Prágai Magyar Hirlap, 1931. augusztus (10. évfolyam, 173-197 / 2690-2714. szám)
1931-08-02 / 174. (2691.) szám
8 TMCM-MAGtaRHlRMr? 1931 augusztus 2, vasárnap. MAGYAR EMBER ÉLETE Akt tizenhét évig hivatalosan haiott volt írja: SZOMBATHY VIKTOR A napokban, az egyik Komárom melletti kis faluban estefelé megjelenít egy ember. Ormótlan csizmái voltak, nadrágja és állag gombolt kabátja durva zsák vászon, alatta orosz ing. Egyéb ruhája semmi. Még csak a kezében sem. Vörhenyeges haját megborzolta a dunamenfci szellő, arcán fáradt ráncok, beszéde szlávosan éneklő. Pedig magyarul beszélt. Életkora negyvennyolc év, állapota: hivatalosan halott. A régi házat kereste föl. A régi ház, kis, fehér, nádfödeles házacska, tiszta és rendes, mint száz és száz magyar paraszt udvara. Bejött a házba és a feleségét kereste. A találkozásnál nem voltam ott. Semmi- esetre sem olyan volt, amilyennek azt színpadi Íróik képzelik, de az asszony mégis elájult. Tizenhat éve nem látták egymást. Mikor a férj ezerkileneszáztizennégyben bevonult, fiatalember volt még s a kis házat nagy remények töltötték meg. Ezerkilencszáztizen- ötben elfogták Mészáros Ferencet és távoli Oroszországba szállították. Azt hitték, meghalt régen. Ezerkincszáztizenkilencben kellett volna egy kis nyugdíj és M'észáros Ferencet hivatalosan holttá nyilvánították. Azóta az „özvegy" havi hatvanöt korona nyugdíjból tengődött öreg apjával együtt, meg abból az összegből, amit napszámos munkával kereshetett. Öt nappal azután, hogy az ember hazajött, felkerestem ezt a családot. Csak az asszony volt otthon, megtört, fáradt, jóértelmü magyar asszony. Házatája rendes, látszik a dolgos kéz nyoma. De az ember már nem volt otthon: ötödnapra megérkezésének már a komáromi határban kapált, e nagy ut után nem pihenhetett, dolgoznia kellett, különben nincs kenyér. S a nyugdíjtól immár elestek. Üzentem az embernek, hogy keressen föl másnap, úgyis van még némi hivatalos elintéznivalója. Jött másnap, komolyan és megviselten, orosz ruhájában, kalaptalan. Gyerekkoromban, mikor az orosz muzsikokat hozták hadifogolynak, valami különös rósz illatot éreztem rajtuk. A dohányért becserélt kozáksipkának is ez az illata volt, meg a zubbonyuknak is. Minden paraszt népnek más-más szaga van. Ennél az embernél azonnal megcsapott az a háborús időkben szagolt orosz szag. Mészáros Ferenc illatban, gondolkodásban, beszéde hangsúlyában megoroszosodott. Föllépése biztosabb, szerényebb, de öntudatosabb, mint a falusi, világot nem járt magyaré. Nem frázis, ha azt mondom: a nehéz életiskola alaposan meglátszik rajta. Fáradt. Nincsenek ambíciói, egy dolog érdekli már csupán: a mindennapi kenyér, amit tűzönjvizén keresztül meg kell szereznie. Magam elé ültetem, adok neki cigarettát. Egy pohár sört is akarok hozatni neki, amiig mesél. — Nem kell a sör. Inkább az árát kérem, amibe az kerül, jó lesz kenyérre... A beszéde éneklő, olykor erősen keresi a magyar szavakat s oroszokat kever közéjük. Kezdetben folyamatosan megkísérli elbeszélni a sorsát, később kuszább lesz az elbeszélés sodra és mindig visszatér az állandó mottóhoz: a bolsevisták rendjéhez, amivel sehogy sincs megelégedve. Végre egy szemtanú, aki sem B. G. Shaw, sem Lady Astor! Nem, őneki nem mutatták Potemkin generális falvait, mert ő maga húzódott meg, távol e falak mögött, az orosz pusztaságon, a kulisszák és a lécek mögött irdatlan messziségben: ő „kulak" volt s mint ilyent, az oroszok erősen üldözték. Egyideig ide-oda ténfergett az orosz pusztaságon, hadifogolyként, gyári munkásként. Kiadták munkába, dolgozott s hazavágyott. Kolcsak generális seregében felvitte szakács- ságig. Sehogysem tudott azonban hazakerülni ez a tizenkettes komáromi baka. Itthon mit sem tudtak róla s belenyugodtak, hogy halott. S miközben irás szerint halott volt, azon- közben szívós energiával küzdött a mindennapi kenyérért. A magyar parasztban benne élő szerzési vágy azt tette vele, hogy a nagy bolyongásban szerzett egy kis földet, lovat, tehenet s asszonyt is, akivel nem lépett hitre persze, de aki szívesen megosztotta vele buját-baját. Egyideig ment is a földművelés, aztán elvették tőle a kommunisták. Nem volt rest, felutazott Moszkvába a kis földjéért s visszaku- nvorálta. Mikor megint megmelegedett a földjén, újból elkommunizálfák, de most már véglegesen. Erre beállt egv papírgyárba s annyit dolgozott össze szívós erejével, a,menynyiből kiválthatta magát a szomorú rabságból, azaz: amennyi az útlevélhez kellett neki. — Százöt rubel ötven krajcárt vett el tőlem Kun Béla — meséli, mert Kun Bélához folyamodott egyenesen, — a többi megmaradt pénzemet meg az orosz határon vették el tőlem véglegesen, ugy hogy egy krajcár nélkül érkeztem ide. Csak annak örültem; hogy hazajöhetek. A hangját magasabbra emeli: — Lecáfolom őket, a tovarisokat! — Tudja, kérem, a fele föld parlagon van ott. A szegény parasztitól elszedik a gabonáját, kenyérre alig marad neki, se ruhája nincs rendes. A gyári munkásnak van még a legjobb dolga, de az is mennyit kapV Két- ihárom rubelt! Minden ötödik nap szünet. Négy napig dolgoznak, ötödik nap pihennek. Persze, mindenkire más-más ilyen szünnap eshet a családban. Ha ugyan van család. — Sok gazda nem bírta, eldobta a földet s kiszaladt Szibériába, hátha ott jobb dolga lesz. Akárhányszor beáll fedtámadónak, mert a kínai határon mindig van feltámadás. Ezeket a kommunisták banditáiknak nevezik. — ötévi plán? Elszedték a földemet. Vallás? Az nincs. Ünnep sincs, pap sincs. A gyerekek nagy része kereszteletlen, nem tiszteli a szüleit. Kevés az iskola s valami jót ott sem tanulhatnak, mert sok a csavargó. Egy-egy megyényi területnek esetleg van egyetlen papja s aki még hü a valláshoz, odamegy hozzá imádkozni. De sokan már azt sem teszik. Pogányok. — Öltözködés? Olyan rövid szoknyában járnak, tudja, mert nem telik többre nekik. Aztán a családok sem szilárdak többé: ha két ember össze akar állni, összeiratkoznak. Ha szót akarnak válni, szétiratkoznak. Ennyi az egész. Sokan még ezt sem teszik. — Egy púd kenyérért sokáig állni kell. S drága az. A nép zúgolódik s várja a burzsoá- zit, mely felmenti őt s kiszabadítja. Az „úri népeknek" is rossz dolguk van. Még kevesebb fejadagot kapnak. Tudja, itt, ha dolgoztam s nem ittam el, tudtam élni, de ott nem. Ráteszi a kezét a papirosra, amire jegyzek. A koldus végigjárta a falut, nem kapott alamizsnát, már beesteledett, mire kiért belőle — leült az árok szélére, lábát vakarta, tűnődött. Aztán gondolt egyet, káromkodott hozzá keservesen — igy képzelem a dolgot —- no, mit tegyen most? Skatulya gyufát talált a zsebében, — mire gyújtson rá, az istenért? törött pipáját rég elvesztette, egy nyomorult csutkát nem szedett fel sehol, a faluban (Mózes Ferenctől hallottam minap, hogy a parasztok eladják régi pipájukat, nem lévén mivel megtölteni) mit tegyen a gyufával? Megegye? Valamire mégis rá kellene gyújtani. Körülnézett, legyintett egyet és rágyújtott a falura. Nem is gonoszságból, vagy bosszúból, amiért a falu igy csuffátette, cserbenhagyta. Csakhogy hát mégis történjen valami. Valamit muszáj csinálni az embernek, azonkívül, hogy lélegzik (ha hagyják), enni vagy inni néha, csókolózni, jönni-menni, beszélni — ősz- szeállni emberekkel, elszánni magát valamire, velük együtt, vagy egyedül. Házat épiteni, falut épiteni, bizonyosan nagyobb kedve lett volna, mint felgyújtani a falut — dehát igy történt, nem másképpen, rosszak a viszonyok. Idegeire megy az embernek a tehetetlenség, tessék elhinni. Aztán akkor felgyújtja a falut. Egyébként közönséges napihirben olvastam az esetet. * Az anya elküldte nyolcéves kisfiát, vásárolni. A kisfiú bevásárolt, hazajött, édesanyja mindent megnézett, kiderült, hogy a gyerek hat fillérrel nem tud elszámolni. — Elvesztette vagy mit tett vele — egyszóval, a hat fillér nincs és nincs. Faggatja a fiút, a fiú nem tud semmiről, veszekedés, csetepaté, az egész jelenet a konyhában zajlik le, a konyhaasztalon ott a kés, — az anya hadonász a késsel, hat fillér, hat fillér, hol a hat fillér? én itt megdögtöm, munkában, Ínségben, nélkülözésben, ez meg itten elveszti, vagy mit- csinált azzal a pénzzel, mintha loptam volna, ó, hogy sose szültelek volna a világra, vagy én ne lennék már a világon! A gyerek csak hallgat, makacsul — beszélsz vagy nem beszélsz? (ugy képzelem) gyalázatos kölyök, hová tetted, hol hagytad, mit vettél rajta, mondjad, mert szétzúzlak, összeváglak, ha nem beszélsz!... nem tudod? nem tudod, nem beszélsz, fogod a szád, gyalázatos féreg? nesze hát, nesze... nesze... És mert kezében a kés és mert csípi a hagymagőz a szemét, amit éppen aprított a késsel és mert kifulladt a szava és levegő után kap és elönti a vér a fejét és ködön keresztül mintha ugy rémlene, hogy a gyerek Figyelmeztetve nyújtva fel a mutatóujját: — Kívánom minden gazdának és munkásnak, hogy ne igen várják ezt a hatalmat, mert akkor nekik régen rossz! — Étien és jóllakva, mindenképpen csak szenvedtem. Itthon mindig azt kérdezték, miért nem jöttem hamarább? Tudod jól, — mondtam itthon a feleségemnek, — hogy haza akartam jönni, de nem tudtam hamarább kikérvényezni a paszpartot. — Sok magyar van még kint. A legtöbb kommunista. Egymás között is oroszul beszélgettünk, mert nem tudtuk magunkat jól kifejezni. — Persze, az orosz asszony is jönni akart velem. De nem hoztam, mert hiszen van énnekem itthon hites, kedves feleségem, aki vár. És megvárt! Mindig mondta, hogy nem hiszi a halálomat. Igaz, hogy a halotti bizonyítványt mégis kikérték. Most mehetek az igazam után. Két hétbe is beletelik, a inig bebizonyítom az igazamat s kiderül, hogy igazán élek. — Politikai véleményt szabad nyilvánítani szabadon. De, persze csak akkor, ha ez a vélemény kommunista. Különben száműzik Szibériába. Emlékszem, egy mellettünk levő faluban a nép megtámadott tizenkét kommunista vezért, akik gyűlést akartak tartani. Erre kivonult a csendőrség, kivitte az egész falut a határba s mind egy szálig lelövöldözte. — Kollektív nevelés? Á, kérem, az egy betegség. A kollektív gazdaságokban a munkás nem akar dolgozni, hisz nem tehet félre semmit, télire se kenyere, se ruhája. De a hadsereg erős. Soroznak. így beszélget ez a fáradt ember. Keze ernyedten gesztikulál, csak sok nógatásra gyújt rá a cigarettára. Minden mozdulata a megüldözött, megfáradt, nagyéletü ember gesztusa. Hiszen ki is gondolt volna ilyet, a Csallóközben, tizennégy nyarán: hogy elmegy ez a tizenkettes víg baka, zeneszóval, zászlóval, fiatal felesége mellől a messzi galíciai mezőkre s mint hivatalos halott tér vissza, tizenhét évi bolyongás után, a föld másik végéről. Minek örüljön olyan nagyon? makacsul és kajánul nevet magában, mert tudja, hogy hová lett a hat fillér, csak nem akarja megmondani — az anya, az édesanya, az olvasókönyvek és az „anyasziv" cimü szép versek hőse, elkezd csapkodni és döfködni a késsel, mintha hagymát aprítana vagy sertésszeletet „klopfolna" vagy fasirthust, vagy — ó, de régen volt! — csirkenyakat metélne. És arra tér magához, hogy a gyerek összeszurkálva, véresen hörög a lábainál — és jajve- székelve szaladgálni kezd a konyhában, veri fejét a falba, próbálja emelni a gyereket, aztán maga is összeesik. Kihallgatásakor azt vallja, hogy nem tud semmit, magánál volt, mégse emlékszik semmire, csak arra, hogy elöntötte a fejét a vér, és hogy nagyon sajnálta a hat fillért, amiből még kenyeret is vehettek volna. Most már a gyereket is sajnálja, persze. De mikor olyan szörnyen fel volt indulva. Rosszak a viszonyok. Az emberek idegesek. Egyébként ez is egy napihir volt. * Jóság? Rosszaság? Állat az emberben, ember az állatban, ősi vadság, vérszomj, ember- áldozat, totem és tabu, elnyomott lelki sérülés pervertálódása, szadizmus, pirománia, ödipusz-komplekszum, kultúra hanyatlása, Európa végnapjai? Törjék a fejüket, ha idejük van rá, lélek- elemzők, társadalomtudósok, történelemtudósok. Mit tudnak mást mondani újat, megvilágítót, megváltót — szánalmas közhelyeknél különbet, érthetőbbet, mint az az egyszerű, mindannyiunk által jól ismert érzés, amit a falugyujtogató koldus, a fiát hat fillér miatt összeszurkáló anya nem tudott elnyomni, mi többiek pedig keservesen harcolunk vele, a napnak minden órájában, minden percében az órának és még álmunkban is, ha nem riadunk fel tulajdon kiáltásunkra, vagy mert a fogunk a nyelvünkre harapott, tenyerünkbe vésődött á körmünk?! Mit lehet mást mondani, minthogy túl van terhelve az idegrendszerünk, várakozástól, türelmetlenségtől, lehetetlenségtől, untig ismételt kegyes szavak, Ígérgetések, frázisok csömörétől, bizonytalanságtól és méltatlanságtól, hogy villamospalackhoz hasonlítunk, amit egyre csak ingerek és izgalmak érnek s nincs benne, hogy mindez Örömben és kedvünkre- való cselekedetben levezettessék: a legkisebb érintésre gyilkos szikra pattan ki belőlünk? Az orvosi gyakorlatban ugy hívjuk ezt a jelenséget „szenzibilizálódás". Ó igen, „szezibilizálva" vagyunk egy kicsit, egymással szemben, egy kicsit idegesitBratisíavai Duna vásár megnyitása 1931, VIII. 23-án 33 % utazási kedvezmény a csehszlovák vasutakon jük egymást, bajtársak, elvtársak, polgártársak, házastársak, embertársak — kicsit meg vagyunk feszülve, nem nagyon, csak éppen annyira, hogy a fejét harapnánk le legszívesebben annak, aki a tyúkszemünkre lép, vagy meglök a könyökéve]. Egy kicsit ugy vagyunk, mint a marakodó kutyák, Jack London alaskai látomásában, vagy a ponyvával leteritett, petróleummal leöntött és meggyuj- tott patkányok a ponyva alatt, vagy az az összegubancolódó, egybeolvadó haltömeg, amit a meghurkolt háló kiemel eleméből — fölülről, fölülről tréfál velünk a Sors, vagy alulról a Föld haragos Szelleme, lök egyet rajtunk, fricskáz bennünket láthatatlan kezével s mi acsarkodva, dühösen esünk egymás torkának, egymásnak tulajdonítva a mennyei sérelmeket. Soha nem „packázott" még a hivatalnok csökönyösebben s haragosabb kéjjel mindenkivel, aki rászorul, hogy levezesse a fölülről átvett izgalmakat, szidalmat, lehor- dást, türelmetlenséget (ne felejtsük el: feljebbvalóval szemben senki sem ideges!) — soha még kegyetlenebb, ádázabb hévvel nem álltak „hivatásuk magaslatán" az ügyvédek és végrehajtók, ha arról van szó, hogy a vo- nagló, szenvedő, eleven élet testébe metélve érvényesítsék a „jogos követelés" acélbetüit — soha nem követelte még szálasabban és gőgösebben Shylock a pervesztes boldogtalannak, formailag megítélt utolsó csepp vérét, mint most, éppen most, ezekben a napokban, amikor nagyobb szükségünk volna egymásra, mint önmagunkra, égetőbben szomjaznánk a könyörület és irgalom hűsítő cseppjét, kiszáradt torkunkban, mint ahogy Libanon és Arménia rabszolgái szomjazták valaha, Krisztus napjaiban. S míg a gépmadár elcsap a fejünk felett, háronlszázkilomé- teres sebességgel s autók csapkodnak jobb- ra-balra a megtorpanó gyalogos körül: ő maga mit tehet, idegeinek lassú, legfeljebb ötkilométeres tempójával? vadul és zihálva próbál versenyre kelni ezzel a száguldással, de nem viszi többre, mint a kereket ugató eb — legfeljebb abban éli ki haragját, hogy félrecsapja az alamizsnáért kinyújtott kezet vagy tajtékot köp a mentőkötélre s rohan tovább veszettül, vesztébe, kerekek alá, száguldó örvény kellős közepébe. Most, mig ezt írom, még nem határoztak Londonban a világ sorsa fölött — mára várják a döntést, hogy a Hoover által kezdeményezett kibontakozási akció összeforrassza-e Európa nemzeteit, vagy szembeállítsa az érdekfeleket, egy uj világháború szerencsekerekébe dobva az utolsó garasokat. Fatalista bé- ketüréssel igyekszem várni az eredményt — egv dőlosr nyugtalanít csak. A cikkekben és hozzászólásokban és hivatalos nyilatkozatokban egyre-másra olvasok olyan jelzőket, államokra és országokra vonatkoztatva, amiket lelkiismeretes iró emberekre, egyes személyekre szokott csak alkalmazni. „Franciaország tartózkodó". ..Anglia bizik". „Alázatos Németország". . Makacskodó Franciaország" s igy tovább. Ilvet is olvastam „hisztériás és id^<* *es" az egyik országról. Halhatatlan országok, államok, amikre (nem akikre) sorsunkat bíztuk — éppen ugy lehetnek hát idegesek és hisztériásak, mint mi, gyarló és megbízhatatlan halandók? Ki biztosit hát bennünket, hogy nem gyújtják felünkre a házat, nem szurkálják ossz'* tulajdon o^prmeküket, puszta idegességből és hisztériából? — Krokodilokon keresztül az esküvőre. Nai- rovi afrikai városhad, a Viktória tó közelében, előkelő esküvőre készült, az ottani angol kolónia. A gyarmat kormányzójának unokáimra, mise Howels és Vinee pilótahadnagy esküvőjére készültek. A pilóta-hadnagynak repülőgépen kellett az esküvőre megérkeznie. A kormányzói palotában órákon át hiába vártak a vőlegényre. Esteeldett már. amikor végre egy sárral borított rozoga autó érkezett a palota elé. Az autóból kiszállt a vőlegény: bő vörös nnrdágban, papucsban, lobogó fehér kendővel a vállán. Menyasszonya és a násznép kissé megdöbbenve fogadták a különösen ölfjözött vőlegényt. Hamarosan kiderült. hogy az (esküvőre siető vőlegénnyel a kö vetkező dolgcjk történtek: A repülőgép kényszerleszállást végzett egy rettenetes területen. Leszállás közben a pilóta kiesett a gépből, bele a mocsárba. A mocsárban hemzsegtek a krokodilok. A pilóta-hadnagy nagy ttggyel-bajjal négykézláb mászkált a mocsárban és közben nagyokat ordított, hogy a krokodilokat távoltartsa. Egv alkalommal valami keményre lépett és már azt hitte, hejgy végre szilárd talajt ért a lába. A „talaj" azonban elmozdult alóla: kiderült, hogy egy krokodilus hátán áll. Nhgvnehezen végre kikecmergett a mocsárból. Ruhája ekkor már cafatolira szakadt és teste tele volt húzódásokkal és porzsol ásókkal. Az egyik bennszülött telepre támblygott .ahol egy barátságos törzsfőnök pártfogásába, vette. Enni adott neki. majd kölosönadtJ saját ruháit, a szép vörös nadrágot, a fehér keid őt és a papucsot. Ennek a civilizált főnöknek autója is volt. ezt is az angol tiszt rendelkezéséri bocsátotta. így érkezett meg ezutáa Vince némi kéeóewl a# esküvőjére. Fölgyujtott falu, összeszurkált gyerek Egy kicsit idegesek vagyunk Irta: KARINTHY FRIGYES
