Prágai Magyar Hirlap, 1931. április (10. évfolyam, 76-99 / 2593-2616. szám)

1931-04-05 / 79. (2596.) szám

24 »Ka<OTMA<AsftHn?LOT* 1831 Aprttit 5, vasárnap. Ív üli éjiben, a kaotikus nappalok után, megej­tette őt. A fiú a ládák tetejére kapaszkodott, poros- tetejű szekrényre támasztotta a könyökét és a másik oldalon, a magasan lévő csöpp ablakon át szintén az eltünedező sötétséget leste. Érmek a szekrénynek a tetején gyerekkorában apró játékait tartotta. Most poros szélén, a felső párkánya alá félig becsúszva kemény papírból kivágott színes katonafigurákat talált, vagy öt darabot. Apró emberke volt, ami-kor ezekkel a papirkatonákkal játszadozott. Most a váratlan találkozásnak fölszisszenve megörült. A kato­nákat az ablak párkányára rakta, aztán elfa- ősarodott szívvel egyenkint kiengedte őket az ablakon. — Jenői — szólt feléje a leány (hangja a má­sik oldalról. — Mi tetszik, Eszter? —1 Jöjjön ide egy kicsit. Beszélgessünk. Még egy szót sem szóltunk egymáshoz. A fiú lelépett a ládákról, az ócska bútorok kopottas társaságából és a leányhoz közele­dett. A himbálózó petróleumlámpából éppen ki­fogyott a láng tápláléka. Szürke sötétség ter­jengett a porszagu levegőiben. Állott, meleg szö­vetébe az ajtó nyílásán át' heh ásított az éjszaka hideg kése. Leültek egymás mellé és egymás fehéren vi­lágító arcát kutatták. A leány kerekded arca közel került a fiúéhoz: —- Mikor beszéltem én magával utoljára. Jenő? — Még a háború alatt egyszer, Eszter. Em­lékszik? A leány hangja bizonytalanul csengett: — Ne haragudjon, de bizony nem emlékszem. —1 Látja. Hát igy vagyunk... Egyszer me­oötszázadét kísért ki az állomásra, én őrmester voltam abban a menetszázadban. Maga virágot osztott a katonáknak és nekem is adott egy szalagot és két szál szekfiit. Akkor azt mondta, hogy viszontlátásra. Most már emlékszik? Hallgattak és egymás száját figyelték. A leány azt szerette volna felelni, hogy már em­lékszik, de nem tudta hazugságra kényszeríteni magát. — Nem. Hiába!... Nem emlkészem. A fiú huzakodva nevetett: — Mekkora szenvedéssel mondja ezt. Hát ebben, én úgy találom, semmi sincs. Nem em­lékszik, nem is emlékezhetik. A többi megyei unhölgyekkel virágot osztott a katonának" és most igazán nem kötele® mindazoknak az arcá­ra emlékezni, akiknek adott & virágjából. — Ebben igaza van. De magát már az iskolá­ból is ismertein, most, ahogy megláttam, rög­tön emlékeztem magára. Csodálom. Mindig az­zal hencegtem, hogy milyen jól emlékszem az arcokra. Akit egyszer megláttam az életben, másodszor holtbizonyosan fölismerem. —* Igen, de egv szürke katona a sok kö­zött.... — Az lehet az oka, tényleg... fis -mért volt őrmester? Egyszerű őrmester volt? A fiú megint a homlokához tapogatott: — Igen, mert mi a gimnáziumba csak a ha­todik osztályig jártunk együtt. Akkor én ipar­iskolába kerültem. Mégis jól emlékezik, hogy együtt jártunk. Persze, én azóta köszönni sem mertem magának. A leány bátorítóan nevetett: — Ugyan! Ezt nem is gondolhatja komolyan. A fiú mélyet lélegzett és közelebb hajolt a leányhoz. Ruhája és”haja erős, üde illata meg­ütötte az orrát. Be szívta., mint a cigaretta füst­jét. Eábultan bámult a sötét körvonalú, karcsú leányra. Kezével a homlokát tapogatta és gyorsan folytatta.: — Csak most mondja, hogv ezt nem gondol­hatom komolyan. Ennek a furcsa, váratlan helyzetnek az igézete alatt, amelyben most va­gyunk. Az édesapja is igy beszélgetett az apám­mal, látta? Neki igaza volt, a vihar fölkapott minket, különböző értékű növényeit a maros­bányai vegetációnak és egy tölcsérben, egymás­hoz csapva röpített föl az ismeretlen magasba. Most igy van, ezt nem tagadom. Azért ülünk itt egymás mellett, ebben a lehetetlen vasúti kocsiban, amelyben, azelőtt, ne haragudjon, csak mészárszékre szánt katonákat és -barmokat hordtak. Gondolja el azonban azt, hogy akár­csak az uccán is szóba állhatott volna-e maga velem azelőtt., amíg mindez ne mtörtént?!... A leány fölizgatot hangon tiltakozott: — Mért ne? Ezt nagyon is el tudom képzel­ni. Azért, mert a valóságban erre tényleg nem volt alkalmunk, nem hiheti, (hogy ennek valami komolyabb akadálya lehetett volna. — Nagyon i-s el képszelem. Mást ne mondjak, társadalmi akadálya. Kedves magától, hogy igy j tiltakozik, de ezt megint csak a helyzet szülte. 1 Maga, Eszter, velem igenis nem társaloghatott azelőtt, mert maga az alispán ur leánya volt, aki nem állhatot szóba egy ilyen elektrotechni­kussal, mint én vagyok. Nem tudom .mit szól­tak vol-na ahhoz a tiszt urak, akik magát ki- sórgették. Vagy az édesapja hivatalából való tisztviselők. Én, mivel nem tanulhattam végig a gimnáziumban, szerelőládikávaí a nyakamban kerestem a kenyeremet. A leány keze megmozdult és megfogta a fiú kezét. Gyöngéden megszorította és közelebb hajolt hozzá: — Lehet, hogy maga csak elektrotechnikus, ládikóval a vállán ... — Igen s ez a leglényegesebb az életemben. Ez is olyan lepel, mint amilyenről az édesapja, beszél. A leány hangja fölnjjongott: —- Igen, de -az apám azt is mondta, hogy ez a lepel néha, nagy szenvedések és em-beri bajok idején leszakad az emberről és alatta meglát­szik mezítelenül olyannak és annak, amilyen é3 aki. A fiú higgadt mosollyal; próbált még ellen­kezni: —- No igen, de nálam éppen ez a baj. Az én leplem alatt nincs semmi lényegesen elütő at­tól, ami a lepellel együtt vagyok. Nem mon­dom, egy kis sértődöttség az élettel szemben, hogy nem tanulhattam végig és nem lehettem oklevele®, elfogadott úriember... de más már alig! A leány hirtelen fölállt. Kézen rántotta maga után a fiút, együtt odaálltak az ajtóhoz, széle­sebb résre nyitották és kdbámultak a sötét vi­lágba. A mozdonytfütő kinyitotta a kazánt és szenet lapátolt a tűzre. Vastag kévében sötét­vörös fény lobbant ki a sötétbe és elöntötte a kettejük arcát. A leány reszkető szájjal for­dult a fiú felé: — Az édesapám nagyon gőgös ember volt, tudja azt, Jenő? * Igen, gyakran mondták ezt róla. Ma, amikor ide átjöttünk magúkhoz, még­is meg tudott szégyeniteni engem az okosko­dásával. Meglátta a hiú é« álszines lepel alatt a valóságot. Osszebar átkoz ott a maga édesapjá­val, hallotta, hogy beszélgettek egész este? — Igen, hallottam. De" ne haragudjon, ked­ves Eszter, azt hiszem, hogy mindez -hangulat dolga. A leány hátrafordult és egymás mellé tette a két széket. Maga mellé húzta a fiút én bele­hajolt a fülébe. Forró szájjal suttogott zúgó fejébe: — Sokszor egy nap, egy pillanat is ©lég, hogy minden megváltozzék az ember körül, sőt magában az emberben is. Meg vagyok arról győződve, hogy apámmal is, velem is ilyesva.la­mí, ilyen nagy változás történt m elmúlt na^ pókban, méginkább az elmúlt ÓTákban... Ott ültünk a hideg bútorok, az ősszedo bánságuk­ban kómikussá vált, díszes faragott lim-Jom között, amely alig fért el a két vagonban. Apám az egyiket fölnyiittatta és kidobáltatott néhány konyhabútort, hogy beülhessünk a he­lyükbe, Mert ő ie úgy akart- eltávozni, mint a többiek. — Mint mi, ugye? —• Igen, Ott kuporogtunk és amikor a vonat elindult, nyomorultul bőgni kezdtünk... Nem­sokára maguk áthivattak és akkor kezdődött... Elhallgatott és előremeredve várt. A fiú át­fogta a vállát és a hajába hajolt: —- Mondja tovább. Mondja. Mi kezdődött? —- Nehéz elmondanom. Amikor fölkapaszkod- tunk ide magukhoz és megláttam az ágyban a beteg nénit és magát, aztán -hallottam apám be­szédét és jobban megnéztem a maga drága édesapját, egyszerre megfordult bennem a szív és a lélek, vagy ahogy belső gondolkozását és érzését az ember tökéletlenül nevezni szokta. Egész este a sirás fojtogatott és néha már majdnem a nyakába 'borultam.... —* Kinek? Nekem? —- Mért kérdi? ... Amíg még beszélni tudok, megmondom ... hogy lepel -nélkül... két őszin­te, mezitlen ember mindig megértheti egy­mást ... akármilyen különbség volt is köztük, amíg felöltözve jártak... Egymásra hajoltak és megcsókolták egymást. Az apró mozdony keményen kezdett küzdeni egy kaptatóval. Heves szikrákat szórt ki pöfé­kelő torkán. —- Jajj — mondta a leány —, egy szikra re­pült a szemembe. A fiú aggodalmasan hajolt hozzá és csókjai­val borogatta a szemét. Átkarolták egymást és nevető, éneklő bensőjük ritmikusan kísérte a vonat kattogását. Fölálltak, kibámultak a de­rengő reggelbe, megint leültek egymás mellé, egy gyalulatlan ládára éts megértőén suttogtak egymással. —-< Mit csinálunk aztán, ha megérkezünk? — kérdezte megint aggodalmasan a fiú. — Egymás -kezét fogjuk mindig, — biztatta a leány. Lágyan simogatta a fiú haját és be­hunyt szemmel, boldogan csodálkozott magán. Ilyen hevesen kitörő, átmelegitő érzést még nem érzett senki iránt. — Nem baj, hogy egyszerű mesterember va­gyok? —- kérdezte mosolyogva a fiú. —- Hogy volna, kis csacsi? Majd csak meg- lesztink valahogy... Nagyobb messzaliánsz is előfordult már a világon, A fiút a boldog, meleg hullámok egészen el­borították. Semmi akadályt sem látott már, hogy ezt a szép, magas, igézete® leányt egész életével szerethesse. Fölugrott és bolondul kez­dett járkálni a kocsi szűk belsejében. Kint a reggel derengett, a szendergők a szemüket dör­zsölték, ő még mindig alkalmat talált, hogy a leány fülébe súgja: — Enyim vagy, mindenem, enyim vagy?! A leány fáradtan mosolygott és bólintott fe­léje. Az öregek fölébredtek, rosszkedvűen hall­f atott a nagy, szőke asszony a hevenyészett gyón a a beteg a tollas párnák között még be­hunyt szemmel feküdt.-— Ejnye — ugrott talpra az alispán —, hol járunk?! " Kitekintett a félrehúzott ajtón s a közelben magastornyu várost pillantott meg. —< Nézzétek már, hiszen itt vagyunk, mind­járt megérkezünk! A mozdony, végső erejét megfeszítve, besza­ladt az állomásra, A beteg kivételével mind­nyájan leszálltak és átsegítették az alispánék holmiját a kocsijukba. A fin fénylő szemekkel Koporsó mögött Irta: Bethlen Margit A gyászoló rokonság lassú lépésben bakta­tott az elől döcögő koporsó mögött. Részint kegyeletből, másrészt spórolásból mlndaM- nyan gyalog mentek. Nagyobbára kisfizetésű hivatalnok-családok tagjai voltak, kőknél egy­két órai taxihasználat tekintélyes kiadásnak számított. A koszorúk, csokrok mérete és kva­litása is ezen, inkább szűkös pénzügyi viszo­nyokhoz idomult. Csak a halottaskocsi legte, lején pompázott egy óriási, vérvörös rózsákból font koszorú, a szorosan a koporsó mögött ha­ladó férj bánatának és szerelmének égő, vér­ző szimbólumaként. Ahányszor az elől haladó rózsa pompa belö­vi lágiit ott a gyászoló gyülekezet valamelyiké­nek szemébe, az öntudatlan büszkes éggel emelte föl fejét, zon homályos érzéstől áthat­va, hogy íme, most ő is résztvesz az élet szín­padán lejátszódó egyik komor, de megrázóan fenséges tragédiájában: a szerelem és halál já­tékában, amely mindig uj, kétségbe ej tőén és fölemelően uj, akárhányszor ás lejátszódott már előttünk. De valahogy tigyérezték, mintha ez az eset rendesnél is valamivel meg-rázöbb és tragd- kusabb lett volna. Alig néhány évi boldog sze­relemben eltöltött esztendő után, ily hiirtlen, váratlanul . . . kétnapi tüdőgyulladás., szív- gyöngség éa az egész délibábos álomból sem­mi sem maradt, csak a vérvörös rózsakoszoni, amely a meghalt asszony iránti szerelem izzó fáklyaként ímbolyog előttük. Szegény ember! Ah%y sápadtan, szinte m agá baroska dtan megy a koporsó mögött, nem csoda, ha a gyászoló gyülekezet szive meg­esik rajta. Néhányon, kizárólag a nőneműek közül valók, annyira megszánják, hogy homá­lyos terveket szőnek, miként is lehetne sze­gényt e szörnyű bánat sötét völgyéből újra kivezetni a boldogság napsugaras ormaira. Ami többé-kevésibbé tisztán lebeg előttük, mint az újra megtalált boldogság fénylő szimbólu­ma, az természetesen egy menyasszonyi ruhá­ba öltözött női-lény, .ki vagy az illető jőszivü hölgy, vagy valamelyik közeli, rokona, esetleg leánya vonásait viseli,. A koporsó lassan, döcögve halad előre, A férj előszedi zsebkendőjét és megfcörli izzadt homlokát. Aztán szint© önkénytelenül szemé­hez emeli, bár semmi szükség sincs rája. Nem mintha nem búsulna szegény Jolán után, de­hogy. Hiszen még ha nem -is szerette volna úgy, ahogy tette, akkor is embertelenség volna, ha nem rázta volna őt meg ez a hirtelen, várat­lan, szinte a semmiből lecsapó elmúlás . . . csak valahogy most, hogy a betegséggel járó izgalom « a halál utáni sok szükséges intéz­kedés, szaladgálás, párosulva a szinte béni- tólag ható megdöbbenéssel elmúlt, most oly fá­radtnak, igen, úgyszólván közömbösnek érzi magát, hogy semmi egyéb vágya sincsen, mint hogy vége legyen ennek az idegölő herce-hur- cának és ő otthon, csendben, egyedül ülhessen végre, távol a kváncsí, sajnálkozó, részvéttől csöpögő emberektől. Különös ezt elmondani, de szinte úgy érzi, hogy az emberek részvéte pácéi köntössé zsu­gorodik köréj©, amely bánatának az ő általuk megszabott formát kölcsönzi és amelytől, bál­áz őt nyomja, kínozza, szabadulni mégsem tud, Csak már otthon volna! Otthon senki som < lesz körülötte, senki, aki zavarhatná, fáraszt­hatná, feszélyezné,. ki ráerőszakolná gondola­tait, érzéseit; egyedül lesz, szabad, egészen szabad . . . még Jolán sem lesz ott. A férfi hirtelen összerezzen. Hogy lehet az, hogy ez a gondolat, ahelyett, hogy kétségbe- ej'tse, majdnem megkönnyebtilést jelentsen számára? Hiszen szerette Jolánt, boldogan él­tek együtt — vagyis ------ igen, hogyne, hi­szen úgyszólván sohasem veszekedtek. Igaz, hogy nem is igen volt rá alkalmuk. Reggel, amikor ő a hivatalba indult, az asszony rend­szerint még öltözködött. Ebéd alatt éhes volt 8 igy nem sokat beszélt, —- az ebéd mindig jő volt. Jolán házi-asszonysága ellen nem lehetett kifogás, azután ő aludt, mélután kS-ká ment a maga dolga után . . . legalább is ő elment, hogy Jolán az alatt mit csiuált, azt Ö nem tud­ja, arra sohasem gondolt — este pedig lehe­tőleg bement a kávéházba kártyázni, kivéve amikor nagyritkán vendéget hívtak. Jolán ,az ellen igazán nem ^szólhatott, egészen olcsó parti-eben játszott, egynegyedfilléres alapon és valami szórakozás csak kell legyen az ember­nek. Most esetleg magasabb partiéba is beáll, hat, az mulatságosabb és utóvégre telik a konyhapénzből, amit eddig Jolánnak adott ha­vonta. A szakácsnőt elküldi, ő egyedül olcsób­ban kosztol, a. kocsmában. Ismerős akad min­dig egy-kettő és vidámabb is társaságban ét­kezni, közben elbeszélgetni, tréfálná, mint szótlanul nyelni le a falatot Furcsák, hogy ők ketten Jolánnal, úgyszól­ván sohasem beszéltek. Vagy ha igen, úgy legfeljebb a legszükségesebbet. Pedlig eleinte... igen jól emlékszik, azért is szeriét te még, mert oly derült, örökké csicsergő madárka volt. Különös. Nem is emlékszik, mikor kezdett ál­FEgyelem * Figyelem! Cigányzenekar Berki Lőjoi prímás vezetésével naponta játszik a Batex étteremben Praha 1., Revoluíní trída la, a Kotva palota mellett Souferrain. Sontearrín. lest© a leányt ás elkapni igyekezett a tekinte­tét. öves sportkabátját Eszter összehúzta ma­gán és fázósan álldogált a vonat mellett. Egy-; szer nézett csak a fiúra, távolban u-szó tekin­tettel. A fiú arra magyarázta ezt,' hogy ügye­sen tartja magát ahhoz a megállapodásukhoz, hogy a fölösleges nehézségek elkerülése végett egyelőre eltitkolják az érzéseiket. Az alispán bent járt az állomásépületben, most nevetgélve jött ki, két oldalán két haj­longó, aranygalléros hivatalnokkal. — Az urak már tudták, hogy jövünk, — for­dult a felesége felé. — Pityuék is mindjárt itt lesznek. A hideg perron felől most nagy csapat fiatal­ember rohant feléjük. Két katonatiszt is volt velük, ezek körülfogták Esztert és hajbókolva kérdezősködtek tőle. — Parancsoljatok, édes bátyám, itt vár a kocsi az állomás előtt, beviszünk titeket mele­gedni hozzánk, — hajlongott egy jóképű, va­dász kalapos ember az alispán előtt. Megindultak a perron felé. Az alispán előre­intette őket és hátralépett a vonat felé. Két ke­zét nyújtotta az öregembernek és szónokié* hangján, jelentőségteljesen mondta: — Igazán leköteleztek önök ... kimondhatat­lanul köszönöm... Kedves nejének adj-a át üd­vözletemet és egészségi állapotának javulását célzó jókívánságainkat. Nem akarjuk za­varni őt. Megfogta a fiú kezét is é® ezt mondta neki: — Alászolgája. A leány tétován állt a tisztek és a vadász­ruhások között. Egy pillanatig elvörösödve n-ézte a gallérnélküli, kopott munkásruhában álldogáló fiút.. Bizonytalanul inteni próbált a társaságnak, hogy bemutassa nekik, de azok, hogy az alispán elvégezte a bucsuzkodást, el­ragadták magukkal. A fiú még látta, hogy az állomás előtt ko­csira ülnek és két fekete, jó ló elröpiti a fiatal­emberek között szorongó karcsú alakot. Olyan zajjal vitték, hogy talán akkor sem nézhetett volna vissza, ha akart volna. A fiú föltámoly- gott a vasúti kocsiba. Az apró mozdony elvitt© előlük az alispánék két kocsiját, aztán vissza­jött értük és messzire szaladt velük, az állo­máson túl, ahol barakokból álló városrész kez­dődött. Itt már hosszú sor lakott teherkocsi pi­ros! ott & mellékvágányon. Az öregember odalépett a fiúhoz: I — Mi bajod van, Jenő? Mi történt? | Maga felé fordította a fiú fejét és haragosan mondta ezt: —- Jegyezd meg, édes fiam, hogy reggel az ember felöltözik, fölszedi magára azt a bizo­nyos leplet és akkor egészem másként kell vb selkednie, mint enélkül a lepel... vagy micsoda nélkül, éjszaka. A fiú rászakadt az apja vállára és megrázkó­dó vállal, elfojtott sírással bólogatott-. Apja a feje fölött megnyugtatóan integetett i.adt édes­anyjának, aki tágranyilt szemmel ült föl az ágyában és apró kezeit tördelte. A fru, mint akit föllobbanó, szép nagy piros és színes gö- rögtüzi láng kápráztatott el, hiába nyitogatt-a a szemét, nem látott semmit. változni azzá a csendes, szolid, szőtalan asz- szonuyá, amellyé az utóbbi években vált. Alig felelt, ha az ember beszólt hozzá, 'mintha gondolatai mindig másfelé járnának. Igaz, hogy ő sem igen próbálkozott . . . olyan kényelmesen megvoltak igy. A férj felemeli fejét és pillantása a rőzsa- koszorura esik. Égő, vérző rózsák, vérző szi­vének jelképe . . . igaz, ezért rendelte igy és abban a pillanatban úgy is érzte, hogy va­lami megszakadt . . . abban a rettenetes, üres pillanatban, amikor azt mondták, hogy Jolán meghalt. Meghalt. Milyen különös sző. Olyan, mint a hő, mindent eltakar és nem tudhatjuk, hogy mi van alatta. Hideg, fehér, mozdulatlan. A férj úgy érzi, hogy valami végtelen távolság választja őt el a halott asszonytól, akiiről azt akarja vele elhitetni a gyászoló gyülekezet, a pap, mindenki, hogy most is a legfontosabb számára a világion. Most is? Hát ezelőtt az volt? Mikor? A hivatalban, amikor nem látta? Este kártyázás közben? Vagy otthon, amikor, bár jelen volt, de ő, a férj, nem gon­dolt reá? Mi a közösség közte, aki él, él! és az asszony között, aki végérvényesen, vissza­vonhatatlanul elment az élők közül? Meghalt, meghalt, meghalt. A koporsót leeresztették a sirgödörbe. A je­lenlevők bánatos arccal hintenek reá egy ke­vés földet, azután kezet szorítanak a nyitott sir mellett álló férjjel. „Részvelemet . . . rész­vétemet . . mondják egymás után és talán van olyan is közöttük, aki azt valóban érzi. ..Köszönöm . . köszön-m . feleli a férj, m-egk övesült fájdalom szobraként állva a nyí­lott sir melleit, amelybe e pillanatban eresz­tik i© a vérvörös lángban égő rózsa koszorút.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom