Prágai Magyar Hirlap, 1931. szeptember (10. évfolyam, 198-222 / 2715-2739. szám)
1931-09-13 / 209. (2726.) szám
193lsz6ptembeT 13, vasárnap. 'PKKGAI-^A.'atAB.-HlRLAP A középeurópai szovjet kémkedés sötét és véres fejezetei tárultak elő egy bukaresti kémkedési aktáiból A soknevii szovjetként tragédiája — Megszökött a román sóbányákból, hogy azután áldozatául essen a szov'e! vérbiráshodúsának — Mega dá- dott a titokzatos Beppo működésének rejtélye Bukarest, szeptember 12. A bukaresti Malmai- eon-kaszárnya elfő emeleti termében, abol a legfelsőbb katonai bíróság tartja üléseit, tegnap délelőtt megint feltárultak a legnagyobb romániai szovjet-kémkedés misztikus aktái, melyeket három ordonánc hordott fel az elnöki emelvényre. Valóságos iratrengeteg borította el a hadbíróság asztalát, könyvtárra való anyag halmozódott fel a birák előtt. A nagyszámú összegyűlt közönség azonban csalódottan távozott el a tárgyalási teremből, mert a főtárgyalást újabb két héttel elhalasztották perbeli formaságok miatt Nem lesz azonban érdektelen bepillantani az aktákba, különösen azokba a feljegyzésekbe, amelyek a szovjet kémhálózatának egyik láncszemére, a titokzatos Beppóra vonatkoznak. Egy esztendővel ezelőtt a román sziguranca leleplezte a szovjet legnagyobb európai kémszervezetének tagjait, de a Nr. 10 rejtélyét nem tudták megfejteni. Egészen bizonyosan még ma sem tudja senki sem, hogy a titokzatos álnév mögött meghúzódott kémfőnök ki'Volt a valóságban. Egy év leforgása alatt rengeteg embert tartóztatott le a sziguranca, azonban a titokzatos Nr. 15 kilétét még sem sikerült felderíteni. Ezén a problémán kívül volt még egy nehéz dió a román állambiztonsági hivatal kómelháritó osztálya számára. A titokzatos Beppo Amikor az első hivatalos jelentések megjelentek a leleplezett szervezet működéséről, majdnem minden kommünikében szerepelt egy Beppo nevű tagja az organizációnak. A Beppo nevet Salamon Pál, a romániai szov- jetkém-organizáció főnöke adta annak az ismeretlen olasz álnév alá meghúzódó spionnak, aki a legveszélyeztettebb tartományokban, Bukovinában és Besszarábiában dolgozó kémszervezet főnöke volt. A nyilvánosságra került adatok szerint ez a Beppo egyike volt az organizáció legügyesebb embereinek. Alig volt olyan titkos vegytintával írott levél, amelyben ne fordult volna elő a Beppo név. Beppo ténylegesen a jobbkeze volt Salamon Pálnak és nem volt olyan sikeres munkája az organizációnak, melyben a második főszerepet ne Beppo vindikálhatta volna magának ,.. A nagy nyilvánosság egyelőre kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a kémorganizáció másodfőnökét Bepponak hívják. De hogy ki volt ez az ember? Mi vólt a valódi neve? Arról senkinek sejtelme sem volt, amig a hadbirósági tárgyaláson az elnöklő tábornok be nem jelentette, hogy arra ösztönözte, hogy arról a sok szebbnél-ezebb ruháról beszéljen, amelyeket hajdan Parisból hozatott... Már hogyne!... hisz mennyivel kedvesebb volt ezekre visszaemlékezni, mint azokra az otthon „összepuffolt" „célszerű" rútságokra, amikért sokszor hónapokig küzdött, hi- zelgett, érvelt, mig végre fukar férjétől kicsikarhatta az érte járó kis összegeket.-. Csak az volt a különös, hogy mindezidelg soha sem jutott eszébe — múltjába lopni a szerelmet.. — Nemde, érthetetlen? Az imént azt mondtam, hogy élete miként a vasúti bevágásban döcögő vicinális, úgy haladt volt évekig — a mindennapi kenyeret biztosító — de unalmas, de sivár, lapos és érdektelen sínpáron. Tegyük hozzá azt, hogy az ő lelke volt annak a döcögő vicinálisnak az egyetlen utasa... Ám az ő lelke — akkor még — ki se nézett az ablakon. Csak azután, hosszu-hosszu évek elmúlta után, tegnap!... most!... jutott eszébe, hogy vájjon mit is mulasztott, vájjon mi szép volt, — mi szép is lehetett az utmentén, a bevágáson túl, — jobbra, balra?... Csak most kérdezgette ezt magától és az élettől, most, amikor az élet többé már nem volt hajlandó — egyes dolgokról — feleletet adni. De mégis, mint ahogy megesik, hogy északi ablak is felragyog néha, — mert a napnak visszfénye éri — a szomszédház ablakáról, — igy a Merendyné gondolatvilágába i»? bekandikált végre, még pedig csodás világosságot,- fényességet árasztva ottan — a leánya nagy szerelme. Mert a szép kis Bözsi szerelmes lett nagyon egy kedves, jó fiúba, aki őt tiszta szívből vi- szon tszerette. Eddig tehát rendben lett volna minden, ha az a kedves, jó fiú egyúttal nem lett volna gróf Eleméry Lénárd egyetlen fia és a csonkavári óriáerrémtü hitbizomány várományosa. Ám ez nehéz akadályokat gördített — napról napra újakat boldogságuk útjára. Nem csoda tehát. a Beppo álnév alatt meghúzódott kémfőnöknek sikerült az utolsó pillanatban megszöknie az országból ég igy a hadbíróság csupán „in contumaciam" hozhatja meg az Ítéletét. Az itéletkihirdetés alkalmával azután nyilvánosságra került a Beppo álnév alatt meghúzódott kémfőnök valódi neve is: Manhoffer Hugónak hívták. „In contumaciam“ A sziguranca. hosszú hónapokon keresztül szántszándékkal nem akarta nyilvánosságra hozni a Manhoffer Hugó nevét. Félévvel a többi kémek letartóztatása’ után is azt hitték a sziguranca vezetői, hogy talán sikerül visszacsalogatni az országba, a kellő időben megugrott másodfőnököt. De Beppo, illetve Manhoffer Hugó, akinek a legutolsó pillanatban sikerült megugrani a sziguranca ágensek karmai közül, elhelyezkedett Bécsben és eszeágában sem volt odakerülni Salamon Pál mellé a durva lécekből összeácsolt vádlottak padjára. A sziguranca vezetői többhónapi reménytelen várakozás után kénytelenek voltak belenyugodni abba, hogy Beppo, alias Manhoffer Hugó, kiszabadult az egérfogóból. Amikor sor került a hadbirósági tárgyalásra, az ügyész súlyos büntetést kért a szökésben lévő Beppo, illetve Manhoffer Hugó fejére is. A hadbíróság a kellő időben megugrott másod- főnököt ugyanolyan szigorú Ítélettel sújtotta, mint magát az organizáció főnökét: 15 évi kényszermunkára szólott az Ítélet, amit — mivel a vádlott távol volt, — in contu- maciám mondott ki a hadbíróság. A becsi gyHhosság És ezzel már le Ls zárulhatott volna a Beppo--Manhoffer Hugó regénye, ha egy bécsi sötét, külvárosi nyomor lakásban elhangzott reyolverüövés újra nem Tánc igáit a volna elő a feledés homályából a Manhoffer és a Beppo neveket. Pár héttel ezelőtt, Bécs egyik külvárosában megdöbbentő gyilkosság tör lent. Az osztrák fővárosban naponta tömegestől előforduló bűntények közül ez a gyilkosság azért emelkedett ki, mivel a helyszínen letartóztatott merénylő cinikus hidegvérrel várta, hogy az acéllkarperec összecsukódjék a csuklói felett és aztán szemrebbenés nélkül mondta a bécsi detektiivnek: — Igenis megöltem ezt az ember, mert áruló volt... Nyugodtan tűrte, hogy átk isérjék az ügyészségre és egyetlen szóval sem tiltakozott, amikor az osztrák bőr tön törvényeik sze—jmjmmpw—^mm—— ha Camilla bárónő összeszoruló ezivvel figyelte meg, hogyan halványodik, mennyit sir és szenved az ő hőn szeretett leánya. Azonfelül igazán kétségbeejtette az a gondolat, hogy Csonkavár jövendőbeli urát esetleg mégse nevezheti majdan vejének. Valaminek történni kell! — határozta el és a Bözsi keresztapját, a vén Létay Andrást magához kérette. Alighogy az öreg ur belépett, — rögtön az ablakhoz vonszolta és ott szemtől-szembe állva vele, elárasztotta szemrehányásokkal: Hogy lehet az kedves Létay, — mondta neheztelősen, — hogy lehet az, hogy maga, az Eleméry grófok meghitt embere, ügyvédje* tanácsadója, — mind- ezideig semmit sem tett keresztleánya érdekében? De, tulajdonképpen azt mondja meg, hogy mi a kifogásuk az én szép és müveit és igazán nagyon eszes — csupa talentum — leánykám ellen? Szegény Létay András eleinte mindenféle általános frázissal igyekezett kertelni, de Merendyné semmiképpen sem mutatott hajlandóságot arra, hogy azokat el is bigyje, igy végre is kibökte a keserű igazságot, azt, hogy: —t Igazán nagyon, nagyon bánt mind ez kedves báróné, de lássa, nincs mit tenni, — mert Eleméry Eugenie grófné, az Andor fiú anyja, soha, de soha sem fog beleegyezni abba, hogy fia... nem én mondom, — de ő mondja igy! — hogy fia: rangján alul házasodjék... Merendyné mindkét kezével az ügyvéd karjához kapott, úgy nézett reá, tágranyilt szemekkel ... — Hogy mondta?... — Nem én mondtam, ö mondta... — védekezett az öreg ur, mialatt titkon sóvár pillantást vetett a kijárat felé. — Hát pedig, akárki mondta, nincs igaza! — lázadozott a báróné... — De miért néni világosítja fH kedves Létay azt a gőgös grófnál? Miért?! Hisz tudja, hogy én — egy Szepezdy- ’eány vagyok... a Szepezdy bárók pedig, orrintt szigorú magánzárkával sújtották a letartóztatást követő első huszonnégy órábau. A bécsi lapok szenzációs cikkeikben foglalkoztáik a nem mindennapi gyilkosság körülményeivel. Tulajdoniképpen mi történt? Egy Berkovitz Endre nevű orvostanhallgató két revolvergolyóval kivégezte Zemmel- mann György niagánhivatalnokot, aiki a Nürendorfer-Strasse 24 számú ház második. emeletén egy albérleti szobát béreit. Az alapos bécsi rendőrség hu szón négy óra leforgása ailatt megállapította, hogy a meggyilkolt Zemmteilmann György azonos a román sziguranca elől megugrott Manhoffer Hugóval, vagy ahogy a szovjet kémorganizáció tagjai között szerepelt: a titokzatos Beppo- val. A gyilkos. Berkovitz Endre a letartóztatása alkalmával csupán annyit volt hajlandó elárulni, hogy parancsra ölte meg Zemmelmann György— Manhoffer Hugó—Beppo nevek mögé meghúzódó szovjetkémet, mert ez a mindenre elszánt kétes egyéniség el akarta árulni azt az organizációt, mely évéken keresztül busás jövedelemhez jutatta a Romániában dolgozó spion-szervezet másodif önökét. A bécsi rendőrség pár nap alatt alapos munkáit végzett. Megállapították, hogy ez év januárjában érkezett a soknevü szovjetkém Becsbe, miután a román szigufanca alaposan fórróvá tette számára a bukaresti talajt. Man- ’hofíer Hugó a bukaresti kaland után megérkezett Becsbe és itt beszámolt a bécsi kémközpont vezetőjének, Stern volt orosz tábornoknak a romániai tapasztalatairól. A bécsi kémfőnök nyugodtan végighallgatta Manhoffer jelentését és egyetlen szóval sem árulta el azt, hogy gyanús neki ez az ember. Furcsa és szinte érthetetlen, hogy amikor a bukaresti organizáció legügyesebb, legébe- rebb tagjait lefogta a román sziguranca, egyedül Manhoffernek sikerült kiszabadulni a sziguranca ágensek karmai közül. Beppo gyanússá vá ih Stern tábornok, a bécsi kémközpont főnöke A szovjet ha álos ítélete A szovjet halálos Ítélete nem késett. Este kilenc órakor egy sovány, jelentéktelen külsejű fiatalember kereste fel Manhoffert. Pár perccel később éles szóváltás zaja hallatszott ki az egyszerű albérleti szoba ajtaja mögül. És ez a vita annyira hangossá vált, hogy a szo- baur „Herr Kaspar" kénytelen volt kopogtatás szág-világ tudja, hógy... Ám hirtelen elhallgatott, mert az ügyvéd barátságosan, de mégis egy nagyon fölényesen leintő kézmozdulattal állta útját a további szónak. .— Nézze, kedves bárónő, — igyekezett tíz érveléssel. — Higyje el, hogy minden hiába... mert... — Mert? — Mert... Na jó. Hát kimondom. Mert Eugenie grófué még a férjét — hallja ezt? — még gróf Eleméry Lénárdöt sem tártja saját magával egyenrangúnak. Camilla bárónét titkon az a szörnyű aggály fogta el, hogy az öreg ember megtébolyodott, de az egész nyugodtan kérdezte: — Ismeri az Eleméry grófné leánynevót? Nem? Nahát megmondom: Gráfin Eugenie Keil- Himmelspfort. Es tudja kik a Keil-Himmels- pfortok? Nem? Hát megmondom: A Grün- stádti hercegnek morganatikus (tehát törvényes) házasságából származott gyermekei... Érti most már?... Merendyné csak alig-alig mozgó szájszéllel, leheletszerű halkeággal kérdezte: — ... a Grünstádti herceg leánya? Ezért? Ezért nézi le az én leányomat? Ezért?... Felállt s izgatottan járt-kelt a szobában s ezalatt folyton mormogott, folyton beszélt, kérdezett... (mintha időt akarna nyerni, mintha időt akarna hagyni valaminek... valaminek, ami a gondolata legmélyén fejlődött... Többször hitte, hogy már kész ... már a nyelvén van. már kimondhatja,... de aztán újra csak elölről kezdte a járkálást, a kérdezést). A jó öreg Ügyvéd mind ezt tulizgatottságnak tudta be és hivatásával járó türelemmel várta, — ám most már egész biztos volt benne, hogy nem hiába várja — a vallomást. Mégis, mikor az a lángolón veres hajú, krétafehér arcú asszony hirtelen elibe állt s onnan a nimra' Tó> dobálta hozzá, — az alacsony karszékben ....... c:v tv emberkéhez azokat a soha i még n éhány hónapig rendesen fizette Man- hoiííer járandóságait, dte aztán, julius elsejei dátummal tudtára adta, hogy a kémszervezet nem reflektál! többet a szolgálataira. Manhoffer bármennyire ügyesen dolgozott idáig, nem volt tisztában azzal, hogy Steril tábornok csak azért szüntette be a fizetést, hogy láthassa mit fog csinálni ezután a fizetés nélikül maradt szovjetként. Manhoffer nem volt tisztában azzal, hogy napokon és heteken, sőt hónapokon kérésziül a bécsi szovjefkém organizáció emberei kísérték minden lépését. Ha Manhoffer tisztában lett volna ezzel, úgy átevlekéite volna a megkísérlés néhány hetét és aztán mint ez organizáció egyik legmegbízhatóbb tagja térhetett volna vissza Stern tábornok bűvkörébe. De Manhoffer már a második héten kétségbeesett. ! Már hozzászokott a busás fizetésekhez, amit az organizáció pénztárából elsején felvett és iinost, amikor igy szembetalálkozott a csupasz nyomorral — egyszerűen kétségbeesett Steril tábornok emberei pontosan megfigyelték. amikor az éhező Manhoffer felment az egyik legnagyobb bécsi lap szerkesztőségébe és ott felajánlotta, hogy rendkívül szenzációs cikksorozatot tudna írni a középeurópai szovjetkém-organizáció munkásságáról. Ez a szerencsétlen ember nem is sejtette, hogv az organizáció egyik álruhába öltözött embere ott hall&atózott az előszobában, amikor ezt az ajánlatát megtette és a bécsi kémközpont azzal is tisztában volt, ho'Tv mit keresett Manhoffer a Bécsben székelő román követségen. nélkül belépni az albérlő szobájába. Ott állott a szoba közepén Manhoffer és az ajtó mellett furcsa látogatója. Manhoffer az izgalomtól rekedten odaszólt a házigazdájának. — Nincs semmi baj . . . csak tessék magunkéi nem képzelt szavakat, — bizony neki is elfehé- redett az arca, bizony neki is kiült a hideg verejték a homlokára! — Mert ime, — a forrni felejtett teaviz zümmögéséhez és a nagy fali óra ketyengetéséhez egy harmadik rekedten suttogó hang csatlakozott, a Merendyné-é, aki lázas izgalommal azt mondta, hogy: — Hallgasson ide Létay. Azt hittem, — mind a mai napig azt hittem, hogy életem titkát a sírba fogom vinni... De ... maga kényszerít, •. de annak a Grünstádti — (vagy hogy is hívják?) kis hercegecskének a leánya kényszerit... de az én egyetlen leányom élet-boldogsága kényszerít, hogy most bevallják magának valamit..., azt, hogy Bözsi nem a Merendy Ottó gyermeke ... — Hogy mondja? Nem a Merendy Ottó gyermeke???! Merendyné ua:y érezte, hogy meghal a szégyentől — s mégis jól esett, a szédülésig jól esett a dicsekvés, amivel — egészen a jó barát füléhez hajolva kimondta azt, amiről egy órával előbb még sejtelme sem volt s aminek kijelentésében most egyszerre szinte-szinte kéjelgett annyira beleélte magát. Kimondta azt, hogy: — Igen, igen Létay! Elmondhatja annak a gőgös Keil-Hiramelspfort grófnőnek, begy az én leányom apja nem holmi kié hercegecske, mini az övé. De mennyire nem! Mert az én leányom apja, tudja hogy ki? Maga a Hesseni nagyherceg!! Igen, igen, az uralkodó nagyherceg. Érti? Az öreg ügyvédet annyira kihozta sodrából ez a reveloció, ahogy ő nevezte, hogy csak egy néma kézcsókkal búcsúzott. Camilla báróné pedig teljesen kimerülve resküdt, egy karszékbe. — Abbázia... Be rég, be nagyon is rág volt mindez!... suttogta máris, birtokba véve azt. a mesét, amit egy nagy szerelem s annak jövője feletti aggodái*a lopott, — az esemény nélküli, s/íirke, józan, hiba nélküli — múltjába. lllil legyo?, szunvegoi, svábbogarai, po'osfté?, hangyái, moíyl Hasasa ssaransásii untsuBenasg Eanftaios
