Prágai Magyar Hirlap, 1931. január (10. évfolyam, 1-25 / 2518-2542. szám)

1931-01-18 / 14. (2531.) szám

8 re TOWGM-MAGtoft-HTRLS& 1981 fonmár 18, TMjmf A TENGER TITKAI az eísülyedt vashafókat a viz felszínéről? ~~ Fáradságos munka és megtévesztő harang jelzések a járás-keléstől mentesíti a búvárt és igy megkönnyíti a kutatómunkát. Ezt a gondolatot néhány óv előtt szintén meg­valósították, még pedig újból csak a német technika volt az, amely a buvárszánt beállí­totta a búvárkodás szolgálatába. A cső nél­küli készülékben levő búvár egyszerűen ráül a nagyon elmés és igen egyszerű szerkezetű szánra, amelyet a kisérőhajóról vontatnak ide-oda. A buvánszán két acéltalpból áll, amelyek elől felhajoinak és egybeómek. A szán hátui- só részén van az ülőke alkalmazva s az ülő­hely mögött egy kagylószeirü üreges acéldo­boz van, olyan, mint a színházi súgóiyuk. Amikor a szán gyors mozgásban van — rend­szerint motoros csónak vontatja — ez a védő­kagyló a vizet előre torlaszolja és igy a szem- beáramló viz nyomását teljesen kiküszöböli. A szánon hatalmas fényszóró van, amelyet a kisérőhajó lát el árammal. Ez az egész beren­dezés. Kezdetben úgy hitték, hogy a tenger­fenék egyenetlenségeinek legyőzésére kor­mányzó felületeket kell a szánra alkalmazni, ezek azonban feleslegeseknek bizonyultak, mert a gyakorlat megmutatat, hogy a burárszán igen nagy akadályokat egészen könnyű szerrel győz le. A vízinek sűrűsége és ennek következtében előálló tehetetlensége minden lökést annyira lefékez, hogy olyan lökések, amelyek a felszínen egész bizonyosan végzetesek lennének, itt nem érezhetők. A szánon vágtató búvár egyáltalán nem érzi, ha a talaj egyenetlen, vagy kőgörgeteg bo­rítja. A búvár a buvárhajó fedélzetién felül a szánra, amelyet a viz színére bocsátanak és azután a szánt alásüllyesztik, míg a buvárha- jő megkezdi útját. A vontatás gyorsasága a vi« átlátszóságától függ. Ha például a búvár a megfelelő mélységben a nagyobb tárgyakat még ötméteres távolságból világosan felis­meri, akkor a szánt nem szabad gyorsabban vontatni, mint amilyen gyorsaságot a szem felvevőképessége megenged. A Keleti tenger vizében például 20 méteres mélységiben óránként csaknem négykilométeres sebességgel haladhat a szán. Ilyen módon bizonyos területet rövid idő alatt kereeztül-kasul ezánk ózhat a búvár, amelynek átkutatása buvárszánikó nélkül kü­lönben hetek, esetleg hónapok munkáját ven­né igénybe. A buvárazánkón végzett munkát mesterséges fény alkalmazásával sem Lehet túlságosan növelni. Ám a technika éppen mostanában foglalkozik ennek a nehézségnek kiküszöbölésével és alaposan előrehaladnak azok a kísérletek, amelyek megfelelő fény­forrást iparkodnak konstruálni a mélységi kutatások számára. Kutatás a viz felszínéről Olvasóink, akik figyelemmel kisérték a búvár munkájáról szóló ismertetéseinket, könnyen juthatnak arra a gondolatra, hogy ha a búvár nem tud tisztán látni a tenger fe­nekén, akkor kutató munkája tulajdonkép­pen felesleges, mert hiszen vannak lehetőségek arra is, hogy a tenger fenekét a vii felületéről is végigkutassák. Tényleg többször végeztek ilynemű munkát, bár a buvárszán tagadhatatlan előnyöket nyújt, amennyiben ha valami akadályba üt­közik, a búvár mindjárt felismeri, hogy mi állt az útjába. Nagyon egyszerű keresési mód, amelyet először a Merida felkutatásánál alkalmaztak, amikor a búvárokkal való kutatás eredmény­telenül végződött, a vezotőfonállal való keresés. Ez abban áll, hogy a búvárba jó gyors szágul­dással végighalad azon a vízfelületen, ahol a fenékkutatást végezni akarja és magával von­szol egy súlyos láncot, melynek vége két láncból, egy vas és rézláncból áll és ezeket kenderkötél kapcsolja egybe. A vontató fo­nálnak a végét a vaislánc alkotja, a vasláncra következik a kenderkötél, azután a rézlánc s ezt a végső részt azután erős rézsodrony tart­ja, amely a kisérőhajó fedélzetére vezet. A kutatófonál nak réz és vaslánca, amelyet a kenderkőtél szigetel el egymástól, a tenger vizében vulkánikus elemmé válik, amelynek el ektro motorikus ereje elegendő ahhoz, hogy a buvárhajó fedélzetén álló elektromagenti- kus xelaist működésbe hozza. A kutatókötél­lel tehát igy történik a munka: Amíg a két lánc a tenger fenekién, vagy a vízben tovább csúszik, nem fejlődik ki áram, mert a két különnemű láncot egybekötő kőtél elektromo­san izolálja őket. Amint azonban a sodrony vége beütődák az elsüllyedt hajóba, a rézlánc és a vaslánc a hajónak vasteste által elektro­mos kapcsolatba jut, ennék következtében a rézsodronyon át elektromos áram szalad fel a reüaisba, amely működésbe lépve, megszó­laltatja az elektromos csengőt A csengő meg­szólalása tehát a kutatónak jelzi, hogy célhoz érkezett és a tengernek azon pontján tartóz­kodik, amely alatt a mélységben elsüllyedt hajó pihen. Ilyen módon az Egyesült Álla­mokban többször hajtottak végre sikeres ku­tatómunkát és elsüllyedt buváimaszádok után eredménnyel kutattak. A kutatóso drounyal való munka azonban nem ideális. Az elmondottakból megállapíthatjuk, hogy csupán vasból készült hajók felkutatására al­kalmas, mert a fából való hajó teste nem kap­Hogyan kaíaiják A gaívanlkus vonlaíókötél 1928 márciusában Newyork .kikötőjében a Róma gőzösre hatvan arannyal telt szekrény­két raktároztak be, hogy az aranykészletet Olaszországba szállítsák. Amint a szekrénye­ket a hójára hordták, az egyik munkás meg­csúszott és két láda a tengerbe hullott. Azon­nal bójával jelölték meg a helyet, ahol a szekrény alámerült. Ennek ellenére két bú­várnak több napig kellett dolgoznia, mig rá­akadtak a szekrényekre. Hiábavaló kutatások Ez a kis esemény egy újabb nehézségre mutat, amely az elsüllyedt hajók rakományá­nak megmentésénél felmerül. A búvár munkája mindig azzal kezdődik, hogy a hajóroncs pontos helyét és állapotát megállapítsa. Mielőtt azonban ez megtörténnék, előbb ter­mészetesen meg kell találni a roncsot. Már pedig ez nem olyan könnyű feladat, amint az első pillanatban feltűnik, még akkor sem, ha pontosan ismerik a helyet, ahol a hajó el­süllyedt. De hisz a búvár körülnézhet és igy könnyen megtalálhatja az elmerült hajót? Igen, a búvár körülnézhet, ám még a legerősebb fényszóró is csak néhány mé­ternyi sugárban áraszt fényt, mert a viz rendkívüli mértékben szórja szét a fényt. Ezért a búvárnak hosszú ideig keli kutatnia, mig a roncsra rábukkan és ha nincs szerencséje, gyakran táz-husz méternyi távol­ságban botorkál a roncs mellett és még min­dig nem látja. A Merida amerikai gőzös 1911- ben nyílt tengeren összeütközött az Admiral Farrargut-tai és elsüllyedt. A (kapitány nem 'vesztette el lélekjelenlétét és az utolsó pilla­natban pontos helym eghaí ározást végzett, úgy hogy a hajó elsüllyedésének helyét egész pontosan tudták. Amikor a roncs után kutat­tak, a búvárok mégsem akadtak rá. Már elő­re számítottak azzal a lehetőséggel, hogy a roncs a fenéken az áramlások következtében vagy egyéb okokból elcsúszott és ezért a bú­várok mintegy tíz négyzetkilométernyi terü­letet kutattak át A vízben oly sötétség volt, hogy még a nagyobb tárgyakat is csupán há­rom-négy méternyi távolságból lehetett felis­merni, a búvárok tehát éppen olyan lehetet­len feladat előtt állottak, mintha egy erősen rövidlátó embernek nagy ködben bizonyos távolságból fel kellene ismernie valakit. A kí­sérleteket abba kellett hagyni és a Merida roncsát sohasem találták meg. Szánkózás a viz alatt Az ilyen és hasonló esetekben a főnéhéz- ság abban áll, hogy a lábon mozgó búvárnak rendkívül fáradságos nagyobb területeket be­járnia. Tehát olyan száltítóeezközre T&n szüksége, amely rőt, akárcsak a tündérmesét S a fiatal leány álmainak beváltására, a tündérmese olyan teljessétételére, hogy sen­ki ne tudhassa, hol végződik a hazugság éis hol kezdődik az igazság, összefogott min- denki. Még áll a palota a főváros legszebb pont­ján, melynek nem is volt más hivatása, csak az, hogy keretül szolgáljon annak a kápráza­tos színjátéknak, amelyben maga a közönség Öltözött fel a kosztümökbe és maga játszta végig benne a szerepeket is, olyan szent és komoly hittel, amilyennel még művész nem játszott sohasem. ... A fényárban úszó csillárokat márvány­falak és őrijei tükrök verik vissza, az illatos levegőiben forró muzsika kavarog, őmaga pedig, akiért ez a pompa itt kiviinát, tűnd éri díszben, könnyű, habos ruhában lebeg kis lábaival a sima parketten. Körülötte arany- zeinóros huszárok, fehérplasztronos, frakkos urak törik magukat érte, hogy egy táncát megkaphassák. Egyik a belépőjét tartja, a másik a legyezőjére vigyáz, a csokrait, mert a bál előtt négyet is kapott az imádóitól, az édesanyja őrzi, akiire alig ismer rá, mert az is, levetette hétköznapi álcáját és a fodrász keze alatt, meg egy kis rizspor segítségével megfiatalodott és megszépült erre az ünnepi alkalomra... Most egy fordulónál a tükör- fje pillant és alig ismer magára. Ez volna 5? Ez a csdllogószeinü, kigyuiltarou, meztelen- vállu szépség, akiinek kíváncsian és irigyen szeretne utánafordulni? Ha nem ő maga lenne. így csak meg szeretne állni a tükör előtt és gyönyörködni egy kicsit magáiban, ha nem lennének itt annyian és ha nem szólna a zene, kábítón, szil a jón, és mégis olyan ritmikusan, hogy arra táncolni kell okvetlenül... Hirtelen forró vérliuüám szö­kik az arcálba és a szive ijedten kezd dobog­ni.: e.széfbejwt, hogy a válla, a karja födeile- rrül ki van szolgáltatva ezer meg ezer férfi mohó tekintetének. Körülnéz lopva és látja, hogy másnak is ki van vágva a ruhája, mire megnyugszik. Ülj táncos várja, aztán megint uj, tur-tur után következik, aztán a négyes, amit Vele táncol..., majd felhangzik a szó: Bzünóira. Következik a szupé. Az asztalién a marna ÜL, az asztal végén a papa. És sok, sok fiatalúr. A cigány sorrajárja az asztalo­kat és elhúzza nótáját mindenkinek. Neki is. Akkor már belekóstolt a pezsgőbe is, csak éppen a nyelve hegyével,' de az éppen elég arra, hogy még ragyogóbbnak lássa a vilá­got És most következik a szupéosárdáe. A szupéosárdáe! Ez a varázsszó takarta akkoriban azt a be nem vallott é» most is titkolt igazságot, hogy abban az időben is vér pezsgőit az ereiben a legtisztább és leg- szüz ibb kisleánynak is. Ám ez szemérmesen titkolt magánügy voít akkor. Nem vitték a piacra s a báli emlékekben, amiket a nagy­mamák meséltek, csak annyi sző esett róla mellékesen: „ ___aztán a szupécsárdást na gyapátokkal táncoltam ... húsz ujirát egy- végtében ...“ Ennyit mondott róla, de egész életében úgy gondolt rá, mint, amiért érde­mes volt megszületni. A palota áll most is, sőt bálok is lesznek benne az idén is. Talán fényesek is lesznek és sikerültek. De az a hangulat, az a má­mor, az « hit, ami hajdanában belengte ilyen báli éjszakákon, nem lesz benne sehol. Miért? Azért, mert én megöregedtem és igy látom a dolgokat? 0 dehogy! Én oda se megyek, nekem ehhez már semmi közöm. Azért édes nagyságos és méltóságos asz- szonyom, amit ma délután hallottam és lát­tam a villamoson. Azért, mert a mai fiatal­ságnak a l)ál nem ünnep, hanem hétköznapi, megszokott, unalmas robot, aimi elvesztette számukra minden varázsát. Kaviár, amit mindennap elébe lesznek, pezsgő, amivel állandóan tele van a pohara. Ibolya, ami egész esztendőiben virít Ki a hibás ebben? A kor, amely belerán­totta a fiatal leányokat is a minden napi élet küzdelmébe és kenyérkereső pályákra kény- szeritette őket? Ez törölte le róluk a nalv- ság hamvát, amit olyan féltékenyen óvtak rajtuk a leányszobák zárt levegőjében? Nem! Ez nem, mert hiszen a szegény cse­léd, aki jobban kiveszi a részét az élet küz­delméből, áhíitatos hittel tud mulatni ma is. Hát akikor mi? Talán a mai furcsa, érthe­tetlen fiatalság, amely százszor idegenebb tőlünk, öregektől, és érthetetlenebb szá­munkra, mint bármély kor fiatalsága volt a saját öregei előtt? Mert ezek nem fiatalok, hanem öregek. De mért azok?... Háj, haj! Méltóságos és nagyságos asszonyaim! Nagy sor ez! Tiszte­let az igen tiszteletreméltó kivételeknek önök között! Mert ennek önök az okai. önök, azaz az önök kitolt korhatára. Az, hogy önök elfelejtettek megvénülni és el­happolták a fiatalságot a saját leányaik elől. Ezért nem fiatalok ők, mert önök nevetsé­gessé, utálatossá tettélv előttük mindazt, ami a fiatalságot jelenti. Kompromittálták a fia­talság örömeit, amikkel visszaéltek, együtt röfőLve saját leányaikkal és elhalászva elő­lük a táncosaikat, s mert félnek titokban, hogy a jövő farsangot már talán meg sem érik, farsangot csináltak nem az ő, hanem a maguk számára az egész esztendőiből. Bálok vannak és lesznek. De igazi bálok, olyanok, ami 1 jenek régen voltak, majd csak akkor, ha az önök nemzedéke kihalt és jön majd helyébe egy másik, afrnelyik meg tud vénülni finoman, szépen, nemesen. És akkor lesz majd fiatalság is, amelyik meg tud má­morosodul a saját ünnepnapjaitól. De ezek­nek a szegény, mai gyerekeknek állandóan kaooeiiijamimerük van a mamáik mulatozá­sától. Meg tudom őket érteni, fis bizonyisten végtelenül sajnálom őket! cső Íja elektromosan egybe a vas és a rézlán­cot. Aztán minden egyébfajta hiba forrás Le jelemtkezhetik, amelyekre mind figyelni kelL így például a Merida kutatásánál egyszerre csak megszólalt a® elektromos harang és a kutatók már azt hitték, hogy a roncs felett vannak, azonban a leküldött búvár azon * ponton, amelyen a harang megszólalt, a ten­ger fenekén csupán egy régi vashorgonyt ta­lált, amely már létrehozta az elektromos kap­csolatot a vas és a rézlánc között. Ilyen té­vedések természetesen mindig előfordulhat­nak olyan esetekben, amikor a víz színéről végzik a mélységi kutató munkát. Sohasem lehet tudni, hogy a mélységben milyen fém­tárgyak vannak, már pedig az elektromos harang mindig megszólal, amikor a kutató­sodrony fémtárgyhoz ütközik. Minden ilyen alkalommal a mélységbe kell küldeni a bú­várt s ez a sok próbálkozás rendkívül idő­rabló. Végül teljesen használhatatlan a ku­tatósodronnyal való kutatómunka akkoT, ha a roncsot már belepte az iszap. A mélységi kutatás technikája ennek az utóbbi veszedelemnek a kiküszöböléaére i* gondolt, amikor egy olyan kutatósodronyt konstruált meg, amely már a jelentékenyebb vastömegek közelségét is jelzi. A hangsúly itt a közelségen és a jelentékenyebb szón van. A sodronynak tehát nem kell a vastárgy­hoz érnie, hogy az elektromos áram megszó- lalatssa a harangot. Ez a konstrukció csupán vashajó roncsok és nagyobb vastömegek je­lenlétét mutatja ki, tehát minden kisebb hor­gonynál, vagy egyéh kisebb vastárgynál nem jelez. A mélységi kutatásnak ezt a módját legközelebb ismertetjük. A rekordhöitő Lírai verseny stopperórával Marinetti, az olasz futuristák vezére, aki nem egyszer lepte meg a világot ugyancsak eredeti ötletekkel, még mindig nem vesztette el találékonyságát. Pedig ma már az olasz Királyi Akadémia tagja e a cime: aocelenza, mégis olyan leleményes formában tudja a köznség érdeklődését az irodalomra terelni, hogy akármelyik fiatal és merész avant-gar- da költőnek is becsületére válna. Ilyen érdekes ötlet volt a Milánóban ren­dezett költői verseny is, amelyen a „rekord- költőt" kellett egészen eredeti feltételek mel­lett kiválasztani és megkoszorúzni. A ver­senyt a „Galleria Pesara“-ban tartották meg, ahol a háborúban eles-ett, tehetséges, fiatal építész, Sant Elia tervei voltak kiállítva. A költők elé azt a feladatot tűzték, hogy éne­keljék meg ezt az építészt, akit Martinetti egyébként a modern olasz architektúra leg­zseniálisabb mesterének tart. A legjobb költőt a közönségnek kellett kiválasztania, még pe­dig a következő igen eredeti módon. Marinet­ti pontos stopperórát állíttatott fel, hegy azzal mérje le a költő előadását követő tetszészaj időtartamát. Tapsolni azonban csak a hölgyek­nek és az aviatikueoknak volt szabad a jelen­levők közül. Ezt a furcsa rendelkezést Mari- netti igy okolta meg: — A hölgyek bizonyára nem fogják a ba­bért valami elpuhult, férfiaílan költőnek nyúj­tani s az aviatikusoknál is nagyon valószínű, hogy csali kemény kötésű és dinamikus ere­jű, minden régimódi ballaszttól mentes köl­teményt tüntetnek ki tetszésükkel. Hölgyekben nem is volt hiány a versenyen, de az aviatibusok elég gyér számmal voltak képviselve. Jelen volt azonban Ferrarin, az ismert óceán repülő, aki ugyancsak buzgón tapsolt. Marinetti maga árgus szemekkel vi­gyázott, hogy illetéktelen tenyerek tapsra ne csattanjanak s előzőleg igen élénken kérte a hölgyeket, hogy ne befolyásoltassák magukat a versenyző költők külső megjelenésétől. (Va­laki közbe is szólt, hogy tessék a versenyt sö­tétben megtartani.) Ezek után az előzmények után hat költő vett részt a versenyben. A legrövidebb taips, a stop­peróra tanúsága szerint 15 másodpercig tar­tott. A leghosszabb taps viszont, amely Far- fát, a fiatal savonai lírikust rekordköltővé aratta, teljes 4 percig zúgott. A költő a conioi tavat aposztrofálta, hogy jeges’ és kristályos vi­zét 700 méter magas fellegkaparó tündér cso­dájában lövelje égre, örök tündöklő, tajték­zó, zugó és mozgó eml ékjeiéül a halott építész­nek. Á közönség úgy érezte, hogy ez a költő találta meg a legfantasztikusabb szárnyalást a legeredetibb formában. Marinetti koszorú helyett, ami szerinte unalmas és elkoptatott szokás, tündöklő alu­mínium sisakkal koronázta meg a győztes köl­tőt. Nem volt. egyébként hiány egy kis botrány­ban sem. A közönség zajosan és éles füttyök­kel tüntetett Carrieri ellen, akinek költeménye ugylátszik nem volt méltó a nagy arohitetto emlékéhez. *'■ Ezen a versenyen Északot aszorsaág fiatal futurista lírikusai vettek részt. Legközelebb megismétlik a versenyt, hasonló feltételek melleit Rómában is, amikor a délolasz futu­risták mérik össze erőiket. A jövő évben pe­dig a Milánóiján győztes Farfa a római győ­zővel fog hasonló módon mérkőzni, M. i , IMA: VÉCSEY ZOLTÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom