Prágai Magyar Hirlap, 1931. február (10. évfolyam, 26-49 / 2543-2566. szám)

1931-02-10 / 33. (2550.) szám

2 1931 február 10 kedd. «M—-Tin —rrmn—>r i 11 nmwi A Paris Midiben Perreux a kozepeuropai kérdésről megnyitott ankét ja során hosszú interjút kezdi, amelyben Benest szólaltatja meg. Az interjút lapunk olvasóközönsége teljes terjedelmében ismeri és igy módjában volt megállapítani, hogy Benes ez alkalom­mal kilépett az ilyenfajta államférfiul meg­nyilatkozások szokásos rezerváltságából, ag- gressziv álláspontot foglal el a magyar kor­mánnyal szemben és ebből a szemszögből ítéli meg Csehszlovákia és Magyarország vi­szonyát is. Aggresszivitásában odáig megy, hogy beavatkozik Magyarország legbensőbb ügyébe, a kormányzat: rendszer kérdésébe is, amikor azt a kijelentést teszi, hogy airra volna szükség, hogy Magyarországon azok az elemek jussanak uralomra, amelyek megértik, hogy a közvélemény nyugtalansá­gának szitása a belföldön és a szomszédság­ban nem használ senkinek. A nemzetközi politikában kissé szokatlan forma, hogy fe­lelős államférfi ilyen módon avatkozik más állam belső ügyeibe, és bizonyos, hogy az ilyenfajta nyilatkozatok egyáltalán nem al­kalmasak két szomszédos állam viszonyának megjavítására, egyenesen káros hatásúak pedig a jelen pillanatban, amikor a két ál­lam között gazdasági háború van és amikor arra kellene törekedni, hogy a megegyezés Htjába tornyosult akadályokat ügyesen és tapintatosan elhárítsák. De megnyilvánul ez az aggresszivitás az interjú minden lényeges pontjában, igy első­sorban a kisebbségi kérdésről szóló fejtege­tésekben, ahol a külügyminiszter ismét az összehasonlítás módszerével operál és ter­mészetesen olyan konklúzióra jut, hogy Ma­gyarországon pokol a kisebbségek sorsa, míg itt jól megy a soruk. A csehszlovákiai kisebbségi politika etikai értékéről olyan kedvező véleményt táplál, hogy egyenesen szenzációs bejelentést tesz: ő maga fogja minden külső aktualitás nélkül ezt a kér­déskomplexumot feltálalni a népszövetségi tanács asztalán és már előre jelzi, hogy isteni színjátékban lesz része Európa közvé­leményének. Hogy miképpen érvényesítette Benes be­folyását a népszövetség fórumán a kisebb­ségi kérdések elintézése terén, az közismert. Az ő inici-ativájára vezették be a kisebbségi eljárásba azt a dilatorikus módszert, hogy a beérkezett panaszokat a népszövetség főtit­kári hivatala megküldi a megvádolt kor­mánynak, amely azután három hónapon be­lül megteszi észrevételeit. Benes segített ki­építeni azt a rendszert, amely a kisebbségi panaszok tárgyalását annyira egyoldalúvá s a kisebbségi eljáirás értékét annyira illuzó- riussá teszi. Ez az eljárás a megvádolt fél­nek ad meg minden előnyt, neki teszi lehe­tővé a legszélesebbkőrü bizonyítást és egé­szen egyedül álló rendszert jelent a judlka- turábam. A halasztásnak, az elkendőzésnek módszere ez, amely nem gyógyít, ellenkező­leg még jobban eknérgesitn a fekélyt. A kisebbségek csak előnyét láthatják an­nak, ha a népszövetség fórumán egy alka­lommal a bepanaszolt fél követeli a kérdé­sek teljes kivizsgálását és az igazság felde­rítését. Az igazság ugyanis csak egy lehet, vagy jogosak ezek a panaszok, vagy jogosu­latlanok. A döntés csak tiszta helyzetet te­remthet és ezerszer kedvezőbb az ilyen