Prágai Magyar Hirlap, 1931. június (10. évfolyam, 124-146 / 2641-2663. szám)
1931-06-23 / 141. (2658.) szám
4 1931 ftraAu* 23, kedd. Régi magyar alakok Közli: Bodrogközy Zoltán ív. Fáy Barna földbirtokos és Szentiványi Árpád honatya jó cimborák voltak, sokat megtréfálták egymást, de viszont ott, ahol valamelyik bajba került, meg is védelmezték egymást s mivel sok mindenféle közös „stikket" 'követtek el együtt, összetartottak. Többed magukkal bennjártak Budapesten, ott tartózkodtak néhány napig és F., noha nem szórta a pénzt, de azért elmulatott barátaival. Azt mondanom sem kell, hogy daliás férfi létére bizony az ő szeme is megakadt egy-egy szemrevaló virágszálon, s bizony ő sem tartozott ama Józsefek közé, aki Putifárné kezében hagyta volna a köpenye rongyát. Az indulás reggelén a kávéházban gyülekeztek s midőn F. megjelent, egynéhány helyen angolflastrommal volt az arca beragasztva, s noha azt állította, hogy a lépcsőn csúszott meg .s altkor ütötte meg magát, a sebhelyek azonban olyan alakuan csoportosultak, hogy „női kézi. munka4* nyomainak látszottak, s ezért megindult a heccelődés. F. jó arcot csinált a csipkelődéshez, de azért nem vallott, mivel tudta, hogy az esetben barátai. ha nem is most, de későbben mégis ki- kottyantanának egyet-mást, a beccelődést azonban oly modorban viszonozta, hogy eljárása még jobban megerősítő a gyanút. Már közel jártak Palóciához, s ekkor igy szólt: s fogadást ajánlott, hogy előre megmondja, mit fog ebédelni Barna ur. — Eszik egy levest, utána egy borjú pörköltet s végre fekete retket. Amint F. belépett, Sz. valamit súgott a pincérnek ;S leült az asztal végére. — Micsoda, már ti ebédeltetek? — vélte F. s azzal helyetfoglalva szólt: — Levest. Mialatt a levest eszi, végigvizsgálja az étlapot, még pedig a számokkal ékített oldaláról s szól a pincérnek: — Egy borjupörköltet galuskával... Nincs étvágyam — szól a csöndesen mosolygó társaságnak —, mivel már benn gábliztam, de valamit mégis csak illik rendelni, — mentegette magát. Mikor a pörkölt is elfogyott, intett a pincérnek. hogy elviheti az edényeket, s annak kérdésére, hogy még mit parancsol, nyugodtan válaszolta: — Semmit. Az étlap azonban még előtte volt s megakad a szeme a 15 krajcáros retken. —Ejnye, adjon egy adag fekete retket, azt még megeszem. — s nem értette, miért mosolyog a többi cimbora a bajusza alatt, — Mit isztok? — szólt a cimborákhoz, mire Sz. Á. képviselő felelt hirtelen: —r Kőbányai asztalit. —i Micsoda bor ez? — szólt Fi, töltve poharába a hosszunyaku üvegből. — Mondom, hogy kőbányai asztali, — felelt Sz., mire F. fölhajtva egy kortyot, a nyelvével osettentve megjegyzi: —i Nem is rossz bor, bár valami homoki lehet, mivel nagyon édes, — s lassankint beszéd- közben elfogyaszt belőle két féllitert. Fizetnek. Először Szentiványi fizet, utána a többi, s utolsónak maradt F. az asztal túlsó végén s mondja a főpincérnek a fogyasztást: — Leves: 10 kr., borjupörkölt: 80, 1 kenyér: 2, fekete retek: 15 s egy liter kőbányai asztali ... — 10 frt 57 kr., — mondja a fizető hajlongva. — Hát ez mi? — szólt nyugodtan, — Hiszen én asztalit ittam. — Igenis, kérem alásan, az francia pezsgő volt vizesüvegbe töltve, — szólt mosolyogva a főpinoér. Erre F. fölragadva az előtte lévő tompahegyü kést, kirúgja maga alól a széket s kergeti Sz. Á. képviselőt sápadtan, de orditva: —• így veszed te ki a gyerekeim szájából a kenyeret! Lassan megérttették vele. hogy ne csináljon botrányt, nyugodjék meg, tréfa volt, s már úgy sem lehet rajta segíteni. Ki is fizette a számlát, de más szakaszba szállt be s félévig nem szólt Szentiványi Árpádhoz egyebet, ha találkoztak: — Te rabló, te Zöld Marci. — Hanem aztán, fiuk, a feleségem előtt ne tegyetek az arcomra valami bolond célzást, mivel hetekig elduzzogna miatta. Mert, noha nem lehetett róla mondani, hogy papucskormány terhe alatt nyögött volna, már maga is szeretett volna túl lenni az első találkozás alkalmával előjövő kérdezősködésen, mivel a „jeleneteket" nem szerette. Amint megérkeztek a végállomásra, őnagy- sága csakugyan ott állt a perronon, már mesz- sziről észrevette a férje arcán az árulkodó nyomokat & az üdvözlés után, látszólag harag nélkül. de gyanús kiejtéssel azt kérdi az urától: — Hát magával mi történt? Mielőtt azonban F. a jóelőre kigondolt ki- m agy a rázásba belefoghatott volna, Árpád ur igy szólt: — Hiába mondtam neki, hogy ne feküdjön a pakktáskára. A cimborák összemosolyogtak. F. örült a tréfás és kitérő fölvilágositásnak, azonban őnagysága nem volt bizonyos az utón a fej alá tett pakktáska dolgairól, s az egymás szemét ki nem vájó varjakra célozva, megfenyegette fehér kezével a honatyát s annyit jegyzett meg: — Varjú! *' Lejárt a derce korszaka, nem. vallatták már a rabokat kínozva, se nem botoztak. A Fáy Barna főbirósága ebbe az időbe is beleesett 6 bizony ő nem titkolta, hogy kár volt a botbüntetést eltörölni, s az udvarán még sokáig ott állott a deres és a kaloda, mintegy hirdetve, hogy itt lakik a járás gondviselője: a főszolgabíró. Még azután is sokáig hire volt, hogy nem respektálja a törvény tilalmát, s hogy hébe- hóba. úgy titokban, előveszi a régi eszközöket, azonban ügyesen csinálta a dolgot, tanú sohasem volt, s igy, ha volt is hire, de nem volt bizonyosság. Egy alkalommal betért hozzá a megye alispánja. ottmaradt vacsorára, sőt hálásra is. Vacsora után, midőn már az asszony a gyerekekkel félrevonult s kettesben maradtak, bizalmas pipafüst és kvaterka mellett előhozta az alispán, hogy mit beszélnek róla. — No hát, öcskös. ezt nem mint alispán mondom, de azt hallom, hogy még most is veretsz néha. s hogy a régi módi szerint vallatsz, egy sz er-másszor. — Kedves bátyám, én sem az alispánnak mondom, hanem bátyámnak, hogy nem tudok még leszokni a régi rendszerről. Nem kínozom a tettest, de azt megteszem, hogy egy napig koplaltatom. aztán jóltartom keserű túróval, s nem adok neki utána inni. Azt azonban nyugodtan állíthatom, hogy másként nem kínozom s ha az eljárásom után vall, akkor megitatok vele egy-két pint karcost, amiért vallott. — Veretni sem veretek, de úgy havonta egyszer, ha valami kapcabetyárságon kapok valakit. bizony én nyakoneserditem egyezer-kétezer, de csak 4, vagy legföljebb 6 szem közt. Ha azonban nagyon panaszkodnak reám, úgy inkább lemondok a hivatalról, de erről a kis véres! llapitóról el nem szokom. A jólelkü, patriarcha alispán erre az őszinte vallomásra el ne vette magát s csak annyit mondott: — Igaz, igaz, mit tegyen a magunkiforma úriember, ha a természete megkívánja a hevesebb retorziót. De azért, vigyázz, s ne engedd magadat gyakran fölingereítetni Nem volt, fösvény, de betartó volt Fáy B., dacára a 2000 hold príma birtokának, s különösen akkor nézte meg a garast, mikor bővében volt, azt tartván: „Akkor kell takarékoskodni, mikor van miből". Kőbányán adták meg a makkos sertésnek az utolsó simítást és F. 86.000 frtot gombolt be a sertés árából s bement Budapestre egyet-tmást vásárolni. Mire visszaérkezett, barátai már ebéd után voltak s róla. beszélgettek. Szentiványi Á. képviselő az étlapot Vázlatok társadalmunk múltjából litö: Karaflath M. dr. VI. Két régi magyar nagyasszonyról Nemrég egy szép asszony olajfestéses mell- képiét láttam. Soká néztem ós elmerengtem az arcán. Fiatalos üdesége, a róla szétsugárzó életkedv jóleső meleget árasztott reám. A 60-as évek divatjára valló sötétkék selyemruha elől hegyiben végződő derekát magyaros zsinórzat kapcsolja össze. A bő ujjaik alól drága csipke borul a parányi, keskeny kéz csuklójára. Hasonló csipkés betét takarja a mély hajt ók ás kivágás alsó felét. Agesz- teuyeszin hajlkoszorns fej, a tiszita fényű, okos kék szemek, a rózsásan viruló árosain, a lágy vonásokban nyilvánuló üde, meleg érzékiség Cranach Lukács női fejéire, a pici szájat körülfogó, balényszerű vonás Mona Lisára emlékeztek £ festmény tulajdon osnője, kinek nx ábrázolt szépassznuy atyja után nagynénje volt, elmesélte nekem Vimcentia néni életének néhány részletét. Ebből aztán megtudtam, hogy az nemcsak híres szépség, hanem ritka jő- kedélyü, kedves uriasszony volt. A szép asszony, leánykori nevén Szakmáry Vincentia, a múlt század 40-es évei legelején, mint fiatal leány bájával és szellemességével sok férfi fejét csavarta el, sok férfi szivét lobbautotta lángra maga kánt. Erre pedig bőven nyílt alkalom, mert a lévai Szakmáry kúria és -a nagyszülők nagyimálasi kastélya sokszor visszhangzott azoknak a népes mulatságoknak a zsongásától, melyeknek vonzóereje, központja a szép Vincentia volt. Nem is maradt soká pártában, elvitte a borsiak elől egy liptómegyei Palugyay. Házassága boldog volt. A bájos ifiasszonyt csakhamar megkedvelték a liptói úri körökben. De a boldogság nem tartott soká, mert a csupa életkedv asszonyka hamar özvegységre jutott. Szépsége és jókedélye azonban tartósabb volt a házas életénél. Testi és szellemi üdesége és bája magasabb korában is megmaradt. Az a festmény körülbelül ötvenéves korában ábrázolja. így nem csoda, hogy a szép és életvidám özvegy, — amint az unokalhu- gától tudom — még hatvanéves korában is teljében volt hóditó erejének. Az ilyen idősebb nőknél nem mindig tapasztalható természeti adományokkal megáldott és lélekben magát még ifjúnak érző, él- tesebib nő nem tűrheti a gyász örököis rabságát. A testben, lélekben magát miég ifjúnak érző, 'szép Vincentia is igy volt. özvegyi fátyola Idővel ezétfoszlott, életkedve újra felülkerekedett a szomorú emlékeiken és az idő behegesztette a szív sebét. Nem volt ez szívtelenség, lelki vásohtság, hanem a lélek egészségének a folyománya, amely a jó Istennek épp olyan áldásos adománya, mint a testi egészség, amellyel együtt jár. A szép özvegy tehát pár esztendei rernetéskedés után visszatért az életbe. Gyakran hagyta ott, különösen télen csöndes liptómegyei magányát Bodafalulban és el-ellátogatott az otthonába, Lévára és Múlásra, ahol aztán heteket eltöltött régi emlékeik között uj életkedvvel. Ilyenkor újra hangos lett a lévai kúria s a málaisi kastély pohárcsengéslől, cím- balompengéstől, heje-bujás kacajtól. Névnapok', táncmulatságok, sűrűn váltakoztak. A közönségük bőven kitelt a szomszédos urak családjaiból. Ott voltaik az Qrdódyajk, Küirthyek, Kazyak, Konkoly-Thegék, a Simonyiak, Veressek, a Páli Nagyok és még... ki tudná mind felsorolni? És mindennek a lelke a még mindig elbájol óan szép Vincentia néni volt. Körül is rajongták az urak, idősek, fiatalok, legények és családos apák egyaránt, de a szép özvegy mind tisztes távolban tartotta őket magától. Akkor történt, hogy egy liptómegyei úri- család alig húszéves fiatal sarja bolond fejjel halálosan belészeretett. A szerelmes fiú, aki eleinte szégyenlős áhítattal közeledett a szép matrónához, felbátorítva ennek szívélyességétől, melyet talán félremagyarázott, merészebb lett. Kereste az alkalmat, hogy vele találkozhasisék, hogy szolgálatára lehessen, tartotta neki a felgombolyítandó pamutot, virágot hordott neki, verseket 'irt hozzá, szóval tett, amit szerelmes ifjak ilyenkor tenni szoktak. A bájos özvegyet ez a gyerékudvehlás eleinte mulattatta, nem vette komolyan. De, amint látta, hogy a viselkedése nem puszta udvariaskodás, kezdte a dolog feszélyezni. Megváltoztatta tehát viselkedéséit a fiúval szemben és igyekezet őt kijózanítani. De nem ért célt, sőt tartózkodásával csak fokozta annak szenvedélyét. A tapasztalatiam ifjú ped^g nem titkolta szerelmét és igy aztán már kezdtek róla beszélni, hogy nini, Palmgyaymé hatvanéves korának elleniére nem átallott magának gye- rebudviarlót fogni! Hogy tehát a további pletyka elejét vegye, egy nap, támaszkodva kora tekintélyére — hiszen nagyanyja lehetett volna a szerencsétlen fiúnak — megmagyarázta neki viselkedése esztelen voltát, mellyel ót, a tisztes matrónát a pletyka szájára juttatja. Erre a fiú valósággal szerelmet vallott a szép matrónának és megkérte a kezét! Ez a váratlan nyilatkozat megdöbbentette az urinőt. Haragra lobbant és jól megmosta a kérője fejét, azt tanácsolta neki, hogy tanuljon előbb valamit és ma jd akkor, ha már lett belőle valami, keressen magának feleséget, még pedig magához illő fiatalt. Ekkor a fiú még egyszer kijelentette, hogy Palugyayné lesz a Mesége, vagy, ha nem, szivén lövi magát! A nagyasszonyt ez az istentelen beszéd még jobban felháborította. Megtiltotta a szerelmes fiúnak, hogy ezentúl a szeme elé 'kerüljön. Az pedig, a szerencsétlen, nagyon zokon vette'ezt a szigorú tilalmat és reggelre a vérében. fekve találták. Szíven lőtte magát. * .......... . ' 1 Ez n kis történet régen esett meg, hiszen a szép Vincentia, ha élne, most száznyolcéves volna. Úgy tudom — családi hagyomány szerint — hogy szépségét és kedélyét az édesanyjától örökölte, a nem kevésbé «nép Szakmáry Jánosné Rainprecht Erzsébettől. A Rainprechtek a XIX. század első felében Bars és Komárom vármegyékben birtokosok voltak. Barsbam tekintélynek örvendtek. Rainprecht Ignác, a cmlád utolső férfisarja, akii 1858-ban meghalt, a magyar közéletben élénken szerepelt. A 80-as években alispánja is volt Rarsnak. Nagyin álason lakost, ahol szép emeletes kastélyt építtetett magának. Most a Héditeké. Ignác leánya, a szép és dali Erzsébet éréiben kuruc vér pezsgett. Ezt ugyan eesa Raiöprechtektől, sem a Klobusitzkyéktől nem örökölte, anyja ugyanis K lobusitzky-Mny volt. De azt mondják, hogy a szép Erzsébet apai nagy- vagy dédanyja Görgey-lány lett volna, ha pedig úgy volt, a kuruc vére innen származott. Ez a vér Erzsébet lánykorában abban nyilvánult meg, hogy a lány sok, férfinek való szórakozásban is lelte örömét, mely testi ügyességet, edzettséget és bátorságot igényel. Lovagolt, hajtott, de még vadászott is. Szóval, hogy az volt, amit később „jukker-lány“-nak mondtak. .Emellett erős akaratunak, csel ok'vesében, határozottnak és gyorsnak, majdnem férfias jellemnek ismerték! A szomszédos vármegyék házasulandó nemes ifjúi őt is körülrajongták, miként később a leányát. Sokat hálózott velük, sok bolondult utána, miig végre egy barsmegyel birtokos, Szakmáry János nyerte meg a kegyét és vele a szivét s a kezét. A kuruc vér azonban azután nem tagadta meg magát a fiatal asszonyban. Megértette az az élet komolyságát is és katonás rendet tartott a házában s az udvarán, majd pedig a családjában. Ez a család aztán az évek múltával igen néipes lett. Abban a korban más világ járta, másképpen gondolkoztak, miint ma. Abban a korban tisztes asszony nem hódolt a gyermek tel en- ség ma divatba kapott molochjának. Abban a korban tisztes asszony még ismerte a nő legszentebb hivatását és nyugtalaukodás, utógondolatok nélkül engedte át magát ösztönének és ennek a hivatásnak, betöltötte azt büszkeséggel és szeretettel. Rainprecht Erzsébet, a jukkerleány mint asszony tiszteletreméltó asszony, derék családanya lett. Tizennégy élő gyermekkel ajándékozta meg férjét. Közöttük Vincentia volt a tizenkettedik, aki 1822-ben született. Maga lehetett ekkor mintegy harmincötéves, tehát miikor 1862-ben meghalt: hetvenőiévés. Ezt a kis számvetést csak annak az igazolásául iktatom ide, hogy a sok gyermek ágy nem szolgált Erzsébet nagyasszony egészségének hátrányára, nem törte őt le idő elölt, nem csökkentette vagy szegte életkedvét, nem savanyította el a kedélyét. Lánykorában szenvedéllyel táncolt s mint asszony sem kerülte a táncos mulaságokai és — hacsak lehetett — résztvett azokban. így történt, hogy egy igen fényesnek Ígérkező lévai bálra föltétlenül el akart menni és pedig annak elleniére, hogy már nagyon előrehaladott állapotban várandós volt. Persze le akarták beszélni szándékáról, de hiába. Ott akart lenni ő is, mert .táncolni akart, —■ hát ott Is kellett lennie. De hát megtörtént ez egyszer vele is, ami sok esetben megesett másokkal, ha elvesztették a kalendáriumot és férjének őt éjfél előtt hirtelen haza kellett szállítania. Szerencséire helyben laktak, a „bölcs asszony" sem volt messze, igy tehát másnap reggelre meg lett a tizenharmadik gyermeke ... Ilyesmi nem lendítette ki Erzsébet nagyasszonyt a rendes kerékvágásból. De tudom egy másik, szinte hihetetlennek látszó hasonló esetét. El sem mondanám, ha nem éppen az unokájától hallottam volna. Névnapot ültek Szakmáry János Barsvánnegye főjegyzője lévai kúriáján. Sokan gyűltek össze, nemcsak férfi jóbarátok, hanem szép asszonyok is. Az étellel, itallal megrakott hosszú asztalnál a ház úrnője elnökölt, vele szemben az asztal alsó végén az ura. Vígan csengett a pohár a kacajos-beszédls vidám zűrzavarban, midőn az asszony jelentőségteljes pillantást vetve férjére, felkelt és eltűnt. Azt hitték, hogy gazdasszonyi kötelessége hívta ki az úrnőt, folytatták tehát a vig dinumdánumot, miközben a ház ura i.s rövid időre távozott. Pohárcsengés, adomá- zás, udvarlás és politizálás között hamar telik az idő, észre sem vették tehát, hogy a ház úrnője csak mintegy háromnegyed óra múlva tért vissza. Az sem tűnt fel a lakmá- rozóknak, hogy a saéip asszony mintha halványabb volna, min't amilyen szokott lenni. Ekkor feláll Szakmáry János és felemelve poharát, e szavakkal fordul a társasághoz: — Kedves barátaink! Eddig nekem szóltok a felköszöntők. Engedjétek meg, hogy most én is mondjak el egyet, még pedig, hogy az én drágalátos, kedves jó feleségemet kösizöntsem fel és megköszönjem neki', amiért hogy csak az imént isimét megajándékozott egy kis Szakmáry sarja dókkal. A jó Isten tartsa meg őt. ebben a jó szokásá- bán és adjon neki erőt, egészséget, hosszú életet, hogy öröme lehesisen még a most született legújabb Szakmáry csemete unokáiban ie!... Képzelhetni, milyen éljenzés tör! ki erre a meglepő beszédre a miit sem sejtő vidám társaságiból. Csak akkor csendeseitek el, mikor a még mindig csinos háziasszony kipirulva megköszönte a lelkes megtiszteltetést és bocsánatot kérve, hogy most. már a kis nj jövevényhez húzódik vissza, elbúcsúzott és férje karjába kapaszkodva távozott... Hát ilyen asszonyok is voltak valaha, valfpukw ráfival
