Prágai Magyar Hirlap, 1932. március (11. évfolyam, 50-74 / 2863-2887. szám)
1932-03-06 / 55. (2868.) szám
« AZ ÜJ DOKTOR Irta: CSATHÓ KÁLMÁN Mariska éppen azon gondolkozott, hogy a gyomra fájjon-e, vagy pedig no tudjon aludni? Az előbbivel az volt a baj, hogy diétára lógták volna, pedig neki nagyon jó étvágya volt, az utóbbival viszont az volt a veszedelem, hogy netm hitték volna el, mert minden este ő aludt el legelőször és sohasem tudott róla, hogy az anyja miikor feküdt le, pedig az a szomszéd szobában hált és az ajtó nyitva volt köztük. — Talán inkább azt fogom mondani — gondolta — hogy folyton fáj a fejem... Ebben a pillanatban, akárcsak a mesében, kinyílt az ajtó és az édesanyja izgatottan újságolta: — Képzeld! Marcinak harminckilenc fokos láza van! 'Mariskának felragyogott az arca és csepp híjjá volt, hogy azt nem felelte: —■ Hála Istennek! — Szerencsére még idejekorán észbekapott és azt mondta: — Azonnal el kell hivatni az uj doktort! Az anyja meghökkent: — Az uj doktort ? ... Az öreg meg fog aip- j prehendálni! — Hát aztán? — csattant fel Mariska. — Fontos az, mikor a drága kis öcsém életéről van sző? Bánom is én, hogy az a vén susz-1 tér megapprehendál! Mikor itt van ez a j nagyszerű, modern, fiatal tudós! — Tessék csak elküldeni érte Zsuzsit — Marcit pedig le kell fektetni! Mindjárt jövök én is és mellett© leszek... Az anyja kiment, izgatottan a kezét tördelve aggodalmában-, mint mindig, ha vala- ímelyik gyerek beteg volt Mariska pedig nekilátott, hogy hozzákészüljön a betegápoláshoz. Ez abból állt, hogy magáravette a csino- sabbik ruháját, megigazította a frizuráját és egy kis rúzst tett az ajakára. Az uj doktor nemsokára megérkezett. A mamának kezet csókolt, Mariskának szintén., aztán belenézett a Marci torkába, nagyot nevetett, mintha ott valami tréfás dolgot látott volna, mire a hölgyek szintén elmosolyodtak, félénken ugyan, de mégis bizakodva és a marna azt kérdezte: — Nagy báj van, doktor ur? — Baj? Macskát! — Egy kis közön séges torokgyulladás! Három napig nem szabad tanulni! Annyi az egész! Na meg egy ki? Pdznie! Egyéb nemi kell semmi!... — Orvosság nem kell? — kérdezte a mama aggódva és olyan hangon, amiből kiér- zett a vágy, hogy egy pár kanál valamit ber leöntsön, a fiacskájába, bízva a szerek csoda- tévő erejében. A doktor bólintott: — Hogyne! Feltétlenül! — És magában olyasmit gondolt, hogy a betegnek nem árt, a mamának pedig használni fog, ha felír egy kis szirupot. Aztán odafordult Mariskához: — Már különben is készültem ide, hogy bemutatkozzam... Mariska mosolygott: — Doktor ur a fővárosból került hozzánk, ugye?... — Igen — Csak egy hónapja vagyok itt, de még nem is tudom, maradok-e? — Falusi ember vagyok, tetszik tudni, és jobb szeretnék ilyen helyen élni, mint nagyvárosiban. Feltéve, hogy szert tehetek itt egy kis prak- szisra — A dolog nehezen indul persze, a parasztok bizalmatlanok, az intelligencia konzervatív és az öreg doktorbácsikoz ragaszkodik Anni helyes is — hiszen én különben is úgy gondoltam, hogy ő nem is győzi egyedül ezt a nagy területet és —• Folyékonyan beszélt, mint aki nem először mondja el ezt a mondókát, amit azonban Mariska szemmelláthatóan rendkívül érdekesnek talált, ő persze először hallotta. — Szóval, ha elegendő prakszisa lenne, itt telepednék le doktor ur? — Ez a legforróbb vágyam! —- szólt a doktor és látva, hogy csak kelten vannak a szalonban, minthogy a maima még Marci körül szorgoskodott, hozzátette: — A másik forró vágyaim ugyanis, hogy magával megis- nlefedhessem, már beteljesedett... Mariska elpirult egy kicsit, nem felelt, de mosolygott. Aztán bejött a manna és részletes utasításokat kért a beteg további kezelését illetőleg, amiket meg is kapott. — Kezét csókolom nagyságos asszonyom! — búcsúzott a doktor. —- Holnap is eljön, ugye?'Jöjjön el, édes doktor! Én úgy félek! — Eljövök, hogyne jönnék! De félni igazán ne tessék - Ha pedig akármi nyugtalanítaná nagyságos asszonyomat, csak tessék átüzenni értein —Mariska búcsúra megint kapott egy kéz- csókot, mikor kikisőrtB a doktort, Aztán, 1Ü3.Í? márcaíus 6, raisárnaip. ÁSGUTHY ERZSI: MINDIG EZ VOLT AZ ÁTKOM Mert mindig, mindig ez volt az átkom: Mindig a játékom kellett Másnak-----— $ még a szivemben is vermet ástak, V Hogy kiszedjék, amit titkon ott őrzök. nak, akire rátüzik, de szomorú jelző, ha szó szerint vesszük, ami annyit jelent, hogy hozzáképzelünk egy ,,csak“ szócskát. Micsoda szomorú sors, csak az irók Írójának lenni! Nem kegyeletsértés, mert neon ő rá kritika, hanem a közönségre, ha azt mondjuk, hogy Ambrus Zoltánt ez a szomorú sors kisérte végig egész pályáján. Egy fél évszázadig volt első irodalmi tekintély és egy fél századig nem tudta az olvasóközönség érdeklődését maga felé vonni. Aki majd egyszer az egykorú lapokat fogja kutatni, Ambrus Zoltánról rengeteg magasztaláét fog olvasni; az írók mindig tudták, hogy ő a magyar irodalom igen nagy, a vele egyko- ruak között alighanem Legnagyobb értéke. Ha oz a kutató aztán megnézi müveinek példány- számát, csodálkozva fogja látni, hogy könyveinek olvasóközönsége nem haladta túl középszerű írók közönségének a számát. Róla szól az az irodalmi legenda, hogy legnagyobb regényének, a Midás királynak, amely először a régi Magyar Hírlapban jelent meg folytatásokban, a szerkesztőség beszüntette a közlését, mert a szerkesztőségihez érkező levelek erre szinte rákény&zeritették. Müveinek huszköfcetes kiadása, mely mintegy negyedszázaddal ezelőtt jelent meg, mint akkor mindenki tudta, a kiadó cég minden erőfeszítése ellenére és az irodalom és sajtó propagandahadjárata ellenére fiaskó volt. Könnyű megérteni és megmagyarázni egy író sikerét és népszerűségét, de annál nehezebb megtalálni a népszerűtlenség okát. Talán azzal a módszerrel lehet ehhez közel férkőzni, ha megnézzük, miért voltak első sorban népszerűek Ambrus szerencsésebb kor társai. Sorra veszem őket s azt találom, valamennyi lelkileg abban a körben élt, amelynek irt, nemcsak írója, hanem gondolkodásmód, ízlés, még életformák szerint is tagja volt annak az intelligens középosztálynak, amely az iró legez álmosabb közönsége, a/.< k az életjelenségek érdekelték, azok az alakok éltek fantáziájukban, az az elképzelésűik volt a világ mindenféle dolgairól, mint az olvasóiké. Teljesen bele voltak kapcsolódva egy áramkörbe, amelybe a nézeteik beleáraadottak és amelyből a helyeslés árama táplálta őket. Ambrus Zoltánnak az volt a tragédiája, hogy lényének éppen legnemesebb tulajdonságainál Mert álmodni csak az én párnámon tudtak, Mert szomjat csak az én forrásom Oltott. És sokszor kérdem, vájjon Ki volt ott, mikor az élet zsoldját osztogatták, s ki vitte el a részem? val, egész gondolkodásával és ízlésével fölötte állott iminden osztálynak, minden más ember- csoportnak, a nézetei nem tömeguézetek voltak, hanem az ő saját lényéből kifakadt nézetek, nem. képviselt közízlést, divatot, nem volt müvei mögött politikai rezonancia, valamely társadalmi réteg közszelleme. Nem típus volt, hanem egyén s amennyiben mégis típus volt, csakis a tiszta művész típusához tartozott. Kivételes műveltségére, mély lelki kultúrájára, finom és határozott Ízlésére azt a francia mondást lehet alkalmazni, hogy: la mariée é-tait trop béllé (a menyasszony túlságosan szép volt). Olyan emberfajtából való volt, amely kivétel a magyar életben. Túlságosan finom és előkelő volt arra, hogy népszerű lehessen. Az ö korának volt még egy másik nevezetes alakja, hozzá hasonló sorsú, a politikai életben: az ifjabb Andrássy Gyula gróf. Ambrus Zoltán egész lénye nem ebből a magyar világból és nem ebbe a magyar világba való volt s érért nem tudott hatni erre a világra. így lett az „írók irója“. Áz irók értették az értékét, hódolattal gondoltak rá, szinte vallási tétel volt számukra, hogy őt nagy írónak, a maga nemzedékéből legnagyobbnak tekintsék. Nem lehet azt mondani, hogy hatott rájuk, hogy tanítványai voltak. Olyan mester volt, akit tiszteltek, szerettek, meghallgattak, de utánozni nem lehetett, mert áz Ő lénye, tehetsége, életének és írásának stilü&a egyszerű volt, utánozhatatlan, a maga nemében egyetlen. A temetésén is látni lehetett különleges, tragikus helyzetét. Ott voltunk, nem túlságosan nagy számmal. Amint néztem a gyászoló közönséget, csupa ismerős fejeket láttam: írókat, újságírókat, művészeket, egy-két akadémikust, Kisfaludystát egyet, néhány férfit és nőt a személyes és családi ismerősök köréiből. De nem láttuk ott az olvasóközönséget, nem láttunk senkit, aki csupán csak azért jött volna oda, hogy lerója háláját olyan gyönyörűségekért, amelyeket Ambrus Zoltán szerzett neki. # —■ Győry-est a prágai magyar diábklubban. A prágai MÁK március 11-én, péntek este fél 8 órakor saját klubhelyiségében (Praha II., Vádavsiké nám. Palác Fénix) Győry-estet rendez: Műsoron: Győry Dezső önvallomása életéről és költészetéről, ifjúsági előadás, szavalat- és ze-neszámok. fjPűpj Orvosok ezrei, kBztOk pro- /áw áj8a w minőn* professzorok, ad- /ták már le jegyzüileg hitelesített véleményüket V a Togal-tablettákról. vlmt H To9al Mz*osan 889»t Önön Vilii! t IWj is és nincsen kihatással MljJ \1 más szerveire. || Fölerakal: I v 11 Brauners Apotheke i h í 11 weiBen LÖW8n“, II W ‘m Prag II, Pfikopy 12. Á gyémánttolvaj A Louvrebau nemrégiben mulatságos eset történt, mely néháuy napig foglalkoztatta a francia lapokat. Az Apolló-galáriában, van kiállítva « koronaékszerek között a világhírű Regent-gyémáut is. Egy napsugarai délelőtt a teremben tartózkodó két civilruiiás rendőrnek feltűnt egy amerikaiam kinézésű fiatalember, aki bo6szadalmasau szemlélte a napfényben szikrázó csodálatos gyémántokat. —- Megtekintette elölről, átment az üvegszekrény másik oldalára, majd megint visszajött, leguggolt, azután körülnézett, és hirtelen mozdulattal a zsebébe nyűit. A két rendőr figyelmesen követte a gyanúsan viselkedő fiatalember minden mozdulatát és abban a pillanatban, mikor a zsebébe nyúlt, egyikük odasugta társának: — Vigyázz, kalapács, vagy revolver van a zsebében. A jámbor rendőr megriadtan futott a terem ajtajához. megnyomta a vészcsengőt, amely pillanatok alatt föilármázta a Louvre fegyveres őrségét. A fiatalember azonban nem engedte magát zavarai, csöndes mosollyal kezét még mindig zsebében tartva a kijárat felé indult. Az ajtónál hirtelen megjelent három egyenruhás revolvere6 ember: az őr intésére közrefogták a fiatalembert, aki meglepődés nélkül követte marcona kísérőit az őrszobára. Az Őrség parancsnoka igazoltatta és ekkor kiderült, hogy a fiatalember tényleg amerikai állampolgár. aki festeni tanul jelenleg Páriában. A rendőrök szó nélkül átkutatták a fiatal amerikai zsebeit, de sem kalapácsot, 6em revolvert nem találtak nála. Az amerikai szótlanul tűrte a motozást. A rendőrtiszt haragos pillantást vetett a Regent-gyémánt őreire, akik szintén lefutottak az őrszobára. Majd az idegenhez fordult: — Mit keresett ön a Regent-gyémánt előtt? — Megnéztem, hiszen azért van kiállítva. — Igen, de ön oly gyanúsan viselkedett, hogy az őrök alármirozták az őrséget, -— folytatta a rendőrtiszt mentegetődző hangon. — Kiváncsi voltam, hogy gondosan őrzik-e ezeket az ékszereket — válaszolt az amerikai fagyos nyugalommal. Majd előrelépve igy szólt a rndőrtisztkez: — De most senki sincs fönn a teremben mi lesz, ha valaki betöri az üvegszekrényt és ellopjö a gyémántot? A rendőrtiszt mosolyogva válaszolt: — Semmi, uram. Az ékszerek hamisak. Az eredetiek a francia bank páncélszekrényében vannak. Mi udvariasak vagyunk és megtesszük e közönségnek, hogy úgy őrizzük a hamis köveket, mintha valódiak volnának. Az amerikai nem lepődött meg, elővette kurta pipáját,' megtömködte és gúnyosan végignézett az állig felfegyverkezett őrségen. — Well — mondotta —, egyszer talán sikerül majd egy igazi gyómánttolvöjt is megfogniok. A mulatságos történeten sokat nevettek a párisink. Azt azonban nem lehet megállapítani, hogy kinek a rovására. Mert szegényen állok és ügyefogyottan Néha már a tenyeremet Is Nyújtom, Hogy megszánjanak mégis, de feleuton visszakapom, s fügét mutat az öklöm. AZ ÍROK ÍRÓJA Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR Ambrus Zoltánt szokták ezzel a megtisztelő jelzővel illetni, Sréíp jelző, -nagy beosület anfogva kívül állott ezen az áramkörön. írásaivá ssz áment a betegszobába és azt mondta; —• Kedves ember! Mama nem találja? — Dehogynem! Igazán aranyos ember! És olyan bizalomkeltő! —- Kitűnő doktor! Sajnálnám, ha elmenne innen. — Hát el akar menni? — Nem akar, sőt itt szeretne letelepedni, ha kellő prakszisa volna... — Hát az még lehet neki. Hiszen csak egy hónapja van itt mindössze! Mi például már ajánlani fogjuk mindenkinek — Mariska ezért a szóért megcsókolta az anyját: — Ugye, mamiiskám? Én úgy szeretném! Az anyja felkapja a fejét. — Nini! —• mondta. — Hát igy vagyunk? Te! — Tudod, hogy ez nem is olyan rossz ötlet? — Remek parti volua neked! — Hát, fiam, ennek az embernek meg fogjuk csinálni a pozícióját! — Bizd csak rám! ...Én tulajdonképpen egy cseppet se csodálkozom az eseten. A doktor határozottan csinos ember volt és mindenképpen különb, mint akárki a környéken, aki szóbajöhetett. Manapság nem olyan Dagyon van miben válogatni, nem mintha kevesebb lenne a fiatalember, mint azelőtt volt, hanem mert nagyon kevés akad köztük, aki el tud tartani egy asszonyt. Végre isi, mindenki csak nem mehet földesúrihoz, de ha mehet is: bizony azok se nagyon ugrálhatnak a mai búzaárak mellett. Abban se találok semmit, hogy egy kicsit egyengették az útját a doktornak. Ajánlhatták ide is, oda is és dicsérték, ahol csak lehetett. Annyira, hogy egy félesztendő alatt nemcsak a megélhetése volt biztosítva a doktornak, de már alkudott is a Larnper- ték házára. Csak az az egy volt különös, hogy Mariskának még mindig nem nyilatkozott egy árva szóval se. A Mariska nagynénje, hogy kiugrassa a nyulat, a bokorból, hamiskásan meg is kérdezte tőle: — Hallom, doktorkám, hogy házat vesz. Hát arra neki gondol, hogy olyan nagy házba asszony is kéne? Vagy éppen azért re szí a házat?... Már talán van is valakije kiszemelve? A doktor szerényen mosolygott. — Hogyne kérem! — felelte. —- Éppen ma Írtam a feleségemnek, hogy jöjjön le. Most már biztos, hogy itt maradhatok, hát ideje, hogy ő ife leköltözzék a gyerekkel... Mariska hirtelen felállott és észrevétlenül kitámolygott a szobából, a néni pedig ijedten dadogta: — Hát maga házas ember? ~ -Négy éve — bólintott a doktor -és ártatlan pofával kérdezte: — Nagyságos asszony nem tudta? A Mariska anyja rögtön feltalálta magát és előkelő hidegvérrel felelte: — Hogyne tudta volna. Hiszen mind tudtuk!!.,, Csak bizonyosan elfelejtetted, lelkem! — fordult a testvéréhez. — Az ilyen lényegtelen dolgokat könnyen elfelejti az ember. Mert hiszen egy doktornál igazán nem ez a fontos!... Amiben igaza is volt és éppen ezért érthetetlen, hogy legközelebb, mikor Marcinak megint megifájult a torka, miért akarta hozzá az öreg doktort hivatni? Mariska persze ekkor elkezdte magyarázni neki, hogy ezzel csak nevetségessé teszik magukat a világ előtt., sőt, hogy mos* kell csak igazán dicsérni és pártolni a doktort mások előtt, nehogy bárki is, vagy éppen maga a doktor megsejthesse az igazat. Hát azóta ebben vagyunk. Az uj doktornak remek prakszisa van és Mariska mindig olyankor a legélénkebb és legjobb kedvű, ha az uj doktor jelen van. vagy beszélnek róla. Annyira, hogy most már maga a doktor is gondolkodóba esik néha, hogy vájjon nem tisztán a tudományának köszönheti a karrierjét. Én azonban nein ajánlom neki, hogy egy szer éjszaka egyedül, egy sötét uccun összetalálkozzék a Mariska mamájával. Mért az aztán ekkor megmagyarázná' neki az igazat.
