Prágai Magyar Hirlap, 1932. január (11. évfolyam, 1-25 / 2814-2838. szám)
1932-01-15 / 11. (2824.) szám
A küszöbön álló szovjet-román Kiegyezés megkonditotta a lélekharangot a Bukarestben fenmaradt „cári kivei$iiee felett A fiktív „külképviselet** költözni készül a kopottá és komorrá vedlett követség? épületből — A romániai orosz emigráció menedékhelyét a szovjet foglalja el? Látogatás az emigráciás sóhajok viharvert házában 4 ^I«GAiyV\AG¥ARHIRLAP! Bukarest, január 14. A Calea Victoriei-n. huszlépésnyire a legtarkább, legnyüzsgőbb fővárosi forgalomtól, egyszerű vasrácsom kerités mögé húzódva, kopott, ház áll. Az orosz követség épülete. Két erős, megtépázott szárnyát, mintha a száműzött cári sas szimbóluma lenne, fáradtan pihenteti az eleven életű uccaíronton és főbejáratának színes ablakszemei esténkiut szinte kísértetiesen világítanak a sötét udvarra, amely ■elhagyottan és néptelenül terül el előtte a város szivének, az ország szivének tőszomszédságában. Ma is a cári nagykövet rezidenciája. Fiktív külképviselet, amely a. komor és halott faiak között a halott uralom és az eltemetett cár. szolgálatában hivatalos minőség nélkül, de helyzetében mégis megtáimadihatatlanul tragikomikusán kedves, majdnem bohózati életet folytat, szívósan és mulatságosan ragaszkodva a szegényes egzisztenciához, amelyet számára a jelenlegi orosz—román diplomáciai viszony még talán ideig-óráig biztosit. Az a körülmény, hogy Románia és Szovjet- oroszország között a háború befejezése után sem állt helyre a diplomáciai kapcsolat, lehetővé tette a követnek, hogy tovább megmaradjon állásában, mert nincs, aki visszahívja és nincs jogalap, amelyen területenkiviiH birodalmában háborgatsz lehetne. A nagykövet tehát több, mint tíz év óta már igen okosan adminisztráigatja magát és személyzetét a Calea Victoxiei-d kopott kis palotában. Ügyesen bérbeadja az épület uccai frontjának üzlethelyiségeit, amelyekért horribilis béreket fizetnek az előkelő forgalmú kereskedések. Bérlakásokat rendezett be az épület nélkülözhető részeiben és rendre eladogatta a drágaságokat, amelyeket itt egykor fölhalmozott az a törekvés, hogy a hatalmas cári birodalom kellően reprezentáli tassék a kis, szomszédos országban, az akkori Kisromániában. A régi cári követség előkelő életéhez viszonyítva, -természetesen csöndes vegetálás ez. Most, egy pár nap óta azonban mintha elevenség költözött volna a szomorú falaik közé. Autók hajtanak ki s be a kapun, csoportok álldogálnak az épület jobb szárnyában lévő hivatalos helyiség ajtaja előtt és kimért taglejtéssel, fontos arccal jönnek- meunek az emberek. Az orosz—román megnemtámadási szerződés előkészületei és előzetes tárgyalásai izgalomba hozták a fikíiv követségei, annak operettegzisztenciájához görcsösen ragaszkodó vezetőjét, hivatalnokait, és a. cári Oroszország emigránsainak tömegét, amelynek ani/ija maradt a régi Oroszországból, arneny- nyit magukba foglalnak a gondozatlan, huila- dozó vakolata épület falai. Vájjon ezután ennyi se marad meg nekik? Ez most a kérdések kérdése számukra. Mert ha a megnemtámadási szerződés megkötése maga után vonja a diplomáciai kapcsolat fölvételét, akkor rövid idő múlva csomagolnia kell a cári követnek, hogy helyet adjon a szovjetkiküldötí- rek, aki jön; hogy kitűzze az elhanyagolt palota ormára a jelenlegi Oroszország színeit, és uj életet teremtsen olt, amit bizonyára komoly aggodalommal fog kísérni a közvélemény. De hát akkor mi lesz a szegény, rokonszenves cári követtel? Autentikus választ kerestünk erre a kérdésre, azért, audiencián jelentkeztünk a „miniszternél11... A követségi titkár fogadott. — A kérdés kissé kényes — mondotta. — Nekünk ugyanis nincs hivatalos minőségiünk. A miniszter ur nem szokott hivatalosan nyilatkozni senkinek. Nagyon udvarias volt, sima, diplomatikus és franciás kiejtéssel beszélte a románt. Még megkisérelíem egy ellenvetést. — Hiszen nem is várok én ki tudja milyen nagyjelentőségű nyilatkozatot. Egyszerűen tudni szeretném, hogy a miniszter ur, mint ember, mint egyszerű orosz emigráns, hogy vélekedik a helyzetről és mit szándékszik cselekedni, ha ... A követségi titkár szavamba vágott: — Majd megkísérlem. Jelentéit teszek. De nem sok reményem van hozzá, hogy kivételt tegyen önnel. Fogja a névjegyeimet, eltűnik a belülről vastag függönnyel eltakart üveges ajtóiban és kisvártatva udvarias sajnálkozással adja vissza a vizitkártyámat: — Amint mondottam, uraim, nem lehet. Senkit se fogad. És mindjárt mások veszik igényibe-. Téli bundába .bujtatott kékszeimü, öszes-szőke orosz urak, akik szerte üldögélnek a megkopott fotelekben, a nagy iratállványok előtt, amelyeken hanyagul egymás mellé -dobva sorakoznak a nagy aktacsomók — és élénken, egymás szavába vágón, gondterhes arccal beszélnek a hazájuk néiha lágy, néha erősen torlódó, máskor meg szelíd ritmusokba csapó nyelvén, amelyből csak itf-ott kapok el egy-eg-y szót, túlságosan keveset .aduhoz, hogy megállapíthatnám, mi foglalkoztatja a bukaresti orosz emigráció e nyilvánvalóan kimagasló alakjait most, a megnemtámadási egyezmény megkötésének előestéjén. a cári követség ingadozó falai közt. Még egy pillantást vetek III. Sándor cár megfakult arcképére és. visszavonulok az előszobában várakozók tömegén keresztül. Ez is az orosz emigráció. Szegény ördögök, nyomorgók, sok köztük a rongyokba öltözött ... Támogatásért jönnek, kilincselnek, pénzbeli segélyt akarnak kérni • a „miniszter től“-től, akinek magának se sok van, ha szigorúan veti megélhetési gondjai nem is Lehetnek, mert a házkénekből bizonyára nem készít elszámolást... Öreg muzsikok, csontos muszka-arcok merednek maguk elé az előcsarnok félhomályában; nehéz szavak gördülnek, távolról sem olyan lágyan és dallamosan, mint a belső szoba beszédje; foltos nadrágai, elkényszeredett ajtónálló igyekszik rendet tartani közöttük anélkül, hogy meg tudná nyugtatni azokat, akik hiába Jöttek. Egy szélesképü, dióbamaszemű kiisorosz, aki legszebb ifjúkorában lehetett, amikor véget ért a háború, oroszul szólít meg. Mikor megtudja, hogy mű járatban vagyok, megered a nyelve. — Nehéz az életünk, — mondja. — Sokan vannak itt oroszok? — Elegen. De magunk se tudjuk, hányán. Nincs rendes szervezetünk, mert mikor az országba léptünk, hogy igénybe vegyük Román i a vendégisze rete-tét, fogadalmat kellett tennünk, hogy semmiféle szervezetnek tagjai nem leszünk. — És mivel foglalkoznak? — Most nagy rés zü nk mu nkan élk üli. De mindenféle kenyérkereseti ágban képviselve vagyunk. Van köztünk bérkocsis, napszámos, soffőr, mesterember, szolga.... Az idősebbek éjjeli örök, portások, a fiatalabbak bizony keményen megfogják a munka végét. — S nem vágynak haza? Az orosz emigráns, aki valamikor a Wran- ,gel-sereg harcosa volt, leereszti a hangját és valahogy a szike, a melle mélyéről kong a válasz: — De igen. Nagyon. Aztán isméit a határozottság érce vegyül a hangjába: — Ilyen körülmények között azonban nem... Mi nem ragaszkodunk szigorúan a cári uralomhoz. Mi szívesein vállaljuk a köz- társasági kormányformát is, akár nemzeti szocialista, akár szociáldemokrata alapon. Mi orosz hazafiak vagyunk, szeretjük a hazánkat, vágyunk is vissza. De kommunisták közé nem megyünk. Még egy kérdés: — Mi történik, ha valakin nagyon erőt vesz a honvágy és minden kockázat vállalásával haza akar menni? — Az megesik, — kapom a választ. Annak a varsói orosz külképviseleten keresztül kell beadni kérvényét és visszamehet Lengyelországon át. De ez veszedelmes dolog. Vizsgálatnak 'kell magát alávetnie, aiminék nagyon kétséges a kimenetele. Volt már olyan emigráns sors-társunk, aki baj nélkül megúszta a dolgot. De nagyobb részükről rossz híreiket kaptunk. Bebörtönözték, kivégezték, tönkre tették őket. A borzalom kifejezése vonul át az arcán és a többiek belebóliutanak szavaiba. — Minden nap tizével, húszával, százá1932 január lő, péntek. ÁGI ELBESZÉLÉS Irta: SZIKRA — Két közlemény — Szeptember végén volt. Alkonyaikor. A fecskék már tan Ugatták egymást, hogyan kell sűrűn egymás mellé helyezkedni a te- legráfdrótou, s hogyan kell egy jeladásra hangos osirr-szóval egyszerre szétrebbenni onnan. Mindenből kilátszott, hogy nagy útra készülődnek. A mezőről terménnyel megrakott nehéz szekerek döcögtek a falu felé. Nagy napraforgó tányérok bámultak utánuk az ut két oldaláról. Minden úgy volt még, mint minden más esztendőben ilyenkor. Még minden agy! Csak az emberek kezdték mór szokásaikat megváltoztatni. Lám a Keresdy Gáspár gyönyörű ökrei mellett se ő lépegetett már, hanem a felesége. Keszkenője mélyen a szemére húzva, háta meg úgy előre hajolva, mintha nehéz terhet vinne. Azt is vitt valóban. A legnagyobb terhet, ami valaha asszony lelkét törte: — a ránk szakadt világháború tudatát. Ám akkor csak a tudata volt még meg. A gyásza, borzalma csak azután jött, terjedt, borult — rendre — rendre —, országhatártól országhatárig, minden egyes otthonra. Akkor még a harangok is ott álltak régi helyükön, a hajnali serkentésre, déli pihenőre, esti nyugovóra elmaradhatatlan u.1 kondul- tak, hogy szivreható szavukkal befészkelőd- jenek az emberi érzelmek kincses tárházába. Reménységet adjak. Figyelmeztettek. Imádkozni hívták. Békét hirdetlek. Beszéltek érc- hangon. örök igazságot. Mindenik harang, ha kicsi, ha nagy. — a saját hangján beszélt, évszázadokon á! egymást követő nemzedékeknek. S mert megértette volt az apa, tisztelettel hajlott tanítására a fiú s a fiúnak unokája. Mint egy örökké éberen őrködő, anyai érzelmekkel megáldott kotló a kis csibéit, — úgy hívta, csalogatta, gyűjtögette maga köré a falu harangja az ő híveit. Ha tűz volt, ha ellenség közelített, szinte kotkodácsolt izgalmában. De ha az igének mannája várta gyermekeit a templom boltívei alatt, akkor hívása' zeir.ze'os, széles ritmusban küldte szerte széjjel a világ négy tája felé. Hadd hallja meg még az is, aki nagyon messze jár. Hadd hallja meg még az is, akinek valami nagy- bűn sükptiti a lelkét... Ma már nem beszélnek a harangok. Mesz- sze, messze hurcolták el őket régi otthonukból- Más alakra formálták s azóta nem a bölcs ércnyelvükkel beszélnek — emberséges életről, — örökkévalóságról, hanem torkuk szakadtából, egyformán, szüntelen, — okádják, a halált. Akkor még, — 1914 őszén — csak úgy szóltak, mint száz meg száz évvel azelőtt. Igaz, hogy az ottho nimar adtak szomorúbbnak vélték. De csak a nagyja, — mert az apraja, a gondot még nem értő gyermeksereg, még most is csak azt hallotta ki belőlük, amit apjuk ő előttük s nagyapjuk az apjuk előtt. — azt, amit soha nem szűnő örömmel ismételgettek egymásnak, taniígatták rá a kisebbeket, mondván; Ugy-e, a katolikus harang szépen szól? De mán hogyne is szólna, mikor mindéiig azt ismétli, hogy „Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus! Dicsértessék az Ur Jézus K risztus...“ De a kálomista is szépen szól ám! Haliga csak! milyen mélyen veszi a lélekzetét, valahányszor rákezdi, hogy: „Egyedül az Úrban! Egyedül az Úrban!... Hát a luieránus? Na. az csak úgy csilingeli egyre-másra, nagy sietve, hogy: „Isten tudja, ki lesz? mi lesz? isten tudja, ki lesz? mi lesz? ...“ Na, ugy-e?... s a gyermekek nagy nevetéssel vígan rebbengettek széjjel, akárcsak a fecskék ott a fejők felett. Keresdy Gáspárné elgondolkozva haladt el mellettiük. Máskor meg nem állta volna, hogy szóba ne ereszkedjék a tanitóék kiis Juíosájá- val, vagy a szegvégi Kovács Pista árvájával, de ma gondolatai mind messze, messze elkalandoztak, — él-öl messze! az ösmeretlenbe; az iszonyatba, a csatatérre. Hat hét előtt indult el oda az ura. S azóta semmi híre sincs felőle. Hol lehel? Hogy élhet? Van-e kenyere? Párnája?... Kis Péter, — a templom szolga, — olyan rettenetes dolgokat mesélt csak tegnap is... Halál... Mindig csak halál... Ha a mieink indulnak hősi rohamra ... halál... Ha az ellenség tör reájuk... halál... É's milyen halál! Micsoda kínok. —- kínzások!... Kis Péter. — a púpos, varangyék képű Kis Péter, — szint, hogy nagyokat nyel az élvezettől, amikor azt a sok vérben megforgatott kegyetlen történetét fel- felt álalga t ja. Aztán meg, — tegnap érkezett az első halálhír is. A kocsmáros... Ági asszony ma, hogy a mezőre menve az utszé’i csárda mellett elhaladt, egy pillanatra meglátta a kocs- márosnét: — Nem szólt az egy szót sem. még csak nem is nyögött; mégis, amint magába roskadva ott ült, mozdulatlanul, könnynélküli, kiveresedett szemekkel nézve a semmit, mintha csak az mondta volna valaki az uráért aggódó szép asszonynak: „Nézd, ilyen a bánat .. Keresdynének még most is libabőrös lesz a karja, ahányszor rá gondol. Istenem, Istenem! Csak legalább a postán ott várná egy olyan rózsaszínű cédula-levél, amilyent Tercsi kapott a vőlegényétől! Ilyen gondolatoktól gyötörtem ért a faluba. Már éppen be akarta terelni a Gyömbért meg a Horgast abba a meliékuccába, melyben oszlopos, tornácos, takaros háza fehérlett, amikor szembe jött reá Kasza János, a kántor- tan itó. Illedelmesen köszöntötték egymást. Valami távoli rokonság volt közöttük, azonfelül, hajdan, játszótársak voltaik. Talán ahbam az időben, a szívok legmélyén, még melegebb érzelmek is lappangtak, — roppant nagy titokban. De, hogy Kasza sohasem szólt róla, Ági gőgös következetességgel tagadta azt saját maga előtt is s csak annyit ösm ért el, hogy Kasza a legjobb ember a világon, aki nélkül sokkal nehezebben élne, mivel mindig kéznél találja, ha segítségre, tanácsra kerül szüksége. Arra pedig most, ebben a zavaros világban, ugyancsak gyakran rászorul. De urát most már igazán szerelemmel szerette is.. • Persze Gáspár sose volt olyan békességei, jókedvű, segítségre mindig kész, tanult ember, mint Kasza. Nem. Nem volt.. Jó embernek jó volt Keresdy is, csak, — jaj be hirtelen omérgiil!... de hamar goromba!... Sokszor nehéz volt emiatt a vele való élet... Ej na! — Minek erre gondolni? Szinte, hogy nem is illik. Kivált, amióta elvitték katonának... Aztán meg, hátha olt kint, a messze világban, — egészen meg is változik s úgy jön haza, mint a kezes bárány?... Ági érzi, hogy szerelemmel, holtig való hűséggel fogja visszavárni. Miikor Kasza úgy mapszállta után a Keresdy porta előtt elhaladt, nagy népcsődület ácsorgóit ott az udvaron. — Beteg a Horgas, — újságolta a Kovácsék Pistája elébe szaladva. Kasza legott benn termett az istállóban. Első percben nem látott mást, mint egy kis mécs pisi hutását az őt túlsó végén. Csak mikor közelebb léipett a párától körülfogott fényhez, mely mint egy belülről világított szappanbuborék, csak éppen hogy egy pici körzetnek juttatott némi derengést, akkor tárult eléje a szegény állat egész nyomorúsága. Ott feküdt az oldalára fordulva, arányaiból kinőve, felfúvódva. Körülötte félkörben sötét alakok guggoltak. A falu bölcsei. A harangozó, a bába, Juiis asszony, a lakodalmak híres kifőzöje, Köcsög, az öreg bojtár és még néhány meghatározatlan foglalkozású, kócos, viharvert alak, — Horni cakó, az „ősi ember11, — akiről senki se tudta, hogy tulajdonképpen hová való, csak azt, hogy egy marék dohányért mindig kész a jövendöléssel, a jó tanáccsal. Mellette, — de a gyűlölködés távlatából nincselve jelenlétét, — Ilus néni a javasasszony. Ki tudná, hány ezer éves hagyományban gyökeredzik a tudományuk iszalagja?! Lehet, hogy ezt a csodaszert, amellyel a Keresdy né ökrét gyógyitgattálk, — vagy azt a bájitalt, — amivel a múlt héten a Pányva Pannát majd hogy a másvilágra segítették, — ugyanazon recept szerint szedik, szárítják, őrlik, pörkölik ők még ma is, mint ahogy az készült, amely Noé apánk kedvenc bölényét megmentette, vagy az, — amely a fáraó lányát —- Mózes megtalálásához vezette... De most, Ági asszony siralmas hümmögése, szipogatása arra következetetett, hogy csütörtököt mondott a régi tudomány. A körülguggolótk közül vakarnék minduntalan ki-kinyujiotta karját s böködő ujjal érintette az ökör hólyagként felfújt, ruganyos tomporát. Ilyenkor egy-egy panaszos „Jaj Istenem, Istenein!..." tört fel az asszonyból, mire a többiek lilániaszerü pontossággal, egyformasággal, sóhajtották vissza azt, hogy „Jaj, bizony, bizony". De különben mindig hosszú szünettel váltakoztak a hangok a né-, más ággal. — Volt már itt a felcser? — kérdezte Kasza, — Nem? Hát miért nem? Ági vállat vont; huigia, a szép kis Maris, felelt helvette: — Nincs itthon — Vagy ugy? — diinnyögte Köcsög. — Tavaly a lányomnál is éppen igy betegedett meg a Jámbor, de. tudjátok, mit csináltam? Bopricceltem petróleummal oszt meggyujtottam. Általános tiltakozás volt erre a felelet, de Köcsög nem tágított. Tíz esettel is bizonyít- gáttá, hogy ez az egyetlen mén iség, de hogy Ági is tagadóing rázta a fejét, az öreg dühösen hátra!uszította keze fejével a kalapját s azt mondta, hogy: %
