Prágai Magyar Hirlap, 1930. november (9. évfolyam, 250-274 / 2471-2495. szám)

1930-11-28 / 272. (2493.) szám

T>r«<aiA\\G^ARHlRLXP

1930 november 28, péntek.

«

Péter Mihály püspök

a szlovák nyelvű református egyházmegyéről

I szlovák egyházmegye létesítésének különös története az igazság tükrében

Rimaszombat, november 27. A szlovenszkói magyar református egyház helyzete évek hosz- szu sora óta egyre fájdalmasabban aktuális problémája az egyetemes magyarságnak s különösen mióta az önálló szlovák egyházmegye fölállításának kérdése fölvetődött, a közvélemény fokozott érdeklődéssel figyel a kálvinista egyházzal foglalkozó ujságközleményekre, anélkül, hogy az egyház kebelében élő szlovák kálvinista töredék történelmi múltjával s a magyar református egyházhoz való viszonyával csak megközelitően is tisztában lenne. Hogy a. magyar szempontból is életbevágóan fontos kérdés felől tájékoztassuk a közönséget, Péter Mihály tiszáninneni református püspökhöz fordultunk fölvilágositásokért, aki a szlovák kálvinisták problémáját volt szives a következőkben megvilágítani:

A szlovák reformátusok múltja

— Aki az egykor egységes Magyarországon élő 2 lé (két és fél) millió kálvinistaság történetét, helyzetét, topográfiáját ismeri — mondotta a püspök —, jól tudja, hogy ennek az egyháznak kebelében, Ung és Zemplén felső részein, mintegy kilencezer szlovák református élt, 12 anyaegyházba és ugyanannyi filiáléba (leányegyház) beosztva. Földrajzi helyzetük az egyházaknak — miután nem képeztek nyelvi szigetet-, mert számos magyar kálvinista egyház közé voltak beékelve — nem engedte, hogy 'Szlovák kálvinista egyházmegyében szervezkedjenek, hanem részint az ungi, részint a felsőzempléni egyházmegyébe voltak bekebelezve, mindkettőben igen kis minoritást jelentvén. Hol vették ezek a szlovák kálvinisták magukat a „magyar vallásnak11 nevezett kálvinista egyházban, milyen uton-módon állhatott elő benne szlovák nyelvű kisebbség: ez sokképpen vitatott kérdés. De mivel még ma is mindenik egyházban igen számos, most már egyedül szlovákul beszélő, de magyar nevű családok vannak, kézenfekvő, hogy

ezeknek a gyülekezeteknek a hívei az idők folyamán eiszlovákosodtak.

Hiszen tudjuk, hogy a múlt századok nem fektettek súlyt- a nemzetiségi kérdésre és mivel továbbá ezeket az egyházakat igen nagyszámú szlovák és ruszin nyelvű nemzetiségek is körülölelték: nem birtak ellentállani az asszimiláló és fölszivó erőnek. A református egyház, mint bibliai alapon álló egyház, szemei előtt tart-ota, hogy eredményes egyházi munkát csak úgy • • folytathat, ha az igét a hívek nyelvén hirdeti: -e tehát ekképpen cselekedett.

Már 1752-bén kiadott számukra Debrecenben Debrecen város támogatásával egy szlovák nyelvű zsoltáros könyvet közönséges istentiszteleti célokra,

mely magában foglalta Dávid 150 zsoltárát és a dicséreteket. Ez az Énekeskönyv az akkor használatban levő magyar Énekeskönyvnek a fordítása s hogy az igazságnak az egyház teljes mértékben eleget tegyen:

keleti szlovák nyelvre íordiítaíta,

mint amelyen az a nép mindig beszélt és ma is beszél. Hogy a református egyház mily komolyan vette ennek a könyvnek s igy e töredék népnek istentiszteleti kérdését, mutatja az a körülmény, hogy alig fogyott el az 1752-iki kiadás, 1812-ben már második, 1864-ben a harmadik kiadásról gondoskodott; e két utóbbi kiadást már Sárospatakon eszközölte a tiszáninneni egyházkerület, mint amelyiknek a szlovák egyházak a fönnhatósága alá tartoztak.

— De a nép lelkiszükségletének a kielégítésére az Énekeskönyvön kívül katekizmusok, agendák és imádságos könyvek is jelentek meg mindenkor, amikor a -szükség úgy kívánta. Természetes, hogy az istentisztelet minden része, tehát nemcsak az éneklés, a nép nyelve szerint igazodott. Azon a nyelven tartották a lelkipásztorok a prédikációkat, az imádságokat, igy végezték a keresztelési, estketési, temetési és egyéb szertartásokat is. A tiszta szlovák gyülekezetben teljesen szlovákul, ahol ellenben magyar kisebbség is volt: ott ezek figyelembevételével, időnkint, magyarul is. Hiába élt ez a kilencezerre menő szlovákság két és félmillió magyar kálvinistaság között, az istentiszteletnek ez a rendje sohasem szúrt szemet a kálvinista magyarság körében, mert ezt az Isten törvényével egyezőnek találta és a dolgok eme rendjével maga a szlovák kálvinistaság is mindenkor teljes mértékben meg volt elégedve. Hogyan is ne, mikor nyelvét megőrizhette és egy erős református magyar egyháznak minden gondoskodását és védelmét élvezhette.

A szlovák egyházmegye

— Jött az államfordulat s miután a szlovák államférfiaknak minden ponton az volt a törekvésük, hogy a magyarságot lehetőleg gyön- gitsék, — mindjárt föltűnt előttük az, hogy a szlovenszkói tiszáninneni egyházkerület 85.000- re menő kálvinistasága között mintegy 9000 szlovák kálvinista él. Dacára annak, hogy ezek a szlovák kálvinisták olyan életkörülmények között éltek magyar kálvinista testvéreik között, ahogyan előbb lefestettem: a politikusok mégis kész veszedelemnek ítélték a szlovák káivini-stáságra nézve ezt a helyzetet. Politikusok, hírlapírók, akik csak hallották a harang- szót, de nem tudták, hogy hol harangoznak, akiknek az egész kérdésről még csak halvány sejtelmük sem volt, — orbi et urbi, nagy hangon hirdették, hogy a szlovák kálvinisták a magyar kálvinistaság „karmai" között vannak s az az egyház, mely eddig is eim-agyarositotta őket, holott éppen ellenkezőleg volt, az uj állam kebelében is tovább fog magyarosítani s ezt másképpen nem lehet megakadályozni, csak egyedül egy szlovák egyházmegye fölállításával. Hasztalan próbáltuk a csehszlovák közvéleményt a valódi helyzetről fölvilágosítani, még csehszlovák nyelvű hírlapi közleményekkel és röpiratokkal is: nem sikerült. Annyira nem, hogy 1923-ban, midőn Léván zsinatunk első ülésszakát tartottuk, a kormánydeklarációnak egyik pontja úgy hangzott, hogy

zsinati törvényeink megerősítésének az az egyik feltétele, ha maga a zsinat felállítja a szlovák egyházmegyét.

Mi a deklarációra felirattal válaszolunk s abban kifejtettük, hogy évszázados alkotmányunk egyik sarkalatos pontja az, hogy ilyen kérdésekben nem a zsinat dönt, hanem az egyházi élet és jog forrásai: maguk a gyülekezetek. Sőt, hogy ez álláspontunknak érvényt szerezzünk, a zsinat ezen ülésszakát követő kenventi ülésünkön kimondottuk, hogy magát a népet fogjuk e kérdésben megkérdezni.

A konvent a népszavazás megejtése végett engem, mint a konvent akkori jegyzőjét és az érdekelt ungi és felsőzempléni egyházmegyék gondnokait küldötte ki. A szavazás, az alkotmányos formák legteljesebb szemmeltartásával folyt le s az eredmény az lett, hogy a gyülekezetek 80 százaléka az eddigi keretekben való megmaradás mellett döntött s csak 20 százalék kívánta a szlovák egyházmegye felállítását.

Az eredményről a kormány is tudomást szerzett és igy azt hittük, hogy a kérdés * ezzel nyugvópontra jutott. De nem igy történt, mert a zsinat második, 1928 januárban Pozsonyban tartott ülésszakán megint csak ez a deklaráció szerepelt. A deklaráció megint kimondotta, hogy törvényeink megerősítésének ez az egyik főfő feltétele. Ez a nehéz feltétel aztán a zsinat tagjait két részre szakította. Az egyik párt szigorúan az alkotmányosság alapján állva, azt vitatta, hogy az illetékes gyülekezetek már döntöttek ugyan ez ügyben, de ha ezt a kormány nem tartaná elégnek, kérdezgessenek meg azok a gyülekezetek újólag s akár jobbra, akár balra dől el a szavazás, ez legyen az irányadó.

A másik párt azonban úgy gondolkodott, a kormánytól jött Ígéretek alapján is, hogy ha ezt az áldozatot meghozzuk, akkor minden égető egyházi kérdés meg lesz oldva: kész

volt tehát a kormány eme feltételének teljesítésébe is belemenni. A szavazás megejtése után kiderült, hogy

ezt az álláspontot: 15, az ellenkezőt: 9 zsinati tag osztotta.

így a kormány kívánságának elég tétetett. Ezután a zsinat fel is állította-a szlovák egyházmegyét, besorozva abba: 12 anya és 13 leányegyházat. De azért a kormány kívánsága előtt meghajtó zsinati atyákat sem szabad elítélni. Ők sem rosszabb magyarok, mint mi, csak talán inkább jóhiszemüek voltak. Mivel a szlovák egyházmegyével kapcsolatban az ég és föld minden kincse megigértetett az egyháznak, a nyomor pedig már tűrhetetlenné vált a parókiáikon, kangruelvonások, hontalanság keresztje nehezedett a lelkészekre s a szlovák egyházmegye felállítása esetére megígérték, hogy mindez a -sok keserűség egyszerre megszűnik: ez vitte a 15

zsinati tagot az áldozathozatalba. Mi sem természetesebb, minthogy a kisebbségnek lojálisán meg kellett hajolni a határozat előtt és mihelyt a törvénykönyv megérősittetik, a szlovák egyházmegye fel lesz állítva.

A politika csápjai az egyházban

— Lát-e veszedelmet, Püspök ur, a magyar kálvinista egyházra nézve a szlovák egyházmegyével kapcsolatban? — kérdeztük ezen a ponton a püspöktől.

— Majd kiderül köveséivel, hogy ezt a kérdést nem is anyira a szlovák kálvinisták hitélete iránti érdeklődés tolta előtérbe a politikusok részéről, mint inkább a politika. Nem a szlovák egyházmegye mindinkább való kitérjesztése-é a cél, nem több és több magyar egyháznak a szlovák egyházmegyébe való bekebelezése-é a törekvésük? Ezt egészen jogosultak vagyunk mondani az eddig tapasz- tak után is. Iskoláink, különösen az én egyházkerületemben, tervszerűen szlavizálódnak s már eddig is számos tiszta magyar nyelvű egyházunk iskolája lett — a hívek egyenes akarata ellenére — szlovákká. De még jogosultabbak vagyunk ily nyilatkozatra a szlovák egyházmegyéről alkotott törvénycikk egyik paragrafusa kapcsán, amely nem kevesebbet mond, mint azt, hogy a törvénykönyv megerősítése után egy, egyházi és az egyházon kívül álló hatósági személyekből álló

vegyes bizottság fog alakíttatni, mely mindenüvé jogosult kimenni, ahová a bizottság világi hatósági tagjai kívánják, megkérdezendő a híveket, hogy akarnak-e a szlovák egyházmegyébe hekeheleztetni; sőt oda is jogosultak kiszállani, ahová a kimenetelt a gyülekezetnek csak egyetlen egy tagja is kívánja.

És csak ennek megtörténte után lesz megállapítva, hogy milyen kiterjedésű lesz a szlovák egyházmegye, hogy esetleg nem több, minit 12 anyaegyháaból fog-e állani?

Már maga egy ilyen vegyes bizottságnak a kiküldése tisztán egyházi ügyekben a református egyház autonómiája szempontjából tiszta képtelenség,

melyre példa a magyarországi református egyház történetében sohasem is volt, de a veszedelmet még növeli az itteni helyzet. Attól félünk mi, hogy a zsinati törvényeknek ez a pontja egy archimedesi csavar lesz, mellyel sok gyülekezetünket sarkaiból könnyen kivetik. Valamikor, még a szlovák egyházmegye kérdésének felvetése idején, valahol Prágában egy térképet rajzoltak a szlovák kálvinista egyházmegyéről s abba nem 12, de 32 anyaegyházat foglaltak bele, mely egyházaknak a határai egészen Csapig terjedtek.

Ezt a térképet mi a saját szemeinkkel láttuk s mikor az említett paragrafus belekerült a törvénykönyvbe, mindig ennek a térképnek a határait tartottuk a szemünk előtt. Nem alkalom szerűtlen azért ez az én mostani szavam, mert úgy gondolom, hogy ha a csehszlovák politikának joga van ahhoz, hogy minden egye? cseliet vagy szlovákot számon tartson, nekünk is épp oly jogunk van féltékenyen őrködni a mi magyarjaink felett; mert a szlovák-kálvinista kérdés egyúttal magyar kérdés is.

Benkovits Gyula.

IDEGEN

mm Sturur

RE 6

IRTA: MÓRÁI SÁNDOR

Ccpyr igfit b% Partlheon

(73)

A csomaggal kezemben, a champoonnal és kölnivízzel s egy doboz dijom mézeskalácscsal, a hónom alatt a tenniszütővel, melyet a barátnő visszaadott, a szoba közepén állok. Eltévedt az utón, gondolom. De rögtön tudom, hogy ez csak kifogás, akármit gondolok, minden kifogás. A szobában minden a helyén van. nem hiányzik az asztalról a puderdoboz sem. Fürdőtrikója a széken hever. így nagyjából rendben van minden.

Az örök mécs ég a két abla k között. Az asztalhoz megyek, leteszem a csomagot, leülök a tükör elé. Morlaixban megnyiralkoz- tam, most olyan vagyok, mint aki tegnap érettségizett. A hajvágás mindig fiatalít, gondolom. Különben nem gondolok semmit, egy cigarettát sodrok, fáradt és éhes vagyok, egész nap gyalogoltam, s nem ettem semmit, künn jártam a rnorlaix-i állomáson s megtudtam a vonatokat és a jegy árát. Hatvan frank a jegy ára Parisba.

A konyha felől Dieutegarde hangját hallom, aki feleségével beszél fojtott hangon. Mikor megjöttem, az asszony Na konyhában ült s a köszönésemre zavartan felállt és mormogott, amit máskor nem szokott. Lehet, hogy a gyász zavarta meg, gondolom. .Aztán kaparnak az ajtón, mintha kopognának, s Dleutegarde belép.

Úgy látszik, kialudta magát. Sapkáját hátratolja fején, megáll az ajtóban és azt mondja: ' V

— Vége a dagálynak.

— Igen — mondom. — Itt a jó idő.

— Ó — feleli. — Lesz még vagy három hét almaszüretig.

Miután ezt elmondta, megfordul és kifelé megy a szobábóL Az ajtóban egy pillanatra megáll, s mellékesen megjegyzi még:

— Tudniillik, a kicsike elment.

— Igen — mondom. — Miféle kicsike?

Meglepetéssel látom, hogy kacsint felém,

bizalmas vigyorral, s következetesen folytatja:

— Autóval.

— Hány órakor? — kérdem.

— Dél felé.

Hallgatunk. Rögtön megbánom, amit mondok, de én is zavarban vagyok.

— Mikor jön vissza? — kérdem.

— Nem jön vissza — mondja határozottan, szinte megkönnyebbülten, mint aki megtalálta végre a módját annak, hogy egy kínos problémát alaposan s a fontos oldaláról megmagyarázzon. Erőteljes léptekkel megy át a szobán, elébemáli, megfogja a kabátomat és megrántja. — Dehogy jön vissza. Miért jönne vissza? Szó se lehet róla.

Nyakát csavarja, s mérgesen néz arcomba, készen arra, hogy még határozottabban letorkoljon minden ellenvetést. Mikor látja, hogy nem mozdulok, nyugodtabb Lesz s a pillantása is barátságosabb.

— A dadogó jött érte — mondja felvilágo- sitó hangon. — Mondom, hogy autóval mentek el.

— A festő? — kérdem és nevetni kezdek.

ő is nevet, s a váltamra csap:

— Aki a telepen lakott a nyáron -- mondja és hahbtázik. Aztán elkomolyod.ik, mert nem felelek semmit. Kissé szemrehányóan néz reám, mint. aki nem méltatom eléggé a jó tréfát, melyet elmesélt

tm Hova mentek? « kérdem végire.

— Azt nehéz megállapítani — mondja fontoskodó hangon, a vidéken ismerős ember nagyképűségével. — Tudniillik a megyei utón mentek el. Az elágazik St. Jean felett. Mehettek Brestnek, de mehettek St. Mólónak is. Ez a nagyszerű az autókban.

— Micsoda? — kérdem elgondolkodva.

A konyha felé megy és a küszöbről mondja:

— Hogy mehet vele az ember, ahová akar.

*

Autó hiányában kötött az útvonalom, tehát elutazom a vasúttal St. Malóba. Nem tudom, merre fék szak, kétszer át keli szállni. Pogy- gyász nélkül utazom, egy kartondobozbau viszem a fogkefét, két inget, a champoont és a kölnivizet, a dijoni mézeskalácsot s újságpapírban egy nagy, eleven rákot, melyet Dieutegarde adott emlékül. — Utazhatnék Brestbe is. Párisba is utazhatnék, a jegy ára hatvan frank. A cigarettadobozban, ahol a pénzt tartottuk, megtaláltam a háromszáz frankot. Már a vonatban ülök, mikor úgy veszem észre, semmi értelme annak, hogy St. Malóba utazom. A táj idegen, fonnyadt. A kertekben almát szüretelnek, olajfákat látok, a folyók felett itt szomorú füzek dőlnek el, mint odahaza.

Hajnalban utazom él, Dieutegarde elkísér az állomásra, nem használ semmi tiltakozás, nem engedi el a kíséretet, amit hálásan megköszönök és érdeme szerint megbecsülök, mert tudom, hogy nem szívesen jár idegenben s már a vasút látványa is kellemetlen neki. De elkísér, a sziklák között megyünk, fenn a dombon kifújjuk magunkat, mert Dieutegardenak terhére esik a hegymászás.

A mólót látom innen, a vörös lámpával, az öblöt, Dieutegarde süppedt házát is látom, és a rozsda vörös sziklákat az öbölben. A szürke foltot bámulom, mely az erdő helyén megmaradt. A domb tetején, a megflgyélőállomás előtt, a pózna hegyében kókkadtan lóg a szélvitorla. Éjjel változott a hold, a nagy dagály elvonult, a tenger most egyenletes hullámveréssel terül el az öböl mögött, fürge fodrozással megkönnyebültén hánykolódik, mint egy nyavalyatörős roham után. Süt a nap. Dieutegarde bizalmatlan képpel bámulja a mozdonyt, idegesen pislog, megvárja, míg beszállok, aztán tarkójába húzza sapkáját s csámpás lépteivel elsiet. Nem tudom elképzelni, mit gondol felőlem. Lehet, hogy semmit.

így utazom, a rákkal, mely a legnagyobb példányok egyike, amilyet valaha is láttam a hizlalókban, s kétségbeesetten csapdos a poggyásztartóban ollóival maga körül, s a champoonnal és a kölnivízzel St. Malo felé. Éjjel mélyen, nyugodtan aludtam, este végigmentem mégegyszer a parton, nevetségesnek találtam az egészet, biztosan tudom, hogy félreértés az egész. Az is megnyugtatott, hogy puderdobozát ottfelejtette, a fürdőtrikóját is, a szekrényben megtaláltam egy ruháját és a harisnyáját. Valószínűleg sürgősen el kellett mennie, gondolom. Azért hagyhatott volna néhány sort S miit jelent az, hogy a dadogó- val ment el, akinek vállaira lóg a haja? Mindez nevetséges, — s nyugodtan és kimerültén alszom éjszaka. Leginkább az nyugtat meg, hogy a puderdobozt- otthagyta.

Ez mind nagyon megnyugtató, de nem ok arra, hogy ne utazzak St. Malóba. Dieutegarde sincs ellene a tervnek, ö ismer lenn a mólónál, ahonnan a motorcsónakok indulnak Dinard felé, egy tengerészotthont, ott jutányosán kapni szobákat. Szépen üdvözíti a tulajdonost, ha még emlékszik reá, Dleutegarde, Príméiből, aki arra járt a mozgósítás napjaiban, örülök a jő összeköttetésnek, az ember lassan kiismeri magát itt a -parton, ha ismerősed kézről-kézre adják.

{(Folytatjuk.),