Prágai Magyar Hirlap, 1931. augusztus (10. évfolyam, 173-197 / 2690-2714. szám)

1931-08-23 / 191. (2708.) szám

8

'praxjaiAWíarhi rlap

1931 augusztus 23, rasárnap.

REGELO ROMOK OIENES ADORJÁN

XX. SZTROPKÓ

Három vasúti állomása is van, de azok közül egyik sincs közelebb a városkához — 30 kilométernél. Ebben a tekintetben tehát még ma is ott áll Sztropkó — nevezték magyarosabb akcentussal Szropkónak, Istoropkának vagy Toporonak is — ahol régi várurai, kik pincetokkal, puskával és végrendelettel mozdultak csak ki akár Eperjes, akár Varannó, akár pedig Homonna felé vették útjukat.

Ott a régi Zemplén vármegye északi részén, az Ondava folyó balpartján tölgy, fenyő és bükk erdőkkel ko szór űzött hegyek között, egy ugrásnyira Lengyelországhoz és távol a magyar közélet lüktetéseitől: Sztropkó vára szinte predesztinálva volt arra, hogy onnan birtokosaik az enyém-tied közötti határvonal éppen nem szigorú betartásával kezelt kalandos kirándulásokban vegyenek részt, a Len- gyelihonból jövő s oda menő kereskedők rovására. Előljártak ebben a huszita hadak és a Kárpátokon át jó utakkal rendelkező lengyelek, de Perényi Miklós sem maradt hátra e téren, aki nemcsak a sztropkói várurakat megillető törvénykezési, yámszedési, vásár- tartási stb. kiváltságokkal élt vissza és sanyargatta ezáltal a népeket, hanem a birtokán keresztül utazókat egyszerűen kifosztotta. Volt hozzá elég hosszú útvonala Sztropkó- tól, illetve a lengyel határtól le egyenes vonalban Terebesig. Megsokalta e csúnya dolgot Mátyás az igazságos és királyi szine elé idézte Perényi Miklóst. Perényi azonban azt merte hetyke módon visszaüzenni a királynak:

— Most nem érek rá Budára menni. El vagyok foglalva, mert hogy most vannak a vásárok évadjai és sok a vár környékén ide-oda utazgató kereskedő népség...

Nem csoda, ha ilyen üzenetre elvesztette türelmét Mátyás és megírta szigorú levelét Kassa város főbirájának, amint következik:

— Nagy elődünk, az ki Bélák között a negyedik, meghagyta Zudar Domonkos kivének, hogy megépitse Sztropkó végvárát, pro primo a tatárok esetleg ujabbi betöréseinek miatta, pro secundo az ország becsületének meg-megvéd elmezésé re. Ezt az ország böcsü- letjét hányogatja most sárpiszokba Perényi Miklós és István, amikor is eoce a Zudarok immár kétszáznegyven éve tisztességes és dicsőséges harcokban a magyar névnek bö- csület hozó várat haramják spelunkájának

teszik meg. Ezt mi tovább nem iürjük. Ez ideo királyi neheztelésünk terhe alatt stricié megparancsoljuk Kassa városának: minden hadivivó szerszámát moveálja, Sztropkó várát szállja meg és azt mi hamarább hévévé, adja át a királyi harmincadosnak, hogy az az eddig károsultak jussait kireparálja és az arraielé utazókat megdefendárja.

Kassa városa mit tehetett egyebet e ke- ' meny parancs következtében? Megszállta Sztropkot s be is vette azt a király nevében. Persze a Perényi fivéreknek nem volt többé helyük a várban, hanem a király egyik nagyon kedves embere, a szenttamási Lábatlan András költözött be oda. Ám a két vétkes Perényi utódja, Istvánfia Imre olyan szép s nagy erényekkel felruházott íőur volt, hogy az ő kérésére megbocsátott Mátyás az elődöknek és Imre visszatérhetett Sztropkó birtoklásába. Azonban, midőn a nagy király örökre behunyta szemét, a sztropkói vár újból mozgalmas idők szintere lett. Azokban, akik Szent István koronájára áhítoztak, nem volt hiány. Kázmér lengyel király is elővette fiát ott Krakóban és azt mondta neki:

— Te, Albert. Milyen szép lenne az, ha Mátyás utódjának állanái be. Nézz csak körül, igyekezz csak.

— De, uram, király-atyám, hiszen a magyar koronáért nem kisebb személyek futtatnak, mint maga az özvegy Beatrix Miksa német császár, Ulászló cseh király és Korvin János.

— Mindegy az, fiam. Az utolsók lesznek elsőkké. Ha te most ötödiknek jelentkezel, elsőnek futsz be.

Addig gyúrta Albertét az apja, mig kötélnek állt és mert szépszerével nem hozták elébe tányéron a magyar koronát, hát útra kélt megszerzésére. Az első erősség, mi útjába került, Sztropkó volt. Bevette. Ment volna már pusztító hadával Kassa ellen, de az egyesült magyar seregek föleszméltek:

— Ej, mit fog itt nekünk borsót törni orrunk alá egy imci-finci pólyák hercegecske, mikor nekünk nagy királyunkhoz közelálló, vagy pedig valóságos császár meg király koronakérőink vannak.

Kikergették az országból, de ez ütközetben a két fiatal Perényi-sarjadék is ott maradt a harctéren mint hősi halott. A lengyelek ki- takarodása után meg a régi birtokjogok föl- elevenitésével Zudar Simon tört a várra és azt a várossal együtt nagy részben fölégette.

Ennyi sok gyász és pusztulás után Perényi Imrének semmi kedve sem volt Sztropkón maradni s annál inkább kívánt ez őserdők köritette végekről a haza benseje felé húzódni, mert hiszen köztudomás szerint a nádori méltóságra jogosan aspiráló főurak közé tartozott.

Eladta 20.000 aranyért a várat s 48 faluját nem kisebb embernek, mint Bakóc Tamás esztergomi érseknek. Ez azonban hamar észrevette, hogy elhamarkodta a vételt s kár volt abba belemennie csak azért, hogy ne egyedül Rómában legyen pápajelölt, hanem itthon is várur. Később, midőn elbetegesedett és jöttek a sztropkói kellemetlen jelentések, türelmetlenül fakadt ki:

— Hagyjatok nekem békét azzal a bagolyvárral ott a világ végén! Csináljon vele Miklós öcsém, amit tud, a többit bízza az Erdődy családra, mint atyafiaimra. Nem is volt ép észnél az a Perényi, midőn pont nekem adta el Sztropkót.

Meghallotta az érsek e morózus kijelentését Perényi Péter és addig koptatta a király, az érsek, a kamarai urak küszöbét, mig Bakóc hercegprímás halálával a vár ismét végérvényesen a Perényi-családé lett.

A mohácsi vész után következő zavaros időket egy részben húzta ki Sztropkó, de már Miksa király idejében egyszerűen — dobra került a várbirtok. Kihalt a Perényiek nádor ága, tehát: ki ad többet érte? Gersei Petheő János királyi főkamarás kezén maradt Sztropkó, 35.000 forint árban.

Petheő, gersei Petheő ... már meg honnan csöppentette ide Miksa király ezt a famíliát? — törték fejüket a Zempléniben törzsökös urak. Megtudták Petheő János kilétét cimer- bővitési okiratából, mely megmagyarázta, hogy csatázott ő bizony a franciák földjén, Németországban, végeken a török ellen, itthon pedig a bőrükbe nem férő főurak — különösen a két Bebek — ellen. És mindezt a Habsburgok érdekében, szolgálatában. No ha szolgált, bért is kapott érette Sztropkó alakjában.

Meg is tartotta azt a család, négy év hijjá- val 200 éven keresztül. A birtokszerző Jánoson kívül más családtagok is emelték a nemzetség s ezzel együtt Sztropkó tekintélyét. Mihály fia Zsigmond ónodi várkapitány, az ország felső részeinek alvezére, királyi tanácsos, az aranygyapjas rend lovagja, akit s utódjait I. Lipót kegye a grófi rangra emelt. Midőn aztán nem volt többé mit elérnie a földi dicsőségek létráján, kérve-kérte királyi urát:

— Imhol liiven megszolgáltam felségedet

életem napjain. Most már bocsássa el szolgáját, mert a harcokban szerzett sebeim amúgy is injfirmálnak engem.

Fényekkel körülvett életét teljes visszavo- nultságban fejezte be Sztropkó várában, ott is temették el a vártemplom sírboltjába, özvegye, böczi Paczoth Anna sok kalamitáson ment át. Pestis tizedelte a vidéket, majd Thö- kölyi Imre hadai vonultak be a várba, Schultz császári generális ellenben erősen megrongálja azt.

Mikor fölcsaptak II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának lángjai, Sztropkó is megnyitotta kapuit a nagyfejedelem előtt. Ekkor Zsig- mondfia Zsigmond, Ferenc és Mihály laktak a várban. Mindhárman letették a hüségesküt Rákóczi javára, de egyik sem volt katonának való. Zsigmond csöndesen meghúzta magát a hadműveletek uíjából kieső várában, Ferenc fiatalon — 25 éves korában — elhalt. Mihály pedig midőn hírét vette az ónodi országgyűlés detronizáló határozatának, megijedt:

— Tyhü, égszakadás — földindulás. Mi lesz itt? Meneküljünk!

És megfeledkezve a hüségesküről, várról, hazáról: meglépett Lengyelországba. Most szinte rohamléptekkel váltogatták egymást Sztropkón a várurak. Rákóczi a sasvári nagy győzelem hatása alatt Ocskay Lászlónak adja, de ennek hűtlensége után rövidesen következik a másik kuruc tábornok, Babocsay Ferenc. Ez elhelyezte ugyan családját Sztropkón, de már alig két év múltán a romhányi csatában elesett. Özvegye az ügyek változatait megbujtan nézdogelő Petheő Zsigmonddal együtt lakta egy ideig még a várat. De jött a császári megtorlás, jött vasas németjeivel Wolftfs-Kell Vilmos ezredes. A vár rozoga, benne 50 puskás hajdú, Petheő Zsigmond nem katona, Babocsayné kéztördelve futkos ide-oda: pár napig tartó böcsületbeli ellenállás után feladták ar várat.

És ettől kezdve tulajdonképpen meg is szűnt Sztropkónak vár jellege. Ágyudörgés többé nem zavarta két urát, Petheő Mihályt és Ferencfia Zsigmondot. Egymással is csa-k annyiban volt közösségük, hogy együtt laktak. De életutjaik teljesen eltérő irányban haladtak. Mihály kapva-kapott I. József amnesztiáján és nemcsak visszajött Lengyelországból, hanem a zempléni főispánságot is ki- verekédíe magának. Teljesen a megyei életnek és a vadászatnak feküdt neki. A várkertben illatos virágok s cserjék között ékeskedő Diana kastélya sokszor volt a megyei urak gyülekező helye.

Zsigmond ellenben a vallási élet terén folytatott kontemplativ életet. A ferencrendi szerzetesek konfrátere, nagy egyházi alapitEgy jótékony szív

élménye Beszély

Irta: KRÚDY GYULA

Mikor Róza falun lakott (minden esztendőiben legalább két hónapig, a Derby és a St. Leger közötti időszakban), reggelenként első kívánsága az álmoskönyv volt.

Tudta ugyan fejből (és tapasztalatból) az álmok jelentőségét, de mégis felolvastatta magának udvarmesterével, Ivanovics Józsival az álmoskönyv vonatkozó paragrafusait, részint azért, mert a lorgnettet, a szemüveget nem akasztotta reggeli hálókon tiösére, részint pedig azért, hogy Ivanovics Józsinak valamely foglalkozást adjon, ne kezdje korán reggel a naplopást.

A mindinkább gömböcösödő udvarmester sóhajtozva bogarászott az álmoskönyvben, amikor abból Róza asszony éjjeli álmait fejtegette. Nagy megkönnyebbülésére szolgált, ha valamely kedvező jelentést olvashatott ki az álommagyarázatokból, de abban az esztendőben, az 189*-ikban inkább a rossz álmok járták a falusi udvarházban, ahol Róza asszony udvarmesterével meghúzódott a forró nyári és még forróbb, érlelő koraőszi napok elől.

— Haláleset a családban! — jelentette gyakran a bolond álmoskönyveoske, amelyet Ivanovics tehetetlen bosszúságában földhöz vágd alt minden felolvasás után.

— Legalább nem üti meg a guta, ha kimérgelődi magát! — mond egykedvűen Róza, udvarmestere gyermekessége láttára, de körülbelül negyedóráig maga ís elmélázott azon, hogy hova lettek a régi, kedvező álmok ebben az esztendőben.

Amig a mise ideje elkövetkezett, amig az udvarmester megborotválta dudaszerű, szőrös tokáját, amig cipőt húzott, amely olyan ünnepélyességgel nyikorgóit a lábán, mint egy harmonika, amig felhúzta fehér kesztyűit, amelyben az imakönyvet vitte Róza asszony után, addig, mig reggelenként átmentek a bozontos, zordon, salétromos zöld falakkal körülvett kerten és a templomot környékező temet öcs kéri, abová a régi uránig temetkezett: addig kedvetlen volt Róza. De egy veres kőnél meglassította lépését és a mögötte cipőjét nyikorgató udvarmesterhez igy mólt:

— Itt nyugszik Beleznai Tóni!

Az udvarmester (nem hiába szolgált any- nyi esztendeig a háznál, aimig eljutott odáig, hogy daliás kérőből, aki komolyan pályázott Róza aisiszony kezére: öreg bútor lett) kuncogva nevetett, mintha valami nagyon mulatságos volna az, hogy a veres kő alatt nyugszik Beleznai Tóni, aki maga is veres ember volt és kemény volt, mint a kő, az idő mégis elbánt vele.

A templom aj tóban, mielőtt a szenteltviz- tartóba mártotta volna ujját Róza asszony, megkérdezte Ivanovics Tónit:

— Szólt a papnak? Megmondta, hogy kiért kell ma milsét mondani?

— Nagy méltóságú Albert grófért, őfelsége aranygyapjas vitézéért és őfelsége valóságos belteő titkos tanácsosáért. És Bulánzsé pesti szerkesztőért, akinek megérkezését délre várjuk.

— Helyes — felelt Róza és belépett a templomba, meghajolva fehér ruhájában, mint akár abban az időben, amikor zárda növendék volt az óbudai zárdában és nagyszüleihez járt az iskolai vakációban, az ilyen testtartást sohasem felejtheti el, akit a kék- ruhás Oseka nővérek neveltek Óbudán, akárhány esztendő is múlott el a mai napig.

És a második padsorig alázatoskodott a kde falusi templomban Róza asszony, nem kisebb meghatottsággal, mintha valamely váratlan kitüntetés folytán a budai Koro- názó-templotm második padsorába kapott volna meghívást, mert az istentisztelet Budán és Pilisein ugyanaz, legfeljebb a szivek tisztaságáról lehet sző.

Róza asszonynak pedig tiszta volt a szive, nem volt gonosz indulat abban feltalálható még olyan ellen se, aki valaha megbántotta, mert falusi tartózkodása alatt igyekezett mindent elfelejteni, ami vele a városban történt. Bút és örömet egyformán maga mögött hagyott, amint a város sorompóját elhagyta.

És az első sorba csak azért nem ült a falusi templomban, mert az a sor annak a kegyurasági családnak volt fentartva, amely család már régen kihalt, de talán mégis él valahol valaki a családiból, akinek eszóbejut- hat egyszer a pilisi szentmisére ellátogatni. Tiszteljünk másokat, ha azt akarjuk, hogy bennünket is tiszteljenek.

Ivanovics Józsi, aki hajdan (vőlegény korában) ugyanazon padsorban foglalt helyet

Róza asszonnyal, amikor az Albert grófért mondatott misékre együtt jártak, mint mátkapár, a viszonyok változáJsával mind hátrább rukkolt a padsorokban. Előbb uj vőlegényeknek engedvén át a helyét, majd még az úgynevezett falusi barátok köziül ús kikopott a harmadik soriból, sőt a szegény atyafiak, a negyedik padsorban ülők között sem találta meg a maga helyét, most már a templom falához lapulva várakozott, ahol a cselédség szokta hallgatni a nagyapa és nagymama emlékezetére elmondott miséket. Itt állt Ivanovics Józsi közönségesebb alkalmakkor is, mert lassan azok közé tartozott, akik nem akarnak szem előtt lenni, Róza asszonnyal magukat láttatni, mert sok kifogásolni valót éreznek magukon.

Itt állt az egykor őszintén köszöntött és régente valódi, szivbeli kedvtől pezsgő, a imult időben láthatatlan, de hallható sarkantyúkat viselő és tán még a tegnapelőtti egészségében, férfiasságában, kitartásában és Róza asszony „jobb belátásra" való térésében bizakodó Ivanovics Józsi...

— Csak az esernyő hiányzik a kezemből, hogy „úgy látszassam", mint egy inas, akit az esőben az úrnő után füt ámították — mond Ivanovics Józsi, amikor ezekre a templomi látogatásokra gondolt. Általában sokat gondolkozott magáról és főként azzal törődött, hogy milyennek „láttatik" helyzete a világ előtt...

— Vájjon, úgy „láttatom" az emberek

előtt, minit egy kivénült madárijesztő a háznál? — vetette fel magában a kérdést. — Vájjon elihiszi-e Rózán kívül valaki, hogy a becsületes vonzalom, szinte testvéri vagy szülői szeretekhez hasonló érzelem tart már csupán életben s ezért viselem megalázó helyzetemet, holott fiatalon meghaltam és már csak kiisértete vagyok magamnak? — gondolta Ivanovitjs Józsi a templomban, ahová gondolkozni járt, mert imádkozni már nem tudott. De nem is nagyon merészkedett, mert saját bevallása szerint csak olyan dolgokat kért véget len imáiban az Úristentől, amely imákat meghallgatás esetén: „maga is megbánt volna". így például, mi történik, ha az Úristen valóban meghallgatja Ivanovics Józsi azt a fohászát, amelyet abból a célból küldött felséges trónusa elé, íiogy süllyesztené el egy szempillantás alatt ; egész Pilisét, minden legyével, szúnyogéval egyetemben, amely rovaroktól az udvar ines- < tér sokat szenvedett? J

Róza asszony annál buzgóbban imádkozott a templom második padsorában térdepelve, mintha jó példával akarna előljárni az Űr- léten és a hívők előtt, akik sóhajtozva beszivárogtak a falusi templomocskába, mintha a mai vasárnappal megint lenyomnának egyet azok közül a vasárnapok közül, amelyek rájuk a falun várakoznak.

A falu első úrnője imádkozott, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna maga körül, mert csak Spanyolországban szokásuk a nőknek, hogy a templomban kacérkodjanak ... Elmondta gyermekkori imáit, ame* lyekre még a nagyapai háznál tanították; a zárdában tanult imádságait; majd azokat az imákat, amelyeket saját maga gondolt ki álmatlan éjszakáin, uj nevek, uj fohászok, uj kívánságok jöttek bennük elő, csak egy név volt bennük örök, mint egy állócsillag: Albert gróf neve, akit imáiban csak nagy A- betüvel jelölt Róza asszony, de . hiszen az, akihez az imádság van intézve: úgyis jól tudja, hogy kiről van szó. És a sajátságos, mondhatni egyéni ima után, hogy idejét haszontalanul ne töltse, elővette Hock János imakönyvét, amelyet az udvarmester hozott volt utána. Ennek az imakönyvnek tartalom- jegyzékében mindig talált megfelelő imádságot. Bezzeg, feltette most a templomban azt az öregitő szemüveget, amelyet máskor csak olyankor vett elő, ha egyedül, négy fal között volt! Ez a szemüveg az imakönyv tokk- jába volt zárva és csak Ivánovics Józsi tudott létezéséről. És az Úristen, akihez Róza asz- szony imádkozott.

*

Mise után láthatólag megkönnyebbülve hagyta el a falusi templomot Róza asszony és útközben egyetlen megjegyzést sem tett az ut közepén nyugvó Beleznai Tónira. Sőt annyira megenyhült a kedve, hogy a régi udvarház kertjébe érkezve, a háta mögött kuj- torgó udvarmestertől megkérdezte:

— No, vén bűnös, könnyített a lelkén?

Ivanovics szomorúan felelt:

— Nem tudok imádkozni. A könnyeim elhomályosítják a látásomat, ha imádkozni kéziek.

— Menjen vissza és használja az én szemüvegemet és imakönyvemet! — mond kegyeden, jótékonyan, szinte visszatérő szeretettel íóza asszony Ivánovics Józsinak, mire a deg- ’adáltságában már alig élő udvarmester arca él ragyogott. Kezet csókolt úrnőjének és kiegyenesített. derékkal tért vissza a tempómba.

\