Prágai Magyar Hirlap, 1931. április (10. évfolyam, 76-99 / 2593-2616. szám)

1931-04-05 / 79. (2596.) szám

'PVAGM-NLAfi&AIi-H m.M>

1931 április 5, vasárnap.

Diákproblémák

Léva, március vég©. Nem Győry Dezső és Csátky Mihály, nem is a Sarló diákjairól gondolkozom ©zen a nehezen tavaszba szökkenni akaró márciusi délutánon.

Nem, én problémáimat a gimnáziumok és egyéb középiskolák padjaiban, avult és a kor szellemének meg nem felelő iskolai rendszer súlya alatt görnyedő, felsőbb osztályú tanulók életéből merítem.

Nem célom ehelyütt a szigorú értelemben vett tanrendhez és tanítási anyaghoz szólni, ez főképpen a szakemberek dolga és ily téren minden változás és újítás természetszerűleg nagyobb megrázkódtatással jár.

Ellenben súlyos vádként akarom leszögezni azt a tényt, hogy a nagyobb (6—7—8 oszt.) fiuk iskolán kívül eltöltött idejébe túlságos szigorral nyúlnak bele az iskolai hatóságok anélkül, hogy az ifjakat az uton-ulfélen felállított tilalomfákért némileg is kárpótolni igyekeznének.

Az általánosító véleménynyilvánítás helyett inkább konkrétumokkal igyekszem célomat elérni s azért felsorolom, hogy tilos a diáknak moziba menni, tilos a cukrászdába belépnie, tilos egy parti billiárdot, avagy sakkot játszania nyilvános helyen stb. Ezek csak úgy kapásból vett naiv dolgok, — melyek közül bármelyiket minden szülő, gondolkodás nélkül engedélyezhetné 16—18 éves fiának. Most folytassuk a dolgot. A nevezett 16—18 éves fiú elvégzi feladatait, téli idő van. — hisz problémáim éppen a hosszú, sportra és kirándulásokra nem alkalmas téli idényben keservesek — mondom korán sötét és természetesen hideg, vagy lucskos, nedves idő van: az uccán sem lehet órákhosszat „lógni" még a legbájosabb szók© csoda kedvéért sem; — nos és az talán a legkívánatosabb módja az időtöltésnek? — Most akkor mondják meg pedagógus uraim esengve kérem, mondják meg hát, vájjon mit csináljon szabad idejében az a nagyocska diákfiu?

Tudnak-© róla, hogy © vétókkal körülbástyázott kis fiuéletek is követelik a maguk apró élményeit, kívánják ártatlan szórakozásaikat és az éledő ösztönöket az élet iránti tudatlan és sajnos, sokszor tudatos kiváncsi- s águkat nem elfojtani, erőszakos durva kézzel. letiporni, de helyes irányba terelni, levezetni kell. Tudnak-© róla, hogy álszakállal, zöld szemüveggel beülnek a moziba — ami még egész kedves kis diákcsiny — pláne hogy alig-alig van olyan film, amit egy tizennyolcéves fiú ne láthatna, tizenkilencéves korában mint egyetemi polgár úgyis odamegy, sajnos, aková jól esik. Tudnak-e ellenben arról, hogy a hosszú téli esték leple alatt unalmukban (később sajnos nem csak ez az indi- tóok!) kijárnak a cukrászdából eltiltóit fiuk a perifériák kávéházaiba és még ezer szerencse, ha csak billíárdoznaik ott egy csésze kávé mellett.

Mindez pedig nem akar propagandaszózat lenni a mozi, kávéház és cukrászda mellett. Isten ments!

Pedagógus Uraim, nekem konkrét javaslatom van.

Miután helytelen a mostani rendszer, hogy a mindentől eltiltott diák szabad idejének kitöltéséről semmilyen módon nem történik gondoskodás, felvetem a középiskolák Diákotthonának eszméjét. Egy éven belül meg lehetne valósítani a gondolatot minden iskolánál. Ha lehet, úgy a tanintézet épületében kell elhelyezni a diák-kaszinót, ha nincs rá mód, úgy meg kell találni a lehetőséget, hogy egyebütt rendezzék be először egyszerűbben, majd adományok, diákhangversenyek, minimális tagdíj, (pl. 2—3 K havonta) stb. jövedelméből, mind csinosabban és célszerűbben. Elgondolásom szerint eleinte sakk, mah- yong, dominó, ping-pong, gramofónnal lehet a diákotthont felszerelni, hol néhány diáklap és közadakozásból biztosan befolyó könyv a lelki kultúrát jelenthetné. Ki ne karolná fel szeretettel a jövő generáció szent ügyét. S azt hiszem, ha e dolog megszervezése ügyes kezekbe kerül, akkor egy jó rádió és talán egy kevésbé jő billiárdasztal se tartoznék a diákotthon leltári jegyzékében az utópiák közé. Sietek kijelenteni, hogy nem állami akcióra, vagy kezdemégyezésre gondolok; a mozgalom mindenütt szigorúan helyiérdekű legyen. Hisz van minden tanintézetnél agilis fiatal tanár, aki kezébe vehetné ezt az ügyet és kérem tanár ur, ha ezt megtette, ki ne ejtse onnan, hanem menjen fel hetenként párszor a Diákotthonba, a Studentenheimbe, avagy a Studentsky Dómba és ha játszik egy parti billiárdot, avagy a sakkban mattot is kap a diákjától, a tekintélyében azért nem fog csorba esni. Sőt inéha-napján az osztályfőnök urak is megnézhetik a kis kaszinót, az igazgató ur meg biztosan jókedvűen fogja tudomásul venni, hogy diákjainál az%óvvégi magaviseleljogyek százalékban kifejezve erősen „javuló tendenciát" mutatnak.

Aztán nem lenne-e pompás doIog$k téli hónapokban pl. egyszer havonta, néhány diáklány mamájának szivét meglágyítva egy csésze tea .és szigorúan házi sütemény mellett a gramofon szárnyaló hangjaira tangózni és fox- olni, miután sajnos a mai generáció már csak ezt tudja táncolni.

Vázlatosan éhből áll a tervem.

Szerettél olvassa el kérem kedves Tanár ur, mindenütt, minden városban az, akivel megbeszélni szeretném a dolgot, ha egyébként is ösmerném magát kedves Tanár ur. Hívja össze az agillsabb nagyfiúkat és vessék már meg idén a jövő tanévben — bár úgy lehetne! — fontos nevelő hatást betöltő Diákotthonnak az alapját.

Igen tisztelt Tanár ur és kedves fiuk, jő munkát és biztos sikert kíván:

Pápaszem.

Alapítva 1833* Telefoi 33.

F dissznü a

ttvejf, poreálián nagy kér ekedé*©. $

I KOSICE, Fő-utca 19.

Nagy választék. Jutányos árak.

Az elveszett Paradicsom

Irta: MÁRAI SÁNDOR

I.

Itt van például Duhamel. Szorongva és lesújtva mutatja be könyvében, mely amerikai utjának benyomásait foglalja össze, hogy milyen lesz a jövő, milyen lesz a kollektív élet, s mit veszítünk, amikor ez bekövetkezik. Ez a könyv megrázó és kétségbeejtő. Egyik fejezetben leír egy newyorki mozielőadást, valamelyik „legnagyobb mozijában a világnak", ahol minden jegy demokratikusan egy dollár, ahol libériás inasok hajtják lassan előre a folyosókon a várakozó tömeget, ezeket a „standard éjszakákon szériában gyártott fiatal amerikai arcokat", akik eljöttek tátidét bámulni s hallgatni. Benn a teremben zen© szól. Természetesen mesterséges zene Tökéletes zene, tökéletesebb, mintha gyarló zenekar játszana, Beethoven, Haydn, Bach meghitt zenéje egy amerikai moziban. Ezt a zenét hallgatja és nem ismeri fel. Konzerv-zene. Tökéletesen éltéit, fagyasztott konzerv zene, melyet most dobozból szervíroznak. Ismerik azokat a csodálatos kaliforniai barackokat, gyermekfej nagyságúak s konzervben jutnak el hozzánk, melyek a kitenyésztett, az igazi, a felülmúlhatatlan barackok, csak éppen se ízük, se illatuk? Ilyen ez a zene is. Tökéletes. S egyszerre drukkolni kezd, Duhamel: hibát szeretne hallani, boldog lenne, ha a konzerv-zene monoton tökéletességét megrontaná valamilyen élő, emberi gyarlóság, ha az egyik fuvola hamis hangot fújna, vagy melléfogna a primhegedü... Ez a tökéletesség, ez a hidegre tett, konzervált remekmű idővel elviselhetetlenebb, mint egy malacbanda profán cincogása.

Egy amerikaival beszél. Azt ajánlja neki: „Alapítsunk egy ligát. Ennek a ligának minden polgár tagja lehet, aki hajlandó naponta legalább egyszer ©lleneszegülni az uniformizált életnek. Nem kivárnunk senkitől nagy dolgokat. Elég, ha megstoppo'ltatja harisnyáit, visszautasítja a liftet, nem megy el a moziba, nem vásárol hitelre automobilt, nem veszi meg azt a szappant, mélynek gyárosa egy esztendőben két milliót költ el reklámra, barátságosan sétál egy négerrel, nem ejti ki száján ezt a szót, hogy „standard", felajánlja helyét az autóbuszban egy öreg hölgynek, ok nélkül hajlandó mosolygói, vagy énekelni, vagy sétál minden különösebb ok nélkül . . ."

„Oh, Duhamel ur" — feleli kétségbeesve Mr. Pitkin. — „ön nem beszél komolyan."

„Vagy — folytatja Duhamel — alapítunk egy nagy ligát, mely megtanítja az embereket a semmittevésre."

— Hogy érti ezt? — kérdi aggódva Mr. Pitkin.

>— A semmittevés alatt azt értem, hogy az ember nem cselekszik, hanem gondolkozik.

— Most már látom — feleli megkönnyebbülten Mr. Pitkin, — hogy ön nem beszél komolyan.

II.

Itt yan Panalt Istrati, aki minit kommunista ment ki Oroszországba s mint Makómét koporsója jött vissza s lóg azóta is két világ,, a polgári s a kommunista világ között ... De ne menjünk Amerikába e Oroszországba, maradjunk itt a szőkébb értelemben vett kontinensen, ha úgy tetszik, azon az He de France- területen, ahol Dubaiméi amerikai útja után az elveszett Paradicsom utolsó lugasait látja még. Ami őt Amerikában megdöbbenti, nem az a mi életünk is, ma, itt a kontinensen? Mi abban az illúzióban élünk, hogy Európa még az emberiség nagy fellegvára maradt, az utolsó menedék, ahol az egyén meghúzhatja magát. Ez szemre így is tűnik. A valóságban csak azt tudom, hogy itt Páriában, vagy Bres- lauban, vagy Budapesten, de akár egy eldugott magyar vagy olasz faluban is, éppen olyan kiszolgál tiltott áldozata vagyok a slandardizmusnak, az uniformizáló és mechanizáló erőknek, mint Amerikában, életem éppen úgy szürkül el napról-napra, veszti ©1 egyéni színeit, egyéniségem éppen úgy felmorzsolódik a kollektivizálás ellen folytatott apró, láthatatlan élet- halál harcban, ebben a banáis és mindennél heroikusabb küzdelemben, amikor meg kell menteni a tömeggel szemben az embert, a Hornunkul ussal szemben a titokzatos, élő emberi magvat, itt Páriában, ha leplezetten és körülményesebben is, ugyanazok az erők támadnak 3 fojtogatnak, ugyanazzal a szándékkai, mint Moszkvában és N ewyorkban s már régen nem cselekszem, hanem engedelmeskedem. Az európai ember e pillanatban még szánakozó és ijedt mosollyal pillant Moszkva és Newyork felé, ahol csaknem azonos eszközökkel gyártják mesterségesen és erőszakosan az uj embertípust, mely úgy emlékeztet majd csak az Emberre, ahogy a mai ember emlékeztet lantén ro ... homályosan, elmosódott vonásokkal. Ijedten és gúnyosan beszélünk az amerikai „standard"-élétről, mint valami nagyon távoliról, valahol a viz másik partján, melyhez nekünk semmi közünk: kritikusan és fölényesen a bolseviki állam kollektivizmusáról, melynek rendszere közben már felnevelt egy embergenerációt, akik másféle életet soha nem ismertek . . . Úgy érezzük, hogy kivételes pozíciónk támadhatatlan. Hivatkozunk tradícióinkra, faji és nyelvi .privilégiumainkra, átöröklött Ízléseinkre, beidegzett anarchizmusunkra s követeket küldünk időnként e félvad és barbár földrészekre, akik keresztet vetve és apage-t kiáltva térnek vissza & mesélnek a szörnyűségekről, mélyeket Chicagóban vagy Leningradban láttak . . . Filozófusaink szorosabbra húzzák a nadrágszijjat s etiíkettezik a veszedelmet, „psychoanalizálják Amerikát" és enunciálják a „soffőrtipust". Mindez nagyon megnyugtató. Kötelességünket megtettük s élünk a Paradicsomban, mintha mi sem történt volna ... De éppen Duhamel megrázó és fel rázó könyve után kérdezheti magától az európai olvasó, hogy csakugyan érdemes-© hajójegyet váltani s átkelni a nagy vízen, hogy a „jövő élet ké(pei"-nek elképesztő vízióját megpillantsa az európai zarándok, mint ahogy Duhamel tette s nem olcsóbb, egyszerűbb és tanulságosabb is a mi számunkra, ha egyszerűen felülünk Párisban vagy Berlinben a villamosra, vagy váltunk a földalatti vasútra egy jegyet? Az európai ember hajlandó mindazt, ami vele történik ebben a kritikus időben, izolált kísérletnek tekinteni e a sítandardizmus eszközeit kissé úgy bámulja meg, mint valami mintát érték nélkül, melyet átküldték a nagy laboratóriumból kipróbálásra és kísérletre neki s az egész nagy lármát és gépiesedet! életüzemet valahogy kívülről látja még, mintha ez nem is lenne igazi élete, csak valami importált angolpark, attrakciókkal és bariangvasutafcka! s különös, olcsó szórakozásokkal, melyekhez vasárnap délután leereszkedik.

S nem veszi észre, amig egyik fegyvertársának, például Duhamélnék, beszámolóját fejcsóválva & rosszaiban hallgatja, már régen azt az életet éli, amelynek vaszedelmeiről és gyalázatáról kémjei jelentést tesznek neki, — hogy a barlangvasutat nem gyermekei szórakoztatására használja vasárnap délután, ha nem reggel azzal jár be hétköznapon a hivatalba s az egész angolparki képtelenséget, zötyögéseivel, kikiáltóival, lármájával, olcsó szórakozásaival és lenézett mechanizmusával, groteszk bálványaival, paraszlfogó jelszavaival hétköznap is látogathatja, él benne & mindennap lefizeti a kasszánál obulusát.

III.

Mindent elhiszek Duhamelnek, de magam nem láttam^ (tehát közvetlen tapasztalásból

Falu Tamás verseibőlt

Múlandóság

Egyszer majd kezedet elengedem én fa, Egyszer majd elhagy az utolsó remény is.

Egyszer majd összeér elsimuló hantunk,

Uj életlörgeteg viharzik át rajtunk.

Egyszer majd mesékben jövünk ©13 néha,

Ha kisért pár szívben a szivünk árnyéka.

Egyszer majd ránk hullnak ködbe mártott

leptek

Azok sem lesznek már, akik ©Kcdedtek.

R naptáramban

A naptártamban visszalapozok

És szeptemberre augusztust hozok.

A naptáramban tovább lapozok,

És júliusra júniust hozok.

Ez itt már május, dal és ssereletm,

A szivemet az égig emelem.

Ha van as égben egy kis irgalom,

Itt halok meg * májusi napon,

nem tudom, mi van Amerikában? Mindent elhiszek Panait Isitratinak, de nem jártam ott, tehát nem tudom, hogy mi a helyzet Oroezr j országban? De Európában jártam, ismerem. Annyit tudok, hogy nincs sóik időm gúnyosan ifüieini s fejcsóválva kritizálni, 'ha a távoli világok „kísérleteiről" hallok. Itt, Európa közepén, Duhamel felmagasztalt Ile de France-á nak szivében, ahol állítólag a virág illatosabb, a felhő felhőbb s az ember emberebb, stb. — itt s ezt tudom, életem nem különbözik ©okban attól az élettől, melyet Duhamel Amerikában látott. Lehet, hogy ez a Paradicsom még odamérve ahhoz, ami odaát van — de az én számomra s mindenki számára, akik nem láttuk, mi van odaát, de tudjuk, mi volt itt, nem is olyan régen, ez már az elveszett Paradicsom, melyben ma élünk, — romokkal és kecses emlékekkel, itt-ott egy elszórt egyéniséggel a pázsitban, mint a régi parkokban egy-egy fakult emlékmű: Ámor, Apollo, Platón. Nagyon kevesen mernek beszélni arról, ami van. Kissé gyanúsan sokat beszélünk arról, az egész európai irodalom, filozófia, esztétika, ami volt. Azt hiszem, ennek a nagy aktuális memoár-irodalomnak is valami más, bonyolultabb oka lesz, hogy igy megdagadt, mint a kiadók majomkodása és üzletiessége. (A viszgálathoz nem kell messzire menni. Mindenki álljon meg ott, ahol éppen van s nézzen jól körül, nézzen jól magába, itt Európában. Nézze meg ruháját, gondolja végig mestersége külsőségeit, életmódját, szórakozásait, elemezze szenvedélyei és lelkesedései tárgyait, munkája eszközeit és céljait, Ízlését, keresse meg nyelvének szókincsében azt, ami az övé s amit a nagy, közös kincstáritól hozott el magával az életre » amit időközben ő ©erzetit hozzá . . . Vizsgálja meg, mi van lakásában, a kilincstől a háztetőig. Hogyan él, mit eszik, hogyan közlekedik a mennyi és mit dolgozik? Mit szeretne, mit felejtett el, mihez nem jut, csak homályosan emlékezik és vágyik reá? Nyissa ki *a szemét és nézzen jól körül. Aztán csukja be a szemét éa nézzen jól magába.

Aztán olvassa el Duhamel könyvét, vagy bármelyik európai könyvét, aki az utolsó években Anyukában járt.

S aztán kezdjen gyorsan „cselekedni". pillanatra ne „gondolkozzon", hanem ,cselekedjen'. Amíg nem késő. Azt hiszem, már késő. Mert, hogy Babbit hogyan él és mi van Chicagóban, azt. csak hallom, de nem tudom. De hogy mi Vau Párisban vagy Budapesten, azt tudor* Nincs okom fölényeskedni s kritizálni. S főként nincs időm.