Prágai Magyar Hirlap, 1931. december (10. évfolyam, 274-296 / 2791-2813. szám)
1931-12-25 / 293. (2810.) szám
22 'PRa:gai-A\agA’Arhtpt.»t> 1931 december 35, péntek. HELYES HOGY VAN VÁLSÁG A P. M. H. számára irta: LAKATOS LÁSZLÓ Az! kérdezik: van-e irodalmi válság. Van. Ha nem volna, nem kérdeznék, hogy van-e. Amiről beszélnek, az mindig van. Ami eszembe jut, azért jut eszembe, mert van. Ha például azt mondom, hogy szerencsére már milyen régen nem fájt a fogam, az azt jelenti, hogy a fogam újra fájni fog. Már van bennem egy lappangó fogfájás és éppen azért, mert a fogam fájni fog, jut eszembe, hogy milyen régen nem fájt a fogam. Egész Európa azt kérdezi, hogy van-e irodalmi válság. Van? Ha nem volna, nem kérdezné. Mért nem kérdezte — például — 1914-ben. De most kérdezi. Ami egyébként nem baj. Sőt. A válság is az élet jele, a keletkezésé, (hogy a sohopen- haueri szót kérjem kölcsön) a levésé. Az irodalmi válság a keresés, a kutatás jele. A vájudásé. Eszmék és morálok birkózásáé. És akármilyen zűrzavart is okozott ez a válság, akármennyire is egymásba ütköztek itt uj irányzatok, mint: expresszien izmus, dadaizmus, surrealizmus, neue Sachliéhkeit, ez még mindig jobb, mintha egyáltalán nem volna irodalom. A formák felbomlása, a műfajok egybe keveredése, report és dráma, report és regény vadk ázass ága, szabad vers satöbbi, ez még mindig valami, egy dübörgés, egy lelki földrengés, de még mindig valami ezekben a mai időkben, amelyek pedig könnyen úgyis fordulhattak volna, hogy (irodalmilag) ne legyen bennük semmi. Ne nevessenek kérem, ez is megeshetett volna. Franciaországban például a nagy forradalom a latit (amely merőben az irodalom gyermeke volt) egyáltalán szünetelt az irodalom és utána a napóleoni háborúk alatt is. A francia irodalom buszonöteszten- dős cezúrán esett át, abban az időben, amikor egész Európában egyetlen érdekes nemzet volt, a francia — ennek a nemzetnek nem volt irodalma, Voltaire és az en- ciklopedisták után egészen Dalzacig és Stendhalig — mekkora üresség. A® embereknek nem volt érkezésük sem arra, hogy írjanak, sem arra, hogy olvassanak. Az emberek csak egyre értek rá. Hogy öljenek és meghaljanak. Nos... Nos: a világháború ugyanezeket az aspektusokat látszott mutatni. Mert 1914-től 1918- ig nem volt Európában irodalom és ami volt, az nem volt, mentői inkább volt, annál kevésbé volt, ami akkor irodalom volt, minden volt, csak irodalom nem volt. Selejtes színdarabok, mindenféle formákba burkolt szellemileg és erkölcsileg egyformán értéktelen propagandák, a történelem egy tragikusan izgalmas korszakában, amikor politikai, gazdasági, társadalmi és morális koncepciók hihetetlen gazdagságban születtek, az irodalom legavul'tabb formák közt élte áteietét. Igen könnyen meglehetett volna... Igen könnyen megeshetett volna, hogy egy feldúlt világban ez az állapot (ami minden volt, csak nem állapot) hosszú időkre eltart, az irodalom el kábul és ami megmarad, az csak holt betű. Politikai, gazdasági és erkölcsi válságok fenyegették az irodalmat és ne felejtsük el: egy éppen nem válságát, sőt diadalát élő technika. Repülés, rádió, hangos film — mind úgy látszott, hogy végképp elterelik a figyelmet. És mégis ... * Mi mentette hát az irodalmat? Cteak azt ne mondják erre, hogy a technika. A hatalmas könyvnyomtató gépek, a könyv előállításának és terjesztésének technikája, az uj cinkográfia, mélynyomások, a folyóiratok és napilapok példátlan haladása. Nem kérem: a technika az nem visz tovább, a technika nem éltet, a technika öl. Ha tisztán, ha csak anyagi haladásában és haladottságában egy világ megmaradhatna, akkor például sosem omlott volna össze az antik kultúra. Hogyan? Az alexandriai könyvtár, a Via Appia téglái, a rómaiak nagyszerű vízvezetékei, az oly raiffinál't tudással épített ;márványpaloták és kőházak és főként az alexandriai könyvtár és ezázadszor is az alexandriai könyvtár nem tudtak volna ellent- állni a barbár hordáknak? De igen. No és inért nem tudtak mégsem ellerítállni. Mert nem akartak. Mert nem volt mögöttük ember és nem volt bennük Lélek. Nem volt egy, ösztön, sehol egy inspiráció, amelyik azt a kultúrát tartani akarta volna. Az a kultúra meghalt, mert meg akart halni. Megölette és ki végeztette magát, mert nem akart tovább élni De az európai kultúra (és minden európai kultúra közül a legnagyobb, az amerikai) tovább akar és tovább is fog élni. Ha nem igy volna, mért viaskodna magával? A válság az élet és az élni akarás tünete Abból, hogy ma válság van, tudom, hogy holnap erő és egészség lesz. A halottaknak nincsenek válságai. Egészen más kérdés természetesen, hogy mi az, ami abból, ami ma van, meg fog maradni?9 Életveszélyes kérdés ebben a korban, amikor tiz év előtti remekművek ol- vashatlanok és élvezhetlenek váltak és amikor gyakran nem tudjuk megérteni, hogyan tudtunk tiz év előtt tapsolni egy olyasvalaminek, amire ma még egy ásítást ee tudunk pazarolni. Nagy és fényes nevek hová múltak el? Dicsőségek, amelyekről azt hittük, hogy örökre szólnak, alábuktak, nevükből egyszerű tétel lett a lexikonban, unalom és érdektelenség. És azután...? Induláskor ki hitte volna például, hogy mi lesz Ady Endréből, hogyan fog nőni dicsősége egy halálon túli küzdelmes posthumus-eágban is? Vagy: Maróéi Proust már halott volt, amikor neve és monstruózus remeke, ez a tizenháromkötetes regényciklus, amelyben a tizenkilencedik századvég talán minden más írott emléknél inkább és erősebben fog tovább élni, még csak néhány értőé volt. Ma elénk mered a probléma és a rejtély, amelynek földi és polgári, lajstromozott és katalogizált neve: James Joyoe. Ki fog itt merni jósolni? És itt van az Anatole Francé válság, egy nagyon érdekes, egy halálon túli válság. Itt a magyar irodalom belső viaskodása, itt a színházak negyvenfokos láza, itt az irodalomba belemeredő uj társadalmi és gazdasági problémák, a meglevőik és a most keletkezők. E világ arculata megváltozik, praeterit hujus rnundi figura, mint Pál apostol mondta, nap-nap után változik és jóslásra itt csak a bolond fog vállalkozni. Nap-nap után uj perspektívák és uj nehézségek. Ami tegnap érdekes volt, ma unalmas. És megváltoztak az irók anyagi feltételei, megváltoztak életviszonyai. Minden muléban és minden keletkezőben. Jósolni csak a bolond mer, csak a bolond tud. De abból, hogy válság van, tudom, hogy küzdelem van, élet van. Abból, hogy iro* dalmi válságról beszélnek, abból, hogy egyáltalán foglalkoznak vele, tudom, hogy vannak embereik, akiknek az irodaom még mindig jelent valamit, akiknek ez még mindig up. Van. Irodalmi válság van és kö- zöniségválság van. írók és olvasók válsága van. De vann&k irók és olvasóik, érjük be mára azzal, hogy vannak és higyjük el holnapra, hogy lesznek is. MÉCS LÁSZLÓ: AZ ISTEN JÁTSZIK Az Isten játszik. Jliiiit búcsún a léggömbök tarka-barka játék-fürtjével a vásáros ember: a végtelenben úgy járkál az Isten, a Napot, Holdat, csillagmilliárdok csodáit tartja láthatatlan szálon. Az Isten játszik. Minek az neki? (S én szűk ölök és nyugtalan vagyok, miként az eb, amíg gazdája csöndben színes kártyával pasziánszozik s ö tolvajt szaglász a téglákon át. Én sziikölök, sejtéseim lesik a Halál és a Sátán suimnásái) Az Isten játszik. S mily babra kis dolgokkal bíbelődik! Nagy üggyel-bajjal bábok billióit dugdo&sa cinkék, harkályok elől, hogy keljenek ki pillék billiód és számolgatja, számontartja őket akár egy földi fösvény pengő pénzét. És hogy vigyáz! milyen halálos gonddal, hogy gazra és csalánra, csudafára virág kerüljön s Isten-lény egén ek méztengeréből játszi ángyal-újjak cseppentsenek virágba, lány-ajakra, anyák mellébe egy csipetnyi mézet! Az Isten játszik. Minek az neki? (Ha én pár szappanbuborékot fújnék, avagy virágot tűznék kalp agamra: nagy forradalmas botrány törne ki Írásban, szóban minden pletyka-fronton.) Az Isten játszik. Behúnyja néha forró Nap-szemét s halálos-szép fehéret álmodik: hókristálykáknak és jég-kristálykáknak ezrét, százezrét, milliárdjait álmodja néha, majd fél Földgolyón át. Erdőre, kertre és a legutolsó szemétre is ilyen csodát csinál! Az Isten játszik. Minek az neki? (S én szűkötök és nyugtalan vagyok mát fognak enni télen a szegények?! A nyomor csimborasszás csőm tg ebéj én talpig vörösben megy az Antikrisztus, iszákjában hamis arany csörög sötét szive laternamagikája kenyér- és kalács-délibábokat vetít az égre s kéjesen röhög.) Az Isten játszik. Sűrű Isten-szakálla minden szála fény-évnyire van egy a másikától, hogy nem is látjuk! Köztük viharok röpködnek és csetepatét csinálnak s ő mintha nem is venné őket észre: a tengert kémli, kagylók millióit átröntgenezve, nönek-é a gyöngyök! A távozó vihar hátára titkon, tréfából, tarka Szivárványt akaszt! Az Isten játszik. Minek az neki? (Mit szólna itt a nép, ha én az uecán egy elmenő hátára sebtiben ilyen tréfás szamárfület csempésznék?) Az Isten játszik. A vértengerről mintha nem is tudná hogy emberek csapolták emberekből e hogy a könny-tenger emberszemből folyt ki! A tenger mélyén hadiözvegyek, rokkantak, összetörtek ember-kagylós lelkét kutatja, méri röntgenezve, hogy mennyi gyöngyöt termeltek Neki! A gyöngyöt gyűjti, mintha most se tudná, hogy mit csinál a moszkvai vihargyár, amely a szörnyű könny- és vértengerből vörös felhőket párologtat géppel, rendes recepttel ciklont kotyvaszt össze mű-mennydörgéssel és mü-mennykö vekkel s amíg a Föld megszeppentem remeg, ő ráakasztja az eltávozó világcsaták komor vihar-hátára szivárványként a francia Gloire-t. Az Isten játszik. Minek az neki? (S én szűkötök és nyugtalan vagyok, miért, miért, miért az égi csók a franciaknak, akik gyűlölik?! Megtiprott népem mikor kap kegyéből termékeny békét s világszép szivárványt??)T A porba hullva kérdezlek Uram, te játékos, örök-boldog Erő, tudom szeretsz, mint én kanárimat, mely vállamon esibrálja bőrömet s nem érti, hogy mit írok, inért vergődöm, játéknak nézi fájó gesztusom s a Bibliáin csak akkor szent neki, ha kendermagot rejtek el belé! Tudom szeretsz, de semmibb vagyok én Hozzád képest, mint hozzám a kanári' Mégis kérdezlek, mit akarsz velünk? Minők törvényeid s a szenvedésről Isten-agyadban elbújt nézeted?? Ha el taposná Isten-csizmád talpa a Földgolyót, mint a szöllöbogyót cipőm: nem volna bűm, nem volna kin s az Anfikrisztus éhen halna végleg! Uram, látom, beszélsz s nem értelek!! A kézzel, szemmel látható világ kapujáig kisérlek, inig a Szellemország elrejt előlem! Én meg egyre nézlek, mint engem a kutyám, ha Budapestre megyek táskámban összes müveimmel. Csak néz, csak néz, hiába mondanám, minek megyek, kivel fogok beszélni, milyen zenével altatom szivem, csak néz, csak néz, megfordul, visszamegy és csont után szaglász az udvarén.
