Prágai Magyar Hirlap, 1930. december (9. évfolyam, 275-296 / 2496-2517. szám)

1930-12-28 / 294. (2515.) szám

<H«OT-MAráíAR-Hn*LAe 1990 december 86, ragirmap. Kiderült' a „Verduni csoda” tragikus végű szerzőjének családi titka Berlin, december 27. (A Prágai Magyar Hírlap berlini munkatársától.) A minap tra­gikus szerencsétlenség történt Lipcsében. A lipcsei városi színház egy fiatal osztrák szer­ző darabját mutatta be, A dráma, mely külö­nösen a nemzeti irányzatú lapoknál lelkes fogadtatásra talált, „Wunder um Verdun" cí­men került szinre. A szerző, Hans Chlumberg már nem jelenhetett meg a premieren. Da­rabja főpróbáján elbotlott, belezuhant egy sülyesztőbe és néhány órá­val élete első nagy sikere előtt halálra zúz­ta magát. Ez a tragikus eset még csak növelte a darab iránti érdeklődést. öhlu mbergről magáról a német közvéle­mény nem tudott sokat. Ismerték katonai múltját, tudták, hogy hősiesen harcolt a vi­lágháborúban és hogy osztrák nemesi család­ból származott. Csak most derülnek ki Hans Chlumberg származásáról és életéről olyan részletek, me­lyekből kiviláglik, hogy Hans Chlumberg származása és élete ép oly érdekes regény, mint amilyen megrázó tragédia volt pusztulása. Hans Chlumberg, a nemzet érzés költőije, a fiáborus misztérium megalkotója, az osztrák- magyar monarchia egyik legkülönösebb ka­tonájának a fia. Apja talán az egyetlen volt az osztrák-magyar hadsereg sok ezernyi ka­tonája között, aki zsidó közhuszárból őr- nagygyá emelkedett és vitézi tetteiért nemes­séget kapott. Csernovitzi lapok most a kővetkező epi­zódról emlékeznek meg: 1913-ban történt. A pályaudvari vendéglő bérlőjéhez, az öreg Bardachhoz, vendég érkezett. Egy civilruhás, idős ur, a vendéglős bátyja. Alig néhány órát töltött a látogató testvérénél, amikor sziv- szélbüdést kapott és meghalt. Két nappal ké­sőbb kitűzték a temetést. Szerény, jámbor, polgári temetést. A hajnali órákban a temetés előtt kiürtri- valgás és dobpergés verte fel a csernovitzi ucoák csendjét. Zutska községből belovagol­tak teljes díszben az ott állomásozó huszárok. Gyészindulókat játszott a katonai zenekar, szomorú arccal lovagoltak a század élén a tisztek. És Csemovitz csak most tudta meg, hogy * vendég, aki testvérénél, Bardach kocsmá­ménál meghalt, nem más, mint az osztrák- magyar monarchia legendáshírű tisztje, eok kitüntetéses vitáié, WoH Bardaeh, Bittér von Chlumberg. Köahuizárként vonult be a császár ármádiájá­ba egykor a fiatal Bardach. Altiszt volt 1866- ban, amikor Chlumban összecsapott egymás­sal az osztrák és porosz hadsereg egy-egy hadosztálya. Az ütközet egy domb körül folyt le. A poroszok támadása visszaverte az osz­trákokat, az osztrák ütegek porosz kézre ke­rültek. Menthetetlenül vesztve látszott a csa­ta, visszavonulásra kényszerültek az osztrá­kok, De ime elővágtat Bardach altiszt és néhány közka­tonával visszafoglalja a dombot. Az ütegek ismét a poroszok ellen fordulnak, végigsöpörnek a győzelemittas hadak között; a chlumi ütközet sorsa végleg eldőlt, Ausztria győzött Mindkét részen a legnagyobb cso­dálkozást keltette ez á haditény. Csakhamar kitudódott, hogy a chlumi ütközet sorsát Bar­dach zsidó huszár döntötte el. Ferenc József császár azonnal magához hivatta a chlumi hőst, személyesen nevezte ki hadnagygyá és Bittér von Chlumberg elönévvel nemesség­re emelte. Később egyszer von Chlumberg lovag Ottó főhercegnek, Károly király apjának életét mentette meg és akkor ismét aoronkivüli előléptetésben részesült. Bardach, az egykori közhuszár, Bittér von