Prágai Magyar Hirlap, 1932. december (11. évfolyam, 274-297 / 3087-3110. szám)
1932-12-25 / 293. (3106.) szám
1832 december 25, vasárnap. 17 Sadova példája 1932-ben A Prágai Magyar Hírlap részére irta: PETHÖ SÁNDOR Budapest, Karácsony. A francia külpoliti- fca a letört Németországgal szemben külön- féle fejlődési mozzanatokon ment át. Mi-nt- botgy Wilson és . Lloyd George ellenállása miatt le kellett tennie Bismarck müvének szétrombolásáról, a megtorlás részegítő vágyát és a hetvenes évek rémületét képviselő francia politikusok a katonai és gazdasági rendszabályok egész démoni komplexumát iktatták szerződésbe a németek legyöngri lésére. A francia irány két legfontosabb eszköze volt az uj szövetségi rendszer, melynek tnirokját a lefogy vérzett Gulliver nyakába vetették,' és a jóvátételt kérdés, amelynek archimedesi srófján mindig akkor csavartak egyet, amikor a földön fetirengő óriás mármér feltápászkodott Clémenoeaai és Poinca- ré, a régi Franciaország nagy aggastyánjai, mindvégig valami eszelős hajthatatlan Sággal es konok'sággal kitartottak az örök ellenség leigázásának politikája mellett, figyelem nélkül azokra a -gazdasági és szociális veszedelmekre, amelyek ebből az engeszteheteílen- ségből fakadtak, s amely inkább vállalta a Rajnán tül a társadalmi összeomlás következményeit, a régi keleti des pofák és a nép- vándorlás korabeli nemzetközi jog megoldáséit, mint azt, hogy a keleti szomszéd magához térhessen és uj életet kezdhessen. Ezek a nagyszerű és szörnyű vének épp oly természetes és egyszerű brutalitással gondolkoztak a német kérdésről, mint az öreg Cato Karthágóról' a Krisztus előtti második évszázadban. A hetven ediki német in vázió sohase mosódott el emlékezetükből- Nem sok és nem is túlságosan komplikált eszmékkel érveltek politikájuk mellett, csak azt ismételték szakadatlanul és könyörtelenül, a rögeszméktől való megszállottság fólig-meddig beszámíthatatlan idegállapotában, hogy mihelyt az ember nincs résen egy veszedelemmel szemben valamennyi érzékszervével s mihelyt nem foglalkozik minden gondolatánál egy és ugyanazon dologgal, meglazul, elszabadul minden. A cselekvő ember Goethe szavai szerint mindig lelkiismeretlen és tudatlan' is egy kicsinyt s elfelejt minden más problémát,- • hogy egyet .végrehajfch ásson, és igazságtalan minden iránt, ami mellette vagy mögötte van, mért csak egy igazság van, aminek tudata páratlan fényességgel önti el agyát, annak igazsága tudniillik, aminek az ő szempontjából legközelebb történnie kell. A második francia állomást a német kérdésben Briand gondolata jelentette. A történet egy soha be> nem fejezhető és le nem állítható imperfektuál lévén, minden ruganyos és távolabbi láthatárokra tekintő politika tartozik számolni azzal a ténnyel, hogy minden erő, amelyet meg nem öltek, uj csirákat hajt és tovább fejlődik- Ha nem sikerült ezétvemi a német egységet, akkor el kell tűrni a létezését s meg kell alkudni vele, még pedig lehetőleg akkor, amikor a francia fölény az elérhető legnagyobb hasznot zsarolja ki a békéből. Locarno és Thoiry jelezték ennek a fordulatnak legkiemelkedőbb pontjait. Minthogy azonban a jóvá!