Prágai Magyar Hirlap, 1931. szeptember (10. évfolyam, 198-222 / 2715-2739. szám)
1931-09-20 / 215. (2732.) szám
1931 szeptember 20, vasárnap. ———im—a CSODA TÖRTÉNT Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR Az a gyerektestiü, osiunya kis emberke, aki most ott ül a londoni kerékasztal körül, egy szál kurta nadrágban, egy szál lepedőbe takarva, mégis úgy tárgyal a brit birodalom hatalmasaival, mint egyenrangú ellenfél, ma a világ legkülönösebb jelensége. Akárhogy gondolkozik róla, tanításáról, cselekvéséiről az emiber, akármilyen szánalmas vagy kómikus hatást tesz az európai emberek európai fantáziájára, nem lehet szabadulni attól a gondolattól, hogy aki a hatalom minden külső attribútuma nélkül ekkora hatalmait tud gyakorolni, aki rákényszeritette a világtörténet eddig ismert legnagyobb hatalmát, hogy akármi fogcsikorgatva is, de tárgyaljon vele, meghallgassa szavát, legalább egy bizonyos nagy mértékig teljesítse a követeléseit, — az rendkívüli ember kell hogy legyen, korunk nagy hőseinek egyike, ha nem a legnagyobb. Én nem tehetek róla, mindig csak az jut az eszembe, hogy ebben a furcsa figurában szimbolikusan megmutatkozik az anyag mai világában egyedül s annál nagyobb hatással — a szellem, az eszme ereje az anyag fölött. !EJgy ember, akinek nincs bonyolult, nagy 'tanulmányt kívánó filozófiája, vagy ha van, eltitkolja. Nincs .speciális szaktudománya, vagy ha van, nem használja fel. A legegyszerűbb dolgokat mondja a legegyszerűbb szavakkal, olyan bölcsességeket, amiket nálunk minden gyerek tud. Olyanokat, hogy (például: a szabadság minden nép boldogulá- ísának alapfeltételei. De ezek a primitiv közhelyek úgy hangzanak az ő szájából, mintha ő mondta volna ki először a világon. India messze van, sohase jártam benne s bár ifjúkoromban mindig vágytam oda, most már bizonyos, hogy sohase fogom látni. Amit Gandhiról tudok, azt csak nyomtatott betűkből tudom. És mégis némely szava úgy hat rám, hogy megdöbbenek tőle, mintha valami rejtett mélységet kavarna fel bennem. Érzem ennek az embernek a roppant szug- gészciójját. Lehetetlen nem látni, hogy ez a csúnya kis ember hiszi, amit mond és tesz, abszolút hittel hiszi. De még emuéi is több: levonja hitének minden konzekvenciáját. Élete minden jelenségében azonos marad a hitével. Ez, kérem, óriási dolog ebben a mi európai kultúránkban, amelynek az a legnagyobb hibája, hogy az ember nem vonja le benne annak konzekvenciáit, amit hitének vall. Az államférfi, aki szivére tett kézzel esküszik a békére s közben hadsereget fegyverez fel a háborúra, a nagy ur, aki szegénységet és önmegtartóztatást prédikál, a péuzíejede- lem, aki kincsekkel rakott palotájában a takarékosságot hirdeti, épp úgy ellenkezőjét csinálja nyilvánosan vallott erkölcsének, mint a kis polgár, aki kéjjel tekeri ki kom kurrensének a nyakát, ha alkalma van rá. A mi civilizációnk azon épült fel, hogy van egy vallott erkölcsünk lel ki ismeretünk megnyugtatására é|S van egy gyakorolt erkölcsünk, érdekeink védelmére. A kettő között pedig tátongó hézag. Gandhi azzal fenyegeti ezt a mi civilizációnkat, halálos fenyegetéssel, hogy megszünteti .ezt a hézagot s a vallott erkölcsöt azonosítja a gyakorlott erkölcsösei. A konzekvenciáiknak ez a végső levonása példátlan ejset a világtörténetben Jézus óta. Nem az itt a lényeg, hogy Gandhi a szegénység szószólójaképp lép fel és csakugyan szegény, hogy keosketejen él, nyomorúságos odúban lakik, hogy az aszkézistól a teste már csak csont és bőr és így tovább. Ezelk csak külső dolgok. A fontos az, hogy még leghevesebb ellenségei, a nagyszámú pamflet-írók sem tudtak ráfogni semmi olyat, amivel rácáfolt volna hirdetett hitére. Legegyszerűbb, mindennapi cselekvései is pontosan összeillenek hitével és tanításával. Engem megrendít az, hogy ez az ember nem félti az életét. Neim tulajdonit neki értéket. Mikor Londonban arra figyelmeztették, nem fél-e, hogy merényletet követhetnek el ellene azt mondta: kinek kell az én életem? Ha kell valakinek, tessék, sziveden odaadom. El akar menni a manchesteri szölvő- munkások közé, akiket az ő indiai akciója tett munkanélkülivé s akik ezért érthető, ha gyűlölik. Még akarja magyarázni nékik, hogy Indiai embertestvéreik még sóikkal rosszabb sorsban élnek, mint ők. Nem hallat lám naivitás ez? Nem kell hozzá hallatlan hit afjban, hogy Igaza van? Mintha sejtelme -ern volna a veszedelmekről, akár a gyereknek. Szinte azt kél! hinni, hogy ez az ember már riiorri is test, hanem csupa lélek, maga egy eszme. Teste csak lehetőség arra, hogy az eszme megszólaljon. Csak annyi kell neki belőle, amennyi eszközül elég a lélek számlám. Irtózatos hatalmat jelent ez a hit egy olyan világban, amelynek nincs hite. Ez a hit olyan erős, hogy át tudott áradni egy tö'bbszázmilliós nép fiaiba é|S egy nagy nemzetet mozgató erővé tudott válni. Ez a hit olyan erős, hogy vele az egy szál úszónadrág győzni tudott a diplomaták aranyos frakkja, a katonák egyenruhája, a hadihajók vaspáncélja felett. Sebezhetetlenné teszi Gandhit, mert hogy lehetne megsebezni azt a testet, amely már csak lélek? Az angolokban van annyi okosság, hogy tudják: önmagukat sebeznék meg, ha Gandhit megsebeznék. Mit érne testének eltávolítása a világból? Ereje, az eszme megmaradna, sőt megsokszorozódna. Hitének, eszméjének hatalmát le tudjuk egész pontosan mérni, hogy most Londonban van. Egész London, egész Nagy-BritanAlapitva 1833. Telefon 33. \J S £ > dlszmü ^ A üveg, porcellán nagykereskedése. • K O SI C E, Fő - utca 19. Nagy választék. Jutányos árak. nia tudja, hogy azoknak a pénzügyi és gazdasági bajoknak, melyektől nyög minden angol ember, főoka Gandhi. Egész Nagy- Britannia fél Gandhitól, az úszón ad rágós, pápaszemes, koldusforma emberkétől, aki ázsiai kuipoTodással ül a világhatalom gyakorlói között és szelíd szavakkal mondja azt, amit gondol. A „gőgös Alibi on“, ahogy a romantika korában nevezték, úgy néz erre a koldus-prófétára, mint olyasvalakire, akitől függ a világbirodalom megmaradása vagy felbomlása. Ha ezt egy konkrét képben álli- tom magam elé, azt kell hinnem, hogy csoda történi MÉCS LÁSZLÓ: A K0NNYEK BALLADÁJA Esik eső csöndesen, nagy csöppekben, csöndesen, bűnből egyszer könny leszen, bűnből bú, majd könny leszen. A könnyeket keresem, könny-lesem megkeresem: bokrom, fán, meg ereszem, orcán, pilila-ereszen. Kökéuybokor proletár, porots, tüskés proletár: könnyez, de jót sose vár, simogatást sose vár. Más a tölgynek levele, más a lombja, levele: más könnyet ejt lefele, dús könnyeit ejt lefele. Az elegáns fenyvesen, mágnás-magas fenyvesen: a könny pereg enyvesen, illatosam, enyvesen. Rózsáik arca porceillán, piros, fehér porcellán: lányok Isten-porcellán, vagy Lueifer-potrcellán. Máskép sir a rózsa, lány, piros, fehér, rózsa, lány, szűzen, Isten oldalán s törten Sátán oldalán. Esik eső csöndesen, nagy csöppekben, csöndesen, bűnből bú, majd könny leszen. bűnből, kínból könny leszen. Minden könnycsepp összeér, egyszer titkon összeér: sóhaj-sajkát hajt a szél, könny-folyókon égi szél. Sóhaj-sajkán Péterek, Magdolnák és Péterek. Vitorlájuk mért remeg? Piros szivük vért remeg. Hajótörött, vergődő, sóhaj-sajkán vergődő vár, jöjjön a Kikötő. Az Isten a Kikötő. Ha a bánat szele fúj. a Szentlélek szele fúj. mind en léitek 1 ebe t *ií i lehet szent és lehet v] Esik eső csöndesem, nagy csöppekben, csöndesen, bűnből, kimiból könny leszen. Könnyből szivárvány leszen. Fekete-fehér — igen-nem i „Uj tárgyilagosság" Irta: KARINTHY FRIGYES 1931, szeptember 19. H. E. asszonynak. Hová megyünk estére, gyerekek? Vau valami jó film? Á, csupa vacak — bár azt a majom- dolgot, az Urániában meg lehetne nézni... Vagy menjünk fel Sándorékihoz? Az a kérdés, ki van ott, — a Gézáéit? Akkor lehet, viszont Olgáék nem jöhetnek, mert a két asszony összeveszett... Vagy maradjunk itthon, — nem, a rádió elromlott, rádiózni se lőhet — tehát? Kávéház? ide szemben? Rémes muzsika — na és Jenő nem jön, akkor nem lehet bridgezni. Oda se érdemes ... © És ha szórakozottságból, puszta megszokásból és azt is csak azért, mert már elmúltál negyvenéves, egy régi világ emlékei kisértenek benned — ha úgy történetesen közbeszólsz, hogy azért egy kicsit, ha Jenő nem is jöhet s így nem lehet bridgezni — a derék polgár, korunk gyermeke, csodálkozva néz rád és azt kérdi: jó, de hát akkor micsinálunk? Hogy micsinálunk, furcsa! Hát összeülünk és beszélgetünk, nem? Beszélgetni! Ugyan kérem, ki beszélget ma már, csak úgy. Most mondja, mi értelme van annak, beszélgetni, az ember fáradtan jön a lótás-íu fástól, szórakozni akar, nem az agyát erőltetni - mért tartok én, a keserves pénzemből, képvi ilőházat, beszélgessenek ott, én csinálni szereli v alamit, vagy nézni, vagy résztvenni — az re < u volt, uram, a duma, a Nagy Duma, mikor még — kávéházból kormányozták a. világot — és akkor is inkább csak Pesten volt, ez a magyar specialitás, ülni és adni a dumabankofc. Keleti dolog ez, uram, eredete csiibuk és keresztberakott lábak a szőnyegen — nyugaton régen nem ismerik, nincs is szó a nyugati nyelvekben, ebben a különleges magyar értelemben, gyakoritó formában, hogy aszomgya beszél-“get“-ni, vagy csak afféle lenézett asszonyoknak való használatban „plaudern", meg ,,s’ amuser“ meg „chatter". A komoly német legfeljebb beszél, sőt tárgyal, mindig valamiről, előre megadott programmal — a francia szórakozást, csinál belőle, viccel és enyeleg. Angoláknál, már a jobbfajta, társadalomalkotó angolnál, merőben ismeretlen fogalom az öncélú, igazában tehát céltalan beszélgetés — ha két angol összekerül, akkor fogadnak, ha három, akkor üzletet kötnek, ha pedig négyen vannak, leülnek bridgezni; ez a játék az, aminek folyamán, a vezényszavakon kívül nemcsak nem kell, de nem is szabad beszélni. 0 És egyáltalán! Egy boldog és ostoba kor csőké vénye ez az egész rögeszme, hogy két ember, ha összekerül, találkozik, vagy akár megismerkedik s aztán bizonyos ideig kénytelen egy helyen tartózkodni: hogy ilyenkor okvetlenül „beszélgetni" kell. mondani valamit, úgy tenni, mintha érdekelné a másik véleménye. Egész külön művészet alakult ki valamikor ennek a fölösleges műfajnak a kényszeréből. És voltak híres emberek, akiket ez a művészet különböztetett meg — „nagyszerű kozőr“, mondtuk elismeréssel, ha valaki tökélyre vitte e merőben haszontalan ügyeskedésben. © Egy kicsit persze hiányzik azért. Az ember egyre gyakrabban érzi, hogy átmeneti időket élünk: még nem merjük nyíltan bevallani egymásnak, hogy semmi kedvünk cél és eredmény reménye nélkül „társalogni" olyankor, mikor a partnerből pozitív haszon nem néz ki, de már egyre kényelmetlenebbül feszengünk a kellő gyakorlat hiányától. Ott még nem tartunk, hogy omnibuszon, előszobában, váróteremben, ahol nincs alkalom egyszerűen elköszönni, nyíltan megmondjuk kedves és tisztelt ismerősünknek, aki odaül mellénk; drága barátom, bár, mint látod, nem olvasok és nem vagyok testileg elfoglalva, a dolog úgy áll, hogy éppen gondolkozom egy engem érdeklő ügyről és ezt a gondolatsort iiem akarom most félbeszakítani — vagy nem is gondolkozom, csak nézelődöm és pihentetem az agyamat: éppen azért és mindkét esetben s különösen utóbbi esetben semmi kedvem veled beszélgetni, hülye kérdéseidre válaszolni egy félszeg viccel, vagy még hülyébbet kitalálni a kedvedért, tehát légy szives, hallgass és hagyj békén — mondom, itt még nem tartunk, viszont ahhoz sincs már kedvünk és tehetségünk, hogy mulatságos és művészi módon „rejtsük el gondolatainkat" a kitűnő Talleyrand reoeptje szerint, aki korának boldog naivitásában nem is álmodhatta, hogy a gondolat elrejtése egyszerűen úgy is megtörténhetik, ha az ember nem szól egy szót se. A kétféle tűrhető együttlét helyett keletkezik tehát egy suta, bosszantó, megalázó, emberhez méltatlan marháskodás, „párbeszéd", amit ha valaki gyorsírással feljegyezne, mindkét fél halálra szégyelné magát, akármilyen kiváló elmék máskülönben — értelmetlen konvenciók, senkit nem érdeklő, uraságoktól elhordott és levetett gondolatrongyok generálszósszal leöntött közös iszapfürdője, amiből, ha szerencsésen kimásztál egy „na, szervusz, én leszállók", vagy „na, én nem várok tovább" árán, még percekig tisztogatni és rázni kell a lelked, mint kutya a bundáját, mielőtt egy rendes, értelmes gondolat eszedbe jut, vagy keservesen megtalálod a félbeszakított gondolatlánc fonalát. © ó, igen, hát hogyne, nagyon jól tudom, lehetne másképpen is ... Lehetne úgy is, ahogy tizenhat- éves lelkünk szomjas mámorában hittük, elragadtatva a felfedezéstől, hogy a világ embertárssal van teli... csupa hozzám hasonló, végtelen világegyetem szaladgál körülöttem az uc- cán... minő kimeríthetetlen forrása uj és csodás nagyszerűségeknek, ha két ilyen világegyetem megnyílik egymás előtt! Vagy lehetne úgy is, áhogy később reméltük, remegő vágyban, a tó partján, szerelmünk remegő kezét szorongatva, elbódulva mindden csodánál különb csodájától a jelen pillanatnak, melyet először ért meg a vén világ, hogy most, a. pillanat küszöbén, az isteni általunk istenülő jövendő szakadéka előtt szikra pattan majd egyikünkből a másik felé, felgyújtani s képünkre újrateremteni a világot, meglelvén a Szó bűvös talizmánját, szc/ámot. a varázsigét! Na igen, hogyne. Lehetne igy is. Lehetne talán, ha közben, mig a másik beszél és mond valamit, megjátszva, mintha nagyon érdekéké, amit majd felelni fogsz — ha már köziben s még azután is, mikor már felelsz rá, nem kattogna és berregne és csöngetne szavakat kereső gondolataid mögött egy nem hallható, mégis az egész jelenleg létező eleven földgolyót többszörösen áthálózó rádiófelvevő- és leadóké- eziilék és rádiógramofón, amit nem illik észrevenni, pedig mindönkiben éppen úgy csenget és berreg és kattog, mint benned. Ez a gramofón egyre 4