Chlumberg őrnagyként halt meg csernovitzi látogatása alkalmával. Von Chlumberg mind a két fiából kato­nát nevelt. Az egyik fiú, az idősebb, mint huszárhadnagy elesett. A második a háború után kivált a hadseregből és csakhamar is­mertté vált az osztrák irodalmi életben, mint tehetséges költő. Hans Chlumberg sohasem tagadta meg származását. Utolsó müvében is fellép a többi felekezetek mellett egy zsidó rabbinus, aki a zsidóság álláspontját fejti ki a darab­ban felvetett problémáikkal szemben. A drá­ma maga 1934-ben, pontosan húsz óvóéi a háború kitörése után játszódik. Egy verdun- környéki katonai temetőbe utazó társaság ér­kezik. Másnapra egy háborús emlékünne­pélyt igért számukra a kirándulást szervező utazási vállalat. Már ebben a képben kibon­takozik az emberiség megváltozott gondolat- világa. Chlumberg két egymásután következő évtized mentalitásának különbözőségét akar­ja feltárni. Az utókor idegenül és értelmetlenül áll szemben a közel multiban lejátszódott, világ- történelmet formáló eseményekkel. A ver- duri.i elesett katonákat már egészen más szel­lem hatotta át, mint az 1914-ben bevonuló újoncokat. De két évtizeddel később az em­beriség ismét visszatér 1914 gondolatvilágá­hoz. Berlinben, Párisban háborús emlékün­nepeket rendeznek. 1014 hangulatával igye­keznek visszaemlékezni az 1918-ban eleset­tekre. Egyszerre csak híre érkezik, hogy csoda történt: a verduni halottak feltámadtak. A francia, a német, az angol külügyminisz­ter tudomást szereznek a csodáról, de közö­nyösek maradnak. És közönyös marad az em­E tanulmány első letét decem­ber 21. éráim nukban közöltük.) Ennyi hát a mese, a színpadi történet, ilyenek a figurák, és ha mint dramaturg ül­nék a nézőtéren — mint ahogy most már kénytelen vagyok azt hinni, hogy a hamle- tista esztétikusok egyebet se tettek eddig — most aztán belefoghatnék egy finom és bo­nyolult fejtegetésbe (tudnék is, ha éppen akarnék), mely a végzettragédia dramatur­giai törvényeit egyrészt alkalmazva a műre, másrészt kutatva a műből, gyönyörűen ki­mutatná, hogy mi az az „őrőtoazóp", ami úgy megrendít bennünket a dán királyfi regényé­ben. Ezt tehetném, mint dramaturg, és falán meg tudnám győzni — a többi dramaturgot. Meg is dicsérnének. A kritikustól könnyű dicséretet kapni. Szépet kell csinálni és a kritikus meg fogja dicsérni versemet, mely­ben öngyilkosságomat jelenteim be, mint ahogy megdicséri Villon versét, amit az akasztőtfa alatt irt és igen szépnek találja Ady vallomását, mely szerint „pénzem nincs, hitem el Mait, erőm elhagyott, megha­lok" pusztán azért, mert ezeket a szavakat nem a kiadóhoz írott levélben, hanem egy verseskötetben találta. Lemondok erről a sikerről, egy másik, igazibb siker kedvéért, amit önmagam ré­széről remélek, ha mint nézőt tudom meg­győzni magam — nem az esztétikusok, ha­nem minden néző nevében —, azok az Indu­latok és érzések, amik Ott kavarognak és lázonganak bennem, s minden őszinte em­berben, mikor a függöny utoljára összecsa­pott, túl minden dramaturgián és esztétiku­mon, s ezek fölött s ezeken keresztül egye­nes leszármazottai, közvetlen, visszacsapó visszhangjai, modern, rádiófeívevővel re­konstruált rezgéshatásai egy négyszáz esz­tendővel ezelőtt átélt indulat és érzés és lá­zongás ihletének, amiből ez a mű született. Mert ezekből született: Az idegeimen ér­zem. Nem a szépérzékem és drámaírói szi­matom hatodik szervével: közvetlenül, mint néző, éleim át, amit közvetlenül, mint ember, az író átélt. Rokonszenveket és ellenszenve­ket érzek. És hinnem kell, hogy ő is igy érezte. Lehetetlen, hogy ami bennem, a né­zőben, rokon szén wé vált, az őbenne ellen­szenv volt és megfordítva. Ha tehát szándé­kát és közölnivalóját fel akarom fogni, ro­konszen vem re és ellenszenvemre kell hall­gatnom, még akkor is, ha homlokegyenest ellenkezőt sugallnak, mint amit az esztétikai közfelfogás hirdet, Lássuk hát egyszer az érzésnek ebből a primitív nézőezögéből a figurákat. Hogy Hamlet figurája mily vonzó és ro­konszenves, arról már beszéltem. A mi em­berünk ő, testes től-lelikestől, első perctől fogva: mélyérzésü, bátor és igazságos: a jö­vő embere, aki önmagát azért gyötri csak, hogy mást ne kelljen gyötörnie. Szeretet és szerelem árad belőle, szépnek és jónak ör­vendezése, szenvedése rossznak és aljasnak. Barátunknak érzünk mindenkit, aki barátja, s ellenségeit ellenségeinknek. Ha harc és gonoszság nem volna a világon s nem kelle­ne ezektől féltenünk: ilyennek szeretnénk tudni saját gyermekünket. Róla egyelőre ennyit, ennyit is csak Ofóláa szájából: ne­mes szív. Claudius-ezal szemben — s azért válasz­tom elsőnek, mert a legnehezebb eset — fur­csa, bizonytalan az érzésünk. Mielőtt bűnét megtudtuk, mértékletes és belátó elme, bölcs és megértő szándék jeleit árulta el. Bűne rettenetes, embertelen és gonosz. De ő is annak látja s ezért ő nem az. Különb a bűnével. Imája, amit csak Istennek szánt, s amit Hamlet kilesett, a legtöredelmesebb bünbánat. Bűnös ember, de ember. Ki tudja, miért követte el. Szerelem, hatalomvágy, gyengeség — nem tehetett mást, mint amit tett. Hamletnak jóakarója volt, oaak altkor kezdi halálát kívánni, kénytelenségből, ami­kor Ham leien keresztül egy Hamiéinél is erősebb Rögeszme, irgalmatlan és begyel­beriség is, a világ fáradttá Lett a szenzációk­kal szemben. A katonai temetőben és a fedtámadottak között lejátszódó jelenetek költői erővel tart­ják fel az ellentétet a másodszor megszület­tek és aközött ^ világ között, amelybe várat­lanul. visszatértek. Valaminek történnie kell. Tanácskozásra gyűlnek össze a különböző országok szellemi és lelki vezetők A csodá­nak végzetes következményei lehetnek. Az 1934-ben élők és feltámadottak között nem lehet kapcsolat, nem lehet megértés, a múlt­ból nem vezet a jelenbe ut. De a csoda, mint minden csoda, elmúlik, a világ rendje vissza­tér a maga kerékvágásába. Rásfcay László. met nem ismerő acélját látja torkának sze­gező dná. Istennel elvégezné dolgát, még a bünhődés árán is, mert nála a bűnhődés után számíthatna könyőrületre — de mit tehet a Téboly ellen mást, mint hogy véde­kezzék, de hogy bocsásson meg, hogy értse meg azt az eszelős gyűlöletet, mely meg nem ért, meg nem bocsát, sem itt, sem a másvilágon? Szegény kas OféHát könnyeink követik a sírba a kedvéért megbocsátunk a királynő­nek is, aki teteme fölött elárulja, hogy fiá­nak szánta, ami már úgyis az övé volt — és nem haragszunk a heves Laerterre sem, aki egész családja s tulajdon életével fizet rá. hogy belekeveredett idegen sorsok közé sor­sával. S nem ellenszenves, csak kémikus a vén szamár Polonius, aki az egészből egy kukkot se ért: kandiságának áldozata, gon­datlanságból érte a halálos baleset. Ennyi rokonszenves, részben ártatlan, részben bocsánatot érdemlő emberi lélek, egymástól különböző értelmek, kedélyek, szándékok, gyengéd és élénk színek tarka­ságából hogy lett hát egyetlen vére® kupac, ostoba mészárszék? Ki hozta össze ezt a hekaíomhát, ki ásta ezt a tömegsírt, ki fele­lős érte? Egy szellem. A szellem. Páncélban és sisakban, egy halott, akit százmillió véres áldozat fel nem támaszthat többé, mégis, minden újjászületés. Forma­sághoz, minden megváltás reménye nélkül ragaszkodik egy formasághoz, az Elégtétel és Bosszú Szabályához én Szertartásához, ami még csak nem is egy a világ pusztulásá­val félérő Igazság („fiat iustdcia" stb.), csak Időleges hagyomány — ragaszkodik hozzá, merevebben és keményebben, mint ahogy az élet önmagához ragaszkodik. Egy Apa, akinek számára fontosabb az Apai Méltóság eszménye, mint az, aminek ezt a méltóságot köszönheti1, aminek létezése ezt a méltóságot szülte: tulajdon fiának éle­te és jövő je. * Lehet, hogy eszményi, lehet, hogy méltó- ságos, lehet, hogy tökéletes ez a szellem, annyi bizonyos, hogy kedély télén egy fráter. S a költő ezt nem is tagadja, sőt aláhúzza. Szívtelen pátoszában, ahogy önmagáról be­szél, nyoma nincs fia iránti szeletelnek, aki­től csak követel, akinek semmit nem ígér. Rettenetes vádaskodása egy elfogult Jeho- váé, aki folyton sértve érzi magát az általa alkotott nyomorult féreg naiv szórakozottsá­gától, amiért egy percre elfelejti őt dicsérni és magasztalni. Azt mondja Hamletnek, hogy minden haja égnek áll majd s a szemei kiugranak, ha megtudja,/ mi történt. De neki egy hajaszáía se rebben a látomástól (amit pedig, mint szellemnek, látnia kell), a bor­zalmaktól, amiknek történnie kell majd, bol­dogtalan fiával, miatta. Nem Is csoda, hogy a fiú válaszában, a nagy pillanat hatása alatt, egyetlen szava se csendül fel az egy­szerű, drámai részvétnek és szeretetnek: frázisokat dadog ő is, amikért, mint jóizlésü és keresztényi léiéit, el is szégyell magát rögtön s önmagát csúfolva, kikarikirozza a tulajdon frázisait, (ördög s halál s mi még? — a poklot is mondjam talán?) * S megkezdődik lelkében a folyamat, amit háromszáz éve analitikusok és szintétiku- sok, idealisták és realisták höl az elfinomo- dotít idegek dekadenciájának és gyengeségé­nek, a kullurlény elfajzattiságának, általában a kultúra gyengítő hatásának, hol meg a nagy és kivételes egyéniségek szükségszerű tragédiájának példaképéül állították elénk. Nem ezt érzem a színpadról. Nem azt az emberi látom, aki összeroskad a nagy fel­adat súlya alatt. Egy kitűnő, de el kénysze­redett. mesterségesen kiforgatott lelket lá­tok, aki restellt, hogy csak ekkora feladat elvégzésére szán Iák az életét, de ezt a rés­től kedését és szégyenkezését önmagának sem meri bevallani, szeméremből ée tapin­tatból (a szellem iránti tapintatból), s azért inkább megpróbálja önmagát dopingoTva frázisokkal, felfújni a dolognak számára való jelentőségét s feladatát eszményi magasság­ba emelni: különben ki kellene ábrándulnia abból az emberből, aki ilyen közönséges, bérgyilkosoknak és brávóknak való munkát bízott, életcél gyanánt, az ő többrefoivatoft erejére. Habozása neon a cselekvéstől, csak a cselekvés alaosonyságától való félelem. Nem is félelem, csak be nem vallott undor. Kis túlzással az oroszlán félelmének nevez­ném, aki megtámadja a tigrist, de elbújik az egér elől. Amikor úgy tesz, mintha a szel­lem előtt szégyelné magát, tulajdonképpen önmaga előtt szégyell a szellemet, de szép­érzéke tiltakozik ez ellen. Legszívesebben elfelejtené az egész kínos és aljas dolgot, de a szellem, mint valami hitelező, folyton ott ül a nyakán, kézael-lábbal hadonász, integet, dühösen forgatja a szemét, hogy mi less már. S zavarában és szégyenében jobbra- balra dőfköd, mindenkit megöl, akit szeret, csak azt nem, akit gyűlölni vél — a keze félreosuszik, igazolva a freudi tanítást, mely szerint valódi akaratunk botlásainkban árul­ja el magát, nem tudatos gondolatainkban. Ofélia sírján, egy percnyi lucidixm interval­lum fényében, önmagára eszmélve, kimond­ja az első őszinte szót: „negyvenezer testvér szerelme nem ért fel az enyémmel" — (egyetlen fiú szeretető apja iránt hogy érne hát meg egy szerelmet?) —, de rögtön vis­szavonja, frázisnak hazudja („no ládd, ha nagyzolni kell, azt én is tudok"), hogy hitelt szerezzen a többi, hazug frázisnak. * Shakespeare ne tudta volna, hogy e« így van? ■ i '■ Nyilván tudta, hiszen én is tőle tanultam, ő mutatta igy. De ha tudta, ennyi lett volna csak a szán­déka: valódi tragédia'helyett tragikomédiát akart csak — kifigurázni közönségét, egy furcsa, patétikus mezbe öltöztetett perce lenne mindez: megmutatni, mily nyomorul­tul és nevetségesen pusztul el a legkiválóbb ember Is, aki véletlenül félszeg helyzetbe került? Nem. Hamlet valódi tragédiája, nem egyetlen sors esetleges tragédiája. Egy kor, egy nemzedék, a forduló és éhsi akaró Korszellem tragédiáját, a régi rossz élten lázadó forradalom tragédiáját vallotta meg itt valaki, aki hitével és lángelméjével ehhez a forradalomhoz tartozónak érezte magát. Hamlet az újkor, a forradalom, makacs és öngyilkos, és életgyilkos hagyományok ellen lázadó eleven józan ész. belátás és változta­tás, akit lever és föld réti por a szörnyű Su~ gatom, a Hipnózis, amivel a múlt bénítja meg a jelent, hogy visszaomoljon remény­telen mélységeibe. Bernhard Shaw Julius Caesarról Caesar műkedvelő író vek. aki könyveket irt uta­zásairól és hadjáratairól, olyan személytelen stílus­ban, hogy a későbbi kötetek hitelességét is kétség­be vonják. Caesar hadvezér volt. Tehetséges civil ele férfi- koruk idejében léptek a katonai pályára, minden győzelmi babért elragadtak azoktól a hivatásos el­lenie leiktől, akik katonasorban nőlek fel, nyílván azért, mert a katonai pályán lévők között oly kevés a valódi tehetség, hogy ugyanabban az időben, ugyanazon a földrészen egyszerre keltő nem akad­hat. A hódítási tehetség ennélfogva mégis inkább illúzió, amelyet az ellenség tehetetlensége hoz létre. Caesar munkaíbiró volt. És feltétlenül igaz, hogy a polgári életiben a puszta munkaerő egészen kor­látolt és közönséges eszil embereket odavisz, hogy a politikai harcokban minden ellenfelüket túlszár­nyalják. És ez a munkaképesség nagy adománya volt Caesarnak. Caesar politikus volt. Tudta, hogy a siker igazi pillanata nem az, amely a tömeg szemlében annak látszik Ennélfogva ahhoz, hogy a tökéletes önzet­lenség ós nagylelkűség hatását keltse, a lehelő leg­nagyobb fokú önzéssel járt eL Amit Caesarnak a humor iránt való érzékét IHetá, hogy ne lett volna humora, ezt épp oly kevéssé te­het föltenni róla, mint azt, hogy vak volt, vagy sü­lvet. Azt mondja, hogy amikor ellene esküdt mora­listák meggyilkolták, védekezett mindaddig, amiig a jó limbus is beléje döfött, mire igy kiáltott fel: „Éb te is fiaim, Brutus!" És minden további küzdelem­mel felhagyott. Ha ez igaz, aktkor jnvilhaftfttítan ko­médiás vélt. Caesar kutató volt. Egész történetéből határozot­tam kiviláglik, hogy amit a becsvágyának ne­veztek, nem volt egyéb, mint a kutató ösztöne. Sok­kal több volt benne Kolumibitsból és Franklin Ben­jáminból, mint V. Henrikből. Ilyen szemszögből nézi «z angolok nagy szatiri­kusa, Bérharc! Shaw, a nagy római hadvezér alak­ját Ca esa r és Öle apaira cimü mjo6t megjelent ui mü­vében. , Hamlett, dán királyfi Irta: KARINTHY FRIGYES 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom