Prágai Magyar Hirlap, 1932. június (11. évfolyam, 124-148 / 2937-2961. szám)

1932-06-19 / 140. (2953.) szám

10

Baljóslatú körülmények között

lépett házasságra a tragikus véget ért IS. Miklós cár

Babonás ómenek az esküvő halogatásával — A félig kész ragyogó menyasszonyi kelengye helyett gyászruha — A cár haldoklik, a cárevics esküvőre készül

Az ujaM&ari töráJéeefeimneik aligha volt 'bragifku- saJbb alakja, mint II. Miklós oáír, aki nem csupán dinasztiájának pusztulását, országának romlását érte meg, Iramem akit mérhetetlen szenvedések után családjával együtt lemészároltak egészen méltatlan bánásmóddal és szenvedésekkel tarkított viszontagságok után. Akik szeretik a babonás események közt keresni az összefüggéseket, azoknak igazán nem neihéz megtalálni azokat a rossz ómeneket* amelyek uralkodása pillanatától kezdve baljőslabuan indították el II. Miklós cár éveit.

Két súlyos momentum volt, amely ránehezedett sínben az időben a fiatal cárevics életére és az akkori kor krónikásai már akkoriban nem jó szemmel nézték ezeket a jelenségeket. Az egyik az a hosszadalmas huza-vona volt, amelynek 6orán végre Miklós eljutott odáig, hogy Hesszeni Alice hercegnő rászánta magát arra, hogy az ortodox hitre áttérjen. Hónapokig folyt az izgalmas rábeszélés és tapogatózás, miközben a cári udvar olyan érteimé sürgönyöket menesztett világgá, hogy a barbár ortodox követelményt, az evangélikus vallás megátkozáeát a felvilágosult cárevics nem fogja kívánni menyasszonyától, ugyanekkor azonban a pétervári lapokat ugyancsak a cári Udvarból ép ellenkezően informálták.

Nem is derült ki, vájjon megtörtént-e az átok- mondás vagy sem, mindössze annyi szivárgott ki, hogy amikor Alice hercegnő megmondta bátyjának, hogy szereti ugyan a cárevioset, de vallási aggodalmait nem tudja elfojtani, akkor bátyja állítólag megmagyarázta neki, hogy az ortodox válás az idők folyamán lassankint átalakul és hogy kultusz tekintetében közeledni kezd ahhoz a valláshoz, amelyet ő is vad.

így aztán végre is a hercegnő rászánta magát az oroszországi útra, nagy ünnepségek közt fogadták Péter váron és 1894 október 24-re tűzték ki a livá- diei esküvő napját. Az esikiüvőt azonban nem lehetett megtartani, mert hirtelen vá'l&ágoera fordult III. Sándor cár állapota. Napok kérdése volt a katasztrófa bekövetkezése, úgy hogy a halál megakasztotta az uj frigy megkötését.

E napokban az újságok híradásainak formája valósággal dermesztő volt. Egyik oldalon riportot

rótt, ahol az o®6 könyörtelenül sosalbta belőlük AÜee hercegnő számára a pongyolákat. Ezeknek a Báloknak még hulladékai is oly értékesek voltak, hogy gondosan összegyűjtötték és visszaküldték az angol királynőinek.

Ezek a finom szövetek természetesen nem tűrtek semmiféle díszt. így például a fehér reggeli pongyola összes dísze valódi gyöngysor volt, amely a derék körül fűződött.

A fehérneműnek csak egyrésze készült Páriában, nagyobb részéit Darmstadtlban rendelték meg.

GYÁSZRUHÁT A MENYASSZONYNAK

Már kelengyekészités közben beköszöntött a szomorú fordulat. Egy szép napon rendelet ment Parisba, hogy

a menyasszonyi toaletteket ne fejezzék be, hanem a legnagyobb sietséggel fogjanak a gyászruhák készítéséhez.

A gyász első idejére való és fénytelen gyapjúszövetekből készült ruhákon nem volt világosabb disz. A legmélyebb gyász után következő hetekre

készült ruháknál megengedték a fehér és lila díszítést és a párisi szalonban, az egykori híradások szerint, ezekkel a színekkel valóban gyönyörű kombinációkat értek el: fehér és fekete gipür és alanton! csipke simult a fénytelen selyemszövetek fodraihoz.

Még a cipőknél és félcipőknél is a divatszaloné volt az utolsó szó. Mindegyik toaletthez megfelelő lábbeli készült. A házicipőik csokrait eredetileg gyémámtcsattok tartották össze, azonban a gyászra való tekintettel ezeket egy időire kicserélték köszörült fekete acólgombokkal.

III. Sándor cár ebben az időben már hetek óta súlyosan betegeskedett vesebajával és alaposan lesoványodott, eflgyöngiüit. Udvari orvosa, SaöhrLjin, aki nem ismerte föl kelő időben a 'betegséget, elég ostoba volt, hogy a cár szemébe mondta állapota súlyos voltát, sőt azt is, hogy menthetetlen. A durva orosz orvosnak ez a bejelentése teljesen leverte lábáról az amúgy is súlyos beteget. Ettől kezdve folyton nagy láza volt, vizenyő keletkezett testében, lábai megdagadtafc és elvesztette étvágyát.

GYÁSZ ÉS NÁSZ

Ekkor vette át kezelését Leyden professzor, aki nem tudott egyebet tenni, minthogy megállapította, mivel táplálkozhűtik a cár. Főtápláléka lett az iró, melyet reggel hét órakor, délelőtt tizenegy órakor, délután négy órakor és este kilenc órakor adtok a betegnek. A nagybeteg cár az Írón kívül csak húslevest evett A táplálékot már nem bírta szervezete.

A cár haldoklóit, a cárné pedig súlyos gégebajba esett, amely annyira lesorvaszt,otta, hogy már jár- tányi ereje sem volt, úgy vitték be tolószéken a cár szobájába, ahol a haldokló mellett töltötte a nap legnagyobb részét.

Ugyanekkor a nyugtalan elemek újra életjelt adtak magukról, Kiáltványt terjesztettek, amelyben felszólították a lakosságot, hogy megvont jogaikét és szabadságukat igyekezzenek visszaszerezni. A kiáltványt az orosz jogpárt forradalmi bizottsága irta alá. amelynek saját nyomdája is volt. Rengeteg diákot tartóztattak le, zűrzavar volt az orosz fővárosiban, megoenzurázták a táviratokat és hogy a nyugtolamségot csillapitsák, a cár halálát megelőző napokon hamis bulletineket adtak ki, amelyek szerint a cár állapota annyira javult, hogy ebédjét jóízűen együtt fogyasztotta családjával és a délutánt villája erkélyén töltötte.

Ily szomorú és nyugtalanító események előzték meg a menyegzőt, amelyet végre november 20-án, egy hétfői napon tartottak meg. Pétérváron feltűnt, hogy a Newski Prospekten a felségek elvonulásakor a közönség szabadon közlekedhetett. — Ezelőtt ily alkalmakkor csak korlátolt számban bocsátották oda a közönséget és a gyalogjáróra a csapatok sorfala mögé szorították őket, az erkélyek néptedenek, az ablakok és ajtók zárva voltak. Ezúttal azonban még a csapatokat is visszavonták, amikor a cári pár a téli palotából visszatért.

A cárné, aki igen művelt asszony volt, kezdettől fogva mint a béke angyala szerepelt és például barátnői följegyezték róla a következő mondást: „Egy hatalmas uralkodó nejének hivatása nem abban áll, hogy a politikáiba avatkozzék, vagy az udvari szokásos intrikákban réeztvegyen. Az uralkodó nejének kötelessége azon őrködni, hogy férjét rossz tanácsadók ne vezessék olyan útra, amelyen a humanizmussal ellenkező intézkedésekre lelhetne esetleg kényszerítve. Éppen úgy az uralkodó nejének egyéb feladata a háború kitörését lehetőleg megakadályozni, m^rt a háború oly iszonyú szenvedéseket mér a népekre, győzőre és legyőződre — hogy nincs dicsőség, mely a szenvedésekért a népeket kárpótolná".

A'Iioe hercegnőnek, sajnos, nem sikerült ezt a felfogását érvényesíteni. Talán éppen házasságának baljóslatú előzményei szabták meg végzetét: ily elvekkel ée ez elvek ellene lett II. Miklós a világháború egyik főokozója.

(hoztak a livádiai esküvő előkészületeiről és a fejedeltmi szerelmi regényről, a következő oldalon pedig, ahol a riport befejeződött uj cikk kezdődött, amelynek ez volt a cinre: „A haldokló cár."

GYÁSZOS KEZDET

Gyászos napok következtek. Percről-percre várták a cár halálát, ugyanekkor pedig megrendítő táviratok jöttek arról a harcról, amelyet a menyasszonnyal folytattak az ortodox papok, akik kényszeríteni akarták nem csupán vallása elhagyására, hanem annak megátkozására is. Végre november elsején meghalt a cár, két nap múlva II. Miklós elfoglalta a trónt s három héttel később, november 26-án, a legmélyebb gyász közepette megtartották az esküvőt, amely örökre megpecsételte ennek a tragikus sorsú császári párnak egymáshoz tartozását.

Pedig ez a szerelem gyönyörűen kezdődött, a zsenge gyermekkorban, akkor, amikor Sergej nagyherceg Ella hercegnőt oltárhoz vezette. Ekkor ismerte meg a cárevics Alice hercegnőt és fölhasználta a legelső alkalmat arra, hogy a cárnak ezt a szerelmet bevallja. III. Sándor eleinte nem igen akart tudni arról, hogy fia eigy német hercegnőt vegyen feleségül. Alice hercegnő akkor még csak tizenkétéves volt s ez okból a cár nem tulajdonított fia vallomásának különösebb jelentőséget.

A fiatal hercegnő szerette a cárevicset, de komoly vallási aggodalmai miatt néhány évvel később egy oroszországi utazása alkalmával nyíltan kijelentette, hogy nem lesz az orosz trónörökös felesége. Ezt az elhatározását végül mégis megváltoztatta és elérkezett a házasság megkötésének ideje. Ez az esemény világszerte nagy feltűnést keltett, de amennyire érdekes volt politikailag ez a házasság, ugyanannyim érdekes volt külsőségeiben is.

ALICE HERCEGNŐ MESÉBEILLŐ MENYASSZONYI KELENGYÉJE

Alice hercegnő kelengyéjét Parisban készitetet- ték. A divatárueüzletben. ahol megrendelték, külön nagy müte-rmet rendeztek be, amelyben kizárólag a cárevics menyasszonyának kelengyéjén dolgoztok. Itt készültek el a drágakövekkel gyöngyökkel é6 igazi csipkékkel diszitett toalettek. Erzsébet nagyhercegnő, akire a megrendeléseket bízták, meghagyta, hogy

a hímzéseknél több ezüstöt, mint aranyat, a csattok és tűk készítésénél több gyémántot, mint

színes drágakövet használhatnak.

Az estélyi ruha fehér préselt bársonyból készült és botoréval, meg keleti gyöngyökkel díszítették. Az ebédilőrulhát azsurdamasztból csinálták, cobollyal szegélyezve. Ugyanilyen prém díszítette a derekat és az uszályt is.

A menyasszonyi ruhába orosz divat szerint rövid fátyolba mirtusokból] való girlandokat szőttek. A hímzések meseszerűen szépek voltak.

A. pongyolákhoz való anyagot a menyasszony nagyanyja, Viktória angol királynő adta. A királynő indiai eálkéezlétének javarésze Párisba vándo

REGÉLÓ ROMOK

XXXVIU. GEDOVÁR

Hivatalos neve Várgede volt, legújabban pedig Hodejovo. De a romok regőse már csak a régi név mellett marad, annál is inkább, mert a várat e név hozta létre a regék világában, állította be a történelemibe s e néven ismerték azt sokáig eleink annak a regének kapcsán, amely Ainácskőnél kezdődött é Gedővárnál végződött.

Hát megpihent Huba vezér az általa elfoglalt és leányáról Ajnácskőnek nevezett váriban, de azután újra fölkerekedett s északnak tartott. Hajnácska elkísérte atyját és amint a szűkülő völgyön fölfelé haladtak, ismét csak egy gyönyörűséges vámra bukkantak. Huiba népének egyik Tésze jó elől járt már s midőn a vezér utóhada észrevette a várat, már hallatszott is az előhad „Huj, huj!“ csatakiáltása. A harci kedv annyira erőt vett rajtuk, hogy be sem várták Huba rendelkezéseit, hanem Gedő hadnagy vezetése alatt rajtaütöttek a váron. Midőn Huba a vár alá érkezett, a harc javában állott, sőt Gedő már a kaput döngette fal törőivei.

—• Ezt a fiút meg fogom büntetni — szólt a vezér kíséretéhez —, mert hebehurgya módon megy neki olyan várnak, amelynek erejét, vagy gyengeségét nem is ismeri.

— Én meg azt mondom, atyám — szólt bele bátran Hajnácska —, hogy meg fogod jutalmazni. Nézd ... nézd! betörte a kaput... buzogánya úgy csapdos le, mint a jégverés... népe utána ... Atyám, mienk a vár! Gedő hadnagy érdeme ez, meg kell őt jutalmaznod. Megyék hozzá ...

— Itt maradsz! — intette le szeles -leányát Huba vezér. — Gedő hadnagy megkapja kellő jutalmát, vagy hát büntetését. Bizd csak reám.

És az újonnan elfoglalt vár udvarán törvényt ült Huba vezér Gedő hadnagy fölött. Messze hangzott érces szava:

— Mit érdemel az a harcos, aki vezérének előzetes megfontolása és engedelme nélkül csatát kezd? Börtönt és fejvesztést érdemel. Én hát téged, te Gedő hadnagy, börtönre és fejvesztésre ítéllek. Börtönöd Hajnácska vára lesz és ö fog téged ott őrizni — hiszem, hogy gondosan — egész életeden át. Ami pedig a fejvesztést illeti, ezzel megelőzted Ítéletemet, mert elvesztetted fejedet már akkor, midőn ebibe a motoszkás leányzóba itt mellettem belekozmá- sodtál. Hogy pedig meg ne unjad magadat Hajnácska fogságában és fejednek elvesztett józan gondolkodását ie visszanyerjed komoly s éber harci, meg egyéb munkálkodások közepette: e most elfoglalt várat neked ajándékozom és azt rólad Gedő várnák nevezem el örök idők re. Nos, leányom — fordult aztán Hajnáeskáboz —, tőletek függ, hogy Ítéleteimből büntetés, vagy jutalom válj ék-a

Irta:

DIENES ADORJÁN

Nem te ítéltél, atyám — emelte föl csöpp ujját komolykodva Hajnácska —, hanem Hadúr. Ugy-e, megmondtam váram bevétele után, hogy ő fog majd gondoskodni rólam. Nos hát gondoskodott: van már férjem és váram. Ez az én bizakodó hitemnek és Gedő hősiességének jutalma. Büntetés csak az lehet, ha vagy egymást, vagy várainkat cserbenhagyjuk.

De hát ez nem történt meg, mert Gedő vitéz mindvégig hűségesen őrizte asszonyát és várát. No, már utódait nem lehet illy dicsérő szóban részesíteni. Közülük különösen Gedő Simon volt az, aki elvadult natúrájával botrányköve veit a vidéknek. Egyedüli mentsége talán az 'lehetett, hogy azon idő-ben — a tatárjárás után való évek alatt — eldurvultak az erkölcsök, szabadjára garázdálkodtak a szenvedélyek fúriái. Dorbézolás és kockajáték között oszlott meg ideje, melyekben hűséges cimborája s egyben rossz szelleme volt ama füleki Fo-lkus -lovag. Neon ismerjük ugyan az akkori kor szerencsejátékainak sipista praktikáit, de hogy Folkus fölhasználta ezeket cimborájával szemben, azt a köztük lefolyt végső kockaküzdelem erősen sejteti.

— Tehát ez az ezer arany az enyém — söpörte be a pénzt Folkus —. folytatjuk? Hiszen nincs már pénzed.

— De vannak csataméneim — ütött az asztalra Gedő Simon —, teljes felszerelésű paripáimat teszem föl a kockára!

— Haha! cimbora, gyalogosan futikálhat majd ezentúl Gedővár ura, mert ime, nyertem.

— Gedővár? igen, enyém az ... Tét a vár!

Vesztett. Folkus -kaján mosollyal állt föl és

odalépett a bortól s veszteségtől kábult Simon elé:

— Ne add ibusongáenak fejedet, pajtás. Szívesen megengedem, hogy asszonyoddal együtt pár havat itt töltsétek még, immár az én váramban.

A szót, hogy „asszonyoddal" erősen meg- hangsulyozta és el is érte célját, mert Gedő fölütötte fejét, vad iram-lással fölugrott és úgy ordította:

— Az asszonyért -megy a játék, hallod-e! Kezdjük...

Forgott... forgott a kocka és — Folkusé lett a világszép Gedő Simonné. Gedő Simon szótlanul nyúlt a mellette álló ibo-roskupa után s egyszerre fölhajtotta annak tartalmát, azután ott maradt székén teljes ittasságban. Folkus pedig sietett az asszonyházba, hogy legértékesebb nyereségét tulajdonába vegye. Gedő Simonná meredt szemmel és reszkető idegekkel vette tudomásul az aljas hirt. Sokáig állt így, majd meg le kellett ülnie, mert erői fogyatkoztak és ügyet sem vetett Folkus széptevéseire. De egyszerre fölugrott helyéről, gyönyörű termete fölmagasul-t, szép arca lángolt, éjszeme

1932 juniufi 19, raflámap.

szikrákat szórt, midőn erős szóval és szilárd akarattal ripakodott Tá Folkusra:

— Nem úgy, lovag! Éln neon vagyok dohos pénz vagy lelketlen állat, melyet a megrepe- ralt szerencse birtokodba juttathat Te magad is belátod, hogy egy kocka-vetés műveletének. fáradságánál több küzdelmet érek. Meg kelil hált küzd Cined értem, páros viasko- dásban.

— Uraddal? Hiszen az egyrészt tökrészeg, másrészt meg éppen ő juttatott tulajdonomba téged.

— Nem. Lesz, aki megküzdjön értem. Egy óra lefolyása után légy a harmadik bal bástya tövében. Ott fog várai az, kivel értem meg kell vívnod.

— Hah, tehát a szeretőddel vivja-k. Istenemre, most már majd kétszeresen leszesz enyém, mert széki ocosantom annak a fickónak agyvelejét.

Midőn megjelent Folkus a kitűzött helyen, ott karcsú termetű ifjút talált, kinek arcát azonban sisak rostélya födte. Rövid volt a küzdelem: már az első összecsapásnál az ifjú halálos döfést k-apott szive tájára s hangtalanul esett össze.

— Nos, ez könnyű munka volt, — morogta Folkus — hadd lám, kinek köszönhetem másodszori s végleges nyerésemet.

Fölemelte a sisakrostélyt, de azonnal bősz ordítással hátratántorodott, mert az alól Gedő Simonné szépséges arca tűnt elő márvány- fehéren, holtan.

Gedővár e megrázó tragédiájának regéje századokon át mind mai napig inspirálta a költőket, (Kiss József: Gedővár asszonya)

a nép száján is fennmaradt, csak éppen maga a vár volt süket és érzéketlen mindaz iránt, ami benne s körülötte történt. Pedig nem folytak le szürkén s mélán napjai. Mert Gedő Simont nejének hősies halála még inkább lezülleszlette, úgy hogy az italozás és egyéb szenvedélyek rövidesen sírját ásták. Utóda Gedő Péter volt, kiben a család e -néven kihalt, azonban nemzetisége tovább élt a Feledyekben és Lórámtffyakban.

És megindult a versengés elsősorban ekét család között a vár birtoklásáért. Mert persze nemcsak ezek vettek részt a tülekedésben, hanem Götmör vármegyének más urai is. Gedővár szemrevaló és kívánatos erősség volt, nem csoda hát, ha szemet vetettek rá innen is, onnan is. Csakhogy az aspiránsoknak nehéz dolguk volt e téren, különösen a várak nagy cserekereskedőjének, Zsigmond királynak korában. Hogy Zsigmond valamely várral kikezdhessen, erre nézve az elzálogosítás volt az első kis érdet. Gedővárral is igy próbálkozott. Mint a kaptár méhei, úgy zúdultak föl a hírre a Lóránt®yak, Feiledy Dezső pedig teleki ált otta a világot:

— Lnjiuria! nem hagyom a várunkat. Ellenállok, appéllálok!

— Ugyan, kihez appeLlálsz a király elten, te golyhó? — mond Iák neki.

— Kihez? a királyban az emberhez.

El hs maradt a veszély rövid tizenkét évig, ekkor azonban föhilkerekedett az emberben a király, vagy hogy mindkettőben az üzleti szellem és Zsigmond végleges donációval egyszerűen gersei Pethő Tamásnak adta Gedővárat. No, nagy munkában volt az' erre következő évtizedekben a vár felvonó hídja, mert egymásután dübörögtek rajt a a tár szekerek, melyek az egyes birtokos családok ingóságait kihordozták s behordották. A Peíhő, Marczaly, Pálóczy, Országh, Tornay és Ló- rántffy családok adogatták egymásnak a vár- kapu kulcsát, míg végre II. Ulászló király megunta a sok ki- és bejárást ott Gedőváron. Azt mondta Balassa Ferenc horvát bánnak:

— Tanácsodat váróim, kicsodát ültessek már Gedóváriba? Olyan valakit mondj, aki sem mást ki nem perel onnan, sem őt ki nem dobja a várból senki.

Balassa rövid, de alapos gondolkodás után így folel-t:

— Add oda, uram király a várat s bontokot Kubinyi László udvarbirádnak. Ő olyan ember, mint amilyet mondtál s kívánsz.

Hát felkerült a Kubinyiak zörgés címere a várra, ott is maradt mindvégig. Hogy háibori- tás nélkül ne 'élvezhessék birtoklását, erről gondoskodtak a várra jussot tartott, de hoppon maradt családok. Erre a hájboritásra Feledy Istók éppen a legjobb időt választotta. 1526-ban támadt reá a várra, midőn az ország ezer sebből vérzett s midőn a várurak vagy elhulltak Mohács mezején, vagy a törökkel hadakoztak. Könnyű csellel elfoglalta a várat. Igaz, hoigy Kubinyi Benedek megbirkózott Feledyékkel s visszaperelle tőlük a várat, de az arra zuduló még nagyobb veszedelemmel már nem volt képes megbirkózni. A török megkívánta Gedővárat. hatalmába kerítette és a 16. század végén mint számára ekkor már alkalmatlan erősséget lerombolta.

Gedő hadnagy sok változatos küzdelmeken átesett ősi vára megszűnt létezni, ma csak a falu fölött terpeszkedő guladomb s pár csonka fal tanúskodik aTról, hogy itt valaha kacagányos Huba vitézei csörtettek, főn rak versengtek a koncért és kontyos törökök üvöltöttek Allabjukhoz. Mindez elmúlt. Most a várnak pusztulását túlélt Kubinyiak csöndesen, de annál nagyobb buzgalomimat szedegetik össze a mull morzsás kavicsait s abból építgetik magyar lelkűk megdönthetetlen sziklavárát.

(Következő közlemény lapunk július 3-i eeéimamkiban jelenik meg.)