Prágai Magyar Hirlap, 1931. október (10. évfolyam, 223-248 / 2740-2765. szám)
1931-10-04 / 226. (2743.) szám
4 ^RKGM-MAGtARHlRLAP Magyar hangulatok Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR Budapest, október 8. Megsúgok önöknek, szlovenszkói magyaroknak, akik külföldi lapokban sok mindenfélét olvasnak a mi itteni dolgainkról és sok mindenféle suttogó és kiabáló hirt hallanak ismerősöktől és ismeretlenektől, — megsúgok önöknek egy titkot, kérem, ne adják tovább: Magyarországon nem lesz semmiféle fölfordulás. Nem fognak a kommunisták kommunizmust csinálni, nem fognak a legitimisták legitimizmust csinálni, nem fog senki semmiféle puocsot csinálni, —• egyáltalán, 'ha valami szenzációs, vagy ijesztő hirt hallanak Magyarországból, én ezt már eleve, látatlanban megcáfolom. Higyjék el nekem, akinek már elhittek egyet-mást, ezt nem azért mondom, mert a kormány, vagy bárki más fölbérelt volna. Ha a toliam bérért kapható volna, nem lennék olyan szegény ember, amilyen vagyok. Azért nem mondom, mintha valami fanatikus híve volnék bármiféle uralkodó hatalomnak, kormánynak, kurzusnak, vagy tudom is én minek. Politikával nem foglalkozom s-oha, még újságcikkekben sem. a politikával szemben szkeptikus vagyok, politikuséit lelkesedni nem tudok, soha pártnak nem voltam tagja. Nem mondom azért sem, hogy meg akarnám nyugtatni magyar testvéreimet, akik talán aggódnak miattunk, — az a meggyőződésem, hogy legjobb megnyugtatás a valóság őszinte föltárása. De mondom, amit mondok, mert nyitott szemmel járok a világban, figyelem és látom az életet, tapasztaltam ezerszer, hogy bizonyos híreszteléseknek egyedüli alapja "a kívánság, hogy bár megtörténnének, ismerem a mi kis világunk közhangulatát és mint eszmélkedő embernek van némi fogalmam arról, hogy milyen előzményekből lesznek a nagy fölfordulások. És bár csodálkozom rajta, de megszoktam, hogy a legostobább és legalaptálán abb állítások a világsajtóban Magyarországról szoktak megjelenni. Hogy miért? Alighanem azért, mert mindig vannak, akiknek nincs kedvére az, hogy vagyunk. Egy nemzetközi pletyka központjában élünk * némi vigasztalásunkra szolgálhat, hogy csak szép asszonyokról szokás pletykázni, csúnyákról soha. Adok önöknek egy helyzetképet, minden politika és minden rossz szándék nélkül, az itteni közhangulatról. Kérem, ez a közhangulat nagyon rossz. Mindenki panaszkodik. Mindenkinek ro'sszul megy a dolga. Gazda, kereskedő, iparos, tisztviselő, kivétel nélkül mind panaszkodik. A jövedelem megcsappant, uj nagy adók hüvelykszoritói jöttek mozgásba, a közfizetéseket redukálták, a redukciót megérzi a kereskedő és az iparos, meTt az ő áruján spórolják le a hiányt. A panaszok nagyon is indokoltak. Biztosi thatom önöket, hogy panaszkodunk, amint tetten összeülünk, otthon, az autóbuszon, a villamoson, a kávéházban. Semmivel sem panaszkodunk kevésbé, mint a németek, vagy az osztrákok, vagy a csehszlovákiaiak, vagy akár az angolok. Benne vagyunk egy hatalmas európai panaszkodási hullámban. Régi tréfás szólás szerint a magyarnak mindig megmaradt egy joga: a ius murmurandi, — a pa- naszkodás joga. Hát ezzel élünk is. Gyönyörűen tudunk panaszkodni. Művészi tökélyre vittük. Indokolt volna most egy panaszkodási olimpiászt rendezni, — biztosan jó helyezést kapnánk benne. De tudjuk azt, hogy hasonló panaszkodásra van oka még az amerikaiaknak is, akikre megszoktunk úgy nézni, mint a szegény rokon a gazdag rokonra. Tudjuk, hogy egy pusztító járványba kerültünk, amely ellen tehetetlenek vagyunk. Tudjuk, hogy az idők válsága miatt még a boldog és eddig megki* mólt franciák is meg vannak ijedve, mert honnan lenne az az egyszerre viharosan kitört francia—német barátkozá®, ha franciák, akiknél nincsenek érdekeikre kényesebb emberek a világon, nem ijedtek volna meg attól, hogy a 'járvány betörhet az ő fantasztikus lövészárkok- kal védett határaikon is? És még valamit tudunk: az egész fehér emberiségre rátört járvány alól mi magunk nem tudjuk kivonni magunkat, nem lehetünk immunis sziget, akármit csinálunk is. Éppen most van az az idő, mikor nem lehetne semmi okos célt elérni semmiféle fölfordulással. Lehet, hogy vannak nálunk is — hol nincsenek? —, akik szeretnének fölfordulást csinálni: De kik azok? Néhány fanatikus álmodozó, orosz áfiumtól kábult nyugtalanok, akikre amint megmoccannak, már rá is tette a kezét a rendőrség. Ahhoz, hogy forradalmi mozgalom keletkezzék, kell egy társadalmi osztály, vagy legalább réteg, amely akarja a forradalmat. Ilyen pedig nincs. A szociáldemokrata munkások öTÜlnek, ha van munkájuk és veszteg maradnak. A munkanélküliek fájdalmasan nagy számmal vannak, de mi ez a németországiakhoz képest! Arra még nincsenek elég sokan, hogy forradalmat kezdhessenek. Még nagyobb uccai zavargást se tudnak csinálni. Kommunisták vannak, titokban, nálunk is, de olyan kevesen, hogy alig jelentenek erőt. A tisztviselők? Rezignációval törődnek bele sorsukba. Ausztriában a fizetésredukció komoly politikai komplikációkat okoz. Nálunk legföljebb, ha panszkodás van, mozgalom semmi. A mi tisztviselőink érzik, hogy eltartásuk mekkora teher a társadalomra és hogy minden forradalmi változás csak kárukra lehet, mert olyan elemeket vethet fölszinre, amelyek eo ipso fciieztviselő- ellenősek. A paraszt sehol, soha riern csinál forradalmat a régi jobbágylázadások óta. Elszórva A] 1>■ ha akarna se tudna forradalmat csinálni, mert nincs módja szervezkedni. A mai paraszt ezeufölül tudja, hogy a búza és a bor ára semmiféle forradalomtól nem lesz magasabb. Zúgolódik, elégedetlenkedik és kínlódik tovább. Különben is, ki látott tisztviselőt, kereskedőt, orvost, ügyvédet, aki bombával, vagy puskával kimegy az uccára forradalmat csinálni? Hát a legitimisták? Hát egy király-puccs? Ugyan kérem, egy olyan társaság, amelynek Apponyi Albert gróf és Zichy János gróf állnak az élén és amely már egyszer jól megütötte a bokáját, mikor néhány türelmetlen és hibás judiciumu tagja pucosot csinált! Én azt hiszem, nincs Középeurópában ország, ahol egy forradalmi megmozdulás kevésbé volna imminens, mint Magyarországon. Politizáltam én most? — kérdem magamtól ijedten. Megnyugszom abban, hogy ez nem politika, hanem egy józanitéletü ember eszmélke- désének eredménye. Ha netalán vannak, akik — tapasztalatok alapján — kételkednek a hiAlapitva 1835. T«Wfoa SS* „a* F dlszmü A üveg, porcellán > nagykereskedése. • KOSICE, Fő-utca 19. Nagy választék. Jutányos árak. vatalos cáfolatok valóságában, bízvást hihetnek egy politikamentes, józanitéletü iróember szavának, aki körülnézett, környezetében, ismeri a közhangulatot, maga is szenved a szenvedők közt és minden érdek nélkül, becsületesen közli gondolatait. MÉCS LÁSZLÓ: AZ UTOLSÓ KÖLTŐ Haldoklik a régi romantika bája: a lég telidestele gépmadarakkal s ha sztrájkol a Nap: villany-sugarakkal melegül meg a föld szive kábelen át. Madarak rajaiként zene száll a parasztok kunyhóiba is, ha a rádió hirt ád! Zárdába vonulnak a régi pacsirták: szállá tani házihoz nem tudva a dalt! Uj kémia, uj gőg: rezedákon a parfüm, tehenek tőgyén mosolyog ma a mii-tej s a földheli rém-teli kémia-műhely kezd kopni csodált szabadalmaival. Más vegytani műhely Preud görebein már vegyelemzi a lelkek rejtvény-szerű titkát — s a testi kalitkán, ha rácsai ritkák, átlátszik egy-egy pici lelki pehely. A modern dalu báfdok ngy élnek az aszfalt- kultúra felett a lázakat mérvén vulkáni Miértek vegy-mühélyi kérgén, « mint műszeres őr a Vezúv tetején. Szivük is vegy-anyag gramofon-lemezeikhez! Polgár s proletár-gramofon nyikorogja a gyári muzsikát: hogy a lét csupa gép s csupa lári4ár az isteni ős-motor, ősi Titok! Eltűnt az Aranykor, de őrzi a lelkem, mint hajdanád ők primitív hegedösi. Köldök-zsinorú gyökerem köt az ősi Titokhoz: a bőr még borzongani tud! Tisztem: kidalolni rögből a pacsirtát, hájból a szivárványt, hernyéhul a lepkét, bányábul a márványt, márványbul az eszmét, emberből a szentet, a hőst, az anyát! Tisztem: suta gyárba csempészni pacsirtát, amyatej-benzint bomlott motorokba, betonokba gyökér-fúrót s a borokba mii mámorokat megölő izeket. Kegy elem-szagú, lét-szagu lantom: a lelkem! Gúnyolj gramofon, vigyorogj jazz-band s te üvöltő sziréna! Utolsó, friss, vérbeli költő szemedbe kacagja mi vagy: buta gép!! LEGENDA A SZÍNÉSZRŐL Hegedűs Gyula sírjára Ma: KARINTHY FRIGYES A drámairó, akinek parádés színésze volt, irja egy szép novellájában, bármily váratlanul ér — ha ki a hídról esik alá, mérleget csinál életéből * beletörődik % rendbevalónak tudja halálát mire a vízhez ér. Hegedűs Gyulát se lázitotta fel s nem döbbentette meg utolsó napján, a véletlennek látszó vég: úgy beszélt róla hozzátartozóinak, mint akinek cseppet sincs ellenére ez a megoldás. Váratlanul jött, de nem találta készületlenül. Mint akit szerelmes asszonya hagy el, akit már nem szeretett, nem óhajtotta többé, hogy hü maradjon. % Nem, valóban — már nem szerette az életet. Ugv érezte, megváltozik körötte minden, elfordul alóla a kerék » mint egy külön világ, egy párisi dóm Foucault-ingája, ő megmarad a síkban, nem tudja s nem akarja eltorzítani lengéséinek pompás ivét, még egy egész bolygó forgásának kedvéért sem. Az ur a pokolban is ur s ez nem jelenti a pokol törvényeinek elismerését — még akkor sem, ha csak számára pokol az, amit uj és lelkes ördögök mennyországnak imádnák. * Már nem szerette ezt a világot. A tiszta, minden romantikánál nemesebb természet- hűség uccai nullájában, Testetlen arcával kopogtatott egykor a „háromfalu szoba** ajtaján, amelynek negyedik, eleven falát, a közönséget, ő volt hivatva uj* színre festeni. Hozta a színészetnek eddig legáhitatosabb, legmüvé- szibb „irányét“ — a puritán emberiességet, azt a „modort**, mely a negyedik falat nem- létezőnek tekinti s ugv végzi dolgát, mintha nézője csak Isten és a tulajdon művészi lelki* Ismerete volna. Ez a lelkiismeret a tökéletes életábrázolást a színészet számára éppen oly komolyan fogja fel, mint a legmagasabbrendü képzőművészet: egyenértékű, az élet valóságát minden részletében hűségesen idéző, ihletett mását adni a hús és vér emberi figurának: azzal a különbséggel, hogy ami ott festék és ecset és agyag, itt eleven test és lélek — a színész valóságos vérét és hangját és mozdulatait használja fel arcfestéknek és hasbeszédnek és drótnak a szerepnek drótbabája. Hegedűs Gyula szerepei megannyi kép és szobor, a reneszánsz értelemben vett naturalizmus legjobb iskolájából. Beszélő képek és szobrok, amik most elhallgattak és megmerevedtek emlékezetünkbenElhallgatták és megmerevedtek... legalább így érezzük mi, félig kortársai, akik még ott állunk féllábbal, a színpad most letűnő ötezeréves korszakában, féllábbal pedig egy uj, ötezeréves kor küszöbén. Az uj kor esztétikusa számára már rossz a hasonlat. Az emlókkép az ő szemében már nem dermedt és néma rajz — kívülről, a technikával rekonstruált lelkimüködés példájából tanulta meg (minthogy a szem szerkezetét a fotografálógéppel példázzák az iskolában és nem megfordítva), hogy emlékképeink éppoly mozgalmasak és hangosak, mint a valóság volt, amit felidéznek. Hegedűs Gyula idegeiben ez a változás egész biztosan nem folyt még le. Szívvel és lélekkel, kedéllyel és érzéssel egész biztosan a színészet klasszikus felfogásához vonzódott, mely inkább lemond a halhatatlanságról, semhogy „technikai eszközöket**, lelketlen gépeket vegyen igénybe, megfeledkezvén róla, hogy festék és vászon és agyag, a képzőművészet halhatatlanságát biztositó kellékek végeredményben szintén csak technikumok. A hitnek, hogy a színész testével és leikével a szerep szolgája, nem vonta le végső konzekvenciáját: hogy tehát e múlandó testet, a szerep anyagát, kell valahogy tartósabb formába rögzíteni, ha azt akarjuk, hogy a szerepbe lehelt lélek túlélje alkotóját, mint ahogy a betükberögzitetl gondolat vászonra- rögzített szin, kőberögzitett szobor t-uléli a költői és festőt és képírót. Egészen biztos, hogy szent és vallásos elfogultságában a hangos filmet, első rúnáit és betűit az általa megindult uj kulturkorszak- nak, mely először tette lehetővé, hogy a színészi alkotás megmaradjon, odasorozta a fu- turizmus és expresszionizmus müvészetrom- boló bolondgombái közé •— lenézte és ártalmasnak tartotta, mint valamit, ami népekkel akarja pótolni a dobogó szivei és lélegző tüdőt. Mindegy — Börne szerint egy nagy szellem tévedései értékesebbek, mint egy kis szellem igazságai. Talán jobb is igy. Szókratész, akinek bölcsességéből sok volt belőle, szintén nem használta fel az akkoriban divatba jött könyvirást — eszméi másokon keresztül, mégis érvényesültek, ha személyéből nem is maradt meg több egy legendánál. S ha kétféle dolog is egy legenda és egy tény halhatatlansága, — a most eltávozott gőgös szellemnek meglehet az az elégtétele, hogy a nagy színészek ritka fajtájából talán ő volt az utolsó, akinél ez a kétféle nagyság nem folyhatott már össze: a hangos film leendő, halhatatlan hősei elviszik, játékukban, az ő úttörő művészetének a színjátszásra gyakorolt hatását az utókor szemei elé — de ezenkívül s ezen túl is, megmarad varázsos és rejtelmes legendának és hagyománynak, egy kivételes művész emléke, akinek arcát csak a kortársak látták, hangját csak a kortársak hallották s csak ők tanúskodnak mellette, ki volt: Anonymus, akinek mozdulatlan arca előtt immár legördült a függöny: n miire lemét szétmegy, csak egy márványcsuklya látható a helvén. W Mindenki nyer, ha karácsonyig minden keresztrejtvényünket megfejti! Figyelje keresztrejtvény-rovatunk vasárnapi üzenetét! ____1SM október 4, T^sáwwp.
