Prágai Magyar Hirlap, 1932. december (11. évfolyam, 274-297 / 3087-3110. szám)
1932-12-04 / 277. (3090.) szám
4 1932 december 4, vasárnap. KÜLÖNVÉLEMÉNY TEKINTÉLY Nem tudom, hogy ítélkezett volna a francia bíró ilyen mulatságos válóperben, mint amely itt folyt le Budapesten — lehet, valószínű, hogy ugyanúgy, mint a magyar bíró, de elképzelhetetlennek tartom, hogy a magyar hivatalnok olyan mereven és csökönyösen járt volna el a szomorú utlevéliügyben, mint ahogy a francia hivatalnok cselekedett. Valamelyik lapban, olvastam egy édes válóperes históriát. A válópert a férj indította i Pesten — nem lehet azt mondani, hogy meggondolatlan fiatalember, mert hetvenötéves, becsületben megőszüli asztalos- mester — ifjú felesége, a hatvannyolcéves nyugalmazott tanítónő ellen, aki ilyen minőségét nem tudta a hitvesi kötelesség mögé szőrit and. Időnként oktató mesék kívánkoztak ki belőle, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy — mint a perirat mondja — a férj tekintélyét aláássák. Egy ilyen okiató mese például arról szólt, hogy — a föld forog saját tengelye és a nap körül. A munkában és becsületben megőszült asztalosmester éktelen dühbe gurult e képtelen és naiv mese hallatára, az asztalra csapott és rögtönzött. Családi jelenetet rögtönzött. Viszont az asszony is csak félmunkát végzett, nem folytatta a tudományos argumentációt, aktív tani tónői korszakára emlékeztető rövidséggel zárta le a vitát, azt mondván: „Szamár!“ Pontosan ez a szó volt az utolsó csepp, mely- lyel túlcsordult a pohár és az asztalosmester 'benyújtotta a válópört, azzal az indokolás sál, hogy a feleség különböző tévtanokkal állandó támadást vezet családifői tekintélye ellen- Az asszony nem védekezett, a bíró mégis az ő pártjára állt — mindig veszedelmes dolog, ha a férfi nőnek ad igazat — és elutasította a keresetet azzal az átlátszó érveléssel, hogy semmiféle férfitekintély sem képes Galilei tanítását megdöntemi. A történet egyszerű és tanulságos. Felmerül az a kérdés, hogy a tekintély abszolút valami-e, vagy netán csak viszonylagos értéket képvisel-e és helyzetét és súlyát mellékkörülmények, mint tudás, erkölcs stb. határozzák-e meg? Hogy megmaradjunk ugyanezen a síkon, megemlítek egy másik esetet, amiről a minap olvastam egy párisi újságban. Ez az eset sokkal szomorúbb: Egy francia kereskedő üzleti utján Kairóban hirtelen és súlyosan megbetegedett, sürgősem meg kellett operálni. A férj táviratozott a feleségéért Párisba, az asszony rohant a rendőrségre útlevélért, az útlevelet nem adták ki, mert ahhoz a férj írásos beleegyezése szükséges. Franciaországban sokkal csökönyösebben ragaszkodnak a hivatalnokok az előírásokhoz, mint erre mifelénk, nem segített semmi. Távirat váltás: a rendőrtiszt fölényesen mosolyog a távirat láttára: ja kérem, csak a valóságos aláírás autentikus. Az asz- szony kétségbeesetten elutazik apjának vidéki birtokára, ahol több kilátás van rá, hogy megszólaltassa a hivatalnokban az embert. Négy-ötnapi heroe-hurca után válóban megkapja az útlevelet és hajóra száll, ugyanakkor távirat érkezik Kairóból: a férj meghalt. Törvény: az asszony engedelmességgel tartozik a férjének. Akkor is, ha a férj nem ismeri Galilei törvényét, akkor is, ha a férj végső percedben feleségét szeretné maga mellett látni. Mindez tekintély dolga. Tisztára véletlen, hogy a házasság körébe vág ez a két 'eset, nem pedig politikába, igy legalább szabadabban lehet velük foglalkozni és megvizsgálni, hogy mennyire használ a tekintélynek a holt betűhöz való ragaszkodás akkor, mikor a holt betű ellentmond a .szellemnek, amely leírtaA lehetőség végső határáig tekintély tisztelő ember vagyok. Azt mondják, ez temperamentum dolga, én úgy érzem, hogy meggondolás dolga- Az emberi élet rendkívüli bonyolult szerkezetének és szervezetének lassú fejlődése, a társadalmi berendezkedések, a népek életének történelme, egyszerűen a természet, a szerves élet végtelenül lassú változásai és éppen a robbanásszerű tüneményei is oktatnak arra, hogy a tapasztalatot tisztelni kell, hogy a tapasztalatból, a tanulmányból, az összegyűjtött tudásból és a leszűrődött erkölcsökből felfelé sugárzó elismerést, tiszteletet, megbecsülést vezérelvként kell elfogadnunk életünkben, ha arra törekszünk, hogy hosszuóletüek legyünk e földön. A Bibliának igy végződő parancsa a legoélilányosabb isteni rendelkezés, amely rögtön megadja a jutalmat a parancs betartásáért. Legyünk okosak és tiszteljük a tekintélyt. Viszont a tekintély is legyen okos és szerezze meg magáinak a tiszteletet. Szándékosan említem igy a tekintélyt, mint szimbolikus élőlényt, mert a tekintélynek sosem volt annyira szüksége, mint ma, arra, hogy való 'bán élő legyen3 mert az élet sohasem volt annyira élő, mint ma. Vannak bírák Magyar- országon, akik vigyáznak a tekintély igazi mivoltára a törvény holt betűjével szemben, ahogy vannak hivatalnokok Franciaországban, akik jobban vigyáznak a törvény holt betűjére, mint az élő tekintélyre. Semmi szüli ség rá, hogy elkalandozzunk a két frappáns esettől az élet széles mezőire: a tekintély mindenütt és valóságosan csak akkor hat, ha élő tud maradni és ki tudja magát menteni a holt betűből. A francia kultúra öregebb és terebélyesebb, mint a magyar, de a mai vérző életben nem ez adja meg a tekintély erejét és méltóságát. Sok minden törvényünk, intézményünk modernebb és frissebb, mint a nyugati államokéi: osak azért, mert későbben keletkeztek. Ezért talán könnyebb nálunk tekintélyt tartani, viszont jobban kell vigyáznunk a tekintélyre. Paradoxon: a tekintély csak úgy tarthatja maigát, régi és tapasztalatokon épült hitelét és uralmát osak úgy érvényesítHOVA LETT A MOSOLY? Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR (Budapest) Mikor olvastál utoljára olyan könyvet, amelyen jóizüt nevettél, vagy legalább mosolyogtál, tisztelt barátom? A magyaroknak roissz dolguk volt a múlt század ötvenes éveiben is. Világos után voltak, rájuknehezedett az abszolutista elnyomás, a rendőri kémkedés behatolt még a családok intimitásába is, a börtönök tele voltak politikai foglyokkal, gazdasági válság volt, emberek sokasága vesztette el kis vagyonkáját a Kossuth- bankókkal, a földesurak érezték a jobbágy- fölszabaditás kárait, a volt jobbágyok még nem élvezték fölszabadulásuk hasznait, — a politikai elnyomatást ezer baj-gond tetézte. És az emberek mégis tudtak mosolyogni, sőt nevetni is. Számtalan anekdota maradt ebből az időből, amiket még mi, mai öregek is ismertünk. Az egész ország nevetett-, ha valaki magyarnak sikerült valami ravasz módon megtréfálni az osztrák abszolutizmus beamtereit, különösen a fináncot. Mint például az a bihari földesur, aki három-négy szekérrel állt meg a nagyvárdai adóhivatal előtt, zsákokban hozta az adót csupa rézkrajcárban, hogy a fináncnak legyen egy kis dolga a számoláes/il. S az Írók is igyekeztek jókedvben tartani a nemzetet. Jókai édes humora kacagott és mosolygott minden regényében, a fiatal írók humoristák akartak lenni, pedig a fiatalon meghalt-Beöthy László tréfás szavával csak a lelkesedés és a dunaparti szilva tartotta bennük a lelket. Egy-egy jobbfajta vicc bejárta az országot, mintha távírón terjesztették. volna. S