Prágai Magyar Hirlap, 1931. május (10. évfolyam, 100-123 / 2617-2640. szám)
1931-05-31 / 123. (2640.) szám
4 1991 m#D8 91, Tiasáirniap. ^m<M-7V\A<AAR-ramai> ÜVEGLEGENDA Mécs Lászlóról és a magyar versírásról írta: Hegedűs Lóránt Eltűnt a nap, de csillagok följöttének. Közel a távolban sok méesv Hágunk ég. A magyar éjszaka, mely ránk borult, nem oltotta el a költői tüzeket. Erdélyben Gulácsy Irén regényt ir, Végvári versben kesereg s a Magyar Helikon körül kis irócsapat teremt irodalmat és olvasót. Szlovenszkón új tehetségek lépnek elő s közöttük egy költőpap; Mécs László. Személy szerint nem ismerem őt. De megrázó az a bátorság, amellyel a szív nagy rázkódásait lírájának húrjain megcsenditi. Bár pap s lelke, mint versei mutatják, valóban olyan üveglegenda, mint aminőt legutóbbi könyvének cimtáblájára irt, ez az ő üvege lassan izzik ki a kvarcból s a kvarc is ott van. Szeleimet és csalódást, leányt és vágyódó repülést egyaránt megszólaltat, hogy végül papi tisztaságban repüljön fölfelé, mint Istennek az égbe küldött madara. Bátor és néha darabos, de mindig erős, bár, mint minden lírikus, ő is sokszor ismétli önmagát. Ezt ne vessük senkinek se szemére, hiszen legnagyobbjaink is igy tettek, mert a lírikus annyira tele van önmagával, hogy sokszor tulforr és kicsordul a szív. Mécs László eredeti természeti megfigyelő is, éppen azért, mert lírikus, vagyis hallja, amikor: Holdkóros arccal lépeget a csend. Ez a csend néha fáj is neki. Zokogva kongat az emberi szív, Az idegek erdeje zug. Ettől a csendtől meg lehet bolondulni. Legszebb azonban • lelkének szárnyalása, mikor alázatos lesz, vagy amikor röpülni készül. Alázatos, mert egyik legszebb verse, az .,Egyszerű falusi hid ‘. Ez a hid az igazi költő lelke, melyen átmegy az élet, vagy, amint ő mondja: , „A hid zengő hárfává válót t és ki virult [tavaszi díszben; S leírhatatlan fényözöniben lassan át- [sétált rajtam Isten." Az egész világról egyszerre van teológiai és költői felfogása. Ezért lelkének filozófiája ime ez: Isten kezében csüng a karácsonyfa Hajszálnál finomabb fonalon. Elég egy pillanat s vége a világnak, Agyunkban gubbaszt a borzalom. Azonban, amiért e sorokat Írom, az nem Mécs László maga, vagy az ő kötete, amit bizonyára mások is olvasnak s méltatnak. Van egy furcsa kis verse, dacos, merész és kötekedő. Nem a világnak szól, sem a külsőnek, sem annak, amelyet önmagában hordoz, hanem a magyar versírásnak. Címe: „Csak azért is dongó." Ebből irom ide azt a nagy lélekzést, amely miatt már én is fel akartam kiáltani a magyar líra mai állapotában. Mécs László igy mondja el helyettem is az ő kiáltását: Könyvpenészek kidobolták, Ne használjunk rímet! Ne varrhassunk verssubánkra Tulipánt os hímet? Szürkitsem le a zenémet, Mint a lompos német? Csak azért is dongó, diri diri dongó. Malomhajtő sodra legyen Versnek, rímnek, szónak! Nocsak épp hogy csússzon rajta Kritikusi csónak. Ha hajót hord, életet, hajt, Mindegy, hogyan nevet, sóhajt. Csak azért is dongó, diri diri dongó. Ezt a dongót kell elereszteni a líra mai megrekedt állapotában. Mióta Ady azokban a versekben, ahol nem tudta a hangulatot egészen a formatökélyig kifejleszteni, behozta a szaggatott, formátlan, rimnélküli verset, elárasztanak bennünket a ritmikus, néha azt mondhatnám, egészen jazz-verseléssel. Hiszen már odáig jutottunk, hogy egyik verseink rimnélküli szonetteket penget, holott a szonettnek, ennek a mesterkélt műfajnak, egyetlen költőisége a háromkulcsu rim. Ha ezt is elhagyjuk, akkor a költészetben is odaérkezünk, ahova másik nemzeti intézményünk: a nyeletlen bicska, amelynek nincs pen gé je. A magyar nyelv magánhangzói még nincsenek annyira lekottázva, mint a görögé, az olaszé, vagy a keleti nyelveké, hogy rim nélkül is muzsikálni tudnának. Ma még szükség van a rímre, sőt nyelvünk mai, háború utáni meg szaggatott állapotában még inkább, mint valaha. Elismerem, hogy lehetnek a költőnek pillanatai, amikor széttép minden formát, de ez csak nagy kivétel lehet. Petőfi „Az őrültben tépte szét a vers kötelékeit és nagyszerű próféciájában, az „Egy gondolat bánt enge- mot"-ben, midőn halálát jövendöli meg, dolgozott szabad formában. Elismerem, hogy mai megtépázott idegrendszerünkben több alkalom van, mikor Babits és más mesterek a rimnélküli tépett sorokban is ki tudják adni lelkűk tartalmát. De ehhez mester kell és ritka alkalom. A magyar Urának vége lesz akkor, ba rendszerré válik az, hogy aki rímet nem tud, az már költő. Azért irok én tehát Mécs László barátomnak, át a haláron, hogy biztassam, maradjon meg a rímnél még akkor is, ha dac van benne, ne engedjen a szaggatott soroknak és jöjjön vissza a költészet ama nagyszerű, zsongó-bongó harmoniás mezejére, amelyet Petőfi, Arany, Ady s a többi nagyok hintettek tele virággal. Üveglegenda, igen, a költészet az. Kvarcból, homokból — ami alatt emberi szenvedést és hétköznapi érzést értek — forAlapítva 1833. Telefon 33, V diszmfl A üveg, porcellán nagykerekedése. • KOSICE, Fő-utca 19. Nagy választék. Jutányos árak. ró tűzzel kiolvasztofct, nagyszerű égi színekben ragyogó üvegbura, amely egyszerre két világnak a fényét tükrözi vissza: a külső természetét s azét a költői szivét, amelynek épp oly nagynak kell lennie, mint magának a világnak, mert hiszen az egészet magába kell fogadnia. Meddig tart a halhatatlanság? Irta: Schöpílin Aladár Ibsen most huszonöt éve halt meg. Halála az egész világ irodalmának gyásza volt, újságcikkek özöne parentálta el. mint a kor legnagyobb emberét, a 19-ik század legnagyobb drámaíróját, aki uj tartalmat adott a drámának, a régi formákat, hozzáidomitotta az uj mondanivalókhoz s uj lendületre kényszeritette a színjátszást. Norvégia legnagyobb emberét siratta benne, aki míg élt, rossz viszonyban volt nemzetével, de halálakor a nemzeti nagyság glóriájában tűnt föl a világ előtt s polgárjogot szerzett nemzete irodalmának a világirodalomban. Abban mindenki megegyezett, hogy Ibsen örök otthont kapott a halhatatlanság csarnokában. Ha most, huszonöt év múlva reális szemmel megnézzük, hogy áll ez a halhatatlanság, akkor különös eredményekre jutunk. Ibsent ma is halhatatlannak tartja minden irodalmilag müveit ember. Nagyságát nem vonja kétségbe senki. De lehetetlen észre nem venni, hogy müvei a színpadon kimulöban vannak. Német színpadokon még játszák néhanapján, itt-ott, egyik- másik darabját-, ©gy-egy kitűnő színésznek nagy sikere van bennük. Bizonyára még soká is játszani fogják, mert az Ibsen-drámáknak van egy, a színpad szempontjából döntő fontosságú értékük: nagy és kitűnő színészi tehetség kifejtésére alkalmas szerepek vannak bennük. Ebben a tekintetben csak Shakespeare és Mo- liére múlták Ibsent fölül. Németországon és a skandináv államokon kívül azonban sehol sem élt színpadi életet s ma jóformán eltűnt, a színház világából. Budapesten néha előkerül hol egyik, hol másik darabja, de nem mondhatni, hogy a közönség előtt valaha is népszerű volna, Inkább csak nagy presztízs volt mindig. Minden lelkiismereti skrupulus nélkül lehet mondani, hogy Ibsen színpadi élete már a lassú haldoklás stádiumában van. Ibsen azonban nem csak a színpad művésze volt, hanem nagyon jelentékeny gondolkodó is, aki uj erkölcsi normákat, uj életfilozófiát teremtett, uj lélektani komplikációkat, fedezett föl s ezek anyagából gyúrta alakjait és cselek- vényeit. Hogy állunk ezekkel a mondanivalókkal, amelyek annak idején nem csak újaknak, hanem fontosaknak is tűntek föl az emberiség számára? Ha .közelebbről megnézzük, meg kell vallani, hogy nagy, talán legnagyobb részük ma már nem izgat minket. Társadalmi drámái fölött elfutott az idő. Kit izgat ma már a Nóra problémája, amely keletkezési idejének feminista eszmeláncából van fonva s amely ma már naivnak tűnik föl mindenki előtt. A „Kisértetek" olyan öröklési teória alapján íródott, amelyre a mai tudomány, sőt a müveit emberek köztudata is enyhe mosollyal néz. De ez csak annyit jelent, hogy az avult el, ami e drámákba a kor kinkéből szivárgott be. De ami az ibseni gondolatban nem a koré, hanem Ibsené, az is egyre idegenebb lesz előttünk, mint egy kivételes elme és zord, de mély szív megnyilatkozását érdeklődéssel hallgatjuk, de izgalom nélkül. Valahogy teoretikusnak érezzük, olyasvalaminek, amihez kevés a közünk, ami nem tartozik életünkre. Ez Ibsennél sokkal jobban érezhető, mint más nagy költőknél. A Romeo és .Júlia, Othello, Macbeth és a többi nagy Shakespeare-drámák az emberi szenvedély s az ebből adódó tragikus életérzés olyan képét adják, amelynek csak egy-egy mellékes vonása évülhet el, maga a kép -lényege örökké aktuális marad, amig az ember emberi életet, él. Moliére alakjai, a fösvény, a képmutató, a megcsalt férj s a többiek olyan ős típusai az emberi természetnek, hogy hiába járnak csatlós cipőben és térdnadrágban s hiába beszélnek olyan modorban, ahogy ma már senki sem beszél, mégis érzem embertárs voltukat s élénken érdeklődöm sorsuk iránt'. A shakespearei és moliérei életérzés ma is aktuális, mert nem egy koré, hanem az .egész emberiségé. Ibsenről ezt aligha lehet mondani. Az ő életérzése elsősorban Ibsené, egy különös emberé, akinek különös pozíciója volt az élettel szemben, aztán másodsorban a koré, a 19-ik század második feléé. Nem támadtak belőle olyan örök emberi képmások és sorsok, amelyekre minden kor minden embere ráismerne, mint testvérére. Talán az egy Peer Gynt, az ideál után kapkodó ember ezimbólikus képe, — ha ugyan nem olyan mértékben ezimbólikus, hogy szimbólumait eszmének, elvont valaminek érzi egy későbbi kor, nem pedig élőlénynek. Az a divatos iró, aki többre becsüli a pénztári bevételekben mutatkozó reális sikert a halhatatlanság babérjánál, bizvást hivatkozhatik Ibsenre. íme, ez a nagy költő, akinek elismertetéséért olyan nagy elmék küzdöttek, akiről müértők és tudósok könyvtárnyit írtak össze, akit már életében beállítottak a halhatatlanok Pantheonjába, aki egy kornak legnagyobb drámaírójaként áll a világ előtt, — ma, huszonöt évvel halála után már kezd szemmel!áthatóan porosodni s ma már bizonyos, hogy elöbb-utóbb az irodalomtörténészek martalékává lesz, tudományos anyag, nem az élet irányítója, gimná- zisták vizsgálati kinzóeszköze, egyetemi magántanárok elime-köszörülője, múzeumi reliquia, amelyről tudják, hogy van és nem törődnek vele. Hányán fogják olvasni ötven, vagy száz év múlva, amikor darabjai már lekerültek a színházi műsorokról? Klasszikus lesz, iskolai kötelező olvasmány Norvégiában, akit a diákok meggyülölnek, a felnőttek soha kezükbe nem vesznek, gyönyörködni csak kevésszámú szép lélek fog benne. Mit ér a halhatatlanság? Meddig tart. a halhatatlanság? Hány emberben é! valóban egy halhatatlan költő? Aki igy kérdezősködik. annak ezt kell felelni: — Igazad van. Ha a te szempontodat nézem, valóban nem érdemes a. ma sikerét föláldozni a halhatatlanságért. A mai dús tantiéme túzokja többet ér a holnapi halhatatlanság verebénél, legalább az olyan gondolkodásmód számára, mint a tiéd. Homéroszt, Sophoklest, Horatiusi, ha az iskolában nem tanítanák, 'bizonyára nagyon kevés ember ismerné. Az iskolán kívül csak klasszikus filológus tanárok olvassák, akiknek olvasása a költő költői értékei szempontjából nagyon kétes értékű — & rajtuk ki- vüi csak egészen csekély számú válogatott szellem veszi őket a kezébe. Még Shakespeare is sokkal kevesebb embernek volna ismerőse, ha állami szinházak nem erőltetnék, kitűnő színészek nem ambicionálnák eljátszását, szóval Shakespeare, a legnagyobb is csak bizonyos protekcióval tud megélni még a hazájában, is. Már vagy negyven év előtt megírta egy francia tudós egy nagyon szellemes könyvben, hogy a régi nagy szellemek halhatatlansága csak illúzió. voltaképpen nincs, mert csak ki vannak életformára preparálva, de nem élnek igazán a késő nemzedékek tudatában. Ha az iskola és a tanárság nem fogná a. pártjukat, nem törődnék velük senki. Egyszerűen azért, mert gondolatviláguk egy elmúlt koré, művészi normáik és ideáljaik szintén, ezekbe beleélni magát az olvasótól olyan előzetes műveltséget., olyan szellemi rugalmasságot kíván, amilyenre sem nem alkar, sem nem képes szert tenni az olvasóik tömege. legföljebb egy elenyésző kisebbség, a szakemberek ée ezéplelkek kis szektája. Az emberek tömege elismeri s talán el is hiszi a klasszikusok nagyságát, bámész tisztelettel nézi szobraikat, de a müveiket óvakodik elolvasni, mert nem szeret unatkozni. — Ez mind lehet igaz, de még sincs benne igazság. Az a kis szekta, a szakembereké és széplel kéké mégsem olyan egészen jelentéktelen. Számra törpe kisebbség, de súlyra mégis csak ér valamit, sőt meglehetősen sokat, mert olyanok vannak közte, akik ahhoz a kisebbséghez tartoznak, amely az emberiséget szellemileg vezeti. A tömeg, ha nem veszi be magukat a klasszikusokat, beveszi ezeket a szellemi vezetőket s velük a klasszikusok közvetett hatását. Különben is a klasszikus nagy szellem szava, ha a tömeg számára észrevétlenül is, de benne él minden kor műveltségében és gondolatvilágában, az emberi gondolkodás és élettu- dat nem képzelhető el a Dán tők, Shakespearek, Goethék nélkül. Akár olvastad Dantét, Shar kespearet, Goethét, ők benned vannak annak a műveltségnek a révén, amelynek atmoszfé-' rájában élsz. Nem az a fontos, hogy a személy halhatatlan-e, hogy egyes eszméi, vagy müvei elevenek-e, az a fontos, hogy szelleme beleve- gyült-e abba a világiszellembe, amely nélkül lé- legzeni se tudnál. Elég, ha azok, akik a te korod szellemét irányítják, merítenek a múlt nagy szellemeinek kutjáiból, — számodra merítik s te kénytelen-kelletlen megiszod, amit merítenek. — Különben is a halhatatlanság, akár tulajdonítasz neki értéket, akár nem, olyasvalami, amire nem lehet törekedni és amit nem lehet elkerülni. Mint minden művész, te is hiába titkolod magad előtt is, meg vagy győződve alkotásod halhatatlanságáról. Mindenki azt adja, ami tőle telik. A kicsi ember kicsit és múl ót csinál, akármi nagy célt tűz ki maga elé. A nagy ember nagyot csinál akkor is, mikor játékból kicsit akar csinálni. Cellini só tartója nagyobb mű a berlini Siege&allee összes roppant szobrainál. Senki a hajánál fogva föl nem emelheti magát a földről, de nem is nyomhatja magát a föld alá. A halhatatlan müvek nem úgy lesznek, hogy valaki a fejéhez csap: no, most valami halhatatlant fogok alkotni. Bizonyos, hogy Shakespeare nem valami légüres térben elképzelt halhatatlanságért irta drámáit. Azért írta őket, mert sikert akart aratni, színházát föl akarta virágoztatni, pénzt akart szerezni, éppen úgy, mint te, divatos kortársam. És Balzac azért irt annyit és Dosztojevszkij azért irta, amit irt, mert pénzt, mennél több pénzt akart szerezni. De Shakespeare volt, Balzac. volt, Dosztojevszkij volt, nagy lélek volt, halhatatlanságra született s mialatt a mesterségét gyakorolta ée pénzt szerzett, egyúttal, szándéka nélkül, halhatatlan müvet alkotott. Minden egyedül és csupán attól függ, milyen az ember, aki csinál valamit. Mindent a magunk méreteire csinálunk s a magunk méreteitől nem tudunk szabadulni, akár kicsinyek, akár nagyok. Ez a szomorú a szellemi életben és ez a szép benne. Arról vitatkozhatsz, ha nagyon praktikus észjárású vagy, hogy érdemes-e a halhatatlanságért a ma sikerét föláldozni. De tévedsz, ha azt hiszed, hogy a halhatatlanság a ma sikerének föláldozásaval azonos. A halhatatlanok is a ma sikerét akarták s közben megkapták a halhatatlanságot. Mert halhatatlanoknak születtek, akarva se lehettek halandók. I CTAhránf T-fifirrilitf május 31-én nyitják meg | | Mflil §1ÉI£"IÉ! lift Ul ő. uílrak | — Báthory-bizottság alakult Budapesten a lengyel-magyar barátság ápolására. Budapestről jelentik: Budapesten megalakult az Országos Báthory- bizottság, amely minden pofllitákáítől mentesen, katolikus alapion a Magyarország és Lengyelország között fennálló hagyományos barátság és a kölcsönös kulturális kapcsolatok kiméi yiitéséf kívánja szolgálná. A bizottság elnöke Csekonics Iván gróf, nyugalmazott követ és meghatalmazott miniszter, a budapesti Magyar-Lengyel Kereskedelmi Kamara elnöke, aleflinöke pedig Széchenyi Károly gróf nagy- birtokos. Tagjai között vannak: Mdkes János gróf. Glattíelder Gyula dr. püspökök, Kornds Gyula dir. államtitkár, Sipőoz Jenő dr. polgármester', Zichy Edina grófnő, Czetler Jenő dir,, a képviselőül áz al- elnöke. Perényá Zeigmond báró, nyugalmazott miniszter, Túri Béla és Lépőid Anitái prelótueok. HIHM 111 ■ III IIII ll ll'll iiTTBraTKgifflESE^
