Prágai Magyar Hirlap, 1932. szeptember (11. évfolyam, 199-223 / 3012-3036. szám)

1932-09-11 / 208. (3021.) szám

<dpa:<;mA\a(AarH1 RLAK 1932 szeptember 11, vasárnap. KÜLÖNVÉLEMÉNY VISSZA AZ ERDŐBE? Kedves Pista! Higyje el, nem szívesen zavarom nyugal­mát ezzel a 'levelei, de viselkedése és ma­gatartása annyira megzavarta az ön sziikebíb családjairól és távolabbi rokonságáról való elképzelésemet, hogy kénytelen vagyok mélységes megdöbbenésemnek Írásban adni kifejezést, ön, kedves Pista, alig néhány hó­napos koráiban ajándékképpen került Jólell- Mi di\ ügyvéd családjához. Jólelkiü dr. ur ideiglenesen elvállalta önt, mert attól tar­tott, hogy másutt rosszabb dolga leisz és el­helyezne egy kalitkáiban, amely, mit tagad­juk, nem az ön méreteire készült. Nem tu­dom, mekkora kalitka dukál a harkálynak s-. bocsásson meg, hogy szőkébb családja nevét említem — de ez a kalitka, amely ideiglenes tartózkodási helyül volt szánva, egészen minimális mozgási lehetőséget nyújt önnek. Megérthető, hogy az ügyvéd ur nem csináltatott tágasaíbíb lakosztályt, mert egészen tág méretű tervei voltak ma­gával. Néhány napig, amiig rossz idő járt, elhalmozták a vendégszeretet minden jelé­vel: húst és kolbászt adtak enni' magának, sőt a kisfiú legyeket és pondrókat gyűjtött, csak hogy még jobban megközelítsék a ma­ga természetes diétáját Ekkor történt az első gyanús dolog, ön elhanyagolta a férge­ket és előnyben részesítette a húst, sőt még inkább a kolbászt, amely tudvalévőén már kofmpQliikált emberi machináció eredménye. Az első szép napon önt kiengedték a ka­litkáiból, elvárták öntőd, hogy egyenes kur­zust vesz a közeliben zöldelő hegyek felé, ön azonban néhány szárnycsapással a legköze­lebbi gyümölcsfára lendült, ott megpihent, aztán a szakácsnő vállára repült, aki a húst éis a kolbászt szokta benyújtani önnek. Itt sem maradt sokáig, hanem rövid töprengés után visszarepült a kalitkába, A család megdöbbenten Ügyelte az akciőszabadság e nem várt eredményét. Azt gondolták — én sem gondoltam volna egyebet — hogy itt a vadidegenben, a házak közötti szűk térben nem mer lendületesebb dolgokra vállalkoz­ni — ezért a legközelebbi vasárnapon ki­rándultak önnel az erdőbe és ott bocsátot­ták szabadom Sajnos, a fenti jelenet kint az erdőben is megismétlődött: ön nem volt hajlandó tágítani a kalitka közeliéiből, ra­gaszkodásának úgy adott kifejezést, hogy a kiisfiu vállára repült és izgatottan kopogott a csőrével Mit volt mit tenni, visszaeresztették önt a kalitkába és hazavittiék. A család meg volt hatva az ön ragaszkodásától és az ügyvéd kisfia elnevezte önt Pistának. Én nem vagyok meghatva, kedves Pista. Mélységesen meg vagyok döbbenve. Nem ismerem az ön gyermekkorát — lehetséges, hogy kora ifjúságát is már emberek között ■töltötte — de biztosra veszem, hogy kedves szülei még az erdő szabad lakói voltak, ön­álló és szabad foglalkozást űztek, biztos, hogy rengeteg fát kopogtattak végig életük­ben és érdes és barázdás nyelvükkel szor­galmasan gyűjtötték a pondrókat és bogara­kat. Nem tudom, milyen ize van a pondró- mak, hiszen az embernek meg seim kottyan, ha