Prágai Magyar Hirlap, 1933. január (12. évfolyam, 1-25 / 3111-3135. szám)
1933-01-15 / 12. (3122.) szám
1933 Január 15, vasárnap. T>RXCAlAVACife\RHIRLag tBBWWi&Hti. BMWWS——M^MUÓMMmilllll II1 ’’ '.JWT— I —B—B—B—tr"'A CSINOVNIK CSENDES TÖRTÉNET A SZAJNAPARTI MOSZKVÁBÓL A Prágai Magyar Hírlapnak irta: BENEDEK KÁROLY (Paris) Szerkesztő ur, ugyebár, klubtársa Mon- eieur Ü.-nek, aki a „Messágeries Maritirnes“ reklámfőnöke. Csak egy szavába kerül, hogy figyelmeztesse őt cégünk föltűnően kedvező lehetőségeire úgy propagandafüzetek szerkesztése é& kiadása, mint... A halkbeszédü, szikár ügynök agyonmosott, szürke kabátot s hozzá elegánsan élesrevasalt kopott nadrágot hordott. Nagyon franciául beszélt, de az r-kefc mindig kihangsúlyozta. Orosz. A könyökén a ruha meg van foltozva, apró, gondos öltésekkel, ahogy nem szabók varrnak, hanem asszonyok, akik aztán egy rongyon keresztül negyedóra hosszat vasalják a foltozást, hogy ne látszon meg a helye. Miért hallgatom ezt a rek'ámügynököt? Az ügye nem érdekel, semmi közöm hozzá és világos, hogy érdekében 6emmit sem tehetek. De a markáns feje határozottan emlékeztet valakire, vagy valamire nagyon régenrol és mig az ember színtelenül, hangsúlytalanul beszél tovább, valósággal gyötrődöm az emlékezni-akará6ban. — Volt ön Amszterdamban? — kérdezem váratlanul. — Az amszterdami városház fa’án egy fekete Ruysdeal-kép lóg. Egy díszruháé ember, aki a kezében (ilyen hosszú ujjai vannak, mint önnek) föltűnő módon egy nagy citromot tart. Csak azért mondom, mert ez az ember a képen ... — Olyan, mintha a képmásom lenne, — mondotta az ügynök egész halkan, valami színtelen, nagyon távolról jött mosollyal. — Ez az ember az ükapám, Frederiksz báró amszterdami tanács.ur, aki a citromot használatba hozta Ho'landiában. Bocsásson meg, hogy nem ráutal koztam be. Michel, Báron von Frederiksz, volt államtitkár, a jog- és államtudományok doktora. Nem szeretem megmondani. Emlékszik a névre? A nagybátyám a cár belügyminisztere volt. A családom Nagy Péter alatt jött Oroszországba. Mindez abban az elmúlt időben volt csak igaz, mikor még szilárd volt a föld és az ember mindig tudhatta, hogy hová lép a következő percben. Úgy emlékszem erre az életre vissza, mintha nem éltem volna azt, hanem moziban láttam volna valahol. Képekben látom és Úgy hallom a régi hangomat olyankor, idegenül, mint a beszélőfilmben. Mikor az államtitkárból lottózó varga lesz Elvégeztem a jogot Szentpétervárótt és mint minden Frederiksz, állami szolgálatba léptem. Mi Frederikszek, tetszik tudni, született csinov-; nikok vagyunk. Engem a nagybátyám barátja 1 vett magához, a belügyminiszter Stolipin. Gyorsan haladtam. Véremben volt a bürokrácia. De Stolipin utódjával, Maklakovval nem fértem meg. Áttettek az államtanácsba és államtitkárrá neveztek ki 1916-ban. Ki gondolta volna akkor, hogy az emberi életnek és a józan világnak ez az utolsó esztendeje? Mint hivatalban nélkülözhetetlen, nem lehettem katona és távol éreztem a frontot. De 1917 tavaszán megindult a föld, a rend megzavarodott, az államtanácsban is mindenféle nyugtalanságok keletkeztek. A cár kinevezte a dumát, Kerenszki, a szaratovi kerület képviselője, magához ragadta az uralmat. Mindenféle megtorlásról írtak a lapok. Sokat szidták elhunyt nagybátyám emlékét is. Hirtelen letartóztattak, mert unokaöccse voltam és a duma elé áTitottak- Nem történt semmi bajom, de láttam, hogy a hivatalban nincs maradásom és gondoltam, jó lesz valami mással foglalkozni, mig elmúlik ez az ideiglenes zavarosság. De még mindig hivatalban voltam, nem igen tudtam, hogy mi egyebet és hogyan lehet elkezdeni. Akkor barátom, Obolenszky herceg jutott az eszembe, aki nagyon furcsa egyéni ember volt, tolsztojánus és csizmákat varrt. Azt mondta, legyek varga én is, mert az istennek tetsző hivatás. És meg is tanított a cipészségre. így együtt dolgoztunk nyugalmasan hetekig az ő műhelyében a kaptafánál. A foltozóvarga visszamegy államtanácsosnak Egyszer, hogy éppen bőröket vittem az uc- cán, beleütköztem egy ismerősömbe. —■ Hát te hol az ördögbe bujkálsz, Frederiksz?! — mondja, -r- A belügyminiszter úgy kerestet, mint‘az elveszett gombostűt. Jelentkezz azonnal Onou-nál. Tudod, ő most a kabi- nettehef... Mentem Onouhoz, aki nagyon megörült nekem (a provizórikus kormány szakértő embereket keresett), s ajánlólevéllel küldött Szinga- rovhoz, a pénzügyminiszterhez. Megbíztak az uj adórendszer kidolgozásával. Igen nagy munka volt. Még el sem végeztem azonban, amikor hirtelen beosztottak a főkormányzósághoz. Egy Szaoharov nevű ember volt a főparancsnok ott, mérnök, de aki politikai okokból Amerikában élt emigrációban, mint bádogos és egyáltalán nem ismerte ki magát. Nem volt ott, kérem, már semmi rend. Mikor odaértem, attól tartottak, hogy a szisztematikusan előrehaladó német hadsereg megszállja Pétervárt. —> Kérem — ezzel fogadott Szacharov —, dolgozzon ki holnapra sürgősen egy részletes tervezetet Szentpétervár kiürítésére. Van itt egy kétkötetes mü Kiew kiürítéséről: azt mintának veheti. Azt hittem, hogy megőrült. Egy ilyen munkához hetek lel lenek. De megcsinál tam. Nagyon tetszett. Természetesen soha hasznát nem vették. De akkor ér már a Zemsztv.ók uj pénzügyi szervezetén dolgoztam. A Konstituante előmunkálatait is nekem kellett végezni. Négy állásom volt egyszerre és napi tizennyolc órát dolgoztam, amikor hirtelen Kerenszki hivatott: — Mega’akult a moszkvai államtanács, önt főtitkárnak nevezem ki. Egy óra múlva utazik Moszkvába. Próbáltam ellenkezni, de Kerenszki azt mondta: — Parancs! — Mindent abbahagytam tehát, utaztam. Moszkvában a többiek nem voltak otthon az anyagban: 14 napig reggel kilenctől éjfélutánig dolgoztam. A tizenötödik reggel, ahogy a hivatalba megyek, egy titkár megfog az uccán. — Hova megy méltóságod ily nyugodtan az aktatáskával? Nem méltóztatik tudni, hogy az éjszaka ál’amcsiny történt, a bo’sevikik átvették a hatalmat és méltóságodat keresik. De nem fogtak el. Egy bizottság alakult, a kasszát megmentettük és mindegyik kéthónapi fizetést kapott kielégítésül. Epgem mindez váratlanul ért; mindig dolgoztáéi a búréban és nem volt időm városi pletykákat, meg politikát hallgatni. Különben mindig azt mondták, hogy nyugtalanságra nincs ok, mert a hadsereg Ke- renszkivel tart. Krumptikapátás és konspiráció Volt egy kis földeoském Pétervár mellett, odamentünk feleségemmel, fiammal, leányommal, krumplit ültettünk és eladtuk a városban. Furcsa volt, hogy hetekig nem találkoztam ismerőssel. Egyszer végül véletlenül meglátott egy kollega. Soha nem állhattuk egymást, de akkor, nem tudom, miért, majdnem összeölei- keztünk. Azt mondta, hogy kár krumplit ültetni, hivatkozzak rá, menjek ide, meg ide, a „Szi- béria“ eimü laphoz, hogy tegyenek meg gazdasági rovatvezetőnek. Már két hete dolgoztam áv r Szibériánál, amikor a főszerkesztő egyszer titokban megmondta, hogy a lap csak ürügy, valóságban ők a szibériai Kolcsák-kormány expoziturái Szentpétervárótt és engem az uj kormányban fináncminiszternek akarnak megtenni. Beavatott az egész kémszervezetbe, de nem soká dolgozhattam velük, mert a bolsevi- kik a szerkesztőséget lefoglalták szükséglakásnak, a lapot beszüntették, mire az egész szervezet fölbomlott. Ez 1918 augusztusában történt. Jön a cseka ... Fivérem földbirtokos volt vidéken. A parasztok úgy szerették, hogy kiverték a vörösőröket, akik rekvirálni jöttek a kastélyba. A bátyámat elfogták. Péter várra hozták a csekához és mint lázadót, főbelőtték. Mindezt valamelyik újságban olvastam. (Mert csupa uj újság volt akkoriban.) A cseka akkor a Gorohováján székelt. Mindjárt. odamentem, hogy érdeklődjem a bátyám iránt. — Úgy! — mondták, — ez a Frederiksz a maga bátyja volt? •— és fölirták a címemet. Harmadnapra berontott hozzám egy rongyos ember: — Gyerünk a csekához! — mondotta és vitt magával. Ki nem kérdeztek, elő nem vezettek, egyszerűen benyomtak egy cellába és otthagytak. Most már megértettem, hogy miért nem találkozom Szentpéterváron senkivel. Kérem: mindenki itt volt! Az öreg Volkonszkája grófnő, Rodzianko, a dumaelnök, Maindorf báró és neje és mindenki, a többiek. A fogház a Nikol- szkaja-pályaudvar mellett volt, de onnan átvitték a Péter-Pál-erődbe. Csupa hercegek, grófok és bárók, huszonkét* ten voltunk egy piciny szobában, ahol csak feküdni lehetett a földön és azt is olyan szorosan, hogy ha valamelyikünk átfordult a másik oldalára, mindig kénytelen volt bocsánatot kérni a szomszédaitól, akiket megingott. Egy icipici lyuk volt a szellőztető és egy nyitott vödör az illemhely? amit csak harmadnaponkint vittek ki. Enni levest kaptunk, zavaros vizet rothadt káposztalevelekkel és rosszszagu kis halakat. Kenyeret kétnaponta kicsiny darabkát. Némelyikünk kívülről kapott élelmezést, de a csomagok annyi ideig hevertek az adminisztrációban, hogy rendesen megromlott minden eleeég benCIMBORÁK Irta: Rácz Pál Az alacsony ivó mestergerendáján szennyes lámpa pislákolt, Sik vihart látott jószág volt ez. jónéhányszor leverték már. Ho' sörös üveggel, hol széklábbal. Sebaj. Ezeknek a korcsmalám-r púknak a jégeső se árt. Egy kicsit füstölt, mert hogy a múlt héten csonkították meg, de azért jó volt. Alatta kecskelábu asztal terpeszkedett. A kopott deszka kidomborodó bütykeit fényesre f használták. Literes üveg állt rajta, sárga szinü borral, mellette két marokba illő pohár. Jól lehet inni belőle. És földhöz vágni. Nehezen törik. Azért fejbeverésre is használják. Olcsó, hát megfizetik. A fej se fakad be tőle valami nagyon. Az asztal mellett két felől lóca nyújtózkodott. A két lócán, szemben egymással ült a két cimobora. Régi cimborák. Legénysorban lévők, de számíthatók agglegényeknek is. Kurta-nemesek. Az egyik a kanális ba'partján müveit néhány 6záz holdat, ez Kutacsy volt. A másik a jobb parton, ezt meg Csuíakynak hivták. Egyiknek is, másiknak is kint toporzékolt hátaslova a kocsma előtt. Ez a kocsma éppen utbaesett. A falutól kijebb, a keresztuton, melynek harmadik ága a Mároky-birtok felé vitt. Ez a Mároky Ábris volt a harmadik cimbora. Legényember, aki nagyon szeretett barátkozni, ám valami titkos bánat ült a lelkén, mint fekete holló a virágos fán... Az édesanyjával la kott együtt a tanyán, akinek halála után megfogadta. hogy addig nem lát vendégül senki férfit a házában, amíg oda előbb asszonyt nem hoz. Már tiz éve tartja ezt a fogadalmát, konokul. Ez az oka, hogy a három cimbora minduntalan csak a keresztúri kocsmában találkozott. Itt volt a tanyájuk, ha szórakozni akartak. Kutacsy nagyot ásított. — Hát nem jön. Csutaky kinézett a holdvilágos nyári estébe. — Pedig már jöhetne. A lova!; szaporán kopogtak az ablak alatt. Az egyik el is nyerítette magát. — Ahá! Itt van! — örvendezett Csutaky és nagyott löttyíntett a sárga, szinü borból a két pohárba. — Na, még egyet! Az öreg kocsmáros poharat hozott a kármentőből. Mároky odakint megkötötte a lovát és benyitott az ivóba. Szélesett nevetett, ahogy a két cimborát az asztal mellett búsulni látta. — Folyik az orrotok vére? Kutacsy nagyot sóhajtva fintorította el az arcát. — Folyik .., — Tán megint szerelmes vagy? —- Megint. — Kibe? — Abba... Mároky megütődött. Elkomorult kissé, ahogy mondta: — Hm... pedig hát a múlt héten már kiábrándultál belőle. Csutaky nevetett. — Uj ruhát látott rajta. — Ahá! — kiáltott nagyot Mároky és tettetett jókedvvel kocintotta önvédelmi eszköznek is beillő poharát a cimborákéhoz. A kocsma előtt szöszmötölt valaki. Csutaky letette cigarettáját és kiszólt: — Bújjék be, ha valaki. Kutacsy lehorgasztotta a fejét. — Vagy talán csak valami... kutya. Az ajtón ekkorra már egy cingár fickó próbált beljebb jutni Nehezen ment, mert a kezében egész sereg léggömböt huzgált vékony zsinegeken. Valamennyi a magasba igyekezett. Mároky hahotázott. — Hát ezt meg mi a szél hozta ide? Kutacsy felvilágosította — Reszegen búcsú volt, oszt onnét jön a szerencsétlen flótáé. A fickó bizalmasan mosolygóit. A színes gömbök egybekötött zsinegeit elengedte s azok sietősen helyezkedtek el a füstös lámpa mellett, a rnestergerendánál. Csutaky elhámulva nézte. — Hej, hogy milyen jó ezeknekl Mároky felfigyelt. — Már miért? Csutaky elábrándozott. — Merthogy a magasba szállhatnak... Kutacsy ránézett a pohara mögül. — Magas gondolataid vannak. Tán csak nem írsz úgy, titokban verseket? Csutaky hamisan mosolygott. — Ha szerelmes lennék, úgy mint te, akkor talán. A fickó a sarokba telepedett és friss malac- pörcöt húzott ki a zsebéből. Vacsorázni kezdett. Mároky meglökte Csutakyt— Talán te már elfelejtetted a tiedet. Csutaky vészesen kómor lett. — Eb — örökre? — örökre. — így hát nem nősülsz. Csutaky elgondolkezott.. — Majd úgy... apróhirdetésből... De szerelemből soha... Kutacsy rosszalta. Magára gondolt, mikor mondta: — Kár. Csak azért is kellene, hogy hadd lássa az a hűtlen kigyó! — Miért? — Csak azért... Kutacsy közbevágott. — Meg azért, mert igen szépen tudsz szerelmes lenni. — Na én nem! — szólt közbe büszkén Mároky. Kutacsy legyintett. — Agglegény maradsz, oszt így sohase ihatunk meg nálad egy pofa bort... Márokyt szivén érte ez a mondás. Elnézett a sarokba, ahol a fickó falatozott és bort kért a kocsmárostól. — Van pénzed? — kérdezte az öreg. A fickó kesernyésen mosolygott. — Lesz... — Volt vásár? — Kicsi... w A lámpa melege meglóditotta a gömböket és azok méltóságteljes lassúsággal szállottak a Mároky feje fölé. Csutaky felnézett. — Vehetnél belőle párat. Legalább lenne ennek az árva fickónak borravalója Mároky elkapta a zsineget — Hogy darfibja? A fickó oda se nézett, i — Egy korona. Áron alul adom. — Három darab három deci bor — számit- gatta Kutacsy. — Na, adj ide hármat! A cingár fickó a nem várt vásárnak igen megörült. Felugrott és röptében kapta el a zsineget — Tessék választani. Piros, zöld, sárga..., Amilyen tetszik ... — Jó lesz mind a három. Mároky mókásan fűzte dolmányának gomblyukába a gömbök zsinegeit — Olyan, mint egy lebegő bokréta — mondotta a költői hajlamú Csutaky. Tetszett Kutacsynak is. — Szépek, de mit csinálsz velők? Csutaky magában kuncogott — Bort töltünk beléje. Mároky Ábri<5 mosolygott — Szétküldöm. A cimborák nem értették. — Hová? — Széjjel a világba— Mire? — Lánykérőbe ... Harsogó nevetés kisérte szavait. Még a fickó is felfigyelt a sarokból, ahol a háromdecijét szopogatta. — Hát ez nagyszerű lesz! — csapott az asztalra Kutacsy. — Éppen hozzád illő, csalódott szerelmeshez — kötekedett Csutaky, — hátha ezek a széllel- bélelt gömbök ügyesebbek az asszonyszerzésben, mint magad! Kutacsy elárulta, hogy mi bántja a szivét. — Legalább vége szakad ennek a bolondé- riádnak, hogy remetekunyhóvá tetted a házad ... Csak a madár járhat e! hozzád. Mároky az< "bán nem figyelt Kutacsyra. Magának is tete. a gondolat. — Hát jó let.-;:? A két cimbora egyszerre harsogta: — Benne vagyunk! A kocsmáros uj üveget hozott. A bor ízlett, és a szemek fényesedt'ek. — Hát akkor kezdjük, — cihelődött Mároky, hogy a nadrágzsebéből valamilyen papirt húzzon elő. Kutacsy nem értette. — Hát hogy is lesz? — Úgy, hogy megírjuk az apróhirdetést, oszt feladjuk. — Hová? — értelmetlenkedett Kutacsy. (Folytatjuk) J
