Prágai Magyar Hirlap, 1933. február (12. évfolyam, 26-49 / 3136-3159. szám)

1933-02-12 / 36. (3146.) szám

'PR^GAI-ASAGtAR-HlRLAP 1933 február 12, vasárnap. » Apponyi katolicizmusa Irta: Dobránszky János Prága, február 11. Apponyi Albert gróf a ka­tolikus egyháznak is nagy halottja. Markáns egyénisége ugyanis a legnemesebb értelemben vett klerikaMamiuseail karöltve óit. Tudta, hogy a hierarchia hármas hivatása nélkül nincs igazi katolicizmus, sem katolikuo hivő számára telki kaipcsolat Krisztussal. Azért látatlanba is min­denki tudhatja, hogy nincs M agy országon olyan katolikus intézmény, amelynek épületén ne szo- anarkodna e napokban a gyászlobogó. Életemben kétszer jutottam néhai Apponyi grófnak közvetlen közelségébe, s mégis ma sziv- bemarkolobban él bennem, mint sok másban, aki nem hite szerint mérte az ő kiütköző nagy­ságát. Első ízben a bécsi eucharisztikus világkong­resszuson való diadalmas felvonulás alkalmá­val. Akkor még az osztrák császárság a szaka­dó eső ellenére is delelő fényében tündökölt. A Burg felé tarka nemzeti zászIáik alatt igyekvő hatalmas zarándokcsoportok testi s lelki szeme csak úgy káprázott a ragyogásban. Én közvet­lenül Apponyi szikár, markáns diszmagyar- aiakja, mögött haladtam hosszú léptei nyomán a végeláthatatlan mesebeli menetben. Boldog voltam, hogy a nagyember röntgenes árnyéká­ban egész telkemből az ő fizikai lábnyomában is törtethettem a cél felé, mert neki sohasem szólt az írás figyelmeztető szava, sem az ő ke­zének. sem az ö lábának, sem az ő szemének: váard le, szúrd ki, dobd el, ha botránkoztat té­ged. Ami akkor szemünk elé tárult, amikor a Burg hatalmas terét hangyaszerüen elleptük, az ma a diadalmas szentségi Királyon kívül minden­nel a kapucinusok halálos katakombáiban mint emlék, s mint megkövesült történelem nyugszik. Ki gondolta volna akkor, hogy pár év múlva bekövetkezik az a szerajevói gyilkos pillanat, amely rövidesen kiinduló pontja lesz az egész világot sarkaiból kivágó földrengés­nek és vórözönnek s első robbanó gránát, amely egyezerre elsöpri a Habsburgok hatalmát, va­gyonát és méltóságát? íme. ily paradoxon rejtőzik a világ és az egyház dicsősége között. Amaz, a.igig fennáll, fényben, hatalomban és pompában triumfál, — de. ha megdől igy vagy úgy, lekerül a nap­fényről a katakombák, sírboltok sötétjébe. — Emez pedig ép az indításnál beletemette ma­gát a katakombák mórföldes üregeibe, hogy ott elébb gyökeret yerjen, mint a jó buzamag a termő talajban s századókon keresztül perme­tezze piros mártirvérrel az egyház életgyöke­reit és csak azután jött ki a szabadba, napfény­re, amellett szenvedésteljes dicsőségbe. Mindez mindmegannyi záloga a jövő szenvedés-nélküli dicsőségnek, boldogságnak ég az örök napfény­nek ... Másodízben alig két éve annak, hogy egész véletlenül a budapesti Keleti pályaudvaron ta­láltam magam vele szemben. Akkor is Isten tudja miféle küldetésből jött haza, frissen, ru­ganyosán a magyar nemzet nomtője. Én, az igénytelen ismeretlen, őt, -a világvo- matk-ozásban ismertet paplétemre mint az egy­ház és a papság volt jótevőjét és barátját cseh­szlovák állampolgár léimre is a legmélyebb devóctóval köszöntöttem. Csak ennyi közvet­len közöm volt Apponyi grófhoz, aki bemutat- lanul is az őt jellemző úri előkelőséggel és felejthetetlen atyai és testvéri mosollyal viszo­nozta köszöntésemet. Amit e két pólus között Apponyi nagy szel­leméből és krisztusi leikéből egy-egy országos katolikus nagygyűlés alkalmával a régmúltban é'veztem, azt azután ismeretlenül a budapesti Városi Vigadó nagytermének egy-egy távolab­bi zuga juttatta el hozzám, a fényes pódiumról, amelyen Prohászkáék, Zichyék, Ceernochok és más egyházi és világi nagyok társaságában csak úgy izzott, lángolt, magával ragadott min­denkit az ő mindenkit lenyűgöző, az ő hitvalló, az ő hittudó, az ő hit szerint élő nemes lelke. S aranynál, ie szinaranyabb szónoklata. Apponyi gróf volt az, aki mint tényleges ál- lamíférfiu, országházi elnök s többszörös mi­niszter a hivatalos Magyarországot elsőnek vitte bele és kapcsolta bele gróf Zichy János­sal együtt a legkifejezőbb országos katolikus mozgalmakba, aminők voltak s ma is azok Ma­gyarországon a katolikus naggyülések és azok­kal kapcsolatos összes szakosztályok. Ennek a magyarországi katolikus reneszánsz­nak hisztorikus útjelzői idő szerint Rosty Kál­mán, Prohászka, Bangha, Zichyék, Vass, Kle- beleberg voltak, de mint magas pózna, magas állásból, széleskörű tudásával és igazi katoli­kus gyakorlati életével kiemelkedik Apponyi, de amazók ki-kitörő szenvedélyessége nélkül, s igazán mint egy álló csillag ragyogott a ma­gyar katolicizmus egén s vonzotta a krisztusi táborokba főurakat, egyetemi tanárokat és más szellemi arisztokratákat, ő volt az akkori katolikus szivlüktető dallamnak a wagneri dirigense. Szent Gél lér tok. Szent Adalbertek, Szent Istvánok hitterjesztő és hitmélyitő s hitvédelmi korát varázsolta vissza Magyarországba. Az^ ő puritán és égi magaslatokba nyúló élete min­denkit lebilincselt. Gyakori gyónásait, szentál­dozásait, misehallgatásait, aranyszáju tanításait meg tetézte jó tók onys ágával, k ortcsf ogáenélk ü 1 i nagy nép- éfí nemzetszeretetével, bölcs taná­csaival, kivált, amikor birtokán közvetlen kör­nöségben mutatkozott be minden adott alka­lommal. És mégsem ejtette meg őt sohasem a feleke­zetiesség, s a sovinizmus egyoldalúsága, amitől talán sokan tartottak. Amikor birtokán időzött lelki ügyeit már a régi világban is hétpróbás szlovák páterre, Matuska Liborra, a .mostani körmöcbányai gvardiánra bizta. Másrészt nem­csak a szekularizációnak elő viharait s vesze­delmét elhárította a magyarországi katolikus egyház felöl, de biztosította egyúttal az összes egyházak papsága számára a fenmaradást, a megélhetést a kongruáüs eszme felvetése által, amelynek ő a szülőatyja. Mert a papságnak nemzeti és társadalmi misszióját nálánál senki jobban nem ismerte fel és nem becsülte. Hol lennénk ma mi, a csehszlovák köztársaságban élő papok, ha a kongruális eszme Apponyi gróf lelkében meg nem fogamzott volna és ha az­után az igy előkészített erkölcsi kényszer alatt az utána következő kormány Zichy János kul- tuszmdnisztersége alatt ezt az eszmét a kongrua- törvénnyel valóra nem váltja? Bizony illenék ma minden szlovenezkói lelkésznek már csak a kenyér révén is egy mementóval áldozni Apponyi lelkének, mert a csehszlovák kongrua- törvény semmi más, mint a változott viszo­nyokhoz képest sokkalta rosszabb alkalmazása a réginek. Itt szintén alig maradt volna meg hírmondó­nak számainkra- valamely katolikus iskola, ha idejekorán Apponyi nem rendezte volna taní­tóink fizetését s állami kiegészítését. Pedig a mi elfogultjaink részéről éppen a népoktatási törvény miatt a hála helyett a megítélés tövi­seivel szórják tele az ö ravatalát. Holott tud­juk, hogy a nemzetiségi vidéken mindenütt tisz­tán az iskolaszékek hatáskörébe volt utalva a tanítási nyelvnek a megállapítása. Általában a kultúrharc idejében mindenütt a becsületes ka­tolikus álláspontot védelmezte meg a kötelező polgári házassággal szemben is ... Ma alig van ember, aki féiig-meddig hajótö­röttnek ne érezné magát. Csak egy embert is­mertünk, aki félszázoddal ezelőtt és utána év- tizedröl-évtizedre mindig utolsó lehélletéig ugyanaz -maradt. Mint a kőszikla, úgy állott szilárd biztosan a legkíméletlenebb megpróbáltatások, a legna­gyobb élet vihar zás Ok, a legkiéleeedettebb poli­tikai harcok s viliágnézeti villámcsapások kö­zött. Világeseményeket, világforradalmaikat, el­képesztő forradalmi eltolódásokat és államala- kulásókat átélt az ő érzékeny lelke ugyanannyi fájdalomtörrel, mint amennyi csapás érte nem­zetét. Mint a világítótorony, úgy -magaslott ki mesz- szire nemzetének ég hazájának határain túl ra­gyogó elméjével, összehasonlítást alig megtűrő bölcsességével, csak a legnagyobbakat jellem­ző szilárd jellemével. Egyetemek, magas nivóju nemzeti, társadalmi, irodalmi, művészi és egy­házi körök egymással vetélkedve siettek elébe a csak legkiválóbb laureátusokat megillető hó­dolattal és tudod diplomákkal. Apponyit külön­ben maga az isteni kegy avatta fel tudornak akkor, amikor őt univerzális tehetségekkel, ra­gyogó képességekkel, konglomerált nyelvi te­hetségekkel áldotta meg, a tökélynek legmaga­sabb fokáig. Nemzete és hazája, bár a történelem távlatá­ból ma még nem szemlélheti nagyságát, mégis a mai nemzedékek legnagyobb és legkiválóbb fiát siratja benne. Ma félárbócra van eresztve Apponyi árva nemzetének viharverte tölgyáxbóc-án a gyászlo­bogó. Es erre a gyászlobogóra nemcsak a szegény magyarok könnybelábadt szemmel néznek, ha­nem az egész világnak nemesebb együttérzése, az egyetemes testvériség jogán meghatottan visszafojtott lélek zettel s könnyesen tekint fel. Ezért nincs a világnak az az állama, amelyben hivatalos és a nemhivatalos sajtó meg nem em­lékezett volna Apponyiról. Elszigetelt, földhöz lapított, számára kis nem­zet fia csak Apponyi, a müveit világ -mégis sa­ját halottjának tekinti őt, sőt az egyetemes ka­tolikus egyház a maga konfesezor halottjának. Ezért ne értse félre senkisem a ml könnyeinket, mert Apponyinak nagysága s ennek a nagyság­nak sirbatétele nem, nem mehet végbe a mi leg­mélyebb gyászunk ée legfájóbb könnyeink nélkül. Apponyi sók oldalról, de sehol és senki ál­tal eléggé nem lett és nem lesz méltatva sem most a ravatalnál, se később a történelmi szű­rökön át, ha nem volna méltatva, mint egyhá­zának hü fia is. Azért megpróbáltam őt gyenge toliammal csak úgy hevenyészetten olyan ol­dalról megvilágítani, ami mindennél maradan­dóbb emléket biztosít számára. A jellemnagyságnak, mélységes bitnek és hit szerinti életnek a fönsége ma az összes babér­koszorú között a legszebb és leghervadhatatla­nabb koszorút helyez nemcsak ravatalára, de a szent pátriárcha fejére is, azért ma az egyház mint a gyászolók gyászolója imádkozik ravata­lánál. Amidőn a tudományos fakultások sorban, hó­doltak nagysága előtt és háromszoros tisztelet­beli tudorsággal tüntették ki Apponyit, az egy­ház akkor is magasan fölötte állott, mint tani- tómester tanulónövendéke fölött. Mert az isteni tekintély előtt mindenkinek