kedvesek, naivak, primitívek voltak ezek a viccek, jókedélyü emberek számára valók, akiknél könnyen áll a nevetés. A magyar még keserűségében is humoros nemzet volt. A keserűsége is tréfás formában csattant ki s nemcsak Arany János eposzában, A nagyidai cigányokban, amely örök mestermüve marad a magyar akasztófa-humornak. (Ez a szó akkor majdnem szószerint volt értelmezhető.) Ma az emberek komorak, zordak, kedvetlenek. Egyre kevesebb az érzékük a humor iránt. Nemcsak nálunk. Az egész világon. Ha van viccük, az kegyetlen, marcangoló szatíra. A vitriol vicce. Eltűnt Dickens meleg szivhumora, amely annyira hasonlít a Jókaiéhoz, mert közös forrásból fakad: a szív egyszerű jóságából. Nincs •sehol Daudet friss nevetése a Tartarin bohóságain, Maupassant erotikus elméssége, Gottfried Keller polgári humorizálá6a. A régi emberek szerették azokat, akikről humorizáltak, a maiak azokat figurázzák ki, akiket megvetnek, vagy gyűlölnek. De eltűntek az állandó humor-források: a jó vicclapok is. Még pár évvel a háború előtt virágjában volt a müncheni Fliegende, amely minden héten tálcán hozta a német embernek a jókedvet, olvasták és kacagták ártatlan vicceit „wo die deuteohe Zunge klingt“ mindenütt, munkatársa volt minden német, mert ha valami jó ötlet jutott az eszébe, azonnal küldte Münchenbe. Szinte nemzeti intézmény volt ez a vicclap. Nemkülönben az angol Punch s politikai formában a magyar Borsszem Jankó. A vidéki ember, ha feljött Pestre, a vicclapok rajzairól ismerte meg az uceán a politikusokat, más híres embereket. A régi vicclapok mindenütt a világon elöregedtek, az újak nem tudnak a nyomukba jutni. És a közönség vicctermelö képessége is lehanyatlott. Valamikor majd minden napnak megvolt a maga jó vicce, amely szájról-szájra járt. Ma év is elmúlik, amíg egy valamirevaló viccet hall az ember. Pedig milyen éhesek vagyunk egy jó viccre! Még az olyan kényszeredett dolgokat is, mint a nemrég divatban volt mágnás- és skót viccek, hálásan fogadtuk. S elkomorult az irodalom. Elvesztette a mosolyát. Hol van Jókai üde tréfálkozása, Mikszáth izes anekdotázása, Sipulusz ártatlan bo- hóskodása? Móricz Zsigmond még néha el tud mosolyodul, szélesen, csillanó szemmel, igaz magyar módra. Karinthy is kacag néha még egyet, de az ö humora már az intellektus humora, nem a kedélyé. S a többiek — egyik keserűbb, mint a másik. S hiába megyünk a humor Őshazájába, Angliába is, ott sem találjuk meg többé sem Dickens, sem Thakeray kedélyét. Egy jó nevetésért kénytelenek vagyunk a moziba menni, vagy a színházba, ahol valami alantas bohózatot játszanak. Elszegényillt az irodalom. Elfelejtett mosolyogni. Az ember éhes egy kis jó, meleg mosolyra. És nem kapja meg sehonnan. ASSZONYOK A TtJKOR ELLEN írta: NEUBAUER PÁL Berlinben megalakult a tükörnélküli asszonyok szövetsége. Szivből gratulálunk a német uj tárgyilagosság legújabb hajtásához és hisz- szük, hogy meglepő eredményekhez fog vezetni az az elhatározás, amelyhez hasonlót ritkán találni a kultúrtörténetemben. Az asz- szony megszakította a tükörrel való évezredes barátságát és hadat üzent önmagának: tükörképének. Az uj szövetség céljait pontosan még nem ismerjük, de annyi mégis a nyilvánosság elé került, hogy az óhajtott egyenrangúság érdekében az asszouyok nem fogják többet igényibe venni a tükröt, ha a kávéházban, a bárban és a villamoson olyan férfival találkoznak, aki nekik tetszik és akinek tetszenek, hanem eltökélten magukba vetett bizalommal megvárják a férfira gyakorolt hatást, ha történetesen sürgősen szükség lenne a rúzs és az ajakpirosttá felfrissítésére is. Vagy úgy tetszenek, ahogy véletlenül kinéznek, vagy nem kell a hatás. A német asszonyok egy csoportja öntudatosan lemond a hatásról, mert nem kíván sem hazug érzelmet támasztani, amely röpke pillanat és biztos csalódás, sem az önámitás lealázó fegyverét nem kívánják ezentúl használni akkor, amikor megindítják azt a küzdelmet az érvényesülésért, ahol ők küzdenek, de elhitetik a férfival, hogy ő küzd. Röviden: a német nők egy kisebbsége nem akarja iTlojális eszközökkel a férfiakat bolonditani és ha nem bolondulnak, úgy is jő. Valami uj étikát, az erkölcs őszinteségét és tisztulását hangoztatják az alapszabályok, nem felejtkezve meg a tagsági díjról, amelyért öt gyönyörű tükröt vehetnének maguknak egy évben és hozzá francia ajk- és arcpirosítót. Ezeket a pipereszereket a férfiak kész örömest fizették a maguk jólfelfogott egoizmusuk érdekében, most — sajnos — az uj etika első gyümölcse az lesz, hogy ők fogják fizetni a tükörnélküli szövetség tagsági diját és cserébe rendezőtlen külsejű nőiket kapnak mindennapi házi szemléletre. A németek joggal mondják magukról, hogy ikulturaemzet. Ezt az uj szövetséggel újra bebizonyították. A francia, spanyol, olasz vagy magyar asszony nem válna meg a tükrétől, mert az esztétikát olyan nagyra tartja, mint az etikát. Nem beszélve az eszkimókról, akikről egy jellemző és haszontalan történetet tudok. Egy sarki kutató egyszer eljutott Eszkimóország legtávolabbi csücskébe és az örök jég birodalmában, embertelen fagyban egy eszkimónőre bukkant, aki az éghajlat, a kultúrálatlan ság és kilencvenéves kora minden csúnyaságával ékeskedett. Ez a boszorkány nagyszerű meleg eszkimókeztyüvel kedveskedett a délceg tudósnak és cserébe „azt a bizonyos tárgyat kérte, amelyben az ember önmagát láthatja ...“ Persze, könnyelmű és etikátlan eszkimó-démonról van szó ebben a történetben, nem német asszonyról, aki Kant emlőin nevelkedett és megveti a férfival való játékot, flörtöt és erotikát, hódítást és meghódolást. Ez a vén eszkimó szlpirtyó nem látta magát — nyilván ezért akarta magát látni. Félek, hogy a német tárgyilagosság ezúttal megint baklövést követ el és a német asszony* heti, ha öreg betűit és öreg bölcsességét mindennap megfürdeti a valóságos és sebesen változó élet friss levegőjében- A tekintély úgy öregbedik, hogy minél tovább tud fiatal maradni. A hetvenötévé® pesti asztalos és a bizo* nyára fiatalabb francia hivatalnokok elvéreztek a tekintély védelmében. A tekintély maga végez velük, ha a maga létéről van szó. így van ez az egész vonalon, ha nem is látjuk olyan pontosan, mint ezen a látszólag kevésbé veszélyes és szabadabban vizsgálható szakaszán az életnek. A tekintély örök érvényesülésének éppen egyik sarkalatos módja az, hogy feláldozza a maga konok és oktalan védelmezőit. Mert éppen a tekintély az, ami életet teremt a .holt betűkből. Sándor Imre. is, mert nem látja magát — nem akarja magát látni. Az életgondok legalább kilencven százaléka a férfi vállára nehezedett, most a tükörnélküliség női határozata következtében még azéirt is felelősséget kell vállalnia, hogyan néz ki a felesége, akinek ez mellékessé vált. A családi élet békéje forog veszélyben, ha a német asszonyok ezt az elhatározásukat valóra váltják. Eddig a tükör-tulteugés okozott galibákat, most a tükörnélküli állapot még nagyobhakkal fenyeget. A hiú csinosításnak legalább a visszfénye érte a férfit, aki gyors, energikus griffol megszorította a nyakkendője csomóját, hogy ösztönösen az ajak- és arcpirosító keretébe méltón illeszkedjék bele. Most? A vonafcfülkében kettesben utazol egy különben csinos asszonnyal és nem tudod, hogy az uj szövetség tagja. Ha szerencséd van, mindjárt az elnökinőt dobja eledbe a kegyes sors. Szeretnél beszédbe elegyedni vele, de az elnöknő kegyetlen következetességgel olvas. Nézed a könyvet: Kant! Bosz- szantó, gondolod: Tiszta ész és rövid haj... Előbb fordítva volt. Mégis a legjobb, ha Kanton kezded a közeledést, komoly és nemes indulás és az asszony nem nézhet holmi üres fecsegőnek. Kezded: „Kantot olvassa, nagyságos asszonyom? A csillagos ég felettünk és az erkölcsi törvény bennünk ...