Prágai Magyar Hirlap, 1930. december (9. évfolyam, 275-296 / 2496-2517. szám)
1930-12-25 / 293. (2514.) szám
tm tom&vr g, artKBrtttt. Falu Tamás verseiből s Pókháló Szavaim, a bús, lágy szavak, Mint selyemfonál szállanák. Mint őszi póknak selymei, Úgy lengedeznek messze ki. Egyik megáll torony hegyén, Másik a fűbe hull, szegény. Egyik csillagot hurkol át, Másik csak egy kis szobát. Van, melyik száll, mint üldözött És megakad két szív között. A délutánból este lesz A délutánból este lesz, A szürkeség már permetez. Még leng egypár levélke fent, í>e a többi már megpihent. A temetőn át egyenest Éppen én felém jön az est Keze eléri a kezem, Jó estét — mondom csendesen. szavakat újból plasztik us&n hallja, lássa, képzelje. Mert sötét ellent m ond ások tói hajóz oltan ifimét csak bolondot játszott, hogy másokat szórakoztasson cti magát utálja... Valahányszor más emberekkel összekerül, mindig valaki máét keü játszania, Don Quijotót, Ham* letet bohócot-, eoha fiáját magát. Saját énjének trapézéről mindig valami halál ugrástéle, a levegőben néhány bukfenccel e mindez embertársai nagyobb szórakoztatására. A halálugrásnak; kettő a célja: énje, lényege, molyét kiharcolt a világtól magának, fejest ugrik az emberi korlátozásokba, hatásában pedig álarc ée nevettet-és azok számára, akiknek csinálta. Nem akart-e udvarias lenni ennél a Rethberg- nél? Dehogy is nem, is volt és aztán mégiscsak muszáj volt hamarosan nekikakaskodnia, élveket elkövetnie, melyek meghozták neki a sóvárgott állást-. Élteién ékeket a legeoványabb ötlettelenség fajából, melyek csak ar előkelő környezettel való kontrasztjuk miatt érték el a váratlan hatást; a csüggedt iilespről való mondás, melytől most a füléig elvörösödik, tat szerezte meg számára a mindennapi kenyeret. Elhatározta, hogy aifriejíá as egész esetet. Kis gondolatonaggá ceotmoeódott benne, • tartsa élénk eeiiéke&éeéfcen széles gondolatiétegek rakódtak rá gyors egymásutánban: a láttáién, elfelejtett dolgok nemvárt matériaHzációi, Nagyon ritkán esett meg, hogy Stüsser hátranézett-. A testi mozgás köziben sem tette ezt, egyik arcából a másikba haladt e vére lüktetésében a filozófiku* további tovább! zuhogott, az éjboritotta parkban halálos tőr köny- nyen hátbaszurhatta volna. Soha nem nézett hátra, az emlékeiben sem. Csak néha, nagyon ritkán, valami sötét kényszerből 8zinte testi fájdalom volt, ami ilyenkor hátraforduláera kényszer)tette. Sivár pálya, kietlen tájak, sok föitámadáe-néiküli halál ásított rá a belső seregszemle sötét óráiban. Ezen *z estén, a jól megvívott győzelem után védekeznie kellett a sötét kényszer ellen s amint a park eétautján előreha.adt, érezte, mint hanyatlik a nyomasztó képzet minden lépéssel hátrább, egyre hátrább vissza, a múltba. Azzal vigasztalta magát, hogy mégiscsak sikerült betörnie a gazdagok világába, de ugyanab* bán a szempillantásban szét is taposta a gondolatot világgyülöletének ceázmasarkával Micsoda világraszóló kontárkodás ... „Bonnban születtünk: én és Beethoven!" idézte nyers gúnnyal bensőjében egy másik Stüsser... Holnap odamegy* ehhez a Rethberghez e így szól: „Engem ön fikarcnyit sem érdekel, elleniben vigyen be asszonyához, ő jobban érdekel... Vagy pedig nem megy addig hozzá, amíg az ötven márkát vissza nem küldi Kábító csönd ülte meg a fák ágait. Se látott, se hallott, csak a bensőjében vitázó hangokat hallgatta Sehogyeem tudott szabadulni Retbberg- fcől, ettől a véletlen-hozta embertől aki számára csak puszta kép és az abszolút semmi maradéktalan kifejezése volt. Nem szabadult tőle, pedig világosan tudta, hogy csak az ő elhatározásától függ, kitörülje-e Rethberget életébőL Viaskodott az ,.abszolút semmivel" — most már a maga számára is Don Quijote volt, nem csupán akkor öltötte magára a spanyol levág rossz kópiáját, amikor más emberekkel összecsapott. Egyee-egyedül, a világra ráterülő éjjeli csönd közepette, magában játszotta ugyanezt a szerepet ée a szélmalomszárnyak is az orra előtt forogtak. Csapásokat osztogatott: gesztusok, melyek a esöndhöz ée magányhoz mérve öwztövér Wceakláesal bukfenceztek tova és beteg lábszárak gyanánt rogytak össze. A tag- lejtés szávakat zökkentett ki belőle. Azok hangosan cigány kerekeztek az utón ... — Mi van veled?! Megrezzent és a villáról ierámtofct egy kezet. A leány tompán fölei költött. Aztán főikacagott halkan, turbókolóan. Nevetve ismételte kérdését. fénysugarak szöktek a férfi szemébe. A zsebébe nyu.lt.- Nesze! Ma egész éjszakára szabad vagy. UJ EMBERLÁTÁS Irta: NEUFEL.D BÉLA dr. Minden korszak kialakít valamely képet as ember lényegéről. Világképének integráns eltérne az emberről megformált képzete. Az antik életszemlélet —1 ahogy számunkra Nietzsche viaszajelenitette — dionizoszi volt; az ösztön- erők teremtő lendülete formálta ki életnézetüket és kulhírértékeiket, A szokr&teszi világkép — ezzel ellentétben — az értelem mindenhatóságára épített, és ebben a racionalizmus előíu- tárja volt. A kereszténység életszemlélete a bűnbeesés tanával az embert, eredeténél fogva, a rosszra hajlamosnak látja s a megváltás szükségét hirdeti. Rousseau szerint viszont az ember természeti állapotában jó s csupán a társadalmi lét a civilizáció — teszi rosszá. És Nietzsche, minden idők legmélyebbre szántó kritikusa, az „értékek átértékelésével" kultur- envber világszemléletét a gyöngébbek, az élet harcában lemaradottak mentsvár-ideológiájának tekintette. Ludwig Klages ezer int Nietzsche legnagyobb pszinológiai vívmánya az emberi önámitások leleplezése. Nietzsche valósággal átlátott kultúránk rétegeződésein % fölfedezte mögötte az embert, a legszemélyesebb szükségérzeteivel és vágytörekvéseivel, amelyeknek a kultúra épülete csak külső fasezádja. Amit a filozófus látóan megérzett, azt a mának lélektani tudománya, a pszihóanalizia tapasztalati megismeréseivel igazoltan Persze más volt Nietzsche és más Freud útja. Amaz a kultúra csúcsairól szállott alá az egyéni lélek mélységeibe, Freud viszont a lélekelemzésen át, az infernóból jutott el a kulturfilozófiai szemlélet magaslataira. A freudi tan szerény kezdetekből indult ki. Lelki hántalmak, ideges zavarok okait kutatván, arra a fölfedezésre jutott, hogy azok gyökere tudatalatti konfliktusokig nyúlik viasza. Ennek a konfliktusnak föltárása és tudatosítása vezet el a gyógyuláshoz. Eredetileg tehát a pszihóanalizia tisztán lelki gyógyeljárás, amely csak később, távoli kihatásaiban, ösztönzéseiben és leleteiben válik az uj emberlátás és kuiturszemlélet tükrévé. Freud korszakos müve a tudatalatti világ föltárása volt. Két világ él az emberiben: a tudatalatti, amely az ösztönök kaotikus alvilága, a másik az eszmélő tudati lét, amit öntudatnak nevezünk. Freud megdöntötte a tudati világ mindenhatóságát. Tudati életünk csupán keskeny sávja létünk egészének; tudatos létünket a tudatalatti alakítja észrevétlenül titkos célzataival. Az álom, nappali éber álmaink, elszólásaink, felejtéseink adják kezünkbe a kulcsot a tudatalatti világ rejtett értelméhez. A tudatalatti ösztön jellegének é« törekvéseinek meg- iemerése kitágította a szellemi tudományok horizontját ka Rávezette a kutatót arra, hogy vallási szabályok, népszokások, műalkotás, jog és pedagógiában is keresse másik, földalatti én-tink teremtő impulzusának megnyilatkozásait. A freudi analízis -— amely a neurotikus betegnél önöntetemrehivást, végső «ámoUdáai jelent — legtávolabbi alkalmazásaiban &• ezt a radikális, gyökérig hatoló fÁtfejtést viszi véghez. Ezzel a munkájával illúziókat ée agyrémeket álcáz le és ráeszméltet érzéseink és magatartásaink igazi hatóerőire. Ée itt találkozik Nietzsche kuliturkritikájával. De a freudi tan annyival is megrenditobb, mert az empéria megtámadha t-atlan tényei® keresztül jutott el alapvető fölismeréséig, amely az ember eredendő a morálifi ée aszod Alié természetének tanában csúcsosodik ki Tehát éppen a roussemai ábránd megfordító ttja. Ösztönegyéndeégünk adottságaiban mindnyájan egyénim, vagyunk, a csupán az ösztönök átszellemesátésének foka —• hasznos társadalmi és kulturális egy mértékekké —. variálja az egyének ösztönsorsái. Freud utolsó müvében — szinte a hattyúdal zengésével — sötéten, az ember elsődleges támadó ösztöneinek változlbatatlanságára rezignál, amely az emberi együttélést szüntelen ösz- azeütközésekkel veszélyezteti. Freud emberszemlélete kétségtelenül tragikus. És mégifil az ösztönök démomkujs végzetével özemben az embernek nincsen más fegyvere — igaz, sokszor gyönge szerszám —•, mint önön benső, rejtett én-jének megismeréséj a tudatalatti alvilág kísértéé einek és kisérte temek föl vetítése a tudat napfényes szféráiba, ahol a sötét hatalmak erejüket vesztik. Az ember, nyughatatlan megismerési vágyával, fölfedezte a sarkvidékeket, fölmérte a tengerek mélyét, fölhasitotta szárnyával az egeket és most végTe elérkezett — önmagához. Befelé fordul saját misztériumaihoz. Az emberi önmegismerés, az eszmélő emberré válá* állomásához érkeztünk el; a lélektan tudománya fölfedezte magát az embert. Ne tagadjuk, ábrándokban és öuámifásokban érzékeny veszteségeink lesznek, de mérhetetlenül gazdagodni fogunk fölismerésekben, amelyek minden előző nemzedéknek megközel 1 thetetlenek voltak. Azt mondják, hogy a tehni-ka korit éljük és annak eredményei fogják m ember életstttufiát kialakítani. Lehet. De csakis a külső etthieát. Az egyén beleő stüusát, jeHegzetee relief - jé t az uj lélektan és a hozzáidomuló pedagógia fogja megmintázni. Keyiserling, a filozófus, a kor arculatának igazi kifejezőjét a eoffőr típusában vélte megtalálni; én úgy érzem, hogy nem a soflfőr, hanem a búvár, a lelki búvár lesz a kor Igazi ábrázolója. Aki a lelki mélyekből fölhozza a kagylókat, amelyeknek titkos súgását már megérti a jövő gyermeke... Páll Miklós verséiből i KARÁCSONYFA As erdők homályából szedtek S ián, eokrofi gályáim hogy ragyog. Fejszével halálra sebeztek S mo«t béke, áhitat vagyak , gl Aztán... majd jő a kályha lángja, Mely valóm úgy emészti meg, Mint hétköznapok istivk* árja B szent karácsony kanapét,,a CHANSON Oh kéken fénylő, sötét selyem sátor, Hullámzó, puha áloauayoezelya, As álmos napok bús, sivár sem Sikolt feléd s as éjszakába fásoSI S te csillogsz, béditsz, mivel se törődve, És illatod oly messze-messze árad .., Míg fáradt éltem támolyog utánad S tafi&an-lass&n elér a temetőbe. ugyancsak megtréfÁlta ax embereket. Ezt másnap haHottam, iádkor hazajöttek. Az egyik hajtásban úgy ropogott a puska, hogy alig is hittük. A hajtás felső végéről valami jajgatás hallatszik. Közben a ncie- pán ur éles hangja. Lassan összegyűlik a hajtósereg és jágerek a tetőn. Mindenki be* szél, nagy az izgalom. Egy hajtó legény, cigány volt, tudta, hogy mit csinál, olyan ügyesen mozgott a gazban, hogy sikerüli; egy pár nyulsörétet a lábaszárába fognia Hát persze, hogy ki is választotta a puskást Egyenesen ráfogta a víciepánra a zöréte- zést. Már ott nyüzsögtek mind, s a középpontjában a tömegnek a szerencsés cigány rázogatta a lábát és éppen akkor dugta zsebre a viciepán ur bankóját ée sunyin pislogott hozzá, mikor a gazda megérkezett ő volt az utolsó, mert hát neki a vonal végéről kellett előjönni. Furcsa százéves botszéke volt. (Igaz! múzeumba kellene tenni!) ügy rábillent és a körülötte seregiett kevert né* pet úgy hallgatta, de sokáig szót se szólt * Senki sem tudta, mit forral, de hogy nem ok nélkül volt nyugalma, azt bizony tja é9 pont amit a sok beszéd végire tett. — Ha én tudtam volna, hogy hajtőt is szabad lőni, lőhettem volna harmincat is. így fűlt a nagy ijedtség kacagásba. * Históriák Diana országából Irta: FIGYELŐ Most, ahogy ki nézők a korai havasesőre, megint eszembe jutnak ^pró jelenetek. Egyik a másik mán, amelyek az, ilyen csúf őszi napokat is kedélyessé tették, ha még úgy vert is a vihanhordta dara, ha még any- nyit szenvedtünk is az „időtől", hogy táncot kellett járni a „standon" és odafagyott a kezünk — a puskacsőre a hajtások alatt. Még nem ismertük akkor a történelmi idők viharzugását és a boldog békeévek nyugalma és csendes derűje foglalta ed a lelkeket. Rimaszombat! Mi volt akkor Rimaszombat? Egyébként is, de hátha még vadászatra készült! A törvényszéki bíró ur, Isten nyugosztalja, vagy az alispán, Cseh Pista és Bornemissza László vezettek az eredeti emberek, azaz vadászok sorában. A többi, az sok volt, de nem járt velük a tekintély tarisznyája s vagy észrevették őket, vagy nem. Még van azért kettő, azaz mégis három név: Madarász Pali, Bodor professzor, akikhez azután Tomcsányi Józsi, a nyugalmazott huszárkapitány csatlakozott, mikor megunta a reglamát. Nagy dolog volt a rimaszombati vadászat. Ahogy közeledett a tél, úgy került mindig többször szóba a társaságban, a kaszinóban és minden vasárnap adott egy hétre való beszédanyagot. Vasárnap voltak a hajtóvadászatok. Mindegyik termelt közös nyulakat, elhibázott rókát, meglőtt fácán tyúkot és mind jó volt valamire. Cseh Pistának nagy volt a hangja, a később érkező jágerek arról tudták meg, merre jár a társaság. Messzire hallatszott, ha megharagudott Pedig sokszor megtette:, mert a fiatalja mind arra apiooelt, hogy melléje állihasson a hajtásba szomszédnak s olyan élvezet volt az egyenesen feléje huzó kakast pont előtte lőni meg. Bornemissza Laci bácsi nagyon előzékeny emhei volt Minden mélta Mankód áaát úgy I kezdte, hogy „Pardon, kérlek alásoan". Két i történetet hallottam róla szavahihető tanuk tói, A hajdúja mindig vele járt Hordta utána a bundát s ha meg kellett állam, panyóká san a vállára vetette, maga meg meghúzódott a gazdája hátamegett, hogy el ne riasz- sza a vadat Egyszer, puha, friss porhó volt, csak úgy járt rajta még az ember is, mint a szellem, hát még a róka! Most is róka volt. A hajdú messziről látta, s hogy a vioispán csak nem készült neki, megszólalt, vagy inkább suttogott: — Méltóságos ur, ott gyón a róka. A róka bizony meghallotta a suttogást és eltűnt nyomtalanul Nagy volt a bosszúság és ennek jó hangosan igy adott kifejezést a vioispán ur: — Pardon, kérlek alássan, mit jár a szád, te marha, hiszen látom én. A hajdú vakarta a fejét és megfogadta, hogy többet, ha maga az ördög jön a hajtásban, akkor se szól. ügy is történt. Egy nagy nyúl „haburkolt" a puha hóban a jól megszállott stand felé, de csak úgy, mintha menne is meg nem is. Minduntalan megállt, fülelt, szimatolt, tolt magán egyet. És igy szépen„bud- dogva" elhúzott a vadász mellett, még csak puskaport se szagolt. A hajdú forgatta a fe jét, borzasztó nagy gond ütötte, végre mégis kimondta: — Méltóságos Ur, tetszett látni a nyíllal? — Miféle nyulat? Itt ment el mellettünk az előbb. — Pardon, kérlek alássan, hát miért vagy itt, te marha, hát mér nem szólsz? * A másik történet Sajógömörön lőrtéulhe- tott. Szerit-Ivány Árpád rendezett hajtóvadászatot. Ő pedig híres volt arról, hogy Madarász Pali mindig náthás volt, mindig b-nek mondta az m hangot. Abban az, időben már jó deres volt nagy szakálla és meg-,megroggyanva vitte nagy darab testét. De azért csak ment. Amerre ő járt. nagyon vén nyulakat lehetett találni, kimélte őket, vagy Isten tudja, talán nem fogta a puskája. Legszebb kép volt azért, amit egy hajnalon láttam. Augusztusi reggelen Rimaszombat uccáján ment teljes felkészültséggel, vizslával és mellette ugyanúgy Tomcsányi Józsi. — Hova megy Pali bácsi! — Hát bizony Pelsőcre a vonattal foglyáé zni. Pelsőcön már sok disznót meglőttek, medve is akadt, meg minden egyéb, csak fogoly alig. Ilyen szenvedélyes jágerek voltak, hogy még az elárvult pelsőci csapat ellen i* kivonultak. Mellesleg legyen mondva. Tomcsányi Józsi már messze bent a pelsőci sajóparti réteken vette észre, hogy huszas puskájához tizenhatos patront hozott, de azért, ha rettenetes káromkodással Is. ott kutyagolt egestz nap a cimbora mellett, akinek megint harmadik fajta puskája volt, még csak kölcsön »e adhatott a tarisznyából Bodor professzorról, aki minden vadászaton ott volt, egy régi diákja hálából azért, hogy a matúrán meg nem buktatta, mondta, hogy látta egyszer egy nyulat hőnf Különben mély titok őrizte vadászatainak eredményét. No né! Majd elfelejtettem a dúsai herceget, Hámos Aladárt! Erről fejezeteket lehetne írni. Meg a többi régi gömörl jágereket A hanvai remete. Szént-Jvány Árpád még talán leginkább érdemes a tolira Hát Tor* nallyay Dezső! Majd sorAt ejtem egyszer... Ezeknek már mind pihen a fegyverük' örökre. Könnyű meginni őket, pedig a* élőkről is beszélni kell amúgy frissen, azonmód papírra vetni a vadászt,réfák«<v he egy kis harag lesz la belőle.
