Prágai Magyar Hirlap, 1930. december (9. évfolyam, 275-296 / 2496-2517. szám)
1930-12-28 / 294. (2515.) szám
6 ^iwgaiMag^arhírmp 1930 döcarober 28, Tasirnap DOLGOZAT írtai BFTHLEN MARGIT Mécs László, a szavalómüvész A kislány az asztal előtt '51 és pennát tart kezében, A penna végét időről-időre szájába veszi és óvatosan rágcsál rajta. Közben lábával kalimpál és igyekszik szemöldökét egészen a bajáig föliolni. Azt is megpróbálta, hogy tud-e úgy oldalt hajolni, hogy a feje a földet érje, de mama, ki az Íróasztalnál ül és számokat ir egy darab papírra, épp akkor megfordult és egész fölöslegesen azt kérdezte: — Katykó, mit csinálsz? Pedig egészen jól tudta, hogy ő most dolgozatot ir. De hát az régi dolog, hogy a nagyok sohasem azt mondják, vagy kérdezik, amit kéne. Most is, ahelyett, hogy mama észrevegye, hogy neki nem jut eszébe semmi, amit a dolgozatba megírhatna és néhány rövid, de velős mondatban nyomra vezetné, egyet sóhajt, mintha ő, Katykó, tudj' Isten micsoda bűnt követet volna el és rá sem pillantva az üres irkára, csak annyit mond: — Ülj csendesen — és aztán tovább írja a számokat, egymás alá, egymás mellé, ki-ki- buzza őket és közben sóhajt, meg homlokát simogatja. Ha még ő lenne, akinek ugyancsak össze kell szednie magát, hogy kijöjjön a heti pénzéből. Sokszor igazán alig tudja eldönteni, hogy árpacukrot vegyen-e, vagy Luft-ballont! De mama, az úgyis mindig csak olyat vesz, ami szükséges, hát mi van azon gondolkozni való. Ha kell, hát kell és akkor úgyis megveszik. Akislóny elkeseredetten néz maga elé. különben is könnyű mamának! ö addig ül ott és ir számokat, ameddig éppen akar. De neki, neki addig kell itt maradnia, ameddig meg nem irta azt a buta dolgozatot, amit az iskolában feladtak. „Miért szép az élel?“ — ez kell legyen a cinre, és ki-ki azt Írhatja róla, amit akar. ő, Katykó, semmit sem akarna róla Írni, de azt nem szabad. Azt sem szabad Írni, hogy ő nem tudja, hogy miért szép és azt sem, hogy nem szép. Különben akármit. De hát épp ez a nehéz. Akkor még a múltkori dolgozat, a Zalán futásának méltatása is könnyebb volt, mert csak ép a fordítottját kellett megírni annak, amit valójában tartott és akkor egyest kapott. De hogy Írja meg annak a fordítottját, amiről nem gondol semmit? Az élet sem nem szép, sem nem csúnya, csak. éppen van. Lég- , alább is a kislányok élete. Abban nem történik semmi rendkívüli. Iskolába mennek, tanulnak, játszanak, — az igaz, hogy az az- i tán borzasztó mulatságos, már előre örült neki minden reggel, de hát utóvégre ez igazán hozzátartozik, ha még ez sem volna... aztán néha büntetést is kapnak, igaz, hogy máskor meg ajándékot, de ritkán, sokkal - igen ritkán és ez aztán minden is. Ami pedig szép, érdekes, nagyszerű, az mindig ak- - kor történik, amikor ők nincsenek ott. Ha ■ pedig véletlenül bent vannak, hát kiküldik őket. Tegnap is épp benyitott, amikor a papa azt mondta mamának: — Addig engeded a Rózsit a moziba a bakájával, amíg egyszerre csak meg lesz a baj. ] Mama pedig azt felelte: — örülhetek, hogy egyáltalán megmarad azért a rongyos negyven pengőért. Adj tíz i pengővel többet fizetésre, akkor aztán... } De papa egy szere minden ok nélkül mér- r ges arcot csinált és azt mondta: i — Hát még mit? A bőrömet is lenyúzná- g tok! És amellett soha semmi pihenés, szórakozás! Csak munka... munka. t És mama azt felelte: f — Hát nekem? Én is fiatal vagyok, én is c szeretem a szépet... és nézz rám ... a Hogy miért kellett a papának ránézni, az g nem volt egész világos, mert hiszen ugyan- t az a ruha volt mamán, amit egy éve mindig s hord. Azt nem volt érdemes megnézni. I Mikor aztán ő megkérdezte, hogy milyen t. baj lesz abból, ha Rózsi moziba megy, azt v felelték, hogy semmi és menjek ki. a Ö ki is ment egyenesen a konyhába és ]■ megmondta Rózsinak, hogy papa mit mon- h dott. Mire az kötényét arca elé csapta és el- n kezdett jajgatni: „Mi lesz velem! Mi lesz ve- é lem!“ — ami kissé nevetséges volt, mert utó- végre nem olyan nagy szerencsétlenség, ha t az eiriber nem éppen minden nap megy el a d moziba. Bezzeg őt, Katykót, ha vasárnap eh v viszik, és még azt sem mindig. De hát a na- L gyök persze! \ n És ép, mikor meg akarta kérdezni Rózsi- s tói, hogy mi az, amitől papa fél, akkor bejött h a baka és Rózsi őt kituszkolta a konyhából, k csak annyit hallott, hogy a baka azt mondta: b • - Miért bőgsz? Csak nem..? k Azt nem hallotta, hogy Rózsi mit mondott, meri az ajtó ‘épp akkor becsukódott, de a ha- v kának nagyon erős volt a hangja és így ki- n bailaUzott valami értelmetlenség, ami úgy, U Irta: Rácz Pál a 1922. december havának elején történt, hogy s a Petőfi-centenmárium megünneplését előkészítő r ungvári bizottság ülést- tartott az ungvári Kaszinó kistermében. A műsor összeállitásáró. volt szó és felvetődött a gondolat, hogy fel keLene valakit kérni egy alkalmi vers Írására, de meg a vers elszavalására is. Ennek a bizottságnak én is tagja voltam s - azonnal vállalkoztam is rá, hogy felkérem testi- , lelki testvér-barátomat, Mécs Lászlót egy ilyen . alkalmi költemény megírására. Ajánlatomra a bizottság tagjai öeszenéztek. Mécs Lászlót már ismerték. A korosabbak a fejüket csóválták és szerényen jegyezték meg: ’ — Igen nehezek a versei... 1 — Milyen szempontból? — kérdeztem éa. — Abból, hogy nem igen éTti meg az ember ... S azért, gondoljuk, hogy nem is igen ka1 púnk rá megfelelő szavaiét, aki képes iegyen • betanulni.-.. A bizottságot megvigasztaltam. Majd csak ; találunk vállalkozó szellemű hölgyet, aki a. bizottságot átsegíti ezen az akadályon is. így történt aztán, hogy levél ment Mécs Lászlóhoz nagykaposi magányába. A levél rövid volt: „Kedves Lacikám! A Petőfi-centennárium- ra egy alkalmi költeményre lenne szükségünk. Terád gondoltam. írj egyet, de sürgősen, mert még be ’ig kell tanulni...“ E levelemre válasz helyett maga Mécs érkezett meg. Magából kikelve rontott rám: — Hát mi vagyok én? Alkalmi költő vagyok én? Vemfaragó, akinél csak úgy meg lehet rendelni?... Karonfogtam: — Nézd csak Lacikám... És egy óráig beszéltem neki. Meggyőztem őt arról, hogy igaz-igaz, alkalmi költőnek lenni nem valami nagy dicsőség, de a Petőfi-cen- tennárium mégis csak más. Ebből egy évszázadiban csak egy van... Mécs László ekkor megnyugodva tért haza kapóéi otthonába, szobájába zárkózott, a* ablakokat elsöté ti tette (pedig ragyogó nap volt) gyertyát gyújtott és ... Másnap levelet kaptam tőle. melyből a magyar költészet egyik legszebb, legörökéletübb alkotása hullott ki, a „Szellemid ézés“. Mohón habzsoltam fel a szédítő iramú sorokat s mire a végére értem, homlokomon izxad- ságcsöppek gyöngyöztek. — Ki fogjta ezt alszavahri? Kit találunk, ak! érzi a hömpölygő gondolat- és eszni ©folyamot szavainak erejével el tudja irányítani? Elkedvetlenedve ültem Íróasztalhoz és megírtam a második levelet: „Kedves Lacikám! Ezt a verset nem igen fogja tudni senkise elszavai- ni...“ Válasz helyett ismét maga Mécs rohant be hozzám. Már akkor féltett gyermeke volt ez a vers, melynek sorsáért remegve aggódott. így van minden versével. Ha. egyszer a világra hozta, édesgeti ,mint a gyermeket. — Nincs, aki elszavalja? rémüldözött Lehajtottam a fejemet. — Nincs... Mécs felemelte a verset. — Pedig milyen könnyű ... És olvasni kezdte. Elébb csak hangsúlytalanul, mintegy magának. De ahogy leváltak nyelvéről a szavak, ahogy kiíbömpölygött belőle a vers hatalmas áradata, ahogy felkorbácsolon megaBKBgBBMMHMBBMWMMflBarail 1111'H.I IM—B—8W3OTBPB— hangzott, hogy „Mi a frász..." De hát az nem jelent semmit, és így megint nem tudta meg, hogy mi az a baj, ami attól jöhet, hogy az ember moziba jár. Nagyon unalmas kislánynak lenni. Istenem, ha már nagy volna! Aki nagy, annak nincsen feladata, nincsen kötelessége ,nincsen iskolai dolgozata, az csak ül, mint a porcéi 1 án-dámák a mama üveges szekrényében és szép fiatal gavallérok virágokat nyújtanak ét nekik és bókokat suttognak, ügy mint Tallai kisasz- szunynak múltkor a történelem tanára, ö, Katykó az egyik pad alatt ült és igy nem látták, de ő jól látta őket. Nagyon szép virágok voltak és igazán nem volt kedves Tallai kisasszonytól, hogy meg sem köszönte őket, sőt ledobta a földre és azt tanácsolta a történelem tanárnak, hogy adja őket inkább Hiripi- né őnagyságának, amikor az őt délután négy és öt között meglátogatja. Ha ő ilyesmit tenne, vagy mondana, mama biztosan megszidná, talán meg is büntetné, dohát persze, a nagyok! Azoknak jő dolguk van. De csak várjunk, majd ha ő... A kislány hirtelen kiveszi a pennát szájából és miközben mama nagyot sóhajtva bevégzi számadását, melybe sehogy som tudja beleilleszteni tavalyi ruhájának át igazi tó sál, Katykó uj cipőjét és a sparherd megrepedt fedő- * lapjának ujjal való pótlását, diadalmasan eL kezdi írni dolgozatát. „Az élet azért szép, mert a,gyerekek idő- ' vei felnőnek és nagyok lesznek belőlük, akik- ] nek soha sincsen gondjuk, bánátijuk vagv kö- , telosségiik ...“ j csapdosták lelkét a ritmus korbácsai és ahogy ') feltámadt benne Petőfi százéves szelleme, úgy- borult arcára a szive vére, úgy nedvesedet! meg t két kék szeme, úgy hullott arcába hosszú í szőke haja és olvadás közben kezét az égnek * emelve... befejezte. Aztán rámnézett. « — Nahát nehéz vers ez? Hát nem egészen- könnyű? : í Én már akkor nem aggódtam. Én már akkor mosolyogtam. Megfogtam kezét és szorongatni . kezdtem. — Nincs baj, Lacikám! Már megtaláltam azt, aki ezt a vemet el fogja szavalni... Mohón kapott szavamon. ~ Ki? Barátságosam öleltem meg. — Te!... i Mécs ráimmézett. Szemében ijedség jegesedet! meg. Pár percig szóhoz nem tudott jutni. Csak : nézott hol rám, hol a kezében lévő versre. Szi- ve vömére. Végre mégis megszólalt: — Hogy én?..g — Igen te. I — Az lehetetlen. — Miért lenne lehetetlen? — Sosem szavaltam... , — Sóhaj. Megtanulsz. t— De ... de... az lehetetlen ... Ilyet nem ■ kívánhatsz tőlem. ... Hogy én ... De hiszen ez lehetetlen... Hogy én fehéT reverendában kiállják a színpadra, mint egy színész és .. a — Igen, igen, igen... — Abból semmi se lesz — keményedéit meg Mécs László hangja. —* Én nem tudok szavalni s csodálkozom rajtad, honnan veszed azt, hogy pont én szavaljam el? Mosolyogva néztem bosszús arcába. — Onnan, hogy azelébb hallottam, ahogy ezt a verset elolvastad. Hallottam és megállapítottam, hogy ezt a verset senki nem fogja úgy elszavalni tudni, mint te ... Nem szaporítom a szót. Mécs László fakép- mél hagyott és hazament. Azzal ment el, hogy nem szaval. Nem neki való as ilyesmi Szavalja el bárki, de 5 nem. Pár nap telt ed. Ismét levelet Írtam Mécsnek: „Lacikám, ne hagyj engem cserben, én már be is jelentettem a bizottságnak, hogy te magad fogod a verset elszavaini.. .** Mécs ismét Umgváxon termett. Erős akaratom alatt ellenállása gyöngülni kezdete — Gond ólod, hogy jó lesz? — Biztosan tudom. Próbáld meg! Megüsd, sikerülni fog. Közben a bizottság a költőt, alki már akkor is úgynevezett illusztris személyiség volt, felkérte arra is, hogy a Petőfiről szóló ünnepi beszédet ő tartsa. Mécs ezt minden további nélkül elfogadta de tőlem még mindig azzal vált el, hogy nem szaval. Legfeljebb felolvassa a versét. Erről még szó lehet. SzaViadásról soha.., A kétnapos ünnepség 1922 december 31-én kezdődött az ungvári városi színházban. Csak pár nap választott el a nagy eseménytől, de Mécs László nem mutatkozott. Az ünnepség előtti napokiban azonban megjelent a költő. Behívott a másik szobába és azt mondotta: — Mégis csak megpróbáltam betanulni... Hallgasd csak meg... Jó lesz? És szavalni kezdett Előbb álltam előtte, de csakhamar egy széket húztam magam alá... — Jó lesz? A fejemet vakartam. — Jó lesz, jó, de te ember, te fittyet hánysz mindarra ,amit eddig esztétikusok és egyéb ta nárok a szavalás művészetéről élőszóval, vagy könyvek utján tanítottak. Egyetlen gesztusod nem felel meg az iskolás követelményeknek... Gondolj vissza, hogy miként tanultad az iskolában ... Mécs értetlenül nézett rám. — Már pedig én másképp nem tudom... Mosolyogtam belül. Éreztem ,hogy az ungvári színpadon 1922 december 31-én olyan ese mény fog lefolyni, amely prófétai útra indít majd egy költőt, hogy szavával meghódítsa a magyar világot... Nem szaporázom. Egy-két próba még de Mécs László tani tih a táti annak bizonyult. O magából termelte ki a szavalás szabályait, önmagáinak. Ebből kizökkenteni, iskolás fonnák közé szorítani, nem sikerült. Aztán megtörtént. Mécs László kiállott az ungvári színház színpadára. A pislogó villanylámpák elé állott. A zsúfolásig megtelt nézőtér elé lépett, két karját a zsinórpadlás felé emelte és száján kijöttek az első szavak ... „Mint megőszült bús titánok szörnyűséget látó szemmel.. A közönség visszafojtotta lélekzetét, majd könny gyűlt a szemébe, majd olyan érzése támadt az embereknek, hogy fel kell rohanni a színpadra és elragadni ezt az embert és felemelni és ölelni és csókolni és megköszönni neki, amiért Petőfi szellemét a száz óv titokzatosságából visszaidézte ... A szavalásnak vége lett. A taps megindult. És zúgott. És pattogott. A filggönylmzó le- , enged tó a'függönyt .De a taps pergötüzo ropogott tovább. A függönyhn&ó ismét széttárta a függönyt. A közönség extázisbán tombolt. A padlót rugdosták, a székek támláját verték, a karzaton ordítottak és Mécs csak állt, állt, mosolyogva, kiásó félszegen, mint a kkrfiu, aki cukrot kap és meg kellene köszönnie... Hétezer szaladt szét a függöny ,amig a fáradt tenyerek lehullottak és Mécs Lászlót útjára engedték ... Ez történt nyolc évvel ezelőtt. Petőfi hozta, az ő szelleme robbantotta ki e ma, nyoic év, után, a Kárpátok övezte vidékeken, éppen úgy, mint a Nagy Magyar Alföldön, vagy a Dunántúl, egy ember nevétől hangos a magyar szív belseje ée ee a Mécs Lászlóé. Azok a sikerek, amiket az ungvári színpadtól a budapesti Szent István Akadémia székfoglalójáig elért, mind-mind úgy jöttek, mint a*. áldás, amely termékennyé teszi a költő lelkét és ezzel mérhetetlen gazdagságúvá az ő szellemi magtárait. Ma még át sem tekinthető az a ezédülete* költői pályafutás, melyet Mécs László e nyolc év alatt, az emberi szó, az emberi hang csodálatos erejénél ée varázsánál fogva megfutott. Tüneményesen rövid idő ez ahhoz, hogy egy szavalóművész művészete zenitjére érjen. Mécs László odaért. Ée mert odaért, szükségesnek tartom, hogy szavalómüvészete hallatlan sikereinek a költő egyéniségében rejlő gyönge, tökéletlen magyarázatát adjam. A Mécs László sx&valómüvéezetónek technikája különleges egyéniségében van- ö maga a technika. Az egész ember, azzal a szerencsés testalkattal, azzal a széles skálája hanganyaggal, melyei oly szépen tud muzsikálni, azzal a* ösztönös ritmikájával, melynek kifejező ereje tömegekeit tud magával ragadni. A költő senkitől se tanult szavalni. A költő nyolc éwe. ezelőtt rájött arra, hogy kihasználatlan erők szunnyadnak benne s ő ezeket az erőket költészete szolgálatába állította. Költészete ée szava! ómű vésze te egységes, Egyik a másik nélkül nem lenn© tőkéié tea, Egyéniségéből áramlik az ie, hogy fizikai hatást tud gyakorolni hallgatóira. Ez azért történhetik meg, mert versei szavalásával a költeményt még egyszer átéli. Úgyszólván kiéli magából, amely neki fizikai gyönyört, avagy szenvedést okoz ée ezt a fizikai gyönyört vagy ezeav- vedést technikájával közvetlenül vvwá át a közönségre. Mécs László iskolát cékláit a szavaidé műn véwzet© terén. Lerombolt minden eddigi rendszert, megdöntött minden eddigi szabályt. Kiűzte a szavalás művészetéből a siznpadi meetér- kéltség et. Ez az oka, hogy szavalás előtt mindig szeret pár meleg szót intézni elöljáró beszédként a közönséghez. Helyesebben a közönségéhez, mert addig nőm nyugszik, m% a közönséget a magáévá, önmagával egy érc Csűré nem teszi, Afiaodúao erre dolgozik. Ezért próbálja *i a legnagyobb gonddal minden szavalásra alkalmas f versét, számtalanszor. Ezért mutatja be barátainak és kéri ki őket: milyen hatást tett rá- jok ez, vagy az a rész ée milyen volt az Összhatás? Ezért és mindig ezért az ő közönségéért tesz mindent: utazik városról-városra, fárad, éjszakázik, banketteken fájó fejjel ée zaklatott idegekkel tlS és mosolyog. Mindig ée mindenkire mosolyog, mert mindenkinek juttatni akar egyéniségének kivételes érték eifbőL Mécs László nem önmagáért szaval, hanem tömegekért. Érzi, tudja, hogy tud valamit nyújtani, tud valami felejthetetlent adni, ő tehát ád. Két kézzel szórja kincseit, mert neki nincs szüksége rá. Javítani és boldogítani az embereket: ez a célja... Azért nem lehet az ő szavaiéraüvészetét iskolás mértékekkel mérni, se pedig az irodalomtörténetben visszafelé kalandozni, elődjét bárkiben is felfedezni Nála a szédületes memóriát észre se vesszük. Úgy szaval, mintha versének minden sorát abban a pillanatban találná ki.u Mintha csak úgy ráhibázna a legjobbakra. Mindez azért van, mert Mécs nem azért szaval, hogy szavaljon, hanem hogy az emberiséget fáséinál ja a mindennapi szép, keresztényi élet és az örökkévalóság felé való törtetós gondolatában... Mécs László szavalómüvészetének rendszerét élrübrikázni nem lehet, öt nem lehet szabá.yoK- ba kristályosítani ée nem lehet utánozni. Ha egykor meghal, sírba viszi utánozhatatlan tudományát, melyet — amint ő mondja — Istentől kapott, hogy az emberiség javára hasznosítsa. Ez a kéretlen szerénysége ütközik ki belőle a pódiumon is. Ezért vannak kivétel nélküi hah katlan sikerei és ezért nem lehet rá irigyelked- nle senkinek, mert ha tehetné, ezavalómüvésze- tét, költészetével együtt, úgy szétosztogatná a szellemi szegények között, mint ahogy azt anyagi javaival teszi... Ismétlem. Gyönge szavakkal magyarázni akartam Mécs Lászlót, mint szavalómüvészt, de azt látom, hogy minél hosszasabban igyekeztem magyarázni róla, annál kevesebbet mondtam. Még csak egyet- Azoktól hallottam, akik Állandóan panaszkodnak, hogy a Mécs László verseit olvasva nem értik, hogy ha tőle élő sióval hallják, agyukban világosság támad és leikök kitárul a vers előtt- Szóval megértik. Ebből azt következtetem, hogy Mécs László költői pályafutásának még fele utján se lenne, ha költeményeit,fel nem vitte volna a p&h'mra. Etilhez pedig neki, a szerzetesnek, nagy önmeg- tagadásra volt szüksége. Azok tudják azt Ing- jobban, akik az ő lelke mélyét ismerik . ti ; '