gyümölcsben egyet-egyet lenyel... A kolbásznak elég jó ize van, ha jól készítik el, de, ne haragudjon, azt hiszem, hogy nem ezen múlik a dolog. Inkább a mennyiségen, főleg .pedig azon, hogy az ember, illetve a harkály — ugye kedves Pista? — könnyen jut hozzá ehhez az élelemhez. Úgyszólván munka nélkül. Nem akarom ezzel azt mon­dani, hogy ön nem tud, vagy nem szeret dolgozni. Mai rövid látogatásom alatt meg­lepő energiát fejtett ki. Csodálkoztam rajta, hogy szűk kalitkájában mennyire megőrizte a rugalmasságát és életkedvét. Buzgón ko­pogott mindenen, amihez hozzáfért, a ceru­zát, amit maga felé nyújtottam, néhány .jól irányított és erőteljes csapással hasította széjjel. Kalitkája oda van támasztva egy fa­vederbe ültetett leander törzséhez, a kalit­ka rácsán kinyújthatja a csőrét és ha nem is erdei tölgyet, de mégis vaiósáigos, föld­ben gyökerezett fát kopogtathat. Nos, amig ott voltam, mindent kopogtatott, csak a fát nem. Azt mondták, hogy nagyon szereti a csillogó tárgyakat, elővettem a gyöngyfaáz- nyelü zsebkésemet, maga vadul vagdosta bele a csőrét és a kisfiú büszkén mondta, hogy ha pár percig még tartom, akkor le­het uj kést venni. Hát. ezek a dolgok azok, amik megdöb­bentettek: a hús, a kolbász, a kalitka, a leander, a fényes tárgyak. Azt hittem ed­dig, hogy ezek a dolgok csak az emberre tartoznak, az embert fogják. Ne vegye rossz néven, ahogy megláttam magát a leander tövében friss, színes tollazatában, az volt a benyomásom, hogy a kávéházban ül és a csillogó dolgok iránti érdeklődése úgy ha­tott, mint a kávéházban ülő hölgyek érdek­lődése a csiszolt tükrök iránt, ön talán nem tudja, de az embert, már régen megfogták és bek állt kázták az ő úgyneveze tt m agasabb képességei. De hogy ez a bebörtönözött ség, ez a ki aszfaltozott éllet, ez a pontosan kiszá­mított és előre adagolt élelem és életöröm nem csupán kényszerű helyzet, hanem ön­magában vonzó és megejtő állapot lehet élőlény számára, még hozzá szabad termé­szethez szokott élőlény számára, — ezt én nem tudtam eddig! Azt, hogy én napsütéses vasárnap délutá­nokon leülök a kávéházi terraszra a lean­der mellé és nézem a csillogó dolgokat, ahelyett, hogy kimennék az erdőbe és le­hevered nék valamely fa tövébe, szomorú fásultságnak tartottam, kényszerű, keser­ves beidegződésnek. Pedig most, ha komo­lyan számot vetek magammal és, hogy úgy mondjam, lelkem mélyére pillantok, rájö­vök, hogy nekem valóiban nem kell az erdő. Most ezt nyugodtan be merem vallani, most, hogy látom, hogy magának sem kell, kedves Pista. Ne értsük félre egymást- Jól­esik a szabad természet napokig, sőt hete­kig is, ha az ember nincs egyedül. Főként jólesik, ha az ember napjában többször be­tér a rendes házba és rendesen terített aszr tál melllett megeszi a maga rendes ételét. És jólesik este levetni a turistaruhát, dísze­sebb mezt ölteni és kivilágított termekben keresni az élet csillogó értelmét. Maga ki­ábrándított, kedves Pista, a remetékből és Ritter dr.-bód, a moderú önkéntes Robinson­ból, akit eddig csodáltam, ám de nem szer rettem. Most ezt nyugodtan be is merem vallani. Belátom, hogy az emberi képessé­gekkel tovább fejlesztett élet, az emberi kultúra, egyenes folytatása az őstermészet életének, ahogy minden tartós életmegnyil­vánulás a természethez tartozik. Nosztal­giánk az erdő felé megáll a kávéházi ter- rasznál, a valóságban nem azért, mert fá­sultak vagyunk, hanem mert jobban felel meg termiészetünknek, hogy a falak között legyünk és onnan vágyódjunk az erdőbe- Nem igaz az, hogy az erdőben élnénk, ha tehetnék, ellenkezőleg: ha módunkban vol­na a szabad költözködés, akkor elköltözköd­nénk — nagyobb városiba. így mutatja a valóság is. A háborúban, mikor sok ember sorsa, életlehetősége változott, mikor sza­badabb volt a költözködés és lehetségesebb a vándorlás, akkor egykettőre tulzsufolód- tak a városok. Mindenki a városba húzó­dott, ki hogy tehette, minél nagyobb város­iba, minél nagyobb tömegű házfalak közé. Nem azt mondom, kedves Pista, hogy mi olyan remekül érezzük magunkat a város­ban, különösen az ilyen középfaju város­iban, amelyikiben élünk, maga meg én- Itt a házfalak és az emberek tömegének csak a ■kellemetlenségeit érezzük, a természetből már messze vagyunk, az igazi város örö miéitől még messzebb. Nem vágyódunk az erdőbe és nem érhetjük el a másik végét a szabadságnak és kultúrának, amit az egé­szen nagy városok ház- és embertömegei rejtegetnek. Itt csak ülünk a kávéházban a leander mellett, nem találjuk társainkat, SzollSbirtokosok és borkereskedők figyelmébe. 3000hLuj boroshordó eladó 20 litertől 5000 literig I-rendü hasitott tölgyfából kézileg készítve, azonnali szállításra, úgyszintén e szakmába vágó mindennemű szüretelő edények. Pinceberendezéseket elválla­lunk, árjegyzéket kívánatra küld. Szlreha Sndreés^Fia kádármestsr SÜÍunkács ÉRozoiegooo 54 csak társaságot, szabadságunkat és örömün­ket feláldoztuk Róza nénik és Bori nénik nyelvének, rendesen ülünk, hogy rendes embereknek lássanak bennünket De nekünk már mégsem kell az erdő, ugye Pista? Magunkkal hoztuk az erdőből életünk régi, de ma már céltalan szenvedé­lyeit: maga vadul kopácsol minden értelem és eredmény nélkül, mi pedig egyebet mű­velünk, kiki a maga módja szerint, ősi szen­vedélyünk kiélésére. Van, aki kártyázik, van, aki olvas, van, aki zenél... mert mo­zogni még nem tudunk a városban. Csak ülünk a kalitkában és lessük a fényes, csil­logó dolgokat. Mi emberek nem csapunk rájuk vadul, mint maga, mi már tudjuk, hogy ez céltalan. De azt is tudjuk, hogy nem élhetünk a kalitkán kívül. Köszönöm, hogy ezt igy megmagyarázta, kedves Pista! Igaz híve: Sándor Imre. 'Salzburgi fényszóró, vörös íafMis cigány... Irta: SZOMBATHY VIKTOR Salzburg, nyár vége. A íiroli házak ha az ember nekivág a pompás útnak, ami csak kis mértékben különbözik jóságban az olasz országutak tói, sorra hívogatnak az ui mentén. Mintha újra festették volna Tirolt s a Salzkammergutot: egyik ház gusztuso­sabb, mint a másik s az sem zavar, hogy mindegyikre ki van írva az: „Es ist zu ver­mietek bánatos mondata. Mégsem akad annyi utazó, 'aki meghallgatná ezt a hívo­gató, szép szirénhangot... Házak, vendéglők, múzeumok, kastélyok, kávétermek: mind bérbeadók, mind kiáru­sítást rendeznek s végül is úgy tetszik, a köztársasági Ausztria csekély pénzért bér­beadja önmagát az első jelentkezőnek, bol- dogán­Házak és falvak, kis utszéli keresztek hatalmas fa esernyővel, tiszta kék hegyek, rövidnadrágos úriemberek, egy bájos leány széles kalapban a tavon, amint evez, att­rakciók az idegen számára, Hitler plaká­tok s „Grossdeutschertag“ minden község­ben a hirdetményeken. Tűnnek föl s eltűn­nék mint a filmen. Ausztriából Németor­szágba átmenni, vagy megfordítva: utasem­bernek csupa gyönyörűség. Nincs zaklatás, nincs felesleges vizsgálat, útlevél nem köll s úgy járnak ki s be a biciklisták, autósok, gyalogosok a két országban, mintha a kony­hába mennének egy pohár friss vízért. A zöld uniformisos német határőr kedé­lyesen szalutál, az osztrák finánc jóformán nem is néz rád. Csak a panaszokban van némi különbség: Bajor földön a poroszt és a franciát szidják, Osztrák-Tirolban pedig az olaszt. Alkalmas helyen aztán, ha sike­rül egy-egy vezetőnek felajánlani szolgála­tait, a vezető, a megfelelő teksztus elrebe- gése után egy merész fordulattal a ketté­szakított Tirolra hívja föl a figyelmet, majd átadja a tiroli irredenta, — ezúttal az osztrák irredenta, — képeslapjait s meg­hatva teszi zsebre a borravalóul és nem­zeti ajándékul száut garasokat, hogy leg­alább ő keressen TítoI kettészakitásán, ha már Bécs úgy ráfizetett. A salzburgi dóm elölt nyár eleién a deszkasziniházal s a rengeteg széksort kezdik összerak mi, myáir végén isimé t szétszedik őket s a két munkálat közötti kis pauzában Reinhardt megrendezi az ő obiigát Jedennannját, idén azzal a válto­zattal, hogy erős Mozart-kultuszt is űztek a zenével­Reinbardt évről-évre jobban panaszkodik, az idegenek mind kevesebben jelentkeznek, holott Salzburg immár tisztán és kizárólag az idegenre van berendezve, akárcsak Ve­lence, de minden panasz dacára, se Rein- haTdt nem fizet rá az üzletre, sem ez a végtelen helyes, szép kis város, amelynek ■minden mocáját úgy vonja be a patina, mmt a jó anya a lekvároskenyeret szeretett cse­metéjének: dúsan és lemoshatatlanul. Mindén lépés: attrakció. Minden ucca: hatalmas múlt s hogy ezt a múltat el ne felejtsd pontosan megnézni, kabátszárnyad­nál fogva rángatnak be a múzeumokba, Mozart-házakba, rezidemc-palotákba a por­tások s a muzeumőrök, akik vadász-szimat­tal s róka sorral lesnek s csapnak rá az Idegemre. Nem nehéz a tétova ballagó idegent ki­válogatni az öntudatos salzburgiak közül, különösen a délelőtti és esti harangjáték alkalmával nem, amikor Salzburg aznapi teljes idegenforgalma a Dóm előtt ad egy­másnak találkozót s rendszerint csalódva tá­vozik, mert a rövid kis harangjáték koránt­sem váltja be azt a hatalmas várakozást, amivel felcsigázva álldogálnak az európai nagyturisták s kis csavargók az autóbuszok­kal s különféle jármüvekkel megrakott for­más téren. A hellbrunni vizijátékok még felcsigázzák az érdeklődést, de úgy van az ember, Hogyha nem egyenesen Salz­burgba indul, hanem egy görbe kitérőt tesz meg a középeurópai városokban, Salzburg már fárasat. Szellemi befogadóképességed felmondja a szolgálatot, még itt, a hellbnunni kéjlakiban is, amelyet egy boldogult emlékű érsek építtetett vagy százötven esztendő­nek előtte, a vendégei szórakozására. Boldog idők! Vau valami eltünhetetlen különbség a künn lüktető élet, Ausztria nyomora és e szökőkutak kai, barokk pompával és rokokó fényűzéssel berendezett hatalmas park kö­zött, amelyet most az idegenek mulatságára tartanak fenn csupán, hiszen melyik her- cegérseknek volna annyi pénze, hogy a vizi- barlangoknak, szökőkutcsodáknak, ezer szín­ben szikrázó forrásoknak, vizhajtoliba játé­kos méh an izm u sokn ak, sziki acsodáknakj ta­vaknak, gyöngyöző bugyborékoknak, vadas­kerteknek, sziklába vágott nyílttéri színpa­doknak ezt a hatalmas tömkelegét pénzelni, fenntartani tudja, amikor még a Residenz- palastot és a féltve őrzött salzburgi várat is biléta ellenében mutogatják?... Egy délelőttöt rászántunk a hellbruinni osodakutak s vizicsodák megszemlélésére is. Tudja Isten: semmi áhitat, semmi átszel­lemült ség nem húzódott meg „ajkaink re- keszén“, amint azt az idegenvezetővé elő­léptetett öreg püspöki komornyikok várták volna. Szép, — mondtuk s mosolyogtunk. Ezzel vége is van a meghatottságunknak. Valaha ezzel mulattak a hatalmas osztrák urak, enmaguk úri szórakozásának ezt ta­lálták ki a boldog Mária Teréziás időkben. Ma mindenesetre egy tüdőbetegpavillont, vagy gyermekgondozói kellene építeni az illetőknek, ha általános tiszteletre érdemes­sé akarná tenni magát. A vörös tajblis cigányok N már mindenesetre vígakban vannak a Mi- rabetLl-kávéház terraszán- Mi magyarok, min­dig el szoktunk szomorodni, valahányszor vörös huszáruniformisba, piros sapkába és sujtásos nadrágba öltözve látjuk a cigá­nyainkat külföldön. Nevetséges operettfigu­rák. Ezek a cigányok is jobb ügyre méltó buz­galommal húzták a „Zöldablakos kicsi ház“ cimü aktuális Cselényi nótát, de valami kü­lönös érzékük van a magyarok felfedezésé­ire, mert alig telepszik le egy magyar az asztal mellé, már ott terem a cigány s ránt­ja fülibe a vonót. Talán a vendég fejerán- tásáról, csillogó szeméről, vagy a rendelési módjáról találja el a magyari származást, ez örök titok és cigányprivilégium. Az szent, hogy az ötödik percben már szóbaelegyedtünk. Győri cigány az ipse, ti- zenketten vannak s idén ők az egyik legér­dekesebb attrakció Salzburgban. Minden magyar felkeresi őket, a hűvös angoloknak, amerikaiaknak meg különösen tetszik ez a vad szenvedéllyel játszott exotikus zene. Be kell vallanom valamit. Salzburgban tudtam meg, végre egészen pontosan, mi is az a magyar nóta. Salzburgiban, az álmos német zenék s a csörgő dzsesszek után, mi­kor ezek rárántották a csárdást s a prímás sarkán állva billegetni kezdett, A nagy reflektor a várdombról sorra vilá­gította az idegenek bizseregtetésére szánt várost, a kertből buja illatot hurcolt a szél, a rácsnak száz és száz szájtátó bámészko­dott, ezek pedig, ezek a vörös lajblis cigá­nyok egy percnyi csönd után, ott Salzburg­ban, messzi-mesiszi Ausztriában rázendítet­ték, hogy „Csak egy kislány ...“ Még a vörös lajtolit is megbocsátottam nekik..*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom