Prágai Magyar Hirlap, 1930. december (9. évfolyam, 275-296 / 2496-2517. szám)

1930-12-05 / 278. (2499.) szám

2 to»;gai-MagVar.-hi rmi> A nátha nem mindig kerülhető el, de mindig sikeresen leküzdhető Formánnál írja: Szörnyű tél előtt állunk. A szükség eddig ismeretlen magasságokat ért el. A nép nein demagóg gzinházat rár a parla­menttől, hanem segítséget a szorongatott közgazdasági élet számára. A lap a továb­biakban rámutat a szociáldemokraták kész­ségére, akik hajlandók gazdasági téren együttműködni Ender-Schoberrel. Az A rbetter zeitung megjegyzi, hogy a kabi­netiben nem az a jó, ami benne van, hanem az, ami kimaradt belőle. A lap kifejezi örö­méi, hogy a Heimwehr-blokk és a fasiszta miniszterek eltűnteik a politika porondjáról, egyedül eg^ maradt Vaugoin miniszter kópé- .ben. A jövőben a főkérdés az lesz, hogy a (szociáldemokrata párt, az osztrák parlament legnagyobb pártja milyen módon akar együtt­működni Enderrel. A keresztényszocialista Üeichspost, amely kezdetiben ellenezte az Ender-Schober kormányt, ma ugyancsak ki­fejezi megelégedését, ámbár megjegyzi, hogy a többség a Heimwehrek távozásával ká®sé ,,szükmellü“ lett. A lap mindazonáltal ismét a fiatal demokrácia pártjára áll és azt kí­vánja, hogy még soká viruljon. Sebóber lap­jai dicsérik Schober kitartását és szívósságát, ...amely végre is eredményt ért el. figyelőre Bem sma'É ül a (somagszállitás pestatariléiÉt Prága, december 4. A postaügyi miniszté­rium január elsejétől kezdve a postacsoma­gok'szállítási dijait föl akarta eimelni. Ez az emelés, amely a vasúti személytarifa e.nie­- lésével egyidejűleg lépett volna életbe, a- kereskedők körében mindenütt óriási fel­háborodást keltett. A kereskedelemügyi és " postaügyi minisztériumok százával kapták a panaszokat és tiltakozásokat. Az UTK kő- nyomatosnak illetékes' helyen szerzett in- formáiciója szerint a postacsomag-díjszabás emeléséről egyelőre' Lemondott a miniszté­rium és annak időpontját későbbre halasz­totta el IDEGEN EMBEREK R A (j /: N F IRTU: MARA! SÁNDOR Cop$rigfit b$ Pantfiecn (79) — Boudin — mondta találomra. — Mi van vele? — Igen, Boudin. Mi lenne vele? Éppen anyaszült meztelen volt, mikor találkoztunk, különben én is meztelen voltam. Rézbőrüre píngálva, hajában toliakkal ugrált háromezer más anyaszült meztelen között, a Bal de ! Quatzarb-on, a Wagram nagytermében, ahol a boxmeccseket és a Club de Faubourg ülé­seit is tartják ... Kissé tántorgott, de külön­ben megnyugtató benyomást keltett. Egy óriásnővel volt, két fejjel magasabb, százki­lós nővel, aki cérnahangán vieongott. Szo­morú eltévelyedés. Csak a kétségbeeséssel menthető, a fájdalom nem tudja, mit cselek­szik. — Biztos veri — mondta- A szobrász rá­nézett: — Gondolja? Ami a méreteket illeti, nem valószínű ... Mikor meglátott, abbahagyta a táncot, letörölte az ágyékkendővel arcáról az izzadságot, mert valami ágyékkendőt viselt azért., amilyen szemérmes egy ilyen kis fran­cia, s azt mondta: -- Ha látja a barátját, mondja meg neki, hogy nem lesz boldog! Aztán odébbugrált. — Ezt mondta? — kérdezte. elbámulva. — Ezt. Most látom önt, hát megmondtam. — Köszönöm — felelte udvariasan. Egy mentőautó gurult be az udvarra, s hordágyon emellek ki belőle egy idősebb, sárgahaju nőt, világoskék kombinéban, mez­telen lábain lila selyempapucsokkal. Homlo­kából szivárgott a vér. Két óra elmúlt, lassan mentek a hordágy után. A teremben, ahová beengedték őket, ötverj ágy szorongott a fa­iak mellett, # a magas, nyitott ablakok v#*­1930 december 5, péntek. „Értsék meg prágai barátaink, hogy ml őket önmagukért szeretjük, nem pedig szomszédaik ellen” Egy nagy francia lap a Ceské Slovonak válaszolva újból megerősíti magyarbaratságót és a francia­magyar jóviszeny nagy történelmi lényeire tanítja ki Benes „elfogul és rosszul informált" (apját A Oské Slovo október 31-iki számában ér­dekes és szokatlan cikk jelent meg. Mert ez­úttal Benes külügyminiszter lapja nemt ma­gyar vagy olasz lapot, hanem egy nagy* fran­cig napilapot támadott, még pedig a Nantes- ban megjelenő Eeho de la Loire-t, amely a francia vidék egyik legelterjedtebb újságja; politikáját tekintve a francia katolikus nacio­nalisták orgánuma. A Ceské Slóvo támadásá­ra az adott okot, hogy az Echo de la Loire egyik októberi számá­nak első oldalán nagy cikk jelent még, amely „Üzenet a magyarokhoz14 címmel rendkívül meleg hangon foglalkozik a ma­gyar—francia kulturális és történelmi kap­csolatokkal és sürgeti a régi barátság fel- támasztását. Hangsúlyozza a cikk, hogy Franciaországnak mindent el kell követnie, hogy/ enyhítse Magyarország nehéz helyze­tét, amely a békeszerződés következtében tá­madt. A franciák — úgymond — ezt meg is fogják tenni, mert nem felejtik el, hogy ők adták Magyarországnak az Aajoii-dinasztiát, amely az Árpád-ház kihalása után a kultúra áldásait szórta szét Magyarországon- -és a bé­kés fejlődés útjára vezette az országot. Az Anjouk szelleme ma is él Úgy Magyarorszá­gon, mint Franciaországban és ez a szellem kapcsolja össze a két nemzetet. A továbbiakbam megemlékezett a cikk író­ja, Paul Ferdonnet, a lap szerkesztője, arról, hogy: a mohácsi vész .után az erdélyi fejedel­mek és Franciaország között meleg baráti kapcsolatok voltak. Utalt Bessenyei György­re, aki ti francia nyelv és kultúra rajongója volt és Napóleon híre? kiáltványára, amely­ben szabadságot és függetlenséget ígért a ma­gyaroknak. Hálósán emlékezett meg arról, hogy az 1871-ikí háború után csak a magyar par­lamentben hangzott el tiltakozás Elzász Lotharingia elszakítasz ellen. Ezt a tiltakozó szót még kell hálálnia most Franciaországnak-. Hangsúlyozta végül Fer­donnet, hogy Tisza István mindvégig ellenez­te a háborút ? amikor azt mégsem tudta el­hárítani, a világháború négy esztendeje alatt a magyar ezredek nem mentek a nyugati frontra és nem lőttek a francia katonákra. Az Echo de la Loire magyarbarát cikke ért­hetően nagy megdöbbenést keltett a Ceské Slovo szerkesztőségében, hiszen ez volt az első eset, amikor egy nagy fran­cia napilap ilyen nyíltan és őszintén Ma­gyarország mellé áll. Benes külügyminiszter lapja mindenképp vissza akarván utasítani a lap magyarbarát állításait, cáfolni igyekezett azokat, még pe­dig két pontban. Azt irta, hogy rendkívül saj­nálatos, amiért ilyen jelentős francia napila­pok (az „Üzenet a magyarokhoz/4 című cikk ugyani? ntég két más nagy vidéki napilapban is megjelent) valótlan adatokat közölnek: a magyar parlamentben a franciák mellett még nem történt felszólalásról é? Tisza István há­borús szerepéről. A Ceské Slovo támadta Ti­száit éS • azzal vádolta meg Paul Ferdonnet főszer­kesztőt, hogy valótlan adatait Budapesten magyar forrásból kapta, hiszen egy hetet Budapesten töltött. Az Echo de la Loire november 16-Lki 18-iki és 19-iki számában, amelyek csak most kerül­tek kezünkbe. Paul Ferdonnet erélyesen visz- fzaiitasitja a Ceské Slovo. támadását. Először is bizonyítja, hogy az „Üzenet .a magyarok­hoz/‘ még Budapestre utazása előtt . Íródott. Budapesti látogatása csak megerősítette őt abban a véleményében, hogy ’ Franciaország­nak mindent él kell követnie a francia—ma­gyar közeledés érdekében. Nyilvánvaló tehát, hogy '' cikke adatait budapesti útja előtt francia forrásból szerezte. Fel is sorolja ezeket az adatokat. Tisza. há- boruellenes magatartásának igazolására francia folyóiratokban megjelent háborús diplomáciai aktákra, Poincaré ée Asquith memoárjaira, d‘Apohier volt francia mi­niszter habomé feljegyzéseire és a Tharaud- fivérek Magyarországról írott könyvére hi­vatkozik és bebizonyítja^- hogy mindaa*, amit a Ceské. Slovo ír Tisza háborús bűnözésiről sTánii Benes lapja szerint a világ történetíróinak AÍ- taláno? véleménye, nem egyéb, jó franciául szólva, mint „aseertion gratuit", ami magya­rul körülbelül azt jelenti, hogy üres légiből kapott állítás. A cikkekből kiderül Paul Ferdonnet főszer­kesztő szorgalma? adatgyűjtése és alapos tá- jékozQlUága, mert amikor a Temps-ból, a Itevue de deux Mondes-ból, a Mereure de Francé-hói, a Vielle Franee-ból, a Revue de la Semaine:ből és a többi komoly francia fo­lyóiratból . idéz diplomáciai bizonyítékokat Ti­sza István mellett, mindenütt feljegyzi, hogy a folyóirat melyik számában ellenőrizheti az adatok hitelességét Benes külügyminiszter „elfogult és rosszul informátt“ lapja; A másik cikkben Ferdonnet kioktatja a Öcs­ié Síoivól, hogy mielőtt támad, iegaább tájé­kozódjék. Szószariiu teljes terjedelmében közli az Echo de la Loire irányi Dánielnek a ma­gyar parlament 1871-ben tartott üléséit mondott beszédét, amelyben Irányi tiltako­zik a magyar nemzet nevében Franciaor­szág megcsonkítása ellen, a francia nemzet megbecstelenitését, az em­beri jogok súlyos megsértését látja Elszász- Lotharing,iának Németországhoz való csatolá­sában. Közli még a lap a miniszterelnök -be­szédére Irányi .által adott választ, amelyben 1 rányi. követeli,, hogy a magyar kormány, til­takoznék. a Franciaországot ért sérelem el­len. Ugyancsak közli a. lap égy magyar me­gyének a. franciák érdekében készített felira­tát és azt, hogy Irány in kívül még 67 magyar képviselő szállt síkra Franciaország mellett. — Cseh kollégáink bizonyára megértik — f Írja a lap mennyire sajnáljuk a magunk részéről, amiért el kell űznünk azokat a fel­hőket,. .amelyek elhomályosították barátsá­gunk szivárványát. .... De értsék még prágai barátaink, hogy mi őket önmagukért szeretjük, nem pedig szomszédjaik ellen, ‘ A francia kulsttirának és politikánk: nemzeti, európai és emberi kötelessége, hogy biztosít­sa a békét és mindent elkövessen a közép­európai civilizáció ragyogásáért. ... Megjegyzi még Pa ulF erdőn net, hogy buda- pe?tá .• látogatása idején a Hungária-szálloda éttermében felszólalt egy nemzetközi turiszti­kai banketten és magyarbarát pohárköszöntő­jét végighallgatták a jelenlevő cseh delegátu­sok is, anélkül, hogy állításait cáfolni tudták vagy akarták volna. rácson szűrték be az őszi: levegőt. Gecny- és orvosságszag, oly siirü, hogy öklende­zésre ingerelt, fogadta őket. A haldoklók spanyolfal mögött feküdtek, férfiak és nők vegyesen hevertek egymás mellett az ágya­ikon, üveges szemekkel, maguk elé bámulva, j mintha valami felfoghatatlan probléma meg- j oldásán törnék a fejüket, valószínűleg azon, j hogy miért kerültek ide, s mi értelme van annak, hogy élnek? Megálltak az ajtó mellett és. kalapjukat kezükben forgatva, azzal az elifogódott illemtudással néztek maguk elé, ahogy az egészséges ember áll a haldoklók előtt, elnézést kérőén és elismeréssel a hal­doklók kívánsága iránt. A teremben különös volt a csend, mintha az ápolónők, kik az ágyaik között jártak, tartanák féken a bete­geket, szempillantással fegyelmezve a hal­doklókat, hogy ne feledkezzenek meg a tár­sas együttélés szabályairól. Az erős jódszag orrát facsarta, félt, hogy tüsszentenie kell, amit- különösen illetlennek tartott volna itt, a haldoklók között. ~- Ez a napihirek terme — súgta szája elé tartott keze mögül a szobrász. Most hozták be hordágyon a sárgabaju nőt, világoskék kombinéban és lila selyempapu­csokban, s lassan kísérték egy orvos és két ápolónő a termeken keresztül egy üres ágy felé- Ügy tetszett, hogy eddig iktatták a sár­gahaju nőt valahol, mint egy aktát egy hiva­talban, s most végre helyére teszik az irat­tárban. Csak kevesen pillantottak fel a bete­gek közül, legtöbbje egykedvűen bámult ma­ga elé, tökéletes közömbösséggel aziránt, hogy betegeket visznek és hoznak hordágyon az ágyak között. A napihirek terme, gon­dolta, amig a sárgahaju nő után nézett, s a „Faits divers“ rovat fejléce, jutott eszébe a Figaro-ből, élesen látta a betűk formáját, s aztán végignézett az ágyakon. Amit Páris napközben, és éjszaka elgázolt, agyonütött, mellbeszurt, hasbalőtt, az feküdt itt, üveges szemekkel, valamilyen kínosan figyelő, vá­rakozó tekintettel a viaszkos arcokban az, ami a lapokban kát sor, a név é« a kor s ami történt vele. Ábitatosan hallgatták. A napi-, hírek m hallgatták, wak a tankoltalak mö­gül szivárgott halk, dürmyögő nyögé*. Vaszilieff ur az egyik nyitott ablak alatt feküdt, helyesebben ült inkább, egy különös deszka szerkezet jóvoltából, mely feltámasz­totta szürke párnákkal aláágyazott felsőtes­tét. Feje és karjai pólyában pihentek, s eb­ben az egyenruhában, mely általános volt itt a teremben, csak nehezen ismerték meg. A kötés lényegesen fél lecsúszott fején, szinte kackiásan, mint mikor valaki jókedvében fél- szemre húzza kalapját. Megálltak az ágy előtt és vártak. Ebben a sarkában a terem­nek meglehetős élénkség uralkodott, ha a haldoklást élénkségnek szabad nevezni, ápo­lók járkáltak az ágyak között, spanyolfalakat húztak és kámfor élénkítő, ingerlő szaga kóválygott mindenfelé, ismerősen, mintha egy télire elraktározott mhanemüekkel meg­rakott szekrény ajtaját nyitották völna fel a közelben. Az orosz szakálla megnőtt, s haja a kötés alól a vállaira omlott; úgy ült itt,, mellem összekötözött kezekkel, mint egy pátriárka. A bajusz fcatármódra lógott le két szájaszélén, s a szájából fekete csikban szi­várgott a vér. Az ágy mellett egy széken tál­ka hevert, tel© véres köpedékkel. Vaszíleiff is mereven nézett maga elé, olyan emberek nézésével, akik nem tudják for­gatni a fejüket, s lemondtak arról, hogy fe­leslegesen pazarolják pillantásaikat. Feje fe­lett palatábla lógott, s iskolás írással, krétá­val irta fel valaki a táblára az orosz, adatait: „Alexej Vaszilieff, ár. phil. Russe, Ágé 58. Passepori. Nansen No. 157.348/1925. Accident de la ruie/4 Aztán medicitnális tolvajnyelven néhány rövidítés, vonatkozással a beteg álla­potára. Mindez úgy lógott Vaszilieff felett,’ mint a felírás egy sirkövöu. Szemközt álltak inog vele, az ágy lábánál, hogy szemébe tekinthessenek. Az orosz meg­ismerte őket, arca, már amennyi kilátszott a kötésből, mozdulatlan maradt, de a fej ne­hézkesen biccentett, valamilyen gyámoltalan, társadalmi erőlködéssel hajtotta kissé ©lőre fejét s üdvözölte vendégeit, utolsó reflex- mozdülatáivál a civilizációnak', a nevelésnek, a jó modornak. Ez a biccentés oly különösen érintett* mindkettőjüket, hogy ijedtekben mélyen meghajoltak. Az . orosz szeme zavaros fénnyel pihent rajtuk, lázasan, értelmesen és idegenül. Ahogy, itt látta feküdni Vaszi­lieff urat, feje felett a palatáblával, egyszerre megértette, amit a szobrász az elébb odave­tett, s amit kevéssel előbb még cinikusnak tartott:, hogy Vaszilieff ur haldoklik, mert minek éljen? Soha nem érezte még ennyire orosznak Va szil lettet, mint ebben a pillanat­ban, a párisi Hopital Beaujouban, a napihi­rek termében, amint elterült itt pátriárka- ezakállával, mozdulatlanul, mint egy sebesült hős, aki vesztett csata után türelmesen várja a halált. Valószínűnek tetszett, hogy Vaszi­lieff ur sietett eléje az autóbusznak. Oly tá­vol feküdt itt mindentől, láthatóan távol mindentől, amit szeretett, amiben hitt. Ka­zántól. ahol reggel egész hasábfákat raknak a tűzre, a görög nyelvtől é* a szépmüvésze- tektől, oly ijesztőén távol, hogy összeszorult a torka, amint nézte. — Az Istenért, mit csinált, VasraTíeW, — mondta kétségbeesetten a szobrász. Az. orosz nem felelt és behunyta a szemét. Aztán, mintha csukott szemekkel összeszedte volna magát, egy tekintettel, maga mellé in­tette őket. Odaállt. az ágy széléhez és udva­riasan előrehajolt. Vaszilieff megmozgatta száját, a vékony vérsugár szivárogni kezdett, de erre nem ügyelt. —: Rue Daru — mondta halkan. , — Az orosz templom, a rue Danin — si­etett megérteni a szobrász. — Mit akar az orosz templomtól, Vaszilieff? Az orosz révedezett. Fényes szemekkel, különös szégyenkező mosollyal, alig érthe­tően mondta: — Á pópa ismer, ő is kazáui. . Hallgattak. A szobrász sirós hangon, kö­nyörögve felelte: — Micsoda szamárság, Vaszilieff. Fog ma­ga még fiatal szereosenlányokkal a Jurában utazni. De ha ez megnyugtatja, Ígérem, hogy beszélek a pópával. — - Köszönöm, uram mondta udvariasam áz. orosz. {Folytatjuk.}

Next

/
Oldalképek
Tartalom