Prágai Magyar Hirlap, 1931. augusztus (10. évfolyam, 173-197 / 2690-2714. szám)
1931-08-09 / 180. (2697.) szám
T^GM-MAGtARHIRIiaR Gyönyörű világ ez Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR Nyáron bokrétát kötni kedves mulatság. 5add kötök kát én is, cikk helyett, egy szép 5okrétát a- világ eseményeiből úgy, ahogy azok egy napilap egy Márnáiban tükröződnek. Nagyon egyszerű módot választok: ideirom rövid kivonatban egy szerdai lapnak a tartalmát. Brüoing német kancellár a rádióiban beszédet mondott a német néphez, amelyet igy biztat: egy hosszúlejáratú kölcsön belátható időn beliül a" reálpoMtika.i lehetőségeken kívül fekszik s a német nép maga kell, hogy segítsen magán, mert a külfölddel való tanácskozások nem jártak pozitív eredménnyel. A magyar felsőházban egy gróf ezt mondta: A falusi népnek a tél derekán nem lesz betevő falatja. Tőle a pénzügyminiszter ur ne várjon adót. A másik gróf a kormány meddő és kapkodó pénzügyi politikájáról mond éles bírálatot. A német rendőrség körözi Sdhömiberger bárónő amaitőr-pilótanőt sokszoros szélhámosságok miatt. Uooai harcok Osikágóban néger munkások és rendőrség között. Egy cikk arról, hogy életstandardunk, különösen a népé, olyan alacsony, hogy iejebb- szállitani nem lehet. Egy milliomos amerikai pilóta Karisbadban inzultáit egy grófot. A magyar egyetemekre megint csak korlátolt számban vesznek föl diákokat. 26 éves morfinista orvos és 39 éves nagynénije szerelmi tragédiája. Az asszony levetette magát az emeletről, a férfi agyonlőtte magát. Mind a ketten meghaltak. Sorozatos katasztrófákat okozott egy 2000 méter magasban kigyulladt bombavető repülőidA román lőszerpanama vádlóthait fölmentették. Nagy kommunista kémkedést lepleztek le Becsben. Megöléssel fenyegette meg a bécsi magyar követet egy szélhámos könyvelő. Négyhónapi súlyos fogházra ítélték. Á cowesi regattán az angol király yachtjáról egy tengerésztisztet lesodort a víz. A tiszt megfulladt, a király abbahagyta a versenyt. Hírek a newyorki banditauralomról. Autó katasztrófa 19 halottal Georgetownban. Egy német hadiözvegy sirt ásott magának a hősök emlékművénél. Egy sereg rövid hír öngyilkosságokról. A betörő be akart törni, de olyan éhes volt, kogy betörés közben összeesett. Nyolc hónapra Ítélték. Vakmerő rablás a varsói főpostán. Egy színész megverte a színigazgatóját, mert az tartozott neki 12 pengő gázsival. Az igazgató erre szélnek eresztette a nyári színkör társulatát. Hatvan ember kenyér nélkül marad. Bemard Shaw megint mondott egy viccet- Csak olyan dolgokat hagytam ki, amelyek érdektelenek, vagy a közgazdasági és sportrovatba tartoznak. Ez tehát az, ami egy újságszámban érdekes olvasni való. Egynapi tükör arról, hogy mi történik a világban. És még merje valaki azt mondani, hogy nincs igaza annak a Leibnitznek, aki arra tanított, hogy ez a világ a képzelhető világok közt a legjobb. Miért nem lehet Leibnitznek igaza, mikor a teremtés a maga szépségével és gazdagságával lehetővé teszi, hogy e világ csakugyan a lehető legjobb világ legyen minden képzelhető világok között? A felelet erre a kérdésre: mert e földön emberek laknak. Egy angol filozófus, Hobbes. vetette föl a kérdést, hogy mikor az ősidőkben az ember először találkozott a másik emberrel, hogy viselkedtek egymással szemben? Az optimista ezt a szenzációs találkozást úgy képzeli, hogy mind a két ember kitárta karját és boldog kiáltással egymás nyakába borultak. Micsoda boldog érzés lehetett megtudni, hogy az ember nincs egyedül! A pesszimista, viszont úgy képzeli, hogy mind a ketten dorongot, vagy követ ragadtak és addig ütötték egymást, annig a kettő közül valamelyik össze nem esett. Micsoda rémület lehetett megtudni, hogy az ember nincs egyedül! Én nem vagyok, pesszimista, de hajlandó vagyok — az emberiség mai állapotából kiindulva — azt hinni, hogy ebben az esetben a pesz- ezimistának van igaza. A két ember doronggal esett egymásnak. Nem azért, mert gyűlölték egymást, hanem mert féltek egymástól. Nem tudnak egymás jóhiszeműségében hinni. Ezért nem mernek egymással szemben jóhiszeműek sem lenni. Példa kell? Itt vannak a- franciák és németek. El kell fogadni, hiszen becsületes emberek, hogy a francia miniszterek csakugyan hiszik azt. amit mondanak, mikor az európai szolidaritásról, miegyébről beszélnek. El kell hinni, hogy van elegendő eszük annak belátására, hogy Németország tönkre.ineoéee Franciaországot is veszedelembe sodorja, sőt, kezdető lehet az egész emberi civilizáció összeomlásának. Következőleg fminink kell, hogy nekik íh érdekük volna Németország megsegítése. ék mégse teszik meg. aminek szükségességéről meg vannak győződve. Semmi másért, csak azért, mert félnek. Először a. saját népük töl félnek, amelyet, annyira el töltöttek a németektől való félelemmel, hogy most nem adná beleegyezését a hathatós segítséghez. Másodszor a németektől félnek, hogy ha jól kezd a dolguk menni, nem azt fogják mondaná, hogy a franciák segítségével láboltak ki a bajból, hanem azt, hogy ha volt bajuk, annak a franciák voltak az okai s emiatt bosszút fognak lihegni. Uj gazdagságukat pedig a franciák elleni fegyverkezésre fogják fölhasználni. Hogy ez mennyire igy van, mutatja az épülő német cirkálóhajó ügye. A franciák, kiknek az angolok után a legnagyobb hajóhaduk és abszolút értelemben is a legnagyobb repülőflottájuk van, roppant méregbe estek, hogy a németek, a ver&aillesi szerződésben biztosit ott jogukkal élve, egy uj cirkálót építenek, amely állítólag szerkezeténél és nagyszerű készülékeinél fogva fölér egy csatahajóval. Attól félnek, hogy ez a cirkáló megtámadja a francia partokat? Nem. Egyszerűen csak attól félnek, hogy félnek. Félelmükben mindentől félnek; amit csinálnak. Az ő elképzelésük szerint nyilván, ha az első német találkozott az őserdőben az első franciával, a dorong-csatában a francia maradt a földön fekve. Ezt a félelem-elméletet végig lehet vinni az élet egész vonalán. Félek, félsz, fél és így tovább. Hajdanában az ember a természettől félt és rejtelmes hatalmait megtette isteneknek. 1931 augusztus. Réteken fut át a vonat, két falu közt, még egy tanya se bukkan fel percekig — percekig kék és zöld a világ, kék és zöld, a teremtés palettájának két alapszíne. S ekkor, két elcsapó telegráfpózna közt (te- legráfpózna! milyen régi emlék lesz nemsokára ez is!) távolabb, a tarló közepén, furcsa dolgot fedezek fel . . . Pillanatig azt hiszem, tévedtem, visszafordulok. Csaknem elnevetem magam, hangosan. Nagy darab, puszta mező közepén, beleszur- va, vagy beásva a földbe, egyenesen és büszkén áll egy rendes szobaajító. Fürdőszobának, vagy valami más, intim, lakályos helyiségnek az ajtaja, alul barnára festett fából, felül teijüveggel berakva, az üveg is ép, oldalt kilincs is van az ajtón. Egy ajtó, semmi más. Elölről is ajtó, hátulról is ajtó, oldalról is, mindenképpen. Városiban, házakban, ha jársz, ezret látsz naponta, észre s-e veszed, kinyitod, becsukod, állsz előtte, beszélgetsz és kezed anélkül, hogy odanéznél, gépiesen nyúl a kilincse utján, hogy lenyomja. És tartod rajta a kezed és megfeledkezel a másik oldalon várakozóról, aki már szeretne bemenni utánad, unja, hogy annyit udvariaskodsz a bucsuzás- nál, mi lesz már, vagy ki, vagy be, nyisd már ki az ajtót, vagy ereszd el a kilincset. Olyan valami nyilvánvaló, ha nem is mindig nyitnivaló dolog egy ajtó, a legtermészetesebb dolog a világon el is felejted, hogy van, mint a levegőt — ugyan miért hát ilyen ingerlőén furcsán, ellenállhatatlan groteszk, ahogy először látod igy egyedül, környezet nélkül? Hogy nem a helyén találtad, két szoba közt, ez magában nem volna olyan komikus. Eldöntött kéményt, facér lépcsőfokot, téglát és gerendát, ha látnál helyette, puszta mező közepén, arra gondolnál, valami szekérről 'esett le, vagy rombadőlt, elégett háziból maradt itt, vagy valami raktár lehetett a helyén. Sőt még akkor se lepne meg igy, ha ajtó volna ugyan, de a földön feküdne, füvek közt, kidőlt ajtó, az omladékból. Azonban áll, egyenesen és hetykén és öntudatosan, sőt szolgálat- készen, mint valami egyenruhás szállodalakáj, teljes ornátusban, a hivatás és kötelesség magaslatán. Személyi méltóság árad belőle. Ez teszi ilyen komikussá, hogy fontos s döntő szerepére és feladatára éppen akkor és azáltal eszmélsz, amikor ez a szerep és feladat tárgytalan. Ajtó a puszta mezőn. Tűzoltó az árviz közepén. Diplomata a lövészárokban. ó hogyne, roppant fontos dolog az ajtó, két helyiség között, a falban, egy és ugyanakkor elválaszt és összeköt, örök remény, örök fenyegetés, kitárt ajtó, csukott ajtó, lassan nyíló ajtó, bevágott ajtó, ajtó amit lopva, félig nyitva ki, éppen csakhogy besurranhatsz rajta — ajtó, amint szélesre tárul s mégsincs kedved átlépni küszöbét. De mit kötsz össze te, mit választasz el. ó te drága, naiv, kedves ajtó, itt a mező közepén ? Először is: mi vagy? Bejárat, vagy kijárat? Tegyük fel, hogy furcsa varázsodnak engedve, meghúznám a vészféket, leszállítók itt a pálya közepén, hogy szóbaálljak veled — mit Ma már a tudomány megtörte a természet féléim eteseégét, a babonás ellenségből jóbarátot csinált. Ma tehát egymástól félünk emberek és csinálunk magunknak mesterséges isteneket jelszavakból Ó9 fogalmakból, melyek az embert az ember ellenségévé teszik. Akkor lesz Leibnitznek igaza, ha kiküszöbölik az emberből ezt a félelmet. Akkor el lehet majd hinni, hogy az őserdőben találkozó két ember boldog „testvér!14 kiáltással borul egymás nyakába. nyújtanál nekem, minő vigaszt, megoldást, utat és útbaigazítást, régen keresett ajtaja életemnek, sok görbe utam labirintusában, ahol valóban egy ajtót keresek, egyetlenegyet, amiről sejtem, hogy nekem építették, csak nekem, mert elfelejtett célja és értelme bolyongásomnak ott rejtőzködik, mögötte —■ melyik oldatodon találnám meg a nevem, amit százmillió ajtó közül egyetlenegyre irt fel a Végzet, tűrvén kajánul, néma csukott, gonosz ajtajával ajkainak, hogy három emberöltőn át keressem, meg ne találjam, mig el nem hagy erőm, mig össze nem rogyok — ajtó, ajtó, sírboltom ajtaja! No de tréfán kivül, minő pokoli szellem, micsoda agyafúrt ötlete a mezőcsavargó koldus akasztófahumorának állította ide ezt az ajtót, két semmi közé, az üresség nyitott kapujába? önmagát é*> a világot akarta kifigurázni, egy grimasszal, karikatúrában ábrázolván minden dolgok hiábavalóságát? Elképzelem őt, amint komolykodva megáll, este, az ajtó előtt, amit reggel állított fel magának. Megáll s nagyképűen elképzeli, hogy immár neki is van háza és lakása, különb, mint bárkinek és milyen olcsón jutott hozzá! nem is adná oda semmiféle palotáért. Az egyik oldalt, ahol jobbkézre esik a kilincs, kinevezi bejáratnak — ezen innen puszta mezőség van, persze, nyirkos fü, alkonyodó ég, reménytelen szomorúság, ama „külső sötétség", melyről az írás beszél — de túl az ajtón, várjatok csak! És kezében a kulccsal (mert kulcsot is talált az ajtóban, vagy kulcscsal együtt lopta el valami rozoga csárda falából) gyanakodva néz körül, nem leskelőd- nek-e irigy, rosszindulatú csavargók, akik már régen fenik a fogukat, hogy megtalálják az ő kastélyának bejáratát. Aztán megfordítja, lassan és élvezettel, megfordítja a kulcsot a zárban — az ajtó kitárul. És mögötte, mögötte — ime, parancsoljatok, az ő szalonja és hálószobája és hallja és mesésen berendezett egész lakása, egyetlen, óriási csarnok, a legzseniálisabb építész tervei szerint összekomponálva! Szemed először is a szemközt levő fal pazar diszitményén káprázik el — egy Lionardo, egy Segantini remekművénél különb falfestmény: messze hegyeket ábrázol, fenyőerdőt, folyót, alkonyodó eget, bámulatos élethilséggel, soha nem látott méretekben: nincs az az amerikai milliárdos, aki megengedhet magának ekkora fényűzést. S ha ezen k in yögy Őrködted magad, árnuló vendég, tekints fel, nézd meg a tetőzetet: alkony' eget ábrázol, kiütköző csillagokkal, no mit szólsz hozzá? festett-e Feszty különb körképet? pedig csak vetítve van, pajtás, egyenesen erre a célra készült csodálatos színes mozgóképveti- tővol, ami gépiesen változtatja a tetőzetre dobott képet— egy óra múlva sötétkék lesz az egész, teleszórva csillagokkal s feljön a hold is, saját, külön csilláron, oly tökéletesen ábrázolva, liogy összetéveszted az eredetivel. Akkor majd le is fekszik a csodaterem fárad! lakója. puha mohágyat álcázó fekhelyére, de előbb megfürdik a tóesavizzé maszkírozott kissé barokkstilü fürdőkádban. Az is lelhet, hogy nem ilyen költői rajongás emelte az ajtót — lehet, hogy nyárspolgári lélek lakik ebben a csavargóban, ki tudja? afféle feltörő proletár, ötéves tervot forgat agyában, vakon hisz a garasból születő forint legendájában. Istenem, egy ajtó, az ifl valami, kezdeni kell csak, aztán jön majd a többi. Az ajtót mindenesetre idetesszük, aztán majd falat is építünk, egyenként hordva össze a téglát: végre tető alá hozzuk a házat. Takarékoskodni kell. Sok kicsi sokra megy. Lám, a miniszterelnök ur is megmondta, hogy most a takarékosság é& komoly rendszeres munka ideje következik. Lehet — de mi közöm nekem, vonaton száguldónak e makacs kis akarat földöncsuszó ábrándjaihoz? Vájj jón a „sok kicsi sokra megy" jelszó a kicsinyhitűék hitére is áll —* sok kicsi vallásból lesz-e valaha egyetlen, mindent átfogó, Istent megismerő? Számomra maradíj csak jelkép, magányos ajtó a mezőn. Magányos ajtó, örök rejtély, örök, egyet* len kérdés, kétféle, lehetséges válasszal. Kijárat és bejárat, egyszemólyben. Egyik oldalán a pokol felirata: lasciate ogni spe*. ranza. Másikon a temetőké: resurgam. Csukott ajtó, amit akkor is döngetni kelL ha köröskörül szabad az ut — nyitott ajtó, amint akkor se szabad kilépni, ha börtön vés* körül: odakünt tágasabb, idebent biztosabb. őseink, a barlanglakók, nem ismerték az aj* tót — a kultúra és civilizáció ott kezdődött* mikor az ember ajtót eszelt ki, hogy börtön* be csukja magát, kizárni a dühöngő és ma* rakodó természetet. Ajtó a puszta mezőn, nem állsz ott mégse hiába — te választasz el éhes szájától, görbe körmeitől farkastársamnak, hogy időm legyén lelkem ajtaját lassan, óvatosan kitárni előtte. Magyar költő útja a halhatatlanságba Künn hált a* éjben és znzmara gyöngyözte haját és szakákét, ngy ébredt mint egy óriási rád. csak kicsit fájlalta a vállát; mert a párnának használt kődarab s a derékaljnak vetette lomb, hiába mégis, — lomb és kő marad, erdei vadnak való alom. Pedig az erdőt úgy szerette, mint érő kalász a dél-napot s a lombos fák közé bevette magát, ha a vér nem nyughatott parttalan, lázas ereiben... A kóborlásnak volt a bolondja s látomásos mély szemeiben benne parázslóit a mások gondja, mások éhe, mások keserve és mint akit a terhe vitt (és nem önmaga a terheit), sosem volt biztos, hogy merre jár s imbolygó, roskatag alakját mely erdő rejti és mely határ. Rőzseláng-fénnyel a szemében egy karám körül, hiis éjtszakán silbakolt jámbor pásztorokkal 9 pásztor-lelkekben ma is talány, hogy hajnalban amikor útját a távoli erdőknek vette, mint garabonciás lábnyomán porfeileg mért szállott felette. S azóta nem látta senkisem; nem is él tán csak a mesékben, amit a pásztorok mesélnek a Duna mellett..., messze, délen... Mert egyszer csak elérte őt is a nyugtalan vándorok sorsa és egy őszvégi ködös reggel őt is a városba sodorta. Azóta itt él megkötözve, rejti egy szűkös szoba-konyha s versbe takarja közbe-közbe a fájdalmát, vagy ringybe-rongyba. Néha zaklatott éjtszakákon álmában még zug érte az erdő, a folyó Is szántónkért: hol jársz áloan-halász, boldog, vig tekergő. De egyre ritkább már a számonkérés, az erdő s folyó csak vágtatnak tovább s beosztott élet, kicsi méricskélés életét éli az egykori nomád; s az alkonyodé külvárosi csendben költő énekel a kőfalak során: ma még a számban nem volt egy falat, de rohanok a halhatatlanságba egy kilós cipóval a hónom alatt... FEKETE LAJOS. Egy ajtó semmi más... Emlék a vonatablakból Irta: KARINTHY FRIGYES Alapítva 1833. Telefon 33* VJ S f V diaxmii A A üveg, porcellán nagykerekedése. • K O SI C E, Fő - utca 19. Nagy választék. Jutánvos árak. j _________________________________________________________________I 4
