett lordság cilindermagas- lntára és pszichoanalitikával kellene megírni ennek a kiváltságos, hetven évig uralkodói kalapnak a történetét. Ha feltették, magas­ság volt, ha levették, mélység és mindenkép­hány nagy tettet, remek Írásművet köszön* hetünk ennek az alantasabbrendüségii érzés­nek- Mert ez a tehetséges embereknél gyak: rabban és szivósabban jelentkezik, mint má­soknál. Ha végig gondolom iróbarátaim so­rát, alig találok köztük olyat, aki ettől men­tes volna Nagy hirnevü, ünnepelt embereket tudok, akiknek még ma is dobogni kezd a szive, ha például a kiadójához vagy egy mi­ni -zténumba kell belépnie. Szinte azt lehet gondo ni, az irói tehetségnek alkotó eleme ez a/, érzés­És ki tudja, nem ebből magyarázhatóe minden forradalom. Nagy töpiegek elnyomot­taknak, tehát alantasabb rendűnek év/, in. magukat. Szabadulni vágynak ettől az érzés­ből még erőszak árán is — tehát forradalmat csinálnak. 3(ta: Neubauer Pál pen előkelőség, származás és talentum iga­zolása. Bibliai kort ért meg ez a kényur, aki zsarnoki gőggel ostorozta és kínozta az em­beriség egy részét, a kicsinyeket. Sokáig bírta a kis szadista, mert rajta keresztül az emberiség egy másik része fel magasztosult a szó kettős értelmében. Feltenni, levenni, kézben tartani, simogatni, keztyüket beledob­ni — nem volt kis feladat és sokszor szizi- fuszi munka. Legtöbb esetben a cilinderes szikla, az illemhegy végre elért legmagasabb pontjáról éppen a lovaggáütés pillanatában gurult le és maga alá temette a jelöltet. Tes­sék csak visszagondolni a régi divatlapokra, ahol angol lordok és nemes francia márkik kecses lengeséggel manövriroznak a lóver­senyek harcmezején a szürke ágyuosővel a fejükön és oly könnyedén győznek, mint Hindenburg Tannenbergnél. St a tiszti kásán meg kellene állapítani, hány ember viselt háborút a cilinderrel, mint halálos ellenség­gel, órákig a tükör előtt gyötörve magukat naponta, mig végül is beletörődtek abba, hogy nem születtek lordnak és nem igényel­hetnek egy cilinderes életpoziciót. Amennyi gőgöt fakasztott ez a találmány, annyi szen­vedést okozott és gőg és szenvedés, szadiz- mus és mazochizmüs tartotta életben hetven évig. Most kapta meg a halálos döfést, a walesi herceg nem ismeri a tréfát a divatban és amit tesz, jól megfontolja. Válságos világot élünk, gondolta a walesi herceg és úgy lát­szik, mintha a cilinder a fedetlen fővel sza­ladgáló Gandhinak nem imponálna. A fejet uraló mélység-magasságnak utolsó győzelmi lehet ősége az indus nép vezér londoni látoga­tása volt és a félmeztelenség nem állt szóba az elegancia és hidegvér jelképével. A ci­linder Gandhival szemben elvesztette hideg­vérét és ez harakirivel egyenlő- Ha valami okból a homlokodon kidagadnak az ereid, el­önt a vér és izgulsz a világ során, vagy egy emberen, aki felette hiányos öltözéket szó­laltai meg cilinder helyett, akkor a cilindert le kell venned a fejedről, eljátszotta szere­pét, mint a súlyos sisak, amely csak addig adott védelmet, amíg karddal dolgoztak és — nem találták fel a puskaport. Gandhi ugyan nem találta fel ezt a kellemes vegyi összetételi, de azt hiszem, mégis ő volt az, aki rávezette a walesi herceget arra, hogy már a cilinder sem használ. A walesi herceg nem maradi és okosan felvilágosodott em­ber. Cilindere helyett elővette a gondolko­dási és belátta, hogy meg kell változtatni az előírásokat- Egy szép estén úgy indult egy legelőkelőbb estélyre, hogy sarokba vágta a cilindert és liberálisan puhakalappal borí­totta be azt a testrészét, amelynek a cilinder feletti elsőbbségére egyszeriben rájött: a fe­jét. így kezdődött a cilinder alkonya és ma­rad a wagneri pátosszal, vagy stravinsky- szerü zenei humorral elfujt nekrológ, asze­rint, ki hogyan látja és mit lát benne. A ci­linder firenzei hajnalán nem volt válság; londoni alkonyán arról tanakodik egy világ, miként lehetne a világot megmenteni. Nehéz probléma — még a cilindernek is nehéz, nemhogy a fejeknek. Egyelőre tehát levettük a fejünkről azt, amiről kiderült, hogy sem magasság, sem mélység, hanem felesleges súly és pillanatra megkönnyebbül len hisz- szük, hogy mégis csak eszünkbe jut a mentő ötlet, amelyet a cilinder lazsált és gáncsolt el eddig. Búcsúzzunk el tőle rekri mi náció nélkül és a hatalmának kijáró tisztelettel. Hetven évig volt annyi ereje, hogy korlátot tudott emelni a kicsinyek és a nagyok kö7é. Ez a hatalma a walesi herceg elhatározásá­val megszűnt. A cilinder meghalt és a k'csi- nvo-k rellélegzőnek •. ledőlt a korlát, előnyben a fej. Ének a cilinderről

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom