Prágai Magyar Hirlap, 1931. december (10. évfolyam, 274-296 / 2791-2813. szám)

1931-12-13 / 284. (2801.) szám

8

ocm

ÜSS

^racai-AW^arhirlap

1931 IS, msArrwvp.

WJWWMW*^—

Csallóközi kis falu,

ahol az emberek két kezükkel építették fel a maquk kulturházát

Csaíangolás a mai fafuban, ahol rádiótól tanulnak régi nótát Irtat SZOMBATHY VIKTOR

ÁRUHÁZ

A kassal Fő-uccdn már elkészült az impozáns Ba fa-ház és az állványok közül, melyeket most szednek szét mellőle — ha szabad e nagyjelentőségű kijelentéssel élnem —, nemcsak egy hipermodern áruház körvonalai bontakoznak ki, hanem a kereskedelmi életnek egészen ujstilusu lehetőségei is. Bálától délre például újabban két olyan üzlet, amely rendezett életkörülmények között legfeljebb egy-egy uj portáléval bolygatja meg a helyiségek nyugalmát, hanyatt- homlok kótyavetyélte el finom áruit és adott helyett gyári lerakatok számára. A régi, megszokott cégtábla lekerült, helyette modern neoncsövek sugározzák a morva gyárosok neveit a kiapadt üzleti forgalomba és a közönség, amelynek érzéke van az 1.50 Ké-és fuszeklihez és fölizgul a 7.50-es kombinén, sorbaállt az uj áruházak pultjai előtt.

Régi kereskedők, akik évtizedek óta ismertekké, sőt elismertekké lettek a piacon, a jó hir nimbuszával fejük körül állnak naphosszat a boltajtóban, vagy újságot olvasnak, de a kiszolgálás fortélyaitól, az eladás gyönyörűségétől, az árukészlet fölvonultatásátó! és az egész éltető sürgés-forgástól meg vannak fosztva. Egy-két üzlet kivételével úgyszólván csak e háromban látni forgalmat Bafa iskolát csinált.

Úgy tetszik: a finom üzletek, a régi élet választékos, finnyás és elegáns boltjai lassan el- csöndesülnek, kivesznek és eltűnnek, vagy átalakulnak olcsó áruházzá, ahol a háziasszony a lőszerszükségletét is beszerezheti és két méter tenniszflanell között megihatja az uzsonnakávéját. A kereskedelmi életnek — ha csak e nehéz időszak tartamára Is — uj stílusa int felénk, mely gépeivel, liftjeivel, elárusitószemélyzeté- vel, handabandázásával és szemfényvesztő fortélyaival bedobja majd a meztelen vevőt egy gépbe, aki a másik oldalon mint tökéletes dzsentlmen búvik ki. A kiszolgálásnak ez a villámgyors, jövőbeli formája mennyire eltér majd attól a régi, tempós, nyugodt és gusztálgató eljárástól, amivel például szép, patinás férfidivat- üzletekben a főnök megköti a kezefeján a nyakkendőt, olyan lassan, ujjhegyről fogva és be- cézgetve, hogy a vevő, ha kisebb lelkiismereti furdalásokkal is, de nem tud ellentállni, hogy azt a ritka, gyönyörű és omlatag példányt magáévá ne tegye.

És hol van már ma a régi bevásárlásoknak az Ize, töprengése és precizitása, mikor a családfő behunyt szemmel sodorgatta a hüvely- és a mutatóujja között a kabátravalót, vagy egy min- tácskát meggyujtott gyufával, hogy meggyőződjék, Igazi gyapju-e? Hajdani puccdámák, akik menyasszonykorukban kaptak egy fekete posztó-, vagy taftselyemruhát, még nagymamakorukban is ebben tetszelegtek ünnepnapokon. Akinek jól ment és pedáns volt, még egy boldogabb hazába Is ebben a stafirungi öltözetben távozhatott. Sz. Nagy Mici.

— Túltengő adólelkiismoret. Q. J. Wolfe Joe- angelesi polgár egy dollárt küldött a megyei adóhivatalnak, azzal a magyarázattal, hogy bár ő csak biciklista s igy nem tartozik útadót fizetni, mégis hozzá alkar járulná a* utak fen tartásához, tekintettel arra, hogy 4800 mérföldnyi utat tett meg a finom kaliforniai országutakon.

meg a papramorgótól. És mi Porlaky Andrással tartunk: a mi novellánk se függhet. Mi se tarthatunk félórás szünórákat. A népszerű csemegék tehát senkinek se sürgősek. Biztosan tudjuk például, hogy András barátunknak is sokkal sürgősebb az édes, bájos Lidiké, aki az anyai szünóra alatt egyik pirulásból a inágikba esett a Porlaky András szemeláttára.

— Lidiké, édes! — sóhajtotta neki Porlaky András. — Milyen gyönyörű is vagy!

Lidiké pislogott szendén Porlaky Andrásra.

— Milyen Mint a liliom. Mint a rózsa. Mint a vadgalamb. Mint a ragyogó csillag!

Lidiké szivére szorította kis fehér kezecskéjét Nem tudjuk, kitől tanulta meg, hogy ilyenkor nagyot kell sóhajtani és kezét szivére szorítani. Fájdalom, nem mitőlünk tanulta. Pedig szívesen megtanítottuk volna, esetleg egyébre is, mert a szerelmi nyelvtan mindig kedves tankönyvünk volt. De úgy látszik, Lidiké nem szorul semmiféle nyelvtanra, Lidiké jobban ért a szerelmi politikához, mint Porlaky András a merkantilboz. Mentségére legyen mondva, azonban a szerelem terén többre vitte. Igaz, hogy a Lidiké nevezetű nyelvtantól szívesebben és könnyebben is tanul az ember. András tehát megfogta a Lidiké kezecskéjét ... És Lidiké nem ütötte pofon a vakmerőt. András tehát neki bátorodott.

— Édes szép virágom! Hiszen az Isten is nekem teremtett, Lidikém!

Maga se tudta, cfcak mi tudjuk, hogy egyidejűleg át is ölelte Lidikét ... És a következő pillanat történelmét már elhallgatjuk. Ki is tudna oly szép szerelmi vallomást kitalálni, amilyet az első csók — talál!

*

Tapintatos késedelemmel, tehát idejébe ott termett Birkád Pál né le, még pedig Pál urrnl é«, a Töntemlitett csemegékkel együtt. Birkás Pálnéra ne panaszkodjunk. Vilma néni mindjárt tisztába volt. a helyzettel. Lidiké piros volt, mint a pipacs, sőt alighanem még piroCsenbe, december. Ez az ut mindenesetre úgy kezdődött, hogy Uezoron nem várt be az autóbusz és elszomorodva nézegettem a méla csallóközi eget. Úgy látszik azonban, hogy néha a kultúrára is öröm csorog, mert az üszq- ri vasúti vendéglőssel alighogy megtárgyaltuk az ebéd lehetőségeit, már állít is be egy hidegtől csipett arcú legény s nagyban le- gyezgeti kezében az ostort. Értem jött, — azt mondja, — előre tudták, hogy Nagymagyarra nem jutok el az autóval.

így kerekedtünk hát útnak a csallóközi vasárnapon. Négy ló húzta az uj kocsit, melynek vadonatujsága sem volt elég fék ahhoz, hogy útközben fel ne boruljunk a kocsival. Akkor vettük észre a nagy zuhanást, amikor már egymás hegyiben voltunk kenyerespajtásommal, a kocsissal s ugyan nézegettünk a földre.

— Kiszaladt a kerék! — állapította meg Cziferi Lajos, csen kei fiatalember, de nem nagyon átkozódott, csak a lova gyeplőjét nyomogatta a markomba, maga meg útnak indult megkeresni az elveszett tengelyiszöget. Valahol a síneknél találta meg, hozta is aztán diadallal és kulimászos tenyérrel.

— Forgassa csak rá a kereket! — parancsolta egyben s nagy, közös igyekezettel állítottuk helyre a kocsi épségét.

Röstellette erősen a kocsisom.

— Még azt véli, szándékkal tettük! — húzogatta a vállát, alig lehetett vigasztalóra fogni a bánatát.

így aztán a beszélgetésünk is csorba maradt, pedig nincs kedvesebb beszélgetés, mint baktatva a kocsin, a kocsissal elegyedni szóba.

Ilyenkor részint az elmellőzött vidék időszerű történeteit tudjuk meg pontosan, másrészt pedig a célzott faluról értesül az ember s még mielőtt betenné a lábát a faluba, máris sokmindent megtudott a község mai állapotáról.

De most beszélgetésünk erősen szakadozott. Cziferi Lajos a jobbkerék tengelyszögét ügyeli, magam pedig baloldalt hajlok ki erősen a kocsiból, netalán másodszor is kiesik még a szög g újból sárba zuhanni nem kívánatos.

Néha-néha öeszehajlunk azonban s váltunk egy-egy mondatot. Cziferi Lajos elmondja,

hogy Nagymagyar már majdnem város, mert iskolája van, kövezve is jobban van, csak az

eabb. Szemében az első szerelem tüze lángolt. Fekete haja borzas. Hát minek faggatná az ember, szegénykét!

Miután Lidiké egy csöppet se érezte magát szegénynek, tehát mi nem is sajnáljuk. Inkább irigyeljük — Porlaky Andrást. Sajnos, Birkáé Pál különvéleménye a Dagasztó életfilozófiájához alkalmazkodik, ö bizony faggatja Lidikét. A szoba sarkában bizalmas suttogással faggatja. Mégis jobb, ha más nem hallja.

— És te igent mondtál?

Lidiké ugyancsak suttog a vallomásnál.

— Igen.

— Hozzá mégy?

— Hozzá.

Birkás Pál sajnálkozva méltatlankodik.

— Ahhoz a szamárhoz!

Lidiké védelmezi azt a szamarat. A magáét védi.

— Apusnak meglehet, hogy szamár. De a kétszázötven holdjának akkor is elég esze van!

Lidiké sose tudja meg, vagy legfeljebb majd akkor, ha az unokáival játszik, hogy ebben a családtörténelmi pillanatban Porlaky András is olyanformát gondolt. András még mindig apprehendált, de, pereze, nem Lidikére. András még Birkás Pálnak nem felejtette el a merkantil politikát és a kaporkai beszámolót. Vérbenforgó szemmel nézte a Birkás Pál sarokbeli intrikáját és magába azt gondolta:

—• Pali bátyám kétségkívül goromba fráter, ezt mindenki tudja. Azonfelül bizonyára nagy szamár is, a mát csak ő maga nem tud. Mindegy! ö maga, a vén Birkás, olyan, mint a vén birka! De a lánya gyönyörű! Lidiké szép, szelíd bárány! Aranybárányka!

Ragyogó tekintete boldogan simogatta meg az aranybárányból, aztán az ablakon át Dagasztó kalászos lankáit, mintha máris az övé vr»lna minden. A sok kalász is és az egyetlen Aranybárányka is.

•

választja el a várostól jellegileg, hogy házai előtt árok húzódik. Villanya is van Nagymagyarnak. A csenkei gyerekek oda járnak be iskolába. Mivel azonban két kilométerre van Csőnké Nagymagyartól, súlyos téli időben igen kedvesen és nemesen oldják meg az is- kolábajárás kérdését a csenkei öregek: egykét ember befog a szánkóba s arra pakolják föl az iskolásokat. Hogy a szánkó néha felborul s az iskolások az árokból kecmeregnek elő, az csak az utazás fényét erősiti. Saját iskolája nincs azonban a falunak.

S most jön a beszélgetés főpontja:

— Kulturbáza azonban van, — vallja Cziferi koma, — magunk építettük a nyáron.

*

Osenke. Kisközség. Papja, tanítója Nagymagyaron, a falu Összes birtoka háromszáz hold körül, lakosai szegények, legnagyobb része hajdani uradalmakban cseléd volt s a földreform nem juttatott nekik elég földet. Aki harminc-negyven holdas, az már nagygazda.

S ez a falu tavaszkor megvetette egy kul- turháznak a fundamentumát, őszre fel is építette.

Nem tudom, városi ember eléggé tudja-e ezt értékelni?!

Mert a helyzet ez: a Csallóköz közepén, szegény emberek földién, a mai válságos világban eszükbe jutott az embereknek, hogy kulturházát építenek. Olyan nagy volt a mű- kedvelés! vágy, hogy utóbb már ponyva alatt játszottak szint. Nyáron a zivatar csapkodta a színjátszókat, télen a kocsmárossal voltak nézeteltérések, igy hát nem volt más választás, minthogy maguk építsenek egy kis nép- házat.

Micsoda lelkesedés, kedv kellett ehhez, hogy nyári munka idején beálljanak homokot szállítani, maltert keverni, falat huzni, tetőt ácsolni az emberek. Mert a falu maga csinálta ezt a kulturházát s egy kőművesük s egy asztalosuk volt csak, akik önköltségi áron segítettek.

Hadd jegyezzük föl Bódis József és Gányo- vits István csenkei derék földműves emberek nevét, akik szivet, lelket adtak ebbe a munkába, akik ösztönözték a többit, akik lelkesítettek, akik vezetői lettek ennek a kis csoportnak, melyben oly nagy volt a kultúra iránti vágy.

Említsük meg a bírót is és a társát, akik ingyen adták a telket a lázhoz s a falu ura- - ágának a nevAt, akiről oly nagy tisztelettel és szeretettel beszélt m üdénk’: a Déesy

Gyuláét. Jő ur lehet és szeretheti a népét, újságot olvasni, téglát építeni, jó szót és biztatást: mindent adott s az emberek szavaiból egy nemesen gondolkodó emberbarát képe b-jnlakozott ki előttem

*

A falu közepén áll a kis népház. Vasárnap délután van. Ahogy a kocsi megáll, jönnek ki az ünneplés emberek ir.egniutogatják al- ko:ásukat díszleteiket, maguk-készitette padjukat, házukat kívül beiül. A nagyteremben még ott van a papirosszalag a mennyezeten, októberben volt » kuiturház megnyitója, Katóka őrmesternél adták elő, természetesen zsúfolt ház mellett.

— Még Nagymagyarról Is jöttek! — mondják büszkén.

A moll éle szobában gyülekezünk. Meg vannak ezek az emberok szervezve az ő házukban: külön felügyelőije van a lámpának

meg a kályhának is.

— Egy este alatt raktuk fel a cserepeket a házra. Éjfélre kész Is volt! — mondja az egyik.

Amire a másik sarokból:

— Akarat kell hozzá s egyetértés! Megy akkor minden! Még a hetvenéves ember is épített.

Itt is van ez a hetvenéves bácsi. Fel is köszön tjük egymást.

Azt akarják az emberek, hogyha már megvan a ház, legyen hozzá egyesület is. Késszel fogadtak ezek mindenképpen. A SZiMKE tető alá került, az alapszabályokat is régen megbeszélték már, a vezetőség választásával sem kellett sokat bíbelődni: csak éppen a jegyzőkönyvet kelleti megszerkeszteni ezeknek a lelkes embereknek. Mindent megcsináltak ezek előrőe, olyan nagy itt a eziujátszAal és n kultúra iránti kedv!

Éí

Inkább megelőzni

mint gyógyítani. Htílés, spanyol náth*

elhárítható. A rossz .Időjárás ellenére. De meg kell előzni 1 És kellemes módon. Köhögés, rekedtség és hfllés elhárftásár* vegyen „Marsmalátát" az ízletes cukorkát

■) l,M*r*tnalát*“ es«Veredeti csomagoláibtii kapható. Utánzatot ne fogadjon élt

Alakuló ülés után beszélgetni kezdünk. Néhányan elmennek állatot etetni, mások visszajönnek. Szó esik a sok válságról, meg a termésről, vigaszfcalgatijuk egymást, hogy se faluban, se városban, se Amerikában, se Londonban nem jobb a sor, lám a kimáiból Is csak negyven millió pusztult el azon hirtelen iben.

Igaz, hogy ez nem nagy vigasz, de csökkenti a magunk bánatát.

Hát mi hir a faluban? Vannak-e még népszokások?

Nincsenek. A régi táncok, népszokások eloszoltak, elfujta őket a modern szél. Nóták, azok sincsenek helybeliek. Elmondok egy palóc-nótát, tetszik is mindenkinek, de hasonlót ők már nemigen tudnak, minden uj nótát a rádióból tanulnak.

Tiiz év óta néhány száz magyar falu nóta- kincsét a rádió szolgáltatja. Önálló termése nincs többé.

Nagy lakodalmak sincsenek. Kevés a pénz.

— Néha észre se vesszük, hogy ez vagy az megesküdött. Felülnek autóbuszra vagy vonatra, elmennek Pozsonyba esküdni a úgy jönnek haza, hogy már házasok! A nagy lakodalmak ideje lejárt. Akit meghívnak, annak is teher, őszkor meg tavaszkor esküsznek csoportosan, máskor aligha. Idén kevés volt. Nincs kedvük. Vagy talán a pénzük hiányzik?... Csak a szegényebbek tartogatják igy-ugy a régi szokást.

Az egészből az ragadott meg, hogy a módosabbak modern esküvőt tartanak: autóbuszon járnak Pozsonyba esküdni.

Tiz év alatt nagyobbat fordult a magyar falu, mint háború előtt ölvén évvel. A nyolcvanas évek parasztjairól szóló iskolai olvasmányt 1910-ben még nyugodtan olvashattuk. Hol vannak ma ezek a karakterrajzok? Elsöpörte őket a rádió és a traktor! A falunak teljesen uj arca lett p

*

A falu univerzális zsenije. Nagybajusza, jóképű ember. Kisbiró. Amellett postás, havi busz koronáért, éjjeli őr, családoukintí egy kenyérért, biz kiló árpáért, csősz is, hol- dankinti egy kévéért, harangozó, sirásó, minden. A falu lába.

Különben a szegénység itt is erősen hadakozik a megélhetésért. A Páiffy-öirtok felosztásával sok család elvesztette a kenyéréi. Alkalmazásban voltak a birtokon. A földreform elintézési módjára igen panaszkodnak. Egy szerencséjük azonban volt: béreltek 92 szabad holdat s ezt újabban megváltották szabad Tulajdonul. így mindenki hozzájutott egy-két holdhoz. Mivel azonban tagosítás nem volt, mindenkinek több helyen is van birtoka. Egy holdja mindenkinek van. De mi az az egy hold!

Kissé irigykedve beszélnek a szomszéd telepesekről. Uszor mellett még virágkertészetük is van a telepeseknek. Kik lehetnek pontosan, azt kideríteni nem lehetett, de egyik emberem igy szólt:

— Gazdag öreg tanárok is vannak ott. Van annak talán tizennyolcezer korona havi fizetése is!

Az egész falu 300 holdon gazdálkodik. S hamarább megcsinálta a kulturházát, fogékonyabb a művelődés iránt, mint akárhány gazdagabb, terjedelmesebb község.

Megható, hogy ezek a szegény emberek maguk építették fel tavasztól őszig a népházat. Ez mindig a falu irányitó embereitől függ. á ezek az irányítók legtöbbször nem is a legmódosabb gazdák. A szegény ember igy találja meg a maga szórakozását, boldogulását, érvényesülését: irányítja a falu kultúráját, ve- zeti a többieket, akik szépen hallgatnak is rá.

(Nem is olyan messze, Marcelházán azt modta tavaly egy italos gazda: „Minek nekünk a kultúra, meg az észbeli műveltség? Hiszen ölig okosak vagyunk mi ahho, anikül is!“)

*

Este van. A hndiemléket gyufa lángjánál tekintjük meg- Égnek a falu szemei. Kocsink a vakaötétben baktat, eltalál a !ó Úszóiig tévedés nélkül. Csallóközi este. Decembert szél fuj. Kocsisom, a délutáni kocsis bátyja, erősen figyeli a teugelyazöget. Sötét vau. Pozsony fölött világos az ég.