ételi kérdés akkor még érinthetetlen szakramentom volt a franciák politikai gondola trendszerében, a locarnói irány elposványosodott. A német birodalom gazdasági szervezete cssze- roppant a hadisarc terhei alatt s az anyagi romlás nyomán fel serkent a nemzeti érzékenység egzaltált, vak szenvedélye a társadalmi forradalom zsarátnokainak rőt fényjelei közben. A leghiggadtabb, a leghalvé- ru)bb német nyánspolgár is elvesztette az eszét arra a gondolatra, hogy az Erfüllungs- politik pontos végrehajtása csak szolgaságot zudit még a harmadik német nemzedékre is, pihenőfclen és vigasztalan robotok komor és hosszú évtizedeit, egy feneketlen emésztési gépezet táplálását, amely német vért és verejtéket fog zabáiul az idők végtelenségéig. A Brüning-poiitika korszakos jelentősége, hogy nyíltan és határozottan elindult a jóvá- tételi terhek enyhítésének vagy törlésének irányában, reálpolitikai megfontoltsággal és óvatossággal ugyan, de a francia érzelmi visszahatásra való tekintet nélkül. A németosztrák Anschluss a franciák mellének szeglett pisztoly volt Formailag talán nagy piesztízsoeorba a németekre, hogy netn sikerült, hatása azonban fölért egy telitalálattal. Az Anschlusst „ünnepélyes lassú gyász- 5Senével“ sírba tették ugyan, de alkalmasint koporsóba került a jóvátétel is, sőt az imént felhantolt sirdombon szinte trópusi hévvel fakadtak fel a német-francia barátság rózsái is, a háborús emlékek krizantémjai között. Az embert ma szinte csodálatba ejti ennek a hogy Franciaország nem ejti-e vagy felejtí-e el az egyensúlyi eszmét. Ha a francia-német megegyezés a Dunavölgy rendezetlenségének, megoldatlan problémáinak megmaradását'jelentené, akkor bárminő toronymagasságra szökken is fel a meglelt barátság viharzó érzése, a Dunán keresztül, megnyílik a Strada Germanonim, amelyen a frank, a sváb és a habsburgi császárok jártak, hogy valóra váltsák a Balkán és a Kelet felé szálló német ábrándok évezredes hagyományait- Ha most, a francia túlsúly évei alatt, elszalasztják ennek az egyensúlyi gondolatnak életerős politikai és gazdasági védmüvekben való realizálását, akkor vitathatatlanul a nélUattoni'ő <&«sshűbler TERMÉSZETES GYÓGY ÉS ASZTALI VÍZ szerelemnek forró szentimemtalizmusa- Mintha olyan felek borultak volna egymás karjaiba, akik a gyűlölet és a félelem átöröklött, majdnem személytelen indulatai közben — ha véresre marták is egymást — valójában mindig önmaguk létezését látták a másik létezésében. Ügy lehet, hogy mindketten elásták csatabárdjaikat. Vájjon hihető-e? Annakidején VII. Edvárd és Delcassé diplomáciája az angol-francia vonatkozásoknak félévezredes forgataga közepette is elvitte a két nagyhatalmat az enten te cordi aleba s ezzel uj fordulatot idézett elő Európa történetében. Mindenesetre meg lehet állapítani, hogy a' német-francia barátság nem tartozik többé az utópiák birodalmába. A magyar nemzetre való hatásának hasznos vagy káros volta attól függ, met lesz Európa törzsének birtokosa. Ez az egyensúlyi gondolat nem jelent föltétlenül a franciákra nézve egy németellenes politikai elhajlást, csak természetes és kötelező óvatosságot, amelyet nem szabad szem elől téveszteni a szerelmi gerjedelmek legmagasz- tosabb perceiben sem. Ha a franciák érdeklődése lehűlne a Dunavölgy problémái iránt, akkor ugyanabba a történelmi hibába esnének, mint III. Napóleon 1866-ban- A második császárság teljesen elhibázta a maga fegyvertelen, de annál harsányabban dekla- rnáló semlegességi politikáját a német hegemóniáért kitört testvénháboruban. III. Napóleon . Thiers és Drouin D'Huys figyelmeztetése ellenére tökéletesen szabad folyást engedett a két német nagyhatalom mérkőzésének, mert azt hitte, hogy Poroszország és Ausztria egyenlő erejűek s hogy ennek következtében a háború a küzdő felek kölcsönös kimerüléséig tart, mikor azután alkalmas időpontban ő mint döntőbíró közvetítheti a békét A háború azonban három hét alatt véget ért a sadovai katasztrófával s Bismarck okos és méltányos békét ajánlott föl az osztrákoknak, mielőtt Napóleon a Rajnánál mozgósitható haderői élén diktálhatta volna a békét. Sadovánál végzetes csapás sújtotta az osztrák ármádiát, de a francia hegemóniára és a második császáráéra nézve ez a csapás megsemmisítő, helyrehozhatatlan volt. 1932-ben a francia politika majdnem ugyanilyen mértékű és reánézve élet-halál- jelentőségű'elhatározás előtt áll. Ha a Dunavölgy rendezetlensége marad a francianémet kiengeeztelődés hátteréül, akkor nincs olyan erő, nincs olyan érdek s nincs olyan politikai szentimentalizmus, amelynek nevében lefékezni vagy elállitani lehetne a Germán erők természetes lendületét Kelet felé. Hogy a csehszlovák gondolat érdekét szolgáló kisantantrendszer mennyi terhet tud elviselni a francia hatalmi politika válsáua idején, arra elhatározó bizonyságot szőlőül- tatott Románia és Jugoszlávia magatartása Curtius és Schober diplomáciai puec-sa után. Egy franci a-német békepolitika különben is fölösleges vállalkozássá tenne minden francia kegyeleti stafétát a szláv és a román célpontok felé- Az erős német hatalom ellen a Duna völgyében nincs más védőgát, mint az erős magyarság, amely képes vezetni a maga anyagi és történetim i vonalain az osztrák- ságot és képes tartós és viharálló szövetségben összetartani a dunai népek konglomerátumát. Jaj lenne Franciaországnak, ha erre az igazságra akkor ismerne, amikor már a rémetek róla. nélküle vághatják zsebre a Dunavölgyét és gátolhatják meg azt a reális kibontakozást, amely a magyar politika megerősödése által masszív és szerves alapokat teremt a francia nagyhatalmiság alá. SZŐLŐ Katlan állott az udvaron, viz főtt benne, venyigelüaön — abból merített a fertályoe- sal. A faedény megsistergett a melegtől, de aztán belenyugodott és vitte a gőzölgést öreg Nagy István száraz két karjának akarata szerint, a moáogaíóheOyíé. -Egymás- melléit állották ott a szüretelőedények'. Vagy hat puttony, kádak, meig más kisebb-ua- gyobb szerszám azon szilretp iszkosan- Az öreg benyúlt a cserpákkal a forró vízbe és vetett belőle egyszer jobb, másszor bal felé a lehóba, aztán, hogy az öblítés megvolt, ócska gyökérkeíéhez nyúlt, azzal súrolta tisztára kivül-belül. Mikor készen lett, letelte a gyepre a fenekével fölfelé, hogy kicsepegjen belőle a viz. így csinálta ezt már, van ötven esztendeje, minden őszön. Csak akkora volt, mint az öklöm, már tudta az apja szava után: „A bornak a legnagyobb ellensége a viz, mert ha egy csepp marad a hordóban, oszt ott áporodik, megdohosodik a donga-** Mikor aztán a gyerekfeje megkérdezte: ^Akkor hát miért vízzel mossa?** az öreg tovább okosította: „Mert hogy még nagyobb ellensége a szőlőié, a must, meg a bor, ha egy csepp marad belőle, a kádban ecetté válik, többet ki nem veszi a fájából, se Isten, se ember.“ Ezen gondolkozott és kezétől oda- sorzott lassan a gyepre a kisebbje mind, A munka kifújta a fejéből a gondot, a bajt, és kívül maradt rajta a világAhogy a déli messzi harangkondulás odaverődött a halódó szőlőhegyre, abbahagyta, megemelte a kalapját és úgy állott egyenesre próbálkozó derékkal, a késő nyári napnak. Kicsit hunyorított a szeme a nagy világosságtól, kioserzett sovány képe még vénebbnek mutatta, csak a letapasztott deres baja kövéritette. Az utolsó kondulásra megjött a fia. — Eladtad? — kérdezte az öreg. — Nem. — Hát? — Azt mondta a zsidó, • ingyen se kell a must-- Baj— Az. Meg hogy sok a szőlő, annyi kérője volt a hordónak, készpénzes, meg hogy kell Quitt Zsigmond b u to rsz á11 i tó N i t r a Telefon 180. Irta.: ZERDAHELyi JÓZSEF is neki a pénz, fizessünk meg érte. — Miből? — Azt én nem tudom.-*• Elvitte a törvény az utolsó malacot ifr ■ - El.- ;• y—'A boriul se szabadulunk, . itt fogyatkozik a harmadévi a nyakunkon most is — bealkonyult a bornak.— ■ Le, nem szedi senki, pedig valaha... — mondta volna az öreg, de a torka nem szerette a folytatást. Hallgattak. Tarisznya után nyúlt a fiú, leakasztotta, kenyeret vett ki belőle, az öreg meg a pince- gádor ajtaja mögül hozott hozzá sárga szőlőt. Ettek. Egy szelet kenyeret a bicskahegyről, egy harapásnyi szemet a gerezdről, keverve. Az udvar közepén reves tölgy gadnáron állott két sor hordó. Az első sorban, mint a katona, nyolc egyforma gönci paraszthordó, a végén magasra peckelve a kilenoedik. Ezen iráe volt, krétával, paraszitbetüvel: „Sajtolás**. A háta mögött puposkodott a szedett zsidóhordó, ki nagy, ki kisebb, ki hasas, ki meg sovány. Körülötte az erjedő must szaga fojtogatott és az apró szőlőlégy millió- szá/m gyülekezett a hordók nyitott száján kicsapódó habra. Az egészet négy karóba akasztott szalmahányás védte a naptól, esőtől. Az öreg odalépett s hogy a sajtólás csapra járt, csak alátartotta a cserpákot és teleeresztette. Aztán ráfujt a habjára, a szájához tartotta, a többit odatette a fiúnak a gyepre. Megtömte a pipát, parazsat kapott ki a tüz- ből, a tenyerén hengergette, míg a pipájáig ért vele. Nehéz szivással jó füstöket kínozott ki, aztán pipájával a foga közt leült az oldalon földre. A fiú cigarettát sodort, a két marka között égett a gyufaláng és kapott bele a papírba, habzsoló életkerget őssel. Könnyű szél kelt, eLsusogott néha felettük, vén szilvaifák zuzmós tes tét érin tgette, haj- litgatta, kimélőn- Egyéb mozdulás nem volt. Mikor a tűz világot vetett a katlan körül, akkor hengeritették a gyepre a nagy szüre- tedőkádat. Pista elszaladt kitámasztó fáért, arra borították, hogy belül is járhassa a szél. — Nohát ezzel megvolnánk egy esztendőre — mondta a fiú. — Uj deszka kellene a fenekébe, egy. Csinálok bele télen — mondta az öreg. Tűz mellé telepedtek és döcögősen indult belőlük a beszéd. — Mi lesz velünk? — szólott az öreg— Majd csak kkerekedjük magunkat ebből a komisz világból. — Ki? — Ki, csak akarni kell — Én akarom. — Hát akkor fogjunk hozzá. — Fogjunk. — Vágjuk ki a szőlőt. — A szőlőt? —; Aztt — Én ültettem... — Az- Mégis kivágjuk, csúffá tesz, elvisz’ a fejes Íját is. ~ EJ... • — Hajnalkor hozzáfogunk, — Hát anyád? — Bemegyek este, szólok véle. — Hát eredj... — hajlott az öreg a föld felé. Hallotta a fia kemény lépését, a gyep közé vert gyaloguton, de aztán ©okidéig süketen hallgatta a semmit, mig egyszer meg nem csillant a szeme:- „Az asszony nem hagyja... nem hagyja kivágni** — bizakodott magában és szénát húzott a boglya derekából vacok- verésre. Ebben aztán el is nyomta az álom. A télbejáró nap ott szégyenkezett már jó ideje az égen a hajnali köd mögött, mikor hozzáláttak. Kapával kaparták ki a tőke gyökerét és hogy kimeztelenkedett, fejszével irtották- Nagy küzködéseel ment a munka, mert a sűrűre öregedett tőke ellenállott és verte visz- sza a fejsze acélját. Nem is lehetett keresztbe vágni, csak hosszant hasítani be, aztán úgy hajlítani balkézzel, mig meg nem törik. Soká találták ki a módját, pedig mestere volt a fejszének a két ember, csak úgy, mint a föld népe mind. De mikor aztán rákaptak, dőlt ki előttük a tőke, akárcsak góró volna. — Felhozza ez a főd a krumplit is — mondta a fin. — Meg mehet benne — A kukoricát is megtenni— Jó főd, én gondoztam. — Csak behordani lesz kemény. — Meredek. FOTO RENAISSANCE BRATISLAVA, Hossza acca 12. Fényképezőgépek és cikkek, fényképfelvételek a legmodernebb módszer szerint, nagyitár sok igen kedvező feltételek mollett. Telefon 8980 Megrendelések posta utján esz- > közöltéinek. is l
