Prágai Magyar Hirlap, 1932. március (11. évfolyam, 50-74 / 2863-2887. szám)

1932-03-27 / 72. (2885.) szám

m 6 mii u nni—«»*«■•■- —~*i 1932 március 27, raaáiraiaip. ARANY Irta: NEUBflUER PÁL Nenbauer Pál. a P. M. H- belső nraníka- társa uj nagy regényt irt, amely most jelenik meg Berliniben. Az együk fejezet­ben az aranyról szól: Az elnök magasra emelte óriási kezét: — Az arany tehát egy pillanat alatt sem­mivé kell váljon, agyrém lesz, chiméra, sem­mi egyéb? Ez az uj fölfedezés! S a legreüe- netesebb élettapasztalatok közé tartozik az, hogy a ohiméráik halálosan haluak. A pénzről szólok és mondom, hogy egy uj divat chimé- rának kiáltja ki az aranyat. Ezt a leninizmus- naik köszönhetjiük, amit én a legnagyobb té­vedésnek látok. Az, aki az aranyat nem a legvégső valóságnak tartja, mindig el lógja követni ezt a gondolkodási hibát, idegenül látja a dolgokat és kéldimenzióju lesz az éle­te. Tegyük fel, hogy a földkerekség minden állama meghajol egy Lenin-féle diktátor ha­talma előtt s ennek az embernek hatalma lenne ahhoz, hogy az aranyat egészen kikap­csolja a földkerekség életéből — — — és az arany, mint az emberiség titkos vágya, mégis tovább élnie és már azért is rejtély maradna, mórt sóvángóbban kívánnák, mint a többi megfogható valóságértéket, a gyöngyöket, drágaköveket, palotákat, műkincseket, sóvár- góbban, mint a földet magát... Lássa, ezen a ponton torkollik az emberiség arany vágy a, mely időtelen és örök, mint az örök élet utá­ni vágy: a hitbe, az imádatba! Az aranyba vetett hit olyan mély és eltöröl'hetetten, mint az Isten hite és mivel Lenin ezt nagyon jól tudja, az Istent és az aranyat egyszerre akar­ja eltörölni... Isten és arany az emberiség tudatában annyira mindenek fölött egy, hogy az egyik elpusztulásával a másik hdtnéLküli is elpusztul. Mindjárt világosabban ki fogom lejteni ezt, de előbb meg kell jegyeznem, csak az értelmetlenség teszi meg az aranyat a minden létezőknek, a földi dolgok szimbó­lumává és az Istent az arany ellentétévé. Is­métlem, Isten nem választható el az arany­tól s ahol az arany meghal, ott a hitetlen szá­mára az Istennek is vége! Hirtelen, mintha észrevette volna, hogy a távoli emberhez szóló szavai túl szenvedélye­sek s mintha megszégyenilést érezne, hogy igy elragadtatta magát, rövid szünetet tar­tott s meglepően tanulságos áttekintést adott az arany és az aranypénzeik kialakulásának és fejlődés ének történetéről. Kezdte a görög pénzérmén, mely vallási jellegű volt. Elte­kintve attól, hogy mint a démonok ellen védő amulettnek mágikus hatalma volt az ember fölött, elsőnek a görög templomok papjai vertek pénzt kincstáruk aranyából. Ennek megfelelően az aranypénzen levő kép is azt jelentette, hogy a pénz az istenség tulajdona és a pénzhamisítás egyúttal istensértés volt. A pénzbe vetett bizalom nem volt más, mint az istenség iránit! bizalom. — — Az Isten volt az első hitelezője hívőinek.. — NLnos-e ilymódon bebizonyitva, hogy az aranyba vetett hit vagy tévhit szakrális jel­legű? Ami évezredekkel ezelőtt kezdődött, ma is változatlanul ugyanaz: hit vagy tévhit, így értelmezendő az arany realitásának misz­tikus hatalma: az arany olyan, mint az igaz­ság. A görög és római istenek, mint hitele­zők azonban ősödbe kerültek, amikor az aranyérme helyéibe egyéb értéktelen fém ke­rült és utánuk az érmékre azok fejeit nyom­ták. akik az örökükbe léptek: a császárok és királyok. A császárok és királyok Lettek most már a hitelezők az arany második korszaká­ban s istenek gyanánt tűntek föl, kiknek ha­talma láthatóbb, mint a régi isteneké. Itt most már pénzszentség világiasodásáról kell szólnunk s valóban ide is akarok -kilyukadni. Az istenek kópét a császáré váltja föl. És az első császár, ki a saját képét verette az arany­ra, amely nem volt arany, képével csődöt idéz elő. Megszentségteleniti a szentséget s vele rántja a bajba a pénz értékét, a pénz iránti bizalmai. Tudja, mi volt ez a csőd? Az istenbe és az uralkodóba vetett hit devalvá­ciója! A kép, a bizalom szimbóluma elveszti az értelmét és az emberek a péuztől vissza- menekülnek az aranyhoz, mert a pénzdarab, mely már nem volt többé arany, értéktelen fémmé változott a kezükben. Akkor aztán je­lentkezik a bankjegy, a papiros. S a papír az infláció eleme. Istenek és uralkodók he­lyett a tömegeik szimbólumait látjuk rajtuk. Ezzel elértünk a kollektivizmushoz. Csak egy lépés és a papír megsemmisül s a föld a bol- sevizmus ölébe gördül. A tömegek megsem­misítik’ az egyéniséget, ez a tulajdonképpeni értelme a paplr-önmegsemmisltésnek.' De a személyiség újból hatalomra jut az arany elemén keresztül épp úgy’, mint az istenek és az uralkodók idején. Mert ezek a tömeg el­lenpólusai voltak. Ilyen ellenpólusa ma az arany a papírnak és a papír inflációjának! Egyúttal érthető az iis, miért kell az Istent és az aranyat egyformán gyűlölnie?... Az aranyistenségnek pusztulnia kell, határozta el az emberiség egy része s a szegények, úgy vélik, hogy az arany semmi, csak chiméra ... Valamennyi bankjegyből és más fizetési esz­közből szörnyű nagy máglyát kellene tán rak­ni s rajta az emberiség legrégebbi bitét a tüzhalálnak adni? Ki kívánja ezt — kérdezi s tüzelő arca lángolt. — Ezt követeli egy semmi, egy eszime... az idealizmus?! Pokoli iróniával csapott az arany védelme­zőjének szava a szobán át. — Az idealizmus újból máglyákat követel? Tudnia kell, hogy mint bolsevizmuis a földet esetleg káoszba dönti és én lehetőnek tar­tom, hogy az emberiség képes az önmegsem­misítésre... Nem vagyok valami tuljó véle­ménnyel az emberiségről, még kevésbé az egyes emberekről. A naiv rajongók sem tud­ják, hogy az ősrégi tradíción nyugvó arany- hit soha meg nem ölhető, máglyán el nem égethető. Egy diktátor, mint Lenin, elrendel­heti, hogy az arany csak chiméra és halált mondjon azokra, akik az arany hitéről le nem mondanak. — — Akkor meg fog ismét­lődni a vértanuk története és ahogy az Is­tenbe vetett hit a katakombákban, ligetek­ben és barlangokban mindig uj életre kelt, ugyanígy fogják az emberek titokörzőn és h,itküen gyűjteni az aranyai, mert örökös hi­tük számára az arany a világ legvégső valá- sága. Ma vagy holnap, de a népek megkezdik az aranygyüjtést. Elmééi és ösztönérzet, vad tekintet vagy álszent szemíorgatás mindaz, amire az ember csak képes, hogy létét bizto­sítsa, ez mind az aranygyüjtés szolgálatába fog állni, mint ahogy más időkben az isten- keresést szolgálta. Azt mondtam Önnek, Is­ten és az arany kezdettől fogva egy és elvá­laszthatatlan. Most, ebben a században az em­berek az aranyat fogják imádni. S ahogy az isteneket és az Istent a frigyládában és a templomokban féltve ŐTizték, ugyanúgy fog­ják most az aranyat az uj katakombákban, a bankok trezorjaiban fogvatartani és őriztetni. Észreveszi, mire célzok? Az arany a föld mé­lyében kushad, mielőtt a kincsásók napfény­re hozzák. Barátságos korszakokban oly ba­rátságosan és jóakaróan ugv vándorol köz­tünk, mint a görög istenek. Most azonban új­ból a föld alá menekül, mélyen a rejitettsógbe és homályba. Nemsokára odáig jutunk, mint­ha a gyönyörosztó arany el sem hagyta volna a föld gyomrát... Láthatatlan fog marad­ni, mint... maradjunk csak az eddigi hasonlatnál, egészen találónak látom . . . mint a görög istenek. Megérti ezen a ponton szavaim jelentését? Pénzember számára tul- világosan beszélek, de azért teszem, hogy érthetőbb legyek. Nos, a görög istenek eltűn­tek az istenektől megfosztott világból, mert ismerték ellenségeiket. Komoly pillanat, mert — Az arany ismeri ellenségeit, az idealistá­kat, akik a hitet megsemmlsitették és az utolsó bálványt a lángok martalékává akar­ják tenni! Az arany megkezdte harcát az őrajta idealista anarchisták ellen s a kezdődő gazdasági háború hekatonabái és tömegsírjai mindent el fognak homályos!tani, amit csak az utolsó nagy népmészárlás föl tudott mu­tatni!... Az arany örökkévaló. Ha az idők folyamán uj pogányisten jelentkezett, mivel szerezte és biztosította győzelmét? Az arany által...‘Említettem, a templomok voltak az első bankházak, az istenség az első hitelező s a görög papok az első bankárok. Olyan té­teleket vitatok itt, melyek mindenki előtt is­meretesek. És az idealista rajongók mindezt nem akarnák tudni? Nem kételkedem abban, hogy világíordulónál tartunk s nem csodálko­Orbán cJcmka: Sgymáshoz Mikor hazafelé sápadtan vi8® utad valami őszinte van körülötted szájtalan, hangtalan, mégis legdigazahb a szived érzi a hangulat okozta diszharmóniát köztünk y ami könny, sikoly, szó most nem abszolút jelentős Inkább, hogy nélkülem vagy. Mégsem jó. A kételkedésben idézed hogy is mondtam? „Magadnak vagy enyéni“ Beliekivánt sorsomba a végtel en n ek hangja buesutlanul. Húzunk határt vall óriásainkban, mert minden a tragédiák is elmúlnak a pillanattal, s ami megmarad számunkra, csak ezt érzed őszintén az lélek mámor — összetartozás. zom azon, hogy ezekben az időkben a legza- bolátlamabb naivitás is szóhoz jut. A helyzet világos: a tömegek elvesztették játszmájukat Mindenütt. A győztes államokban épp úgy, mint a legyőzőt lekben. A pénz menekül tő­lük, akik nem tudták üstökön tartani, habár a pénz, az arany egyidőre a kezükbe adta magát. Ez kétségkívül uj történelmi lehető­ségek pillanata volt a tömegek számára, de.... de a pillanat elmúlt! Ebben az általános me­nekülésiben csak kétfajta ember van: a plu­tokrata, akié a pénz és a bolsevik!, aki a pénzt meg akarja semmisíteni. A pénz meg­elégelte már, hegy derék, házias hitvesiéi legyen s tűrje, hogy a polgár szabályszerű időközökben szenvedély nélkül elháljon vele s ájultan nézze, hogy keblei a képzelet­sovány pedantéria oldalán elhervadjanak. A pénz ima a saját reneszánszlelkü emberét, az uj Borgiát várja, aki a ben neszunnyadó ösz- szes szenvedélyeket és határtalan képessége­ket föl tudja ébreszteni. Az infláció keresz­teshadjárat s az ut Oroszországon, Oroszor­szág bukásán át vezet! Bolsevizmus vagy ka­pitalizmus! Harmadik mód nincsen. Az arany fölébredt és a tömegeket levetette a hátáról. Ébredése neve ebben a pillanatban: inflá­ció. Millió exisztencia terül el az egész vo­nalon, az ősi harci fronton. Az arany eljut a gyöngéktől... Mit akarnak itt tanácsok és ai- kuvások? Ide egy Borgia kell!... Egy Bor- gia! Marci bácsi therápiája Irta: DIENES ADORJÁN ügy külső tekintetre senki 6© gondolhatta, hogy az öreg Sugár Márton bensőjében mennyi tömérdek sok tudományosság gyülemlett össze az évek hosszú során. Fiatalabb éveiben a falu- állatjait gyógyitgatta kizárólagos szaktekin­téllyel, mindennemű ismert és ismeretlen nya­valyából. De azután később rátért az ember- gyógyitásTa is, anélkül, hogy az állatokat vég­leg otthagyta volna. Ékörül forgattuk a szót ott a háza előtti padkán s megkérdeztem az öreget: — Aztán melyik a kiadósabb és könnyebb gyógyítás, Marci bácsi, ember, vagy állat? — Esméret nélkül egyik se ér pipányi do­hányt. Bemérni kell úgy az állat, mint az ember külsőjét, meg belsőjét, akkor az oskoláé gye­rek is tud gyógyitni. Azonban hát az állatok egészségének visszarendelése csak inkább mán fiatalabbnak való. Mert oda erő kell és tapén- <tat, mikor az állatot le kell fogni és szemem­mel, újammal, fülemmel megkérdezni tüle, hogy hol a baj. Az embert meg íme nem kell lefogni, de meg elég, ha számmal kérdem a bajt, lefe- työl az annyit, hogy én leszek abba beteg, aki hallgatom. De oszt aki ért hozzá, éppeg, hogy abból a lefetyölésből hámozi ki a bajt. Sok be­szédnek — úgy igaz — sok az alja, de van magja is. Ezt a magot kell észbe kapni. Itt a tudomány, uram. — Szóval otthagyja az állatokat, Marci bá­csi és az emberekhez pártol át? — Azt teszem én, mert öregszek. Osztán meg láti-é, az állatnak is olyan tüdője, szive, gi- rince, meg miegymása van bensőjében, mint az embernek, csakhogy nem igyenesbe hordoz! őket, mint az ember, de négy lábon. Éppeg no, hegy az állatnak nincs, az embernek meg van esze. Ez a különbözet. De hát azért van nekem gyógyító eszem. Bemérem az embereket, jó uram, kívül meg hévül. — És ha beteg eszii, vagy mondjuk, beteg lelkű embert kellene gyógyítania,, Marci bácsi? Az öreget fra.ppirozta kicsit a kérdés, de az­tán nem hagyta magát: — Nincs az a nyavalya, mit ne láttam vóna emberben, állatban, csak éppeg ezzel nem gyüt- tem össze. De ha úgy hozi ki a sorja, megtró- bálom. Meg én. Marci bácsi hát aztán végleg az embernya- valyu.vra vetette rá magát. Napról-napra sza­porodtak a páciensei s már a környékbeliek is fölkeresték. Sokszor nem is egy szekér állt há­za előtt, ilyen meg olyan betegekkel. Jöttek volna vasúton, de bizony akkortájt még na­gyon messzire fütyörészett falunktól a vaspa­ripa,, hát csak szekéren rázatták magukat Mar­ci bácsi betegei. Azonban akcióba lépett az irigykedés is, amint ez már ilyenkor szokás. Bevádolták Marci bácsit, hogy kuruzsló és hogy pénzért gyógyít. A járásbiró csak úgy tessék-lássék elitélte ugyan pár koronára, de a tárgyalás után félrehivta Marci bácsit és súgva kérdezte: — Nézze, öregem, én sokat- hallottam magá­ról. Hullik a bajuszom, nem tud valamit, ami megerősítené gyökereit? — Tudok én, tekintetes uram. Térült-fordult Marci bácsi és hozott olyan zsirt a patikából, amelyiktől nemcsak a biró bajusza erősödött meg, de a közbizalom is irá­nyában, mert híre ment e nevezetes esetnek mindenütt. Azonban a besúgó vádak ennek da­cára sem csitultak a csend őrségnél. A szérűjén pepecselt Marci bácsi holmi maradék szalmá­val, midőn a kiskaput erősen belökte egy ur- fóle. Az öreg odasanditott, és motyogta: — E‘ ceöndér. Cibilben és nem idevalósi. Hm. Ha nekik vágynak besúgóik, nekem is vágy­nak. Szagolászni gyütt. Hadd gyüjjön. Az urféle csakugyan testi egészsége ellen pa­naszkodott, gyomorgörcsök alakjában. Marci bácsi belenyúlt egy iskatulyába, abból pár csi­petnyi valamelyes teát gyömöszölt újságpapír­ba és átadta az urfélének. Most következett az ugródeszka az álbeteg részéről: — És mivel tartozom érte, jó ember? — Mondá az Ur a szentirásban — felelt föl­emelt és lassú szóval Marci bácsi — „Szabadíts meg engem, Uram, minden gonosztól". Hát ez­zel tartozik társaival együtt nekem is az ur la. Jó egészséget és Istennek ajánlom. Kúrálta hát Marci bácsi az emberi betegsé­gek minden fajtáját, a náthától kezdve a tífu­szig és soha semmi hivatal nem tudta rásütni a pénzért, való gyógyítást. Egy-két tyuk, ma­lac 6 miegyéb lábas jószág, ha betévedt a ke­zelt beteg udvaráról az ő udvarába: ki tehet róla? Mindenféle betege volt már, csak éppen még a lélek rendellenességei nem kerültek elé­be. Megjött azonban ez az eset is. Volt a faluban akkortájt egy gazdag bérlő, aki a Gittek Jákó névre hallgatott és már jó pár hold saját földje is volt ott a Kiköltő dűlő mentén. Egyszer csak kezdett ez a mindig moz­gó a üzleteket hajszoló Giück Jákó csöndesen otthon ülni, merthogy ő beteg. Nem feküdt az, csak ült és nézett maga elé. Másfél hónapja tartott ez már, mikor feleségének eszébe jutott Marci bácsi. Hátha tud segiteni ez a nem annyi­ra minden tudománnyal, de minden hájjal an­nál inkább megkent pőbl-ember? — gondolta, Bevikarzott hát hozzá a szóval: — Jó napot, jó napot! Hallottam hírét, hogy Sugár bácsi csak éppen a halottat nem tá­masztja föl, más betegséget mind egy szálig ki- kurál. Ámbár a halál az nem betegség, hanem a betegség legyőzője. így hát kezet foghatnak Sugár bácsi meg a -halál. Na? már annyiban, hogy minden betegséget legyőznek. Vagy egyik, vagy másik győzi le. Hősi viaskodás ez, melyhez képest eltörpül a waterlói csata-, vagy a gorlicei áttörés. Azt hiszi, hogy nem volt ott az uram? hát nevetni fog: ott volt,. Már Görb­éét értem, mert a másik csata pár évvel vala­mikor előbb történt. Ja... hol is kezdtem? — Sehol, kérem, — szólhatott belé végre Marci bácsi. — Igen, igen. Nem is hittem volna, hogy Sugár bácsival ilyen okosan és gemütlich el le­het di&kuíálni. Hát ez az ón uram, a Giück, aki úgy csapott le minden üzletre, mint a sas a va- kandra — vagy nem ausgetippelt arra csap a sas? mindegy — és aki olyan mozgékony volt, mint egy... egy bolha, unberufen: most vagy két hónapja csak ül és ül, mint aki apját-any- ját egyszerre gyászolja Ha kérdem, mi bajod, rnein Gold? azt feleli, semmi. Ha kérdem, mi fáj neked? azt feleli, minden. Én azt is gondol­tam, hogy ő egy Muliere-féle képzelt beteg. De mi van nekem óbb ül a képzelésből, ebből a nagyúri nyavajjából? csak ezomor, csak b,ré­gész van nekem bclüle. Mert az az ember min­dég jobban beletörteti magát a mesttge gondo­latba, hosrv ő beteg. Nincs az a Gewaít, amivel ötét ki lehetne hozni a szobából az üde légre, napról-napra hibban ftsszemegye nekem ez az ember, mint az aszalt szilva.. Hát segítsen, Su­gár bácsi, kivonszolni vaterstuhljából az én dri.^a jó uramat és mi nem leszünk hálátlanok. Gott sei Dank, van mibül. Marci bácsi az egész karatyolásból azt az egyet vette ki, hogy itt van la az az eset, ame­lyikkel még nem jött össze. Mert hogy Gineké nél nem a test beteg — az már szent. Jókora szünet után azt mondta a székén izgó-mozgó Glücknének: — Tessen hazamenni, asszonyság és Giück urnák ne tessen szólni, hogy itt járt. Meg fo­gom gyógyítani. — A távoléul? — Úgy. Megtróbáijuk. — Gott! egv Wunderprofet... Glüekné ellebbent, Marci bácsi pedig lassan •kiballagott a tagba.. Visszafelé az Áncig kocs­mának vette útját, A kocsmáros ott támogatta a kapufélfát. .— Honnan, honán, Sugár bácsi? — igy kezd­te a szót. — Kinn jártam a födémén, oszt tologattam, de. nem mozdult, — Hogy... hogy mondja? — pislogott- apró szemeivel értelmetlenül Áncig. — No igen, szerettem vóna vagy egy félhód- liyira eltörni a Kiköltő-dülö felé, ahol a Giück tagja van. — Miért oda? — Na halli, Áncig szomszéd... mintha nem tudná. Ott a Giück fődjén fog épülni most mi­hamar a vasúti állomásunk, hát már csak lehet 'kívánni, hogy inkább az én főde-rn lenne a nagy „aszonba és ne a másé. Ezzel be is fejeződött közöttük a szóvetés. De Áncig már percek múltán ott volt Gitteknél, égés” ' felől kérdezősködött és mintha csak úgy véletlenül jutott volna eszébe, az iránt ér­deklődött, nem volna-e hajlandó Giück eladni a Kiköltőn lévő földjét. — Hiszen beszélni lehet róla — felelt fáradt, beteges hangon Giück —, mert én nagy-beteg vagyok, Áncig é& földdel, üzlettel nem törő­döm többé. Meg fogok halni, Áncig. — Éppen ezért, te Gliick. Inkább add el ne­kem a földet., mint másnak. Velem lehet, beszél­ni, megegyezünk és az ideiglenes szerződést meg is csinálhatjuk most, — Mi az a nagy sürgés-forgás benned? hagy­jál nekem 'békét., én most beteg vagyok. Nem %

Next

/
Oldalképek
Tartalom