Prágai Magyar Hirlap, 1931. január (10. évfolyam, 1-25 / 2518-2542. szám)
1931-01-30 / 24. (2541.) szám
1931 január 30, péntek. __________ A könyves ember Régié® volt... talán igaz se volt. Komolyan vették az Írott betűt, a kiformázott em- Jbe ri gondolatot, az érzés kompromistizum- anenies tisztaságát, a szó mögé odaálló jellemet, a szándék erkölcsi magaslatát. Ha nem ás sokan, elegen ahhoz, hogy a művészetnek, az irodalomnak és a tehetségnek általában i— levegője tegyen. Az a bizonyos piedesztál, amelyen a művész „áll“, szavahihető szemtanuk szerint — igy mondták el előző korszakok memoárjai — inkább csak utólag frolt fém költ és magasztos. De az élőnek is kijárt, legalább is a — levegő. A multkorában megdöbbenve vették észre, nábánya® szlovénszkói irók, hogy mit {jelentett az előző irodalmi kor írás-tisztéléié. Két fiatal irő kis irodalmi re-ferádát küldött az egyik pesti folyóiratnak. A folyóirat szerkesztője a legközelebbi találkozáson {megjegyezte: Ne vegyétek rossz néven, át- méztük — és itt egy másik nagy nevet mondott, kivel — s egy helyen egy pongyola ágét közös megbeszélés után át irtunk. Két magy, beérkezett név, csak közös megbeszéléssel javit a szlovenszkői beszámolóban, egy stiláris, lényegtelen pongyolaságot. A fiatal irók elhülve, elgondolkozva érezték meg a különbséget: kor és emberek között, olyankor és olyan emberek között, akik megbecsülik s akik nem becsülik az alkotó művészetet, sőt az irótoll-leirta betűt is. Él Szlovenszkón egy ember, jelenleg majdnem a teljes ismeretlenség magányában, aki ezek közül a régi, ritka, csodálatos emberek közül való. Akinek a gondolat, a jellem, a leirt betű és a tehetség szent és aki szinte magánügyének tekintgeti, hogy mások is szeressék az irodalmat, a betűt, a könyvet, mások is megismerjék a müvet, szellemét, szándékát., mások is figyeljék, szeressék, becsüljék az irót. Ez az ember sokat tett a szlovénszkóinak keresztelt irodalomért. Néha azt hiszem többet is, mint ez az irodalom megérdemelte. S tette ezt akkor, mikor még az irók az alkotás lámpalázával léptek ki a közönség elé: az induláskor. A könyvszerető ember megvett minden szlovenszkói könyvet (no, nemcsak ezeket). A könyvszerető ember elolvasta ezeket is, mindet. És ha itt-ott megtetszett neki egy vers, egy novella, néha csak egy-egy szép sor, — hóna alá vette a könyvet és elindult házalni. Uocán, kávéházban, korcsmában, asurofchan és szalonokban portálta a könyvet, a szép sort és — az írót. Tollat fogott és irt róla. Papírt vett és irt — neki. És ecz lényeges momentum. Neki irt, az írónak, kritikát a hibákért, biztatást a jóért. A kritikája legalább olyan kemény volt, mint amilyen lelketöntő a biztatása. Megbeszélte a könyvét az Íróval, ha másképp nem, levélbe®. És miközben szidta, püíölfe, noszogatta az irót magánlevelezéssel, a fórumon ezét- hordta jó szavai hírét, meglobogtatta tehetsége nevét és — eladogatta a könyveit. Barátokat szerzett, híveket toborzott, sereget gyűjtött az irói tehetségek köré. Példáját sokan követték is és segítettek neki ebben. Tán már az írók sem emlékeznek erre. Pedig ott volt Tamás Mihály első novellái mellett, lelkes híveket toborzott a centenárium idején feltűnő Mécs-verseknek, esztendőkig foglalkozott Győry Dezső lírájának csiszolgatásával, lendiitette az indulást Darkó István prózájának, házalt rajtuk kívül Sebeisi, Mihályi verseivel, Jaczkó Olga írásaival, — még lehetne neveket emlegetni, de ne idézzük a szellemeket. A könyvszerető ember végül iis beállott könyves embernek. Azt érezte, hogy neki itt a hivatása: hidként odaborulni az Írás és az olvasók két partja közé. S hogy milyen lelkes, milyen felelősségteljes, milyen fanatikus közvetítője volt a könyv és közönség jóviszonyának, arról a meghaló epizódok egész sorát lehetne feljegyezni. Mindenkit előre vitt, akiben tehetséget sejtett De — és ez igen fontos — sose vetett gáncsot. Aztán lelki-testi gond, magány és bűbajok szakadtak a könyvesemberre. A könyves ember kibocsátotta önzetlensége szárnyán a tehetség-madarakat. Azok felröppentek. elszálltak. A könyves ember talán könnyes szemmel nézett utánuk. Mintha tudta volna, hogy sose jönnek vissza a fényből. a sikerből vissza, az induláshoz, az elsők közti baráthoz. A könyves embert elhagy* ák az irók is, a könyvek ie. Mind a kettő hűtlen lett hozzá. Gondjai és gondolatai közt találta a negyven év a könyves embert, magányosan. Talán eszébe jut egyik-másiknak most, mikor bajiban vaunak a könyveik, épp úgy, mint az irók, hogy hiányzik. Vannak emberek, akik olyan szerényen Egymást vádolják rabló gyilkosság a berlini gyilkossági bünper vádlottat „Éppen tizenkettőt ütöttek az órák az órásmühelyben, amikor átsurrantunk rajta, hogy megöljük Ulbrichot“—vallja az egyik vádlott — Neumann Lujzát vallomása szerint hét barátja vette rá a gonosztettben való segédkezésre Berlin, január 29. A berlini erköloedráma fő- tárgyalásán, mint egy szökőkutból su&torog föl a nagyváros kloákáinak szennye. Az a három fiatalember: a 16 éves Lujza és barátai, akik a bíróság előtt minden szemérem nélkül, leplezetlenül, sokszor primitív cgyügyüséggel beszélnek förtelmes bűnükről, nem nevezhető elvetemedett gonosztevőnek. Egész magatartásuk, erkölcsi érzéküknek hiánya, majdnem a semmivé olvadt felelősségérzetük, elsősorban a társadalmat vádolja, azt a társadalmat, amely közönyösen megy el a nagyvárosi munkásnegyedek sötét „.'sátorai mellett, ahol fizikai és erkölcsi félhomályban nőtt föl egy teljesen szabadjára hagyott, fékekkel és gátakkal nem szabályozott fiatalság. A tegnapi tárgyalás utá® már egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a szenzációra éhes nagyközönség nem kapja meg azt a fajta szenzációt, amilyenre várt. A 16 éves Neumann Lujza legkevésbé sem démon, nem vámpir, nem Lulu, a föld zelle- me, hanem egy elhagyott, irányítás nélkül maradt gyermek. Akaratgyönge és fejleltlen értelmű, zsákmány és áldozat. A tegnapi tárgyalás ismertetését Benzinger vádlott kihallgatásánál hagytuk abba, az n a ponton, amikor a vádlott a gyilkosság tervének nyéIbeüté&érő 1 beszélt. Benziniger ezután igy folytatta: Esti 10 óráig Stolpevel e-'vütt az óceán csatangoltunk, azután az órásmester lakása elé mentünk és ott vártunk éjféli^. Csak nehezen tudtuk magunkat elhatározni és sziv- dobogva léptünk az ajtó ©lé, amelyen át megbeszélés szerint be kellett surrannunk a lakásba. Utunk az órásüzleten át vezetett. Amikor beléptünk, pont éjfél volt, az órák megcsendültek, tizenkettőt ütöttek, hátborzongató, kísérteties pillanat volt ez. Stolpet olyan félelem fogta el, hogy minden tagjában reszketni kezdett. Én bátor!toltam és vezettem. A sötétségben nem találtuk az utat és Stolpe, aki amugyis alig állott a lábán, kétszer is a szekrényekbe ütközött. Egyszerre csak a Lieschen hangját hallottuk: ,.Meghallottam, hogy jösztök.“ Azután átmentünk a hálókamrába, amely Ulbrich- nak lakásul szolgált. Itt Lieschennei sugdolózni kezdtünk, mire Ulbrich fölriadt. A villanykapcsoló felé uvult, hogy világosságot csináljon, de keze beleütközött a fejembe. Az órás meglepetten kiáltott föl. Stolpe hozzáugrott, fojtogatni kezdte s odakiáltott nekem, hogy tartsam a lábait. Stolpe reszkető kezekkel fojtogatta az órást, de nem ment semmire. „Hagyjuk abba“, — mondta nekem sóhajtva, mire Lieschen csalódottan kiáltott reánk: „De hiszen ez még nem halottá* Elnök: Amikor ez történt, hol állott a Lieschen? Benzinger: Amikor Stolpe az órásra vetette magát, akkor Lieschen felállóit az ágyban. Később fölöltözött. Elnök; Na és hogy történt a lopás? Vádlott: Lieschen azt mondta, hogy a pénz a szekrényben van. Kivettük, meg még összecsomagoltunk egypár órát. Az órákat Liescíiennek adtuk oda és másnap hét márkát kaptam a zsákmányból. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk moziba. Ez meg is történt. Pár nappal azután Lieschen azzal jött: „El vagyunk árulva, engem már ki is hallgattak a rendőrségen.** Stolpe kijelentette: „így hát el kell tűnnünk. Egy félévig bujkálni fogunk, azalatt mindenki mindent elfelejt.4* Zálogba csaptunk órát, egy ruihát és egy kabátot, Stottiwbe lutaztunk és onnan gyalog mentünk tovább Redel felé. Útközben találkoztunk egy csendőrrel és az megkérdezte: „Ti voltatok?**, mi azt válaszoltuk: „Igen**. A vádlott azután elmondja, hogy Sfcolpét még az iskolából ismeri, Lieschennei Stolpe hozta össze. Tudomása szerint Stolpét nem vezette bosszú az órásmesterrel szemben, kizárólag pénzt akartak szerezni. Most heves összecsapás történt a birósáer elnöke és a védő között. Az elnök megvonja a szót Mendel dr. védőtől, majd mikor helyreáll a nyugalom, Mendel dr. megkérdezi védencét, mit mondott Neumann Lujza, mikor Stolpe az órásmestert fojtogatta. Vádlott: Azt mondta: „Ha még egyet mukkan, akkor fejéhe csapom a fejszét.** Stolpe után Neumann Lujzát szólítja elő tudnak jót tenni, hogy nagyságukat csak a hiányukban érezni meg később. Ennek az embernek az elvonultságát, csendjét, magányál és koldusszegény visszahúzódását ~ talán csak kényszerből tette — ha még működik az iráeszeretet szeisamo- gráífja, nagyon kell hogy érezze a szlovensz- kói magyar könyv és a magyar írás. Mámor. a bíróság. A leány elmondja, hogy 14 éves korában ismerkedett meg Stolpéval, aki udvarolt neki. Később bizalmas barátok lettek. Még nem volt 15 éves, amikor az egyik barátnője bemutatta őt Ulbrich órásmesternek. Ez úgy történt, hogy társnőjével együtt az órásmester üzletének kirakata előtt nézdelődött, egyszerre kijött Ulbrich, megszólította őket és behívta mindkettőjüket üzletébe. Ott fényképeket mutogatott nekik, majd megkérte őt, hogy engedje magát lefényképezni. Először csak „szolid44 képeket csináltak, későbben Ulbrich aktfényképoket készített róla, amikért öt márkákat fizetett a mo-' delinek. Egy idő múltán Stolpe tudomást szerzett az uj ismeretségről, féltékenykedni kezdett és felelősségre vonta az órást. Az megijedt, egy órát ajándékozott a fiatalembernek és kérte, hogy no csináljon botrányt. Későbben Ulbrich elpanaszolta neki, hogy Stolpe és egyik barátja száz márkát zsaroltak ki belőle. A fiatalember kezdetiben jól bánt vele, az idők múltával azonban megváltozott a viszonyuk és mindgyakrabban tettíegességre vetemedett vele szemben, ő igyekezett a fiúnak minden kívánságát teljesíteni, hazulról ennivalót és pénzt lopkodott, elhozta barátjának, de hála helyett mindig csak verésben volt része. Egyidöben már szakitani akartak, de ekkor Stolpe elhagyta munkahelyét, őreá volt utalva. Arról kezdett gondolkodni, hogy kellene köny- nyü szerrel pénzhez jutni. Stolpe ajánlotta először, hogy az órásmestert ki kellene rabolni. Készített tervet is, amely szerint megpróbálják az öreget zsarolni s ha az nem megy, erőszakkal veszik el a pénzét. Lujza először nem akart kötélnek állni, azután belement a szövetkezés- be, amelybe azután bevonták Benzingert is. A leány vallomása a további részletek ecsetelésénél abban összegeződik, hogy nem ő volt a felbujtó, az egész rablógyilkosságot nem ő eszelte ki, az idea Stolpe fejében született, a munkanélküliség és a pénztelenség hajtotta őt. Stolpe vallomásával ellentétben a, leány ismételten azt mondotta, hogy a bűncselekménybe őt csak utólag vonták be, barátainak befolyása alatt állott akkor is, amikor beleegyezett, hogy segédkezet nyújt az órásmester kirablásához,, Állítja azt te, hogy nem volt intim kapcsolata az órásmesterrel. A tárgyalás földük. Újabb részletek az Atpesehben eltévedi olasz vadászszázad zanatokban bővelkedő megmeneküléséről Olasz részről huszonegy halottja van az alpesi hadgyakorlatnak, a francia alpesi vadászok egy emberi sem vesztettek Halálos turisíaszerencsétlenségek sorozata Paris, január 29. A párisi sajtó hosszabb cikkekben foglalkozik az olasz alpesi vadászok téli gyakorlatával, amelynek szánhelye az olasz—francia határvidék volt. Mint már tegnap jelentettük, a gyakorlatozó olasz katonaság a hegyek között többször is hóviharba került, az egyik vadászszázad eltévedt és csak többnapi bolyongás és emberfeletti szenvedések után érkezett vissza, míg a mentésére kiküldött különítmények parancsnokát és tizenhárom katonáját megölte a hólavina. A francia lapok híradása szerint, amely római hivatalos jelentésre támaszkodik, az alpesi olasz sigyakorlatok halálos áldozatainak száma huszonegyre tehető. A lapok részletesen leírják a harmadik olasz vadászzászlóalj kalandozását a hő és jég birodalmában. A sicsoport szombaton délután futott ki Bardoneoheből, félnapi gyakorlatozásra, a vihar miatt azonban nem térhettek idejében haza, hanem az éjszakát a szabad ég alatt kellett tölteniük. Másnap vissza akartak fordulni, de elvétették az utat, hosszú órákon át irány vesztét te® bolyongtak a hómezőkön, míg végre rátaláltak egy elhagyottan álló túri stamenházra. örültek, hogy fedél alá kerülnek és nem merték megkockáztatni ütjük folytatását. Minthogy nem hoztak magukkal élelmiszert, az éhség gyötrő hatása alatt ismét kimerészkedtek a méteres hótakaró alatt gunnyasztó hegyekbe. Megvárták, mig a vihar ereje alábbhagy s az alkalmas pillanatban, mikor a dühöngő elemek rövid szünetet tartottak, útnak indultak, hogy hazaérjenek kaszárnyáikba. Pár száz méternyi utat tettek meg, ekkor az élen haladó csoport között fejetlenség támadt s a mögöttük haladók rémülve látták, hogy a hegyről lavina zudul alá és a hömpölygő hóáradat magával sodorja a katonákat. A lavina által eltemetett olasz katonáknak szerencsére nem kellett soká várni a mentésre. A segítség kéznél volt, társaik haladék nélkül munkához láttak és a hólavina által elsodort katonákat egytől-egyik kimentették. Ez a rosszul végződött kirándulás visz- szakergette a századot a turistamenhelyre. Ott töltötték az éjszakát, éhesen, fogcsikorgató hidegben. Másnap a bardonechei helyőrség parancsnokának parancsára egy kapitány kilenc főből álló járőrt vezetett a hegyekbe, hogy felkutassák az eltűnt századot. A járőr elment és azóta sem kaptak róluk életjelt, úgyhogy bizonyosra veszik, hogy az egész társaság a hólavina alatt pusztult el. Kedden reggel egy másik kilenctagú járőrt küldtek ki egy altiszt vezetés© alatt. Ez az expedíció sem járt nagyobb szerencsével. A járőr hóförgetekb© került, lavina szakadt reájuk, amelyből csak vezetője, az aiitiszt tudott megmenekülni. ö i« súlyos sérüléseket szenvedett és nagynehezen vonszolta él magát Ladigue község közelébe, ahol az arrajjáró emberekben segítségre talált. Ezek bevitték a községbe, s onnan küldölt telefon jelen lést bardonechei parancsnokságának. A második expedíció pusztulása óriási izgalommal töltötte el a francia és olasz határhatóságokat. A vadászszázad, megmentése érdekében, alarmirozták valamennyi hegyi turistavezetőt, vámtisztviselőt és csendőrt, akit csak elérhettek. Ujfból megszervezték az expedíciót, de nem tudtak tovább jutni a víl lemos müvek melletti mesterséges vízmedencénél. — Időközben az eltévedt század 83 katonája szintén elérte a medencét, de ezek viszont nem tudtak átkelni. A mentők csoportja a villamosmüvek levezetőcsatornáján át próbált hozzáférni a teljesen elcsigázott társasághoz, de ez a manőver rendkívül nehezen ment és azonkívül veszedelmekkel is járt. Mialatt az összeköttetést keresték, az olasz alpesi vadászok egy kis házikóba húzódtak és ott várták meg, mig megmentőik eljutnak hozzájuk. Ugyanabban az időben, amikor az olasz alpesi vadászok sigyakorlatokat tartottak, a francia alpesi vadászformációk is künn gyakorlatoztak, de több szerencsével, mint olasz bajtársaik. Az 53-ik francia alpesi vadósz- zászlóalj a La Grave hegyi falucskából elindulva a 2.160 méter magasságban lévő Lautaret szoroson át iparkodott Briancon felé. A csapatok manővere teljes tábori felszereléssel történt, a gépfegyvereket kis sxáu- ‘kőkon húzták maguk után. A hadgyakorlatot összekombinálták egy éjszakai ütközettel. A francia vadászok gyakorlatát és hadin ozdu* latait, mindvégig szerencse kisérte, a hóviharok és a lavina egyetlen emberi veszteséget sem okoztak. Genf, január 29. A Genfi-tó melletti Thoresből érkezett jelentés szerint bél genfi sielő a Beauregardi Piatea un eltévedt. Egyikük lezuhant és lábát törte. A siető társaság huszonöt órai kemény menetelés után eljutott egy elhagyott menházig és ketteu közülök másnap elérték Clusac hegyi falut, ahonnan azonnal mentöexpediciót küldtek ki a turisták segítségére. Boaufort. január 29. Egy munkásesoportot a hegyek között utóiért a lavina, amely három munkást magával sodort és megöli. — Súlyos autószerencsétlenség érte Som- sich Antal gróf magyarországi földbirtokost. Budapesti szerkesztőségünk telefonálja: Som- sich Antal gróf Orbánpusztáról Nagykanizsára robogott autóján, amikor az országú tón égy autó jött szembe vele. Somsicli autója ki akart térni, de a szembejövő autó szabálytalanul balra kormányzott és igy a két autó összeütközött. A gróf a karosszéria oldalához vágódott, úgyhogy bordatörést és zuzódásokat szenvedőt!,