ál­lapot, mint a kérdések örökös eltussolása, ami végül is kiöli a kisebbségek lelkében azt a parányi maradékbizalmat is, amelyet a népszövetség kisebbség védő eljárásának hatályossága iránt még táplálnak. A felső- sziléziai ügyekben, a januári tanácsülésen hozott döntés éppen azt mutatja, hogy na­gyon alapos okok, mélybe vágó sérelmek kényszerítik a kisebbségeket arra, hogy kormányukkal szemben nemzetközi fórum­hoz menefced jenek. Bemos bejelentése tehát m{bennünk hatá­rozott örömet kelt, annál is inkább, mert olyan konkrét kisebbségi sérelem ügye van a népszövetség fórumán, xpint az 1930. évi csehszlovákiai népszámlálás. Benes interjú­jában erre a kérdésre is kitér és bár a saját kijelentése szerint is a népszámlálás ered Hiányéi még ismeretlenek, különösképpen már tudni véli, hogy eddig nagy többségben magyar lakosságú községek „hirtelen", „egészen természetes fejlődés utján", „min­den nyomás alkalmazása nélkül" szlovák községekké alakultak. A világlapok hasáb­jain a népszámlálásról megjelent cikkek másképp informálták Európa közvéleményét ebben a kérdésben és így mindkét félre csaik hasznos lehet, ha a népszövetség, vagy még inkább a hágai döntőbiróság fórumán világosság derül arra az érdekes folyamatra, amely hirtelen és természetes utón festi át az etnográfiái térképet. A természetes folyamatnak az a jellege, hogy lassú, fokozatos, de sohasem hirtelen. Nulla ealtus in natura, nincs ugrás a termé­szetben, mondja a klasszikus És ez az elv teljes egészében érvényes a statisztikára. A sokat ócsárolt magyar statisztikában negy­ven esztendő alatt nem mutatható ki ilyen hirtelen, természetes fejlődés, a magyaroso­dás ugyan lassan előrehalad a városokban, de a falvak megtartják nemzetiségi arányu­kat. Csehszlovákiában azonban valóban hir­telen ugrások mutatkoznak. A sok példából csak néhány: Ungvár magyarsága 1910-ben 80.32 százalék, 1921-ben 38.89 százalék, 1930-ban 18 százalék. Kassa magyarsága 1910-ben 70.9 százalék, 1919-ben 39-1 száza­lék és már két év múlva 22.1 százalék. Ugyanez a jelenség azonban nemcsak a vá­rosokban, hanem a falvakban is mutatkoziik. A „természetes folyamatnak" magyarázói is akadták. A Prager Presse hasábjain Síunda István és Ivánka Milán dr. vonultak fel argumentumaikkal, Hrusovsky Igor pe­dig parlamenti beszédében főslágernek mu­tatta be azt a Losonc környéki magyar köz­séget, amelynek lakosai erőszakkal cseh­szlovákoknak akarták beíratni magukat, mert „inkább Kanadába vándorolnak ki, semhogy egy esetleges határrevizió alkal­mával Magyarországhoz kerüljenek vissza". Törköly József dr. azután tegnapi parla­menti beszédében alaposan rávilágított az ilyen argumen tálás értékére, a losonci járás­főnököt vonultatta fel koronatanúnak, akire Hrusovsky hivatkozott s aki a leghatározot­tabban kijelentette, hogy „ilyen esetről nincs tudomása, ezt az ügyet nem jelentet­ték neki és ő Hrusovskyval sohasem be­szélt". A csehszlovák demokrácia annyira át­hatotta a magyarokat, hogy a csehszlovák nemzethez tartozónak vallották magukat, argumentál Stunda. Ilyen naiv dajkamesék nem téveszthetik meg a külföld közvélemé­nyét. A természetes folyamatra, a hirtelen színváltozásra más, elfogadható magyaráza­tot kell keresni. Csak egy magyarázat lehet, amit azonban a külügyminiszter interjúja kizár, a befolyásolás. Hrusovsky egy falut említett meg, amely azonban a holdban fekszik. Benes már több községről beszél. Vegyünk elő tehát egy ilyen falut, hogy ennek vizsgálásával kutas­suk az objektív tudomány módszerei alap­ján a „hirtelen végbement természetes át­alakulás" menetét. A község neve Pályin, a nagykaposi já­rásban fekszik. Lakossága 1910-ben 1121 volt, ebből 520 magyar, 54.1 szlovák. Hogy ez az arány tényleg megfelelt a valóságnak,- két adatból ellenőrizhető. Magyarul beszél­tek 708-om, a község lakosságából pedig 609-en voltak reformátusok. Pályin tehát olyan falu, amely még a tizenhetedik szá­zadban szi mm agyar volt, később azonban — az „el nemzet leni tő" magyar rezsim dicsősé­VISSZA A HÁBORÚBÓL Erich Mária Remarque regénye (Copyright by U. Feature Syndieate and by Prágai Magyar Hírlap. — Utánnyomás kivonatosan is tilos.) (43) A nők izgalmas titka lapos disznólkodás- sá egyszerűsödött és mielőtt még egyáltalán tudtunk, volna valamit a szerelemről, már a legdurvább formában és nyilvánosan sorra vizsgállak bennünket, hogy nem vagyunk-e nemibetegek, miközben, természetesen, nem maradhattak el a legnyersebb célzások; mert ez volt a szellemességnek egyetlen fajtája, amely a katonaságnál tenyészett. Ahol a drill kormányoz, otthon van a trágárság. Eleinte undorodtunk tőle. Aztán megszoktuk. Sokan közülünk szenvedtek miatta, de a kaszárnyában nem lehetett különcködni, a lövészárokban még kevésbé. És ha egyik- másik Hu kezdetben nem volt is olyan, meg­változtatta az a szörnyű élet az irtózat és a halál tőszomszédságában. Csak a legprimití­vebb ösztönök maradtak meg abból a ködből, amelyben csakhamar elmerült minden. Az­előtt; és nagy szükség volt rájuk, hogy meg­védjenek a megőrüléstől. Vágyak puífadtak ég burjánoztak mértéktelenül. A fantázia be­léjük fűlt, a nélkülözés egyre növelte őket és ba este együtt kuporogtunk és valaki egy nő melléről meg a hátsórészéről beszélt, ak­kor talán csak a békére gondolt, és mikor egyre izzóbb színekkel ecsetelte háboruelőtti szerelmi kalandjait, talán megint csak a bé­kére gondolt és mikor leittuk magunkat és szaladtunk a bordélyokba, akkor megint nem egyéb hajtott bennünket, mint a bűvös szó: Béke, minden reményével és feneketlen kétségbeesésével. Közben azonban felnőt­tünk benne és a látásnak és egzisztenciának ez a módja észrevétlenül mélyen he lénk- ette magát. A nélkülözés hosszai hónapjaiban ée a ki­Fordifofi©: Szabó Lőrinc t vánkozások forró óráiban némelyik bajlár- | sunk számára nem volt más segítség, mint mesélni, mindent elmesélni, valami furcsa mámorban, egyre aprólékosabb részletekkel. A saját feleségéről csaknem mindegyik hall­gatott, de némelyik már annyira el rothadt, hogy erre sem volt képes. Valentin őrá!lás közben minden élményét elmondta nekem és töméntelen sok tanácsot adott. Led dér hőse alig néhány héttel a szabadsága után már minden gátlás nélkül, nyálát csurgatva fe­csegett otthoni éjszakáiról és Franz Elster- mann Irinájáról mindnyájan tudtuk, hogy Franzit megkötözni és nádpálcával verni volt a legnagyobb élvezete. Elstermann örült, hogy megszabadult a bestiától, mert a puha kövér nők voltak a zsánere. Mindezt csaknem gondolattalanul hallgat­tuk, mert a harctéren minden trágárságból még mindig a békevágy kiáltott. A nők béke voltak — ezért beszéltünk annyit róluk. És odakint fontosabb volt életben maradni, mint azon elmélkedni, hogy ebben a durva és vas­kos légkőrbeu nem veszett-e ©1 valami, ami régebben csaknem a világot jelenteit© szá­munkra. A fákról szikrázik az eső é-s én felhajtom a galléromat. Most gyakran vágyom gyöngéd­ségre, félénk szavakra, lendülő, távoli érzé­sekre; szeretnék kijutni a zabálás, alvás és gyilkolás iszonyú egyformaságából. De #ii lenne, ha csakugyan sikerűin©, — ha megint eljönne a régi puhaság és messzeség, ha va­laki csakugyan jó akarna lenni hozzám, egy karcsú, finom asszony, mint. az az aranysisa­kos és puhacsuklós — mi lenne, még ha csak­ugyan ránk borulna is, végtelenül és önfe­ledten, egy kék és ezüst este mámora...? Nem tolulna közbe az utolsó pillanatban a ringyó kövér képe, nem nyerítené közbe a aszárnyai altisztek hangja a . disznólkodáso­kat, nem tépnék széjjel és nem lyukasztaná­nak rostává minden tiszta érzést emlékek, beszélgetésíoszlányok, bakavaskosságok? Ah, tulajdonképpen még valamennyien szüzek is érintetlenek vagyunk, de a fantáziánk izétrombolódott, anélkül, hogy észrevettük volna. A lélegzetfojtó, a szilaj, a szél, a ho- nály, a kérdés — mindaz, ami még megvolt, amikor Adélé és a többi lány után futottunk a lobogó lámpafényben, — többé soha nem jött vissza, még ha nem ringyónál voltam is, és azt hiitem, hogy ez más és a nő eszeve­szetten ölelt és engemet rázott a vágy. Utá- ía mindig szomorú voltam. Akaratlanul egyre gyorsabban megyek és nagyokat fújva lélekzem. Vissza akarom sze­rezni — akarom, kell, megint. Legyen me­gint úgy, mint volt, különben semmi értel­me az életnek. 2. Nincs kedvem most otthon ülni; — még kell egy kis lárma, egy kis mozgalmasság, elhatározom tehát, hogy elmegyek a Wald- mann»ba. Ez egy kirándulóhely, a város kö­zelében, ahol minden este tánc járja. Már többször voltunk ott és tudom, hogy a többi­eket is ott találom. Willy azt mondja, hogy néha Adélé is megjelenik a vendégek közt. A Waldmann kertrenyiló termének vala­mennyi ablaka világos. Táncolók árnyékai siklanak a luhuzott függönyön. A sőntésnéJ állok és Willy után nézelődöm. Minden asz­tal tele, már egyetlen üres szék sincs. Ezek­ben a háborút követő hónapokban valóság­od őrjöngéssé fajult a szórakozás vágya. Jön Willy, a basa fehér és csak úgy csil­log. Egy átfestett katohakőpenyből cutaway-t csináltatott magának, elsőrangú feeükefarkot. ami most annyira divatos. Hozzá világos mellényt vett és felhúzta az apja nadrágját. A szemem majd belevakul, ahogy nézem. A cut fekete, a mellény fehér, Willy haja vö­rös. .. ő maga megelevenedett zászlórúd. — Jó, hogy jösz, Ernst, kiáltja lelke­Igeo^axa^riinös^! Itt a legfőbb ideje, hogy Gottdiener pezsgőt igyunk! gére — lassú és természetes folyamattal — el szlováik o sód o 11. A község lakóiinak nagy része régi ma­gyar nemesi családnak leszármazottja. Most. is magyar nevű, református valiásu, ottho­nukban magyarul beszélő tőzegyökeres ma­gyarok azok, akik magyar nemzetiségűnek vallják magukat. Egyik-másik családnak két. nemesi élőmévé is van. Persze, mert a köz­ség kétnyelvű, szlovákul is beszélnek. Ezt a falut az 1930. évi népszámlálás tiszta szlovák községnek találta. És most lássuk a „természetes folyama­tot". A nagykaposi járásfönöknek 15 végzé­se: 15.358-1930. Szilágy iné Lehotay Mária. „Nem magyar, mert a magyar nyelvet hibá­san beszéli", mondja az indokolás, tehát szlovák nemzetiségűnek iratik be. 15.358­1930. Szilágyiné Oláh Teréz- Hasonló Indo­kolás, hasonló végzés. 15.358-1930. Szilágyi Sándor és négy kiskorú gyermeke. Detto. (Správne neovládajú.) 14-957-1930. Baloghné Oláh Zsuzsanna. Detto. 15.367-1930. Pénzes­re (nemes) Kontray Zsuzsanna. 15.367-1930- Pénzesőé Böszörményi Hetén. 15 367-1930. Pénzes Lajos. 15.359-1930- Balogh József (de Tegenye). 14.955-1930. Baloghné Szilágyi Helén. 14.955-1930. (Óvári és somlyai) Szi­lágyi István. 15.359-1930. (Tegenyei) Balogh József. 15.357-1930. Baloghné Köröskényá Julianna. 14.956-1930. Baloghné Egry Zsü- zsánna. 14.955-1930. Szilágyi Mária. 15.366- 1930. Lehotay Sándor. Valamennyinek a nemzetiségét szlovák­nak állapítja meg a járásfőnök. Valameny- nyinél az az indokolás, hogy nem beszéli helyesen a magyar nyelvet. Mert Pályin lakossága egy érdekes és za­matos magyar dialektust beszél. Ezen a jog­címen az egész palócságot ki lehetne zárni a magyar nyelv közösségéből. A nagykaposi járásfőnök mint nyelvé- -saeff s mint a magyar nyelv tisztaságának őre és védelmezője?! Nem megható látvány? Valamennyi szlováknak beirt pályini ma­gyar otthonában csupán a magyar nyelvet használja és ezt tanukkal is igazolja. A benyújtott föltebbezésnok nincs halász­ién, — este táncverseny van, valamennyien indulunk, remek dijakat tűztek ki! Félóra múlva kezdődik. Addig tehát még lehet trenírozni. Willy- uek valami bokszbajnok-féle hölgye van. — hatalmasan fölrakott test. erős, mint egy meklenburgi. Onestepet gyakorolnak, aminél a gyorsaság a fő. Kari viszont az élelmiszer­központ egyik hatásos megjelenésű női sze­mélyiségével táncol, aki láncokkal és gyű­rűkkel úgy felciconiázta magát, mint egy szánkó elé való paripa. Kar! tehát kelleme­sen egyesíti az üzletet az élvezéssel. Albert azonban... Albertét hiába keresem az asz­talunknál. Később, kissé zavartan, ótköszön hozzá Dk az egyik sarokból. Ott ül egy szőke lánnyal. — Elveszítettük az ipsét — mondja Willy profét ikusan. Én is körülnézek, hogy szerezzek egy jő táncosnőt. De ez bizony nem olyan egyszerű, mert akárhány egészen kecses az asztalnál, mint egy őzike, táncolni meg úgy táncol, mint egy elefánt. Azonkívül a könnyű táncosnőket nagyon keresik... Mindamellett sikerül meg­egyeznem egy kis varrólánnyal. Tus zendül. Egy krizantémos gomblyuk előlép és a gazdája bejelenti, hogy egv ber­lini táncospár bemutatja a legújabb kreá­ciót: loxtrott. Ezt a táncot eddig nem ismer­tük, csak ép hallottunk róla néhanapján. Kíváncsian gyűltünk közelebb. A banda szaggatott zenét in lónál. A két táncos bárány­ként. ugrándozik egymás körül. Néha eltávo­lodnak, aztán a karjukkal megint összehor- gaszkodnak és sántikálva körben örvénylő­nek. Willy nyújtózik és kimereszti a szemét. Ez aztán neki valót. Egy asztalon behozzák a dijakat. Odaro­hanunk. Három-három dij van oneslepre, bosztonra és foxtrottra. Foxtrottról a mi ré­szünkről nem lehet szó, mert nem tudjuk, hanem a másik kettőben Blhóhérként indu­lunk. * (Folytatjuk.) A BENES-INTERJU MARGÓJÁRA Irta: SPECTATQR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom