Prágai Magyar Hirlap, 1931. augusztus (10. évfolyam, 173-197 / 2690-2714. szám)

1931-08-08 / 179. (2696.) szám

4

1931 augusztus 8, azomibat.

BREZINA NEM SZERETTE A SZLOVÁKOKAT

MATHILDE

Irta : Neubauer Pál

Így hívták Heine feleségét. Majd két évtizedig élt vele együtt a nagy német író és mégis alig ismerték eddig ezt az asszonyt, alig foglalkoztak vele. Minden Hein-e-kutató egyre cs,a-k azt az asszonyt portretirozta és analizálta, akivel Heine mint, a malracsírban haldokló roncs találkozott; egy német lánnyal, akit „mouehe“-nak nevezett el. Alig két évig tartott az ismeretség moucfíe és a nagybeteg köl-iö közt, mégis ő állt az érdeklődés központjában, nem Matilde, a feleség.

Walther Viclor, egy fiatal német író „Mát- hilde, ein Leben um Reine“ címen igen érdekes könyvet adott ki, (E. P. Tal-Verlag, Wien), amely több regénynél és több életrajznál. Heine költeményei és levelei, valamint a barátok és kortársak feljegyzései alapján irta meg Vidor pompás hozzáértéssel ezt a könyvet, amelynél jobbat és mélyebbet az egész na3y Heine-irodalom nem tud felmutatni. Egyrészt Matildát festi meg élethűen, másrészt Heine-analízist ad• A legzseniálisabb és a legkülönösebb költők egyike kibontakozik abból a homályból, amely eddig burkolta és az elhanyagolt asszony révén tiidjuk meg, milyen egészen más volt, mint ahogyan eddig láttuk.

Kiránduláson egy francia faluban ismerkedik meg Heine evvel a leánnyal, aki teheneket őriz. Feleségül veszi és képezteti, tanítani próbálja. Nem sikerül. Egy sert nem tudott németül a legnagyobb német költők egyikének a felesége egész a haláláig, de egyébként is megmaradt tehénpásztornak. Heine mégis imádja és magáival viszi a hercegnői szalonokba, ahol a költőt körülrajongják. És amikor az arisztokrácia asszonyai szerelmet vallanak neki, ő csak egy asszonyt ismer: Matildát. Többször megkísérli, hogy eQy-egy híres versével megismertesse és e célból külön francia nyelvre foröMtatja őket. Matildát már az első vers szak annyira untatja, hogy Heme kénytelen felhagyni vele. Viszont a költő őrülten szenved a féltékenységtől és egy Ízben a kávéházban két diákot felpofoz, mert fixiroz- tAk az ő istenített Matildáját. >

Walther Vidor magától Heinétől tanult, oly biztos kézzel veti papírra a legfinomabb lelki történéseket. MHHda hízásnak indul és kegyetlenül, szinte fittyet hányva a költőnek és a világnak, botrányosan elhízik. Heine nem látja, tizenötévi házasság után sem Útja, hogy nemesük a kerékszoknya, de maga az imádott nő is olyan, mint egy hordó. Az sem bántja, hogy Matilda egyéb állaton kívül két tucat pCpagáhjt tart magának a kis lakásban s nem törődik vele, hogy a rengeteg állat sivitása lehetetlenné teszi a beteg költő számára a munkát. Heine, akinek sokat kellett küzdeni, hogy a mindennapi kenyér mellett felesége egyéb kívánságéit is teljesítse, pillanatra sem ideges és elvonul munkájával a kávéházakba.

Egyezer Matilda nem akart a költőé lenni. Visszautasította és nagy garral kocsikázni indult. Heine egyedül maradt a lakásban. Mesteri, ahogy Vidor leírja a zseni, a visszautasított ember, a költő lelkilusáját, szenvedését. Heine egy darabig töpreng, nyeli a könnyeket. Ekkor Matilda kedvenc papagálya gúnyos visításba tör ki. Heine magánkívül felugrik és — hihetetlen, megrázó jelenet — ő, a zseni, révveti magát a madárra- megfojtja. Vajjon kit fojtoü meg Heine, amikor a madárral végzett? Ezt a kérdést sejteti Walther Vidor a jelenet végén, bár nem mondja ki. Ez volt Heine életében az a bizonyos gyilkosság, amelyről Dosztojevszki mondja, hogy mindenki elköveti ... A madár megfojtása másnak szólt. Matilda éppen ebben a pillanatban érkezik haza. Heine sírva borul a lába el\é és az asszony anyás meglátással mindent megért. Maga Heine Írja meg egy köl- teményében, hogy csak azon a napon lett a felesége igazán és elválaszthatatlanul az övé.

A költő haláláig tart ez a csodálatos Szerelem a pásztorleány és a zseni közt. El kell olvasni Vidor könyvét, hogy ezt meg lehessen érteni. A legcsiszoltabb dialektikus, a legélesebb szatirikus: Heine ennek a viszonynak a keretében mint eddigi önmagának az ellentéte jelenik meg. A pszihoanalízis számára ínyencfadat ez a könyv, amelynek írója minden sorát a valóságból merítette és dokumentumokkal igazolja. Lehetséges ez? kérdi az olvasó a végén. Nemcsak lehetséges, megtörtént. Éppen Heinervel történt, aki maga irta):

„Das isi ein alté geSchichte,

Doch bleibt sie ewig neu;

Und wem sie just passieret,

Dem brichl dm Herz entzwei."

Szive ugyan rum hasadt kellé, de talán ez is megtörténi volna, ha abban az órában,

»nini»iiiiniimnii Mimiim

Tehát Otakar Brezina, a legnagyobb cseh költő, a Nobel-dij titkos jelöltje, akit a dij valóban meg is illetett, himmikus égi vándor, aki hallgatta a szférák zenéjét, Isten gyöngéd szolgája, alázatos templomépitő és misztikus extázisok boldog bizományosa, akinek szűz lángolásai csillagos távlatokba dobbantották a világot, ez az Otakar Bíezina nem szerette a szlvákokat. Sőt lenézte, megvetette, gyűlölte őket.

Nem ő mondta, nem tőle tudjuk, holott alig két éve, hogy meghalt. Egy költőbarátja állítja, Jakub Deml, aki a nagy magányosról írott emlékezéseiben kendőzetlenül kije-, lenti, hogy Bíezina, aki pedig kivájt fülű értője volt nyelveknek, mesteri megszólalta tója nyelvek zenéjének, drótos-nyelvnek mondta a szlovákot. Ellenszenves volt számára a szlovák ember, a nyelve, de irtózott minden talpalatnyi földtől is, amelyet szlovák láb taposott. Keletnek látta Szlovénszkót s mikor lenn járt, elszörnyüködött, hogy „a csehszlovák állam elnökét elcipelték egy Kistapol- csányba!" Mikor 1919-ben rövid ideig Szlo- venszkón tartózkodott, úgy érezte magát, mint a legsötétebb Afrika emberevői között.

Erről tudósít bennünket a jaroméri remete Eckermannja, övé a felelősségi, — de kié az igazság?

A szlovák sajtó már hosszabb ideje tárgyalja a poszthumus megnyilatkozást s dicséretes kegyelettel fájdalmas önmegtagadást erőszakolva magára, menteni igyekszik a nagy költőt. Skultéty, a turócszentmártoni finom agg, némi rezignációval veszi tudomásul a váratlan emléket, amit Deml jóvoltából most kapott a szlovákság Bfezinától, de azt Írja, hogy azért ők nem haragszanak meg egy nyilván beteges állapotban elhangzott kijelentésért. Egy szlovák fiatal, maga is morbid érzékenységű költő, a feliegjáró lelket reklamálja, amely egykor fennen tüzelt s úgy hiszi, hogy csak aggkori gyengeség mondatta ki ezeket a szavakat valakivel, aki pedig testvéréül fogadott s erezett minden embert. És abban mindketten megegyeznek, hogy Deml rosszul tette, amikor nyilvánosságra hozta a gyermekes öregség vagy rejtélyes, beteges haragvás e szánalmas megnyilatkozását.

Nem úgy a Slovák. A Brezina szájába adott gyűlöletet inferióris, lelkileg terhelt ember gyűlöletének mondja s csak az Ítélőképesség abszolút hiányával, avagy pedig kifejezett beszámithatatianságával tudná indokolni gyűlöletét És aztán egészen határozott formában állítja, hogy Brezina gyűlöletét másképpen nem tudja megmagyarázni, csak mint ocs- mány rágalmazást, amelyet Deml követett el Brezinával szemben, amidőn hazugságot lehelt a halott költő összeszoritott, néma ajkai közé, hogy meggyalázza fényes emlékét. E föltevés valószínűségének bizonyítására föllapozza Demlnek egy 1927-ben megjelent kisebb könyvét. Azt az egész, szinte misztikus gyűlöletet, amellyel Bíezina állítólag a szlovákokkal szemben viseltetett, meg lehet lelni a nyolcvanhatoldalas Deml-füzetben. Olyan könyv ez — irja a Slovák cikkírója —, amelyet épeszű ember nem írhat meg, annál kevésbé egy pap, aki katolikus költőnek mondja magát. Az ilyen szerencsétlen az elmegyógyászati klinikára való.

S valóban, a Deml-füzetből kiragadott idézetek valami egészen infernális gyülöíet-ka- taraktát zúdítanak a szlovákokra és Szloven- szkóra. Deml Szlovenszkón a dzsungelben érezte magát, ahol a folyóhoz igyekezvén, tigrisektől és krokodilusoktól remegett. Érdemes a fordításra néhány idézet:

„Szlovenszkón minden el van zsidósod- va s ahol ár van, ott pisztráng van és ahol tevékenység, ott zsidó... A folyóhoz igyekezvén, iszapba kerültem s mikor kilábaltam az iszapból, fűben találtam magam, oly sűrű és magas fű között, hogy sietve gázoltam kifelé azzal a legyőzhetetlen előérzettel, hogy tigrisbe vagy krokodihisba ütközőim, — ilyen mértékben, kérem, láttam és éreztem magam a dzsungel közepén... ás egyáltalában itt minden délies. A Tátrában persze szétdarabolt és szétdarabolható kövek vannak s a Tátra alatt mocsár. Fuj!... Sehol sem látni

amikor Isten és Sátán harcot vívtak benne,

nem, fojtotta volna meg a felesége kedvenc papagályát. A kisértés órájától csak ez'en az úron tudott szabadulni és csak igy tudott megbirkózni egy életen át a, legnagyobb ellenséggel, a szerelemmeli, Walther Vidor fontos munkát végzett, amiken' ezt a könyvet megírta. Uj Heine áll előttünk, a papagály- gyilkos8ág démoni jelenetének atmoszférájában. És most, hogy tudjuk, hogy csak Matildáját látta az utolsó percig, ezt a kilencven- kilós műveletlen, papa gály osan jelentéktelen és mégis oy naOyjeientösógü pásztorleányt, vegyük elő újból ö89zes müveit: minden sorát más szemmel fogjuk oltyasrvi és értelmezni.

Blaniki Sereget: prófétákat — sziklákat — sehol emléke sincs valami nagy múltnak, valami hősi tettnek, még Jánosiknak sem, annál kevésbé a Paradicsomnak. Itt semmit sem alkotnak, itt minden csak nő s mihelyt elkezdett nőni, már senyved is. A növényevők földje ez, akik csak húsra vannak teremtve s ha valamely állaton kiütközik a kemény, törvényes szépség szarvak formájában: minden lépésnél leveti ezeket. Miben fogózzék meg itt az ember, mire Lépjen szilárdan, minek higyjen? Itt valóiban csak olyan nép lelhette meg kedvét, amelynek kizárólagos munkája a rablás és a vadászat, ami inkább gyönyörűség, mint munka, mert mindig a más rovására megy ... Háncsot tépni és fanedvet szopni, vagy szüzeket becs- teleniieni és bort inni, Lényegében van-e itt különbség? És az asszonyok miért viselnek magas csizmát s cipőik miért vannak megpatkolva? S a mellük lapos s befűzve, mint páncélba szorítva! Meztelen karjuk szőrös s zsir-dus és lekent hajuk keményen hullámo- sodik halántékuk körül, mint Árpád bajsza s mint magyar ökrök szarvai. A rabló volt és mindig is lesz ezeknek a vidékeknek az egyetlen hőse."

Mikor Deml két szlovák férfi kíséretében kiránduláson van valami elhagyatott helyen, nem szűnik meg revolverére gondolni. A szlovák lányok danáját is ismétlődés ében vad őrjöngésnek találja, amely egészen fizikai aktussá változik át. A szlovák dalt meztelen, a hold felé feszülő könyöknek, avagy a haldokló has-sikolyainak, de leginkább szerelmeskedő macskák és kandúrok éjszakai nyávogásának erezi s felkiált: „Sakálok és

Oriens!“

És máshol megint:

„Az ember teszi az országot és az ország az embert. De az itteni ember nem szlovák, sem miagyar, amint a sárkány nem volt sem madár, sem hüllő s ezért minden hatalmassága és ereje ellenére is kipusztult, amint ki kell pusztulnia minden kétéltünek, határozatlannak, igaztalannak és erőszakosnak... A szlovák nép valóban egy koraszülött gyermek/1 És persze mindennek csattanójául: „Ha Szlovenszkón még tizennégy napig maradok, noha nagy az Istennek ő irgalma, tökéletes Buta Tót lesz belőlem."

Ezt Morvaországban, Tasovban ki lehetett nyomtatni az Ur 1927-ik, a csehszlovák köztársaság kilencedik évében.

Igaza van a Slováknak, amikor azt irja, hogy netm a halott Brezina sirhantja alatt, hanem az élő Deml praktikáiban kell keresni a szlovákok kínos Brezina-relikviáját, amelyet Deml nyújtott át nekik.

De nincs hiánytalanul igaza sem az agg Skultétynek, sem a fiatal Smreknek, sem a Slováknak abban, hogy Deml nem tette helyesen, amikor az ilyen, akár elhangzott, akár nem, akár beteges, akár gyermekes, akár beszámithatatlan állapotban állítólag elkövetett megnyilatkozást közreadta. Skultéty azt mondja, hogy Deml ezzel rossz szolgálatot tett a cseheknek, Smrek szerint megtépázta a költő nimbuszát a szlovákok előtt s a Slovák is kíváncsian várja cseh részről az állásfoglalást.

Hiányokat mutat a szlovákok igaza ebben a kínos afférban, mert nem meríti minden érvelését a bátor argumentumok köziül. A múlttal példálózik, alaptalan váddal szemben tényekkel felel, az évszázados szlovák kultúrának nemcsak a szlovákokra, hanem a csehekre is, nemcsak a csehekre, hanem az össz-szlávságra is gyakorolt befolyását és hatását idézgeti, jobb vitához méltó buzgalommal, de úgy is védekezik, hogy reméli, Brezina ezen pirivatissimuma valóban csak privatissimum s csak szórványos eset.

Skultéty a szlovák faj életképességét, fölényes asszimilációs erejét hozza fél a Deml- tolmácsolta kijelentésekkel szemben: ,,S

emellett a szlovák jellem nem vált elen- szenvessé, a másfaju szomszéd békességben élt a szlovákkal. A tizennyolcadik század vége óta a magyar politikusok megfojtották volna a szlovákot, de a magyar nép számára a szlovák szomszéd „tót sógor" volt".

Skultéty tehát a „Buta Tót“-tal szemben a „tót sógor“-t emlegeti. Elítéli az egykori magyar politikát, de nem a magya-r népet. V iszom! a csehek csak a „Buta Tót “-óról tudnak, igy, nagy kezdőbetűkkel, valami exó- tikus, valószínűtlen képzetei ragasztva ezzel ehhez a két szóhoz. Ezt a két szót, alig van cseh, aki nem ismerné, de fölmerül a kérdés, honnan a két szónak ez a széles elterjedtsége?

A szlovák oblomovizinusból:

A szlovákok addig hajtogatták, hogy a magyarok csak „buta tól“-oknak aposztrofálták őket, addig panaszolták, hogy semmijük sincsen, hogy erőteljes gyáméiitásra van szükségük, addig siránkoztak a „magyarok-okoz- ta elmaradót tság“-uk miatt, amíg a csehek ezt elhittók, sőt ennél többet is elhittek. S igy történt., hogy a szlovákok lassajfr-laasan

megfeledkeztek a másik két szóról, a „tót sógoráról, igy történt, hogy a cseheket szug- gerálva önszuggeszcióba estek s a panaszlá- sukból leszűrt konklúziót maguk is kénytelenek voltak következményeiben vállalni. Deml addig olvasta, hallotta, hogy „buta tót", amig — csak pszidhopatológiailag magyarázható okokból — megharagudván a szlovákokra, mindegyiküket „Buta Tótt"-iiak látta meg.

Furcsa ut ez a „buta tót"-tól a „Buta Tót"- ig és valóban sejteni sem lehetett, hogy a szlovákoktól a cseheken keresztül vissza fog vezetni a szlovákokig. Természetesen generalizálni nem lehet és nem is szabad, de a példát föl kell mutatni. Jakub Deml lehet psziobopáta, lehet gonosz ember, állhalt egymagában ocsmány nézeteivel, — de mindez nem menti föl a szlovákokat azon kötelességük alól, hogy az ilyen jelenségeknek miég a lehetőségét is kiküszöböljék. Sokat írtak, beszéltek az utóbbi években a „szlovák revíziódról, nos, ha szlovák revízióra van szükség, akkor elsősorban az obloimovi jelszavakat kell revízió alá venni, amelyek /több kárt, mint hasznot okoztak a szlovákságnak a cseheknél. Revízió alá kell venni azt a szlovák politikai és szellemi beállítóttságot, amely „rajta kívül álló okokból" támadt kultur- gyöngeséget, erőtlenséget, elnyomoritottsá- got hirdet, mert — az élő Deml a tanú rá s .talán-tán a halott Brezina is — mások szemében egykönnyen elnyomorodotísóigigá má- sulhat meg. S amig nem hajtják végre ezt az egyedül szükséges revíziót, nincs mit restelkedni, nincs mit háborogni s nincs mit védekezni obszknrus eckermanniádák miatt.

*

Alig fejeztük be ezeket a sorokat, megérkezett a turócszentmártoni Národnie Noviny legutolsó száma, amely ezúttal is két cikkben foglalkozik a Bfezina-esettel, de okosan már inkább Deml-esetnek tekinti, aminthogy a mi fejtegetéseink is sokkal inkább Demlből indultak ki, mint Bfezinából. J. S. költő veszi fel ismét elhangzott szavai fonalát s megelégedéssel konstatálja, hogy a cseh közvélemény elszégyelte magát furcsa fia — Deml —- viselkedése miatt s elégtételt adott a szlovákságnak.

J. S. szerint fontos az, hogy cseh emberek Jakub Demlt — jellemének megrajzolásán kívül — olyannak mutatják meg a szlovákoknak, mint egyikét azoknak, akikre nem kell fölfigyelni.

Ez rendben is van és szomorúnál szomorúbb lenne, ha olyan tragikusan kellene az esetet felfogni, mint ahogy kezdetben költők és publicisták, tudósok és újságírók felfogták. J. S. csupán egyről feledkezik meg s ez: az akusztika. Cikkünkben rámutatunk arra, hogy a szlovákok nem gondoltak azzal a cseh akusztikával, amelyben siralmaik, csaknem mazochista jellegű önmarcango 1 ásaik ismételgetése elhangzik, nem számították ki a visszhangot s igy történt, hogy a cseh közvéleményben éppen a szlovákok hibájából bizonyos tekintetben helytelen kép alakult ki a szlovákokról.

S megint nem számolnak az akusztikával, amikor megelégednek a cseh részről kapott szatiszfakcióval s ezzel simán napirendre térnek az ügy fölött. A csehek tői természetesen nem kaphatnak és nem is követelhetnek többet ennél a teljes szatiszfakciónál, de annál inkább van követelnivalójuk önmagukkal szemben. Több önbizalmat, emeltebb főtartást és főképpen s mindenekelőtt önmagukról — titokban önmaguknak s nyíltan másoknak — megvallott nézeteiket vegyék gyökeres és konstruktív revízió alá.

Hogy ez igy van, példás bizonyítéka az újból figyelmen kívül hagyott akusztika, amely — nincsenek véletlenek — a N. N. ugyanazon számában, amelyben J. S. természetesen a legnagyobb jóhiszeműséggel napirendre fért az eset fölött s lezártnak tekinti azt, ugyanazon az oldalon már visszaadja a visszhangot. Egy Peter Boleráz nevű cikkiró a szlovákságnak két újabb keletű sérelméről írván, igy kezdi cikkét: „Bíezina állítólagos és Deml valóságos véleményének publikálása után kétszeres meglepetés ér bennünket". Majd két szlovenszkói magas állami állásnak ismét csehekkel s nem szlovákokkal történt betöltéséről ir s többek között tiltakozik az ellen, hogy állandóan „rakoncátlan és hálá- datlam csinytevőknek tekintsenek bennünket, akikkel cseh tutorok nélkül nem lehet boldogulni". És tovább sorakoztatva a régi, de mindig uj, eléggé nem ismételhető érveket: „A szlovák politikusok mamelukságának el kell tűnnie és Szlovenszkónak hangosabban kell megszólalnia, hogy jogihoz és igazsághoz jusson". És félreérthetetlenül követeli, hogy a szlovákok „végül is kérjék ki maguknak a megnemérdeineit bizalmatlanságot".

Ezt és ennek hibátlanul leszűrt konzekvenciáit adja vissza visszhangként egy ilyen Deml-eset akusztikája a szlovákok között, minekutána visszhang volt részben a Deml-bang is: a szlovák örökös sirámok visszhangja. Revízió kell! Volt panaszolni valójuk a szlovákoknak s van panaszolni valójuk, de aeter- nális bűnök nincsenek, aminthogy aeternáiis következményük sincsen semmiféle bűnöknek.

ÁRVA PÁL.