“ Talán felel, annak dacára, hogy elnöknő. Az ut azonban hosszú és az asszonyt elnyomja az álom. Mikor felébred, kissé erősen fénylik az arca, jó lenne egy tükör meg púder. Kedveskedni, elő- zékenykedni akarsz és tükröt veszel elő bőröndödből? Feleletül a kezedbe szőritja a tükörnélküli szövetség alapszabályait és megdolgoz, hogy -lépjél be csekély tagsági díj ellenében. Arca zsíros és kipirul, ahogy beszél: a hévtől, nem az arcpirosítótól. A csillagos ég és az erkölcsi törvény nevében követeli tőled a tagsági dijat és Kanttal bizonyltja, hogy léha férfi vagy, vagy ha mindezt és főként azt nem látod be, hogy az asszony is ember. Ne kérdezd tőle, hogy miért kell ezt, amit senki nem von kétségbe, álomtól zsíros arccal bizonyítani, hanem vedd észre, hogy ez demonstráció, amellyel szemben tehetetlen vagy, mert az asszony megszűnt aziránt érdeklődni, hogy tetszik-e neked, vagy sem. Egy világ omlik benned össze, de ne hadd magad: menj végig a vonaton és ne nyugodj addig, auiig az egyik fülkében nem bukkansz egy nőre, aki a 'tükörben nézi magát, mert észrevette, hogy nézed. Ahogy arcát csinosítja, tudhatod, hogy ebben a gesztusban benne él a csillagos égbolt és az erkölcsi törvény nagyszerűen emberi, még nagyszerűbben asszonyi formája és hogy Kant is igy gondolta. Esküszöm, aki olvastam és sok ilyen gesztust mulasztottam el miatta, hogy igy gondolta. Te pedig, aki nem olvastad, nyugodtan elhiheted nekem. Kant nevében vonom le a tükörnélküli nők szövetségének a következményeit. Nő, aki nem akarja magát látni, annál dühösebben és elkeseredettebben veszi szemügyre a másikat, nőt és férfit. Eddig saját belsejét nem látta, de legalább az arca árult el neki egyet- mást és korrektúra meg utbaigazitás lehetett egyben. Most ez is megszűnik és a tükörnélküli nő mindazt kettőzve látja meg a másik nőben, amit magában és magán nem lát meg. Minden ránc a vetélytársnő arcán ezentúl óriási jelentősével fog bírni, inért a saját arcán nem figyeli meg. Latin mondás szeriüt az ember farkasa a másik embernek és ezt most hatványozottan igy fejezhetjük ki: A nő a másik nő tükre a tükörnélküli nők szövetségében. Micsoda kilátás! Velence a középkorban -azdagságát és pompáját világhírű tüköriparának köszönhette. Ha Berlinben a tükörnélküliség iparrá fejlődik fel, a gazdasági romlás elkerülhetetlen. Ha a nők azonban ennek dacára nem állnának el ettől a szándékuktól, talán segít, ha idézem Marié Antoi- nette megállapítását, hogy a forradalom börtönében sem a csőcselék közelsége, sem a közelgő halál tudata nem volt olyan elviselhetetlen, mint a.z a tény, hogy nem volt tükör a kéznél és a királyné sohasem tudta, hogyan néz ki és akkor sem, amikor a vesztőhelyre való utján kiváncsi ezrek bámulták... 1932 berlini asszonya, végy példát Marié Anteinettetől és — a kilencvenéves eszkimó dédanyától. Lépj ki a szövetségből és a férfiak boldogan meg fogják fizetni a tagsági dij százszorosát egy másik szövetségben, nmeivel nem kell megal api tani, mert mindig fennállt és ;)melynek az egyetlen alapszabálya a tükör.