a pu-er sum jeligével s meghajtó hódolattal kell állania. De most holta után éppen'az egyház az, amely az egyházi szent, tudorokat megillető hervadatlan kitünte­tésre ajánlja a megdicsöült lelkét a véghetetlen isteni Bölcsességnek és Irgalomnak. Katolikus dogma, erkölcstan, egyházjog kom­plexumát laikus létére is a kitűnő teológusokat elérő magasabb átfogó tudással 6 elmélyítéssel zárta leikébe, szent meggyőződésű szivébe s naptiszta ragyogó elméjébe. Ég mivel gyakor­lati hivő és minden körülmények között rendü­letlenül hü fia volt az egyháznak, azért az isteni kegyelmek bősége s áradata át- és átjárta min­den lelki és szellemi tulajdonságait s szellemi termékeit. Ilyenképen volt ő nemcsak konfesz- sziós és példás katolikus nagyok és kicsinyek számára, hanem a katolikus eszméknek tánto­ríthatatlan harcosa, apostola, sőt regenerátora a többi, már említett apostoltársaival együtt. Gróf Batthyány Lajos tragédiája (Egy justizmord története) Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR (Budapest) A Gironde örök soTsa: forradalmi időben a fönnálló:: rend és a forradalom két szembenálló frontja közé állni, közvetíteni a.kettő között, hogy mentse azt, ami menthető'és végül elpusz­tulni a győztes fél hóhéra által. Ez volt az első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos gróf sorsa. Tehetségénél, tanultságánál, feddhetetlen jelleménél fogva normális időkben dicsőséges nagy államférfiu lehetett volna. Végzete forra­dalmi időkbe állította őt, aki nem tudott forra­dalmár lenni, de nemzete érdekét sem tudta föl­áldozni, igyekezett minden erejével visszatarta­ni a forradalmi erőket s igyekezetét épp azok a bécsi uralkodó körök hiúsították meg mindig, akiknek érdekében lett volna iparkodásának si­kere s végül ő lett a bűnbak, akit odadobtak áldozatul. Hogy elitéltetése és kivégzése a 19. század legszőrnyübb justizmordja volt, azt. ha eddig is megái lapították a magyar történetírók, most szinte mikroszkopikus vizsgálat alapján, a leg­pontosabban kutatta ki a magyar történetírás ősz mestere, Károlyi Árpád, abban a hatalmas, több, mint 1400 oldalra terjedő kétkötetes mű­ben, melyet „Gróf Batthyány Lajos főbenjáró . pöre“ címmel a Magyar Történelmi Társulat adott ki nemrég. Károlyi elsősorban a bécsi udvari és állami levéltáraknak a világháború utánig zár alatt tartott, eddig ismeretlen adatait használta föl, de utánajárt minden elérhető más anyagnak is és olyan részletes, pontos monográ­fiát adott, amelyhez fogható nincs a magyar irodalomban. A tudományos kritikával földo'go- zott töméntelen adatból szinte regényszerü szemléletességgel bontakozik ki Batthyány alakja és sorsa a magyar szabadságharc ese­ményeivel és atmoszférájával a háttérben. A szlovenszkói magyar közönség aligha tud ebhez a nagyszerű könyvhöz hozzájutni s fölteszem, hogy érdekelni fogja, ha — természetesen csak rövid és hézagos összefoglalásban —. e helyen ismertetem tartalmát és fogalmat adok a közel­múlt magyar történelmének egyik legérdeke­sebb fejezetéről. Batthyány Lajos grófot, az eteő parlamentá­ris magyar kormány miniszterelnökét 1849 ja­nuár 8-án tartóztatták le a budapesti Károlyi grófi palotában. Azon a napon tért vissza Bics­kéről, mint annak a küldöttségnek tagja, ame­lyet a magyar országgyűlés Windischgraetz Alfréd herceg tábornagy főhadparancsnokhoz küldött békeajánlattal. A herceg a küldöttség­gel elég udvariasan bánt, de Batthyányi nem :s bocsátotta színe elé. A gróf ugyanis különös gyűlölet tárgya volt az udvari körök előtt, kü­lönböző, sorra alaptalannak bizonyult vádakkal illették, amelyek között az emberi becsületbe vágó is akadt, pletykák szárnyán elferdítve ma- gáríkörben tett megjegyzései szálltak az udvari szatónokba s elfogatásakor már az udvar őt te­kintette minden baj okozójának. Mikor a visz- szavomvló magyar hodvécteereg nyomában Wi.n- disebgraetz már a fővárosig nyomult s az or­szággyűlés sürgősen átköltözött Debrecenbe, Batthyány sorsa meg volt pecsételve. Biztosra lehet venni, hosry elfogatása pillanatában már meg volt elitéltetésének szándéka, nem Win- dischgraetzben, aki a maga feudális ' módján emberséges gentleman volt, hanem a bécsi ud­var hangulatát szító körökben s elsősorban a fiatal Ferenc József legtöbb tanácsadójában, Schwarzenberg Félix hercegben, az osztrák mi­niszterelnökben, akit Széchenyi „hideg vámpír­nak nevezett s akinek képe mint enervált, go­nosz emberé, Ausztria raefisztói rossz szelleméé mered ki a történelemből. Batthyány az ártatlan ember nyugalmával fo­gadta letartóztatását. Bízott benne, hogy amivel vádolják, azt részint nem követte el, részint olyan dolog volt, amit kötelességből, miniszteri jogkörében tett. Eggyel nem számolt: azzal a szenvedéllyel, amellyel a harag és boeszuállás ellene fordul s amelyet felfokozott az, hogy a szabadságharc más politikai vezetői, e sősorban Kossuth, kisiklottak a diadalmas reakció kar­mai közül. A vizsgálatot sürgősen elrendelték ellene. Hadbíróság elé került s a vádat a királyi fő­ügyész emelte ellene. Csakhamar kijelölték a hadbírót is, Lenzendorff Lajos lovag fiatal ka­pitány személyében, aki tehetséges, szorgalmas és nem rosszindulatú ember volt s a pörben vitt szerepéért inkább sajnálkozást éraemel, mint elitélést. Az akkori eljárásmódnak az volt a fur­csasága, hogy a vádló egyúttal védő is volt és Lenzendorff az általa kidolgozott ügyiratokban lelkiismeretesen földolgozta a Batthyány mel­lett szóló adatokat is. A pör iránt illetéktelen érdeklődést tanúsított Schwarzenberg és S eh meri ing osztrák igazságügyminiszter, terhe­lő iratokat kerítettek elő, a vádlott mellett szó­ló iratokat elsüllyesztettek, Schmerling később még minisztertanácsi -jegyzőkönyveket is ha­misított. hogy Batthyányi Haynau kezére jut­tassa. Mikor 1849 tavaszán Görgey csapatai már közel jártak Pesthez, Batthyányi a többi foglyokkal együtt előbb Laibachba. majd onnan O'mützbe szállították s itt fejezte be Lenzen­dorff a vizsgálatot s gyors munkával megírta összefogla’ó jelentését Ebben a jelentésben cso­dálatosan összezsugorodott a vád. Nem találtak bizonyítékot igazi főbenjáró vádakra, holott milyen örömmel használták volna föl az olyan pletyka utján terjesztett suttogásokat, amelyek még később is átmentek az osztrák történetírás egy részébe, hogy pl. Batthyány formálisan ki­csalta a tehetetlen beteg V. F.erdinánd királytól a Jeliachieh letételéről szóló iratot, vagy hogy egy még gyiilölködőbb pletyka szerint ezt az iratot egyszerűen hamisította egy, a kabinett- irodáhól ellopott blankettára. Az ilyen vádakat nem lehetett fölhasználni, tanuk, értekezletek jegyzőkönyvei cáfolták őket. Mellékes vádakat kellett tehát keresni. Ezek is részint olyanok voltak, mint az államjegyek királyi szentesítés előtti kibocsátásának vádja, amelyekben a Batthyány ártatlanságát bizonyító iratokat el­titkolták a hadbíró előtt, vagy olyanok, ame­lyeket, mint miniszterelnöknek, hivatali köte­lessége volt megtenni, vagy pedig olyanok, ami­ket mások követtek el az ő tudta nélkül. Ká­rolyi apró részletekig leírja azt a megfeszített munkát, amelyet Batthyány a horvátokkal való kiegyezés érdekében végzett s amelyet a bécsi udvar kélszinü ingadozása és rosszakaratú ha­logatása hiúsított meg — és mégis a fővádak egyike volt, hogy elmulasztotta a hoTvátokkal szemben fölmerült differenciák kiegyenlítését. Batthyány 4000 forintot adott Pulszky Ferenc­nek, a bécsi magyar minisztérium államtitkárá­nak a bécsi sajtó megdolgozására s most abból csináltak vádat ellene, hogy Pulszky ebből a pénzből, miniszterelnöke tudta nélkül, állítólag a bécsi forradalmároknak is adott. Fölhasznál­tak ellene egy hirlapilag közölt levelet, amelyet az ő megbízásából, de nem az ő intenciója sze­rint egy derék, de túlbuzgó plébános irt bizo­nyos szállongó rágalmak cáfolatául. Az egész vád, ahogy Károlyi hü részletességgel közli, szán a’más mesterkedés valaki ellen, akit min­denáron el kell ítélni. Batthyánynak a védeke­zésre sem adtak módot, kérelmét, hogy Deák Ferenc legyen a védője, mindjárt a kezdetén el­utasították, hazájától távol a védekezéshez szükséges iratokat sem tudta megszerezni 6 vé­dekezésére alig vetettek ügyet. 1849 augusztus 80-án ült össze Ítéletre az al­tisztekből és tisztekből alakított 13 tagú had­bíróság Pöck vezérőrnagy elnöklete alatt. Batthyányi bűnösnek mondották ki felségárulás •bűntettében és kötél általi halálra i'té’ték, va­gyonának elkobzásával. Indokolást az ítélethez nem fűztek. S itt mered elénk Haynau sötét alakja. Vilá­gos után, földühödten attól a sértéstől, hogy Görgey nem ő előtte, hanem az oroszok előtt rakta le a fegyvert ys az orosz főparancsnok közbelépésére nem csltithatta haragját a ma­gyar tábornokok azonnali kivégzésével, a pol­gári foglyokra vetette magát. Fölsza’adt Becsbe és magának követelte Batthyány kivégzésének jogát. Az osztrák minisztertanács ugyan már előbb határozatot hozott, hogy a magyarországi foglyok ügyeiben hozott halálos ítéletek is csak a minisztertanács jóváhagyásával hajthatók végre, de Schmerling — Károlyi ezt bizonyítja — meghamisította ezt a jegyzőkönyvet. Ferenc József két hétig habozott — és aztán beleegye­zett, hogy Haynaunak jusson Batthyány kivég­zésének „dicsősége". Batthyányi Pestre hozták az Újépületbe s itt látogatták meg hónapok óta e’őször felesége és gyermekei. A grófné hősies, de eredménytelen harcot, folytatott férje érdekében. Mikor a fog­lyot Laibachba szállították, fölvetette a szökés gondolatát. — Jó lovon, karddal a kezemben, igen. De igy nem szököm, — mondta Batthyány. Ez a szava mindennél jobban jellemzi lényének lo­vagi romantikáját. Batthyány irtózott attól, hogy fölakasszák. Mérget kért feleségétől, de az nem tudott sze­rezni. A kivégzés előtti este, a nagy búcsúzáé­kor odaadott neki egy kis tört. Ezzel Batthyány, mikor egyedül maradt, mélyen be­tesz u rt n yaksz; r tj ebe. Nem lehetett ilyen nyakkal fölakasztani. De Haynaunak sürgős volt a kivégzés. Baíthyányt az Újépületben agyonlőtték, azon a helyen, ahol most. az emlékére emelt örök mécs áll. Európa föl­háborodva nézte az osztrák udvar e gonosztel ét. 4 ——m^mta

Next

/
Oldalképek
Tartalom