Prágai Magyar Hirlap, 1931. március (10. évfolyam, 50-75 / 2567-2592. szám)

1931-03-01 / 50. (2567.) szám

^i«ckiMag^ar-hthme»'

6

A nyíregyházai

Irta: Darkó István

Klein megdőlte Stnirloot. Az EhirenfeLd-fiatelep leél tisztviselője az irodában szemben ült egymással. Klein a bevételi és kiadási rovatok fölé hajtott fejét munkaköziben bizonyára vizsgálódva csavargatta Stank felé. Megállapítani igyekezett annak a szökős világrendszernek a szabályait, amelyet a gyűjtőpontba állított Elmen; féld Magda. Stark, a fatelep, a város és önmaga köré koleriikús aimibicióval maga épített fel, mint egy tejüvegből készített, át nem látszó burát. A nem egészen ■tiszta üvegbarang alatt letakarva élt a három ember, a nem egészen üde levegőben. Klemnek kevés ^volt ez a nehezen beszedhető levegő, amelyet kisajátítani igyekezett a maga és talán a lány számára. De ott volt Stark is, aki már puszta létezésével fogyasztani segített ez a kevés levegőt. Ezért vizsga Iga tta gyakran Klein a Stark nyakát, annak átmérőjét és latolgatta koponyája vastagságát, amely koponya gondolatai rejtve álltak előtte, de amely gondolatok egyrésze természetes tiltakozás volt a Klein önzése ellen, Magdával is kapcsolatban bizonyára. Ezek a gondolatok egyszóval sokszor vonatkozhattak Klóimra, nem előnyös értelemben. A fiatalember végül nem bírta az üvegbiarangot, amelyet ő gyártott, sem Magdát, akit ő emelt be ebbe az egyre fagyó levegőjű, zárt életibe, sem Startot, aki a szűkös légköri körülmények között is tüdővel mert lélegzőnk Átnyúlt az Íróasztalon, megfogta Stark kitanulmányozott nyakát, a fejét hozzáverte valamely keményebb tárgyhoz és addig verte, amíg sikerült kierőszakolnia az erőfeszítés mámorában az előre ilyen végső következetességgel tatáin át sem gondolt, de pillanatnyilag teljes, átmenetileg egész, erélyes és tragikus megoldást: megölte Starkot.

A gyilkos, egy hí res angol büntetőid ró szerint, egy szemen útiból egyszerűbb esete az igazságszolgáltatásnak, mint más nagy bűnöző, aki embertársai érdekei és élete ellen szintén nagyokat vétett, anélkül azonban, hogy megölte volna áldozatát A gyilkos eszerint maga mond és nyújt magáról nagy-fontosságú véleményt végső konklúziót, megítélésére szilárd támpontot akkor, amikor öt Olyan es, mint amikor a bűnösnek sok apróbb és egy nagyon nagy bűne van. Az apróbb bűnök talán összesítve nyomnak annyit súlyban, mint az egyetlen nagyon nagy bűn s igy ez válik megítélése fő támasztó pontjává. A gyilkos a gyilkolás tényében ilyen minden más bűnnel felérő, mondhatni reprezentáló. mammut cselekedettel siet az igazságszolgáltatás és az igazságot kereső emberek segítségére, megköti nyiitve ítélkezésüket. így érthető, hogy a báró a maga részéről egyszerűbb, konkrétabb bűnesetnek fogja fel a gyilkosságot, mint a súlyban hozzáha sort látható más bűneseteket, amelyekben talán végeredményben a gyilkossággal is felérő óriási vétkek foglaltatnak, csak éppen gyilkolás ténye Hiányzik.

Sokkal nehezebb azonban az intellektuális tartalommal bíró gyilkosság megítélése, helyesebben annak a gyilkosnak az elbírálása, ak' nem ösztönélete által determinált cárvi- 1; zalai ián ember, hanem tanult fő, intelligens agy, iskolázott értelem, vagy csupán a társadalom szellemi értelemben vett magasabb osztályainak egyikébe tartozó egyén. Ezzel úgy vagyunk, mint az éppen most ünnepelt nagy Dosztojevszkij emberével, a nagy lelki méretű, rnélygordolati tartalmú diákkal, Raszko Inyikovval. Ha foglalkozni kezdünk vele, nem menekedhetünk egykönnyen tőle. Órákra, napokra s még tovább lefoglal bennünket, mert annyira a legnagyobb tömegű pszichológiai rejtélyek káoszát nyújtja.

A nyíregyházai Klein a szomorú orosz Ro- gva osztályába tartozik, jóllehet talán osak egyik nem is egészen jelentékeny alesete annak. Abban azonban, hogy a nyomorúság és a kenyérgond nem egyenesen szerepel gyilkos tényének indlitóokai közölt, szinte Dosztojevszkij orosza fölé lendül, mert tettét elsősorban lelki tények motiválják.

Első pillanatra feltűnik erről a Klemről, hogy fiatal életét a mega!ománia egy jelentős fajtája tartotta állandó reszketősben, mint a békacombot a villamosság. Általánosságban előnyösebb helyzetben élt, mint az áldozat. Klemnek jobb pozíciója volt az életben, öt szerette Magda, a főnökék leánya. Tapasztaltabb, nagyobb akaratú, fizikai értelemben is erősebb volt StarknáL Igaz, hogy szegény és ezért a leányt nehezen adták volna hozzá. De Starknak meg éppen semmi esélye sem volt erre, holott Klein már a magáénak vallhatta ezt a Magdát, akiről a bíróság termében ország-világ előtt ő is és mások is kivallották, hogy régen és huzamosan a szeretője volt. Klein haragja tehát irodatársával szemben rosszul megválasztott harag volt, amelyet beteges egocentrizmusa diktált. Úgy ölt végül, mint a sanda mészáros.

Stabknak nem is volt más bűne, minthogy éppen ott élt a nagy zás fúriájától megszállt ember előtt. A Képzelt ellenfélből az ismétlés módszerével valóságos ellenséggé változni! A beteg lélek meggyűlő!le őt. Stark néha éppen akikor szólt valamit, amikor Klein- nek ricm tetszett, amikor Klein ur Ideges volt. Stark néha pár szót váltott a keméeeé

Raszkolnyikov

skrupulózns Magdával, amikor K leint bántotta valami, talán valami más. Stank <gy- szóval belelélegzett Klein homályos üvegburája alá, ahol már kezdettől úgyis gyengébb minőségű volt a levegő.,

Klein: a nagyzás egy fajára alapozott, betegesen törekvő fiatal élet esete. A tanuk azt vallották róla, hogy annak született. A perpetuum mobilét akarta feltalálni nagyobbacska korában is, holott bizonyára nem látott még olyan megszokott gépezetet sem, a,mely legalább egy hétág jár egyhuzamban. Olyan izmokat tornázott magának, hogy a teli földes taligát a fatelepi murkásemberek csodálatára egymaga felemelte, jóllehet sajátmagától őmaga sem fizikai értelemben várt csodálatra,késztő teljesítményt. Iskolái végeztével elvándorolt Törökországba, ahol valaki akart lenni, talán padisah, vagy bej, sok pénzzel. De nagy akadályokba ütközött éppen ő, aki biztosan sóikat gondol t a hold rakétára, a napraeleg télre való elraktározására, a kör négyszögesd tésére is, dacára annak, hogy bizonyosan a kar geometriai képletét is elfelejtette időközben.

Úgy érezhette, hogy a világrend nem méltányolja eléggé az ő nagy ambícióit. Ereje és tudása komoly lemérő sóig nem jutott el. Úgy járt-kelt a világban, mint akiit megsértettek, holott a legrosszabb esetben is a világ jóakarata közömbösséggel vette őt körül. Tipikus elégedetlen vált igy belőle, az a földön járni kényszerült ember, aki valamiképpen repülni szeretne, de fogalma sincs arról, hogy miből, hogyan, mikor építsen magának szárnyakat Az eszközök kiharcolására, a céltudatosam munkás erőfeszítésre, a talán meg is levő, de szerteszét heverő ereje koncentrálására, céljai megfogalmazására és energiái íhozzámérésére komolyan

1931 február 28.

A verekedő fiatalemberről véletlenül már tegnapelőtt hallottam — két héten belül három kávéházi botrányt rendezett, két békés polgárnak ütötte csapra az orrát, aztán egy kereskedőt vert véresre, sőt mesterségbeli kollégáját is megrakta, így, futó hallomás után gépiese© afféle vérmes pasasnak képzeltem az illetőt, pimasz krakétermék, ^felelőt len elemnek", aki bakácsokét hord bőr- bekecse zsebében, apró disznószemei véresen hunyorognak, nagyokat kurjant vastag szája — ellen szén vés fráternek, akit majd csak móresre tanít valaki, ha más nem, a rendőrségi.

Tegnap intim irodalmi társaságiban voltam, versekért és muzsikáért rajongó fiatalok közt. Az asztal végéin magas ős karcsú, szőke fiatalember figyelte szerényen és mohón beszélgetésünk, tűnődő kék szemekkel, el-elpirulva az Örömtől és helyesléstől, mikor valami jeles müvet, vagy szép gondolatot dicsértünk. Legfeljebb egyszer szólalt meg, lelkesen védelmébe vett egy írót, akit kicsit édeskésnek és szentimentálisnak találtak a többiek. Ekkor valaki, aki éppen elment asztalunk előtt, rászólt.

Már megint benne vagy az újságban.

A fiatalember elvörösödik.

— Tudom. Elejétől végig hazugság a riport. Nem úgy történt.

*'

— Dohát hogy történt valójában? — kérdeztem csodálkozva, negyedóra múlva, mikor magunkra maradtunk ezzel a tűnődő kéksaemü, keskienyszáju, szerény és lelkes fiatalemberrel, akitől kiderült, hogy azonos a verekedések aktív hősével.

— Uram —- mondta kis habozás irtán, miközben láthatóan erőlködnie kellett, hogy legyőzze az emlék undorát — esküszöm önnek, nem tehetek róla.

— Szóval nem igaz, hogy ön szokta kezdeni? önt támadták meg, csak védekezett? Most, hogy ismerem, inkább úgy képzelném a dolgok

Habozott.

— Hát — nem tudom, mit tetszik érteni kezdés alatt — Ha ön is azt érti. amit a többiek — hogy az első ütés — hát be kell vallanom — ami magát az ütést illeti — az elsőt mindhárom esetben iasé — én követem el —

Most én vontam vflBat.

— Ezt nem értem. A verekedés, mint

olyan, mindenesetre az első ütéssel kezdődik ... magáért az erőszakért, ami minden lelkes lény számára gyűlöletes és lázitő gondolat, az felelős, aki ezzel a mozdulattal fol- axafoadMgfc. ;

sohasem gondolt. Ehhez túlságosan türelmetlen volt. Úgy érzett, mint a gyerek, a hóbortos és a legokosabb ember is álmodozó hangulatában : elképzelte, hogy egymillió dollárt örökölt s most fed fogja használná s hogy jó volna királynak vagy magyh ixesoégü feltalálónak lenni és diszhintóban bevonulni Nyíregyházára. És jó volna egyáltalában kifúrni álná. a gépezetet, amelyet elég a fejre illeszteni, mint a rádióhallgatót és csak belegondolná a na- gyobbnál-nagyobib, zsemiálisab bn ál-zseni álisabb gondolatokat, találmányokat, gépezeteket s a fatelep udvarában egy nagy cső végén mindaz már készen, összeállítva csurogna és gurulna elő.

Lehetett annyi, talán pillanatnyi tiszta ideje, hogy meglássa betegsége reménytelen voltát. De aztán erőszakosain magára kapta a burát, megalomániája kitáplált és kövérre hizlalt életszemléletét és elfoghatta a düh, hogy az élet nem akar hozzá igazodni az ő vágyaihoz és légüres bérben úszó akaratához. Maga előtt látta akikor Starkot, véletlenül éppen ezt a szerencsétlen Erős nevű embert és azt gondolhatta, hogy azok állnak az ő útjában, akik kívüle egyáltalában még vannak, mozognak és lélegzőnek a fatelepen és a világon s akik ilyenformán ballasztjai az ő felszállóm kész, de felszállani képtelen életének.

Megragadta ezt a\ kezeügyébe eső homokzsákot, Starkot és kivágta a kosárból. Csodálkozhatott azután, hogy a léggömb, amely nem nemes gázokkal, hanem hig levegővel volt megtöltve, ennek dacára sem emelkedik tel. ő is ott maradt a földön, a halott mellett. Huzamosan nézegette megölt társát, aztán felocsúdott és elföldelte. Sikeresen szökvén külföldre, a földiberejtett mágnes visszahúzta a fatelepre. Az alvajáró bűnös, az összetört n agyraivágyó őszintéin térdelt le az ítélkezés előtt. Szibéria hiján tizenkét éves gondolkozás! időt kapott és ezzel kellő alkalmat annak a megtanulására, hogy jobb uagy erővel kicsit akarni, mint kis erővel nagyot.

Eltűnődve nézett maga élé.

— Akkor hát miért hívják ezt az első indítékot ulbírna rationaak, utolsó érvelésnek?

— mondta csendesen.

— Tessék meghallgatni. Nem azépítgotem a magsaim természetét. Tudom, hogy kidüLa- tos vágyóik, de nincs számomra semmi, ami eUenezenvesefbfb volna, mint a brutális, állati indulatok. Gyűlölöm az erőszakot, féíhá- borit minden szabad,ságfoszbás, jogtiprás. Viszont van egy gyengéim: csaknem neairaszté- niás módon izgat és érdekel minden szellemi torna — ha magam nem is veszek részt bennök, kissé félénk lévén, mohó figyelemmel szoktam kisémi (vehette észre) az ér veik és ellenérvek izgató csatáját, ahol jog és igazság és szépség fogalmai tisztázódnak

— a megbeszélést, ezt a legemberibb, legnemesebb módját a helyes ut, a végső cél keresésének. Mikor például az a kövér vagy nem tudora micsod a ... ügyvédiféle...

Kezdtem figyelni,. Izgatottan folytatta:

— Mikor ez az ur szó nélkül és nyilván* való udvariatlansággal beugrott ahhoz az asztalhoz, amiről látta, hogy egy pillanattal előbb számomra tartotta fent a pincér, azonnal jelen t kőzett bennem a forró vágy, hogy meggyőzzem őt eljárása helytelenségéről Szerényen odaléptem, remélve, hogy talán nincs tisztában a helyzettel és megkér deztem, tudja-e, hogy ez az én helyem — én ugyanis semmiképpen nem ülnék le oda, ahová előzőén ő szeretett volna ülni, hiszen ezek az apró dolgok, az úri lelkek közti e kicsiny, hallgatólagos megállapodások teszik elviselhetővé valahogy a szörnyű élete! Udvarias, csaknem könyörgő kérdésemre röhögni kezdett, végignézett és azt mondta, persze hogy tudja, de bánja is ő, nagyon jól ül itt és eszeágáhan sincs elmenni. Elképedve nem tudtam hirtelen válaszolni (pedig, értse meg, a válasz volt fontos számomra), leültem tehát egy másik, közeli asztalhoz. Ott ültem, de nem tudtam se gondol- ózni, se cselekedni, a kávé érim tétlenül állt előttem, egész testemben remegtem- Fuldokló, kapkodó izgalomban azon kaptam magam, hogy képzeletemben egyoldalú beszélgetést folytatok az ismeretlennel. Szenvedélyes jóakarattal érveket hozok fel, hogy nincs igaza, hogy az ilyen életfelfogás szükségképpen ártalmas mindenki számára, az ő számára is, hogy ebből a felfogásból származik minden baj, nyomor, háború, összeomlás, szenvedés. Képzeletemben eleinte hetykén és röviden feloligetett, jól emlékszem, Nietzschére hivatkozott szemben az én sebopenhaueri érveimmel... de aztán kezdett megingani s bizonyos pontokban már- már hajlandó volt elismerni néhány ab«BOVEREKEDES

Adalék az „altima ratio“ lélektanához Irtai KARINTHY FRIGYES

ltot érvényű igazságot.. • Miikor itt tartottam, egyszerre csak látom, hogy feláll, teán* pósam veszi a bundáját és indul kifelé.... Tehát csak néhány' percig alkart maradóig mégse volt hajlandó.. • Felugrok és atána- sietek. „Uram, egy percre..." Megfordul. „Mit akar? Hagyjon békén! Semmi közöm magáihoz 1“ sipítja édesen és tovább megy- Kullogok utána, mint a megvert kutya A szivem kalapál. Hogy semmi köze hozzám, hozzám, embertársához, akit nem is ismer, tehát nincs oka semmi rosszat feltenni rólam, csak jót és szépet? „Uram!' hebegek „ne olyan hangosan, ne itt bent a pincérek előtt... lessék kijönni az uocára, ott beszélhetünk 1“ Köziben ki is értünk. Szembefordul. „Csak azt akarom mondani. •kezdem. „Nem érdekel!" vág a szavamba. Érti, kérem? Nem érdekli! Nem érdekli, az, amiről nem is tudja, mi akar lenni, nem érdekli őt az, ami talán döntő fontosságú értesülés, megismerés, felfedezés a számára, nem érdeklem őt, aki talán a megváltást hoztam neki és magamnak, mit tudhatjuk előre, örömhírt, Isten országát a földön, vagy valami kedves, boldogító, rokoni szenzációt, amihez soha egyedül nem iut emberi lélek, csak a másik lelken keresztül... Lehetetlen! Lehetetlen! És mégis... kieresztett tokával, hetykén és röhögve hunyorog rám, a szeme elbújik a zsírpárnák közé és vastag szája és egész alakja érthetően és világosan szuggexálja, értse meg, szuggerálja és akarja és követeli, parancséiban rágja a szájamba „ma most mondd ezt nekem, ezt mondd, szóról szóra: maga piszok csirkefogó — mert ezt alkarom hallani, tudd meg és nem a bölcs karattyolásod, ezt akarom, akarom, semmi mást, az egész világmindenségből csak ezt és még valamit, amire min gyárt rá fogsz jönni" és én elgyengülők és nem tudok ellenállani a sugalmazásnak és megtörtén engedelmeskedem ... „csirkefogó" dadogom felájultan s már nem is hallom a következő szót, amit ő felel s utána, mintha megint neki engedelmeskednék, ököllel belevágok az orrába és közben, erre jól emlékszem, az a groteszk, farosa remény v3- lan át rajtam, hogyha sikerül kiütni az egyik szemét, akkor talán mégis kinyílik a másik és meglát engem annak, aki vagyok... Aztán ... aztán kiabálás, asszonyok sivai- kodnak, tépik a karom, lerepül a kalapom, én íb kapok egyet az orrom alá, a két öklöm magától dolgozik és csak azt látom, , hogy ketteu cipelik az illetőt, ordít és üvölt és onrásn-száján dől a Vér ...

■v A

Hallgatom a szaggatott, izgatott vallomást s a ballada műfajának ha nem is véletlen, egyébként azonban teljesen szabad képzet- társulása formájában Schiller „Bürgsohalfajának három sora jelenik meg előttem, mozgóképpé ábrázolva. A halálraítélt árkon- bokron át rohan hazafelé, hogy a becsületéért kezeskedő bü barát életét, tulajdon élete árán, megmentse s leckét adjon a zsarnoknak az erény erejéről. Ekkor rablók állják az útját. Körülfogjál^. Borzalom és rémület dermeszt! meg a szivét — mi lesz, ha ezek itt megölik őt, vagy az elkerülhetetlen csetepaté miatt lekésik, nem tud idejében elfutni saját ki végzésére? Kezeit tördelve próbálja meggyőzni a rablókat, hogy nem é«r rá, sietnie kell, egy idegen, tiszta életről van szó, értsék meg... S most a három sor közvetlenül egymás után:

„Um des Freumdeswillen, erbarmet Eudh*4

Und doei mit gewaltigen Streidhen

Erlegt er, die andem entweidhen.

(„Barátom kedvéért könyörüljetek!" — kiáltja s hármat leüt közülük, a többi elmenekül.)

A lüktető balladai süvités csodásam igazzá, életteljessé és drámaivá teszi ezt a logikai szempontból szinte kémikus három sor! Egy ember, aíki bönyörttletért és megértésért riimánkodik s közben már üti is le, sorjában azokat, akiknek könyörög — ismerve oő'lt és helyzetet, milyen érthető és nemesen emberi ez az ellentmondás lélek és kéz, .szándék és cselekedet között. Értsétek meg, nem ér iá, nem ér rá — s ahhoz, hogy meg- förfenhessen az a jó és helyes dolog, /aminek történnie kell, amit helyes érvele és világos fogalmak igazolnak, az adott pillanatban csak az ultima ratio segít: érvek és fogalmak felfogása számára túl lassan működő kobakok egyetlen, utolsó, ugylátszik e kobakok által is ön tudati tanul áhított orvossága — a fejbeveré».

Nem tudom, pontosam megbfritíatő-e ennek a kéfkwzemü, szomorú fiatalembernek a vallomása. De akár igy történt, akár nem, a dolog általában lehetséges. S éppen Azért, ne Ítéljünk általánosságban és elhamarkodva. Ütni, erőszakoskodni, visszaélni testi erőnkkel kÓtségüdsCn kárfcoantos gonoszság

¥

1991 fflánms I. vasAr—§.

MMMjMroiPtmgffm/iii, ,11 llFTMIiraiWMmMMM