Prágai Magyar Hirlap, 1930. október (9. évfolyam, 224-249 / 2445-2470. szám)

1930-10-19 / 240. (2461.) szám

1930 október 19, vasárnap. Az én uram címmel tartóit előadást a minap egyik elhunyt, nagy politikus felesége és már az előadás előtt hangzottak el viharos pro és kontra vélemé­nyek a téma közérdelcii voltát illetőleg. Ugyan­azok az emberek, akik a legnagyobb figyelem­mel kisérték annakidején a kiváló politikus pá­lya jutás át, összegyűjtött beszédeit diszkötés- ben megvásárolták és elolvasták az összes ró­la szálé folyosói anekdotákat, a feleség mese­mondó kedvére a Icgfcmyarabbul reagáltak, nem mintha a nagyszerű ember emléke volna kihunyóbon és lobogva hirdetett eszméi elsik­kadtak volna az utókor felelőtlen kezén, csak egyszerilen azért, mert a legtöbben meg van­nak győződve róla, hogy egy asszony szubjek­tív érzelmeitől megtévesztve sohasem nyújthat életteljes és komoly portrét az ura alalcjáról. Ez a vélemény — úgy tetszik — valami ősi fér­fifölénynek lehel a csökevénye, amely azt tart­ja, hogy egy nő bármilyen müveit, értelmes és együttérző társa volt az urának, őt még halála után sem értheti meg és érheti föl, összegezve bár munkásságát, kedvteléseit, kedélyét és gesztusait, érzelmeit és gyengéit és a legideá­lisabb házas élet után is csak annyit mondhat, hogy.- a megboldogultnak a derelye volt a ked­venc eledele. Én részemről könnyen elképzelhetőnek tar­tom, hogy minden embernek és közlük a kivá­lóoknak is a legszervesebb kapcsolóiban áJi külső, közéleti nvunlcéssága a benső és apró­lékos családi ügyeivel és egy-egy irodalmi si­ker, politikai dicsőség vagy hanyatlás igen sokszor inkább magyarázható egy intim kap­csolat hatóerejével, mint akár egy szellemi visszaeséssel vagy politikai éra-változással. A hitves mint múzsa és ösztönző eszménykép gyorsan kezd kimenni a divatból, mióta az asszonyok művészileg és kenyérkereseti szem­pontból kicsit vetélytársai lettek a férfiaknak és nem utolsósorban azért is, mert a múzsa, aki régebbi költőinknél fodros ruhában ült a rözsalugaslmi, félkézzel csipkét vert és félkéz­zel ábrándozott, ebben az átmeneti időszak­ban még nem ÖUhetett a modern időknek megfelelő alakot. A mai múzsa angol kosz- tűmé en jár és csipkeverés helyeit fogat húz, vagy Smilh-Bross-on kopogtat egy irodában, mint hitves pedig diktandóra gépeli a készülő regényt, vagy szónoklatot és a költő-férj admi­nisztrációs ügyeit intézi. Ez a jobbik.eset, mert úgy is van, hogy a múzsa egy kacér, önző, lel­ketlen és házsártos asszony és ebben az eset ben a férjnek alkalma nyílik a női nem gyen­géit, elkeserítő allűrjeit, kínzó kedvteléseit megfigyelhetni és strindbergi szomorúsággal átadni az utókor számára. A nőnek igenis nagy és erős köze van az ura életéhez, sikereihez, nekilendüléseihez és ellanyhülásaihoz, ha tényleg fél sem ér hozzá, meg nem értheti és csak mint zavaró momen­tum, vagy derűs élmény szerepel az életében, de mégis együtt él vele, legintimebb pillana­taiban látja, mikor sínylődve készíti az ünne­pi szónoklatot és közben lábvizet vesz és egy sikertelen ebéd után a nyomorról úr balladát. Ő igazán az, aki nemcsak szmókingban látja az -urát, ünneplés közben, pódiumon, vagy az illusztrált lapok hasábjain, hanem a szó legszo­rosabb értelmében vett testi és lell<a neglizsé- be<n, anni talán jelentékenyebb módja egy em­ber megismerésének, mint egy társaságbéli ta­lálkozás, vagy akár egy kötet verse az illető­nek. Hallottam iró emberekről, akik nyomta­tásban magukhoz akarják ölelni az egész em­beriséget és megajándélcozni mindben nélkülö­zőt, de a feleségnek minden reggel könnyes patáliát kell redezni, hogy a konyhapénzét megkaphassa. És ennek a megforditotija is áll: egy félreértett ember életéről az asszonya oldhatja fel a titkot, áld gyötrelmeinek tanú­ja volt és félreismertségének szenvedő társa. Ha a történelem nagyjainak feleségei an­nakidején megnyilatkoztak volna, ma renge­teg esemény, balsiker, dicsőség és titokzatos­ság állna tisztábban előttünk és éppen ezért nem véletlen szeszély az az óriási érdeklődés, amely az utóbbi évtizedeiében elterjedt me- moire-irodalmat kíséri, mert egy őszinte memoire, egy kűzködő kézzel összetákolt élet­rajz jelentéktelennek tetsző epizódjai tisztáb­ban és érthetőbben körvonalazhatják egy em­berélet jelentőségét, céljait és titkait, mint egy gyűjteményes kiadás, vagy egy ellenőrizhetet­len szájhacpyomány. Emlékszem, iskolás koromban, ha rosszked­vűen jött be reggel a tanár, óra alatt sokat szekundáztatotA vagy elkeseredett hangon tar­tott magyarázatot a legközönyösebb kérdésről, a diákok óra után a legmegátólértetődőbb hangon szögezték le, hogy a tanár ur biztosan összeveszett a feleségévéi. Ez megmosolyogtató diákos rosszmájúság, de a modern pszichológia alapján áll és kicsiben éppen olyan jelentősé­gű, mint egy meggondolatlan és rosszakaratúi politikai numipuütci^ FEKETE LAJOS: HIABA KEMLELEK EGET Falusi siói űzött, hozott a most itt ődöngök a városon, mint málószáju nagy lelenc* Izgat a fény, nő, kirakat, felém nyúl száz kar, szá* kapocs; száz régi emlék, száz uj barát, mégis bárhova kapcsolok, érzem téves a kapcsolás. Fénykutból fénylő fényszemem mohón kutat más fény után s hiába kémlelek eget, ablakot, lámpát, lelkeket, elborult minden — s mindennek sötét vakablak lelke van. Csinált fényben csillog az est s vig lepkék miihimport vcdlenek a szemkápráztató fény alatt. Müda] virul és művirág, miiszivekben műszerelőm; nekem ingyen-fény kellene, Isten-lámpásból holdvilág, nekem ingyenfény kellene, a napból jó ingyen-meleg. Meleg ingyen-csók kellene, a lánytól ingyen-szerelem, madártól ingyen-muzsika; derűs, füttyös jóreggelek, munkában izzó nappalok és minden fáradt nap után békés, legendás esteiek. S ha ilyen este halna meg egy nagyon elfáradt igaz ember, szomorú homloka felett hullasson jólsirt könnyeket, jó, meleg ingyen könnyeket, mélyről patakzó könnyeket a legendát susogó halhatatlan este ... Két országon keresztül, vizek pariján .. • — Riport utakró!, városokról s az őszi esős tájról — Irta: SZOMBATHY VIKTOR őszi eső permetez. Az utón hatalmas poosé- ták s a gumikerék széles ívben veti szét őket, mindenki menekül. Fák hajladoznak a szél­ben, emberek küzdenek az őszi szántással a földeken. Kutya rohan dühösen utánunk. Hol van a poros, nyári országút, a suhogó roha­nás, a vig integetés s a nap tűző melege? ... Eltűnt s vele együtt a nyár is. A lezárt abla­kon is be-becsuszik az ellenszól s a mellettem ülő betömi vattával a fülét. Az osgyáni ka­nyarodónál csúszik a kocsi és lassan ereszke­dünk alá a szerpentineken. Megrakott szekér alig tud kitérni és a lovak ágaskodni kezde­nek. Luzsánszky kastély. A vörösök idején itt volt valahol a határ, még most is áll talán a fa, amely azt a golyót viseli testében, amelyet utánunk lőttek. Ha valaki Miskolcnak akart menni, Osgyánnak indult akkoriban... Most Losoncnak megyünk, fák között és csúszós t*anyarokon, aztán rátérünk a zólyomi országúira, amely most kivételesen jókarban van. A szlovenszkód utak felváltva rosszak és jók, két-három évenként cserélődik rajtuk a jelző s ha tavaly valahol sima utón robogtál, nerr biztos, az idén nem gödörbe fulladsz-e, ugyanott. Gácsi vár integert, Divény bújik M a köd mögül s a Forgács-kastély tűnik fel egy dom­bon, aztán Végles várát fröcsköljük tele sár­ral. Zólyomiban nj házak s» egy régi gőzös áll­ja keresztben az utat, a nyitott kis perronon még most is álldogálnak talán Szliács felé utazók s besztercei kereskedők. Már a Garami partján vagyunk, a berzencei szűk völgyben: szélesen és sárgán hömpölyög a nagy viz, az eső elállott s egy kibukó nap­sugár fürdeti magát a folyóban. Berzenoénél táblák jelzik az utat Selmec felé, de nem is kell tábla: ez a miniatűr kis vasút elvezet, főL, a Selmeci Leányvárig akár, ott kanyarog békésen egymás mellett ut, vas­út és patakocska, egyik föl, másik le szalad s végtelen fenyőerdők kisérik utunkat. A he­gyeken tehenek mozognak s fehér pontok lát­szanak végtelen ideig egyhelyben állani, ju­hok. Bélabénya sáros és kietlen, — vaj* kinek volna kedve itt lakni, — kérdi egyikünk és összeborzong. Küzködik a motor, a pneu és a kardán: a csúszós utón egyre feljebb jutunk s előttünk egy nagy tó, a selmeciek nyári strandja. Most árva és bús, szürke és hideg. Esőcseppek vernek bele karikákat. Vár jö­vőig. A hegyen túl helye egykori, utolsó cser­késztáborunknak. Selmeoen sár, gárbe-görbe, kedves uccák s egy fővendéglőben a terra- szok mellett, kegyetlen ebéd, rorsz sör, — mondják a társaság többi tagjai, akiknek nem jutott alkalom Gwerk Ödön pompás, uj képeit 3 nevezetes, művészi villáját megnézni. A Lo­vagvár múzeumában Baker igazgató ur fogad, lelkes tervezője uj muzeális helyiségeknek, lám, most újból egy hatalmas termet rende­zett be nagy szakszerűséggel, Ízléssel. Úgy hiszem, nem lenne érdekesebb, izgal­masabb és tanulságosabb előadás, mintha egyszer a nagy emberek feleségei őszinte be­számolót tartanának a férjeikről, könnyed csevegés formájában. Persze, ez nemigen tör­ténhet meg, mert az őszineség a leggytürel­mesebb feladat, másrészt az érdelceM férfiak kézzel-lábbai megakadályoznák. Látszik, még azok is ellene vannak, akiket nem érint köz­vetlenül a dolog. De félnek, remegnek, iszo­nyodnak valami önkénytelen f&rfis zoUdarifás­sal áltól, hogy egy asszony felfedje a tit­kaikat. Mert hu az mszanyok egyszer beszélni kez­denének „ , „ fe. Nagy MM. A Szátnya ködben van, nem látszik a sap­kája s a hegyi tavakat őszre leeresztették. Drótkerítések húznak el az ut mellett, nyúl ugrik a réteken keresztül s utszéli kereszt előtt térdepel egy kosaras, fekete asszony. Baka bánya pirostetős házai mosolyognak a domboldalon, Báton ismét roppant sár, széles piac s az ut mellett csobog halkan a Szilince patak. Léván vásár van, régi, kedves ismerő­sök, emlékek s egy tovatűnt, régi, honti nyár ... Szekerek jönnek lógva szembe, valaki in­teget s a Sahöller-kastély tovatűnik. Autóbu­szok az utón. Az ég kitisztult és a táj ellapo­sodik. Végnélküli termőföldek mellett roha­nunk, itt egyre kevesebb az erdő, több az ut, vasutat keresztezünk, tehenek kolompja szól, az ut mentén kétoldalt meszeskaiükáju fák ro­hannak visszafelé. A surányi cukorgyár ké­ménye integet, nagy hidakon robognak át, ou- korrépás szekerek ballagnak a város felé és Surányban, a Nyitra mellett autó ég békésen s kőrülállják surányi bennszülöttek, netalán szalonnát piritanak rajta? Szélesen hömpö­lyög a Nyitra, csak lapos szántóföldek terül­nek el már az ut két szélén és telepeseknek vakolatlan házai. Hosszú sora a vályogházaknak: eresztartó vékony rudak, vályog, kő alkotják a meztelen házakat, olyanok, mint egy alsóruhába öltö­zött ember ,akinek ünneplője, gúnyája nincs és most szégyenkezik. Régen elhagytuk már a néprajzi határt, bent vagyunk a Kisalföld testében, de e meztelen házak embereit ma­gyar szó nem buzdítja, értetlenül állanak, ha azt kérdezzük, jó utón vagyunk-e? Telepesek. Vájjon honnan hozta ide őket a telepitő aka­rat? Újvár városszéli, uj h^zai szaladnak egyre közelébb. Rendezett uocócskákon jutunk a széles várostérre; kellemes csalódás esett Új­váron. Katonabanda húz a piacon s az újvári leányoknak nagy lehet az ázsiója: egyszerre három esküvőt is látunk. Gratulálok. Egy ven­déglőben kézmosást kell végeznünk, az evő­eszközök tisztaságának miatta, ez egy kicsit lanyhitja előlegezett szeretetünket, amit azon­ban újból visszatérítünk a város szépen ren­dezett állapota fölötti örömben ... Alkonyodik. Fák suhannak az utón, nyúl ugrik ki a hervadt földek alól valahonnan; szegény nyulak, nyugtalan életük van! Csak fekete foltok a falvak, kiszűrendő sárga fé­nyek a kis ablakokon s a boltocskák nyitott ajtajain keresztül. Egy-egy falu, tanya tűnik el, az égen csillagok, sok szerencsét kívánunk ógyallán a ma esti csillagvizsgélásra. Sziluet­tek, fénybogarak, apró nádasok, komor éj­szaka. Halkam burrog a motor, apró nesze- zéssel fröcsköli a sarat, már-már elálmosó­dunk, mikor egyre több fénypont ragyog a horizonton s egy nagy hid után a soffőr hátra­szól: Komárom... Villog a Vágduna a sejtel­mes estében, vonat fütyül a Csallóköz e sar­kában, földszintes házikók uocájának végte­len sora, egy nagy piac, cirkuszponyvával és csinnadrattával a szélén, emberek a kapuk előtt, aztán fényesablalku üzletek, szekerek, autók, katonák, sétálók: belváros, Nádor uc- ca, Kultur-palota és Szent András templom,.... Megállunk. Rendőr küldi udvariasan mellék- uooába az autót, roppant forgalmas korzó, jazz-bamd-es kávéházak, esti tánc, kedves, ba­ráti emberek.. Impozáns Kultur-palota: rengeteg könyv­tár, elég tíz emberöltőre, pompás múzeum; szemmek-szivnek gyönyörködtető, kultúra, szí­vesség, tiszta uccák, nagy Dunahidak, hajók j és uszálygözösük, Duna sziget, emelődaruk,! élőt, forgalom. A hid egyik szélén csehszlo­vák finánc álldogál, másik végén nagybaju- szu magyar rendőr 'fogad, az innenső parton | vasár napoló várt^zér, talán éppen Ledtmeritz­ből vagy Prágából, nézi mélán a vizet, a má­sik oldalon zöldparolis magyar baka sétál a babájával. Közben két nagy Dunahid, ide-oda sétáló fiáker, ődöngő „nemzetközi1' utasok, fi­náncbódék, pénzbeváltás, tornyok innen, tor­nyok onnan, innen is, onnan is egy-egy pe­csét az útlevélbe, valaki éppen uzsonnára hi­vatalos a túlsó országba s onnan meg rokoni látogatásra sétálnak át ide. — Budapest felé... — mutat egy kövér vasutas egy útra, amelynek láttán soffőrükn boldogan felcsuklik és rányomja a gázpedált. A bécs—budapesti betonúton vagyunk. Beton, bitumen, aszfalt, cement? Ki tudná ezt meg­mondani, csak a szédítő ,vad, szellő? rohanást élvezzük ezen a pompás fehér utón, amelyet a legöregebb versenyzők is könnyes szem­mel üdvözölnek. Végnélküli fehér, portalan, gödröktől szabadított ut, a fák a két oldalán úgy rohannak visszafelé, mintha egymás tö­vét akarnák kitépni. Hátunk mögött autó du­dál, lassan balra húzódunk, a mögötti kocsi előz s egy pár másodpercig egymás mellett rohanunk. Hatalmas versenykocsi, a lérfi mel­lett széltől piros arcú csinos hölgy s egymás­ra mosolygunk. A szavamat elnyeli a roha­nás, ő is mond valamit, de a gavallér már elibénk szaladt s csak a jelzőszámát látjuk. Szőny ... Neszmély ... Hosszú, végtelen hosszú falvak, alföldiek, dunamentiek: hol vannak a gömöri, kis hegyi falucskák, a sáros, szűk utakkal? Baloldalt büszkén és rengete­gen csillog a Duna. Szigetek és hajók, szőlő- ültetvények, egy játékos gyerek, aki majd­nem az autó alá fut, vasárnapi sétálók, bicik­listák, motorosok, autósok, mindenki a széles, pompás útra jött. Vasúti átjáró, kitérő Eszter­gom felé. Pilisi hegyek. Dorogi szénbányák. Gyármüvek izzanak, mint egy kísérteties, vö­rös kályha a síkon. Sváb faluban, Piliscsabán, rezesbanda húz s októberi búcsú népe húzó­dik zászlók alatt az esti fényben, ragyogó templomban. Szegény Prohászka Ottokárt, mikor bérmálná járt erre nem is oly régen, itt fordította árokba a megriadt kétkocsi-lő. Riadtan álltunk a falu szélén, akkoriban, Pi­list járó pesti turisták, lesz-e baja a főpap­nak. De felkelt a kerekek alól: ment bérmál­ni svábokat tovább. Pilisvörösvár. Egy igyekvő sváb majdnem fejjel esik az autóba, magyarázza Pestet. Cserkészek, családok, week-endezők az utón. Pest fölött a horizont rózsaszínben úszik. Egyre több a gyalogturista, vasárnap este van, gitárral, virággal, karonfogva men­nek a helyiérdekű állomás felé. Egy lány, egy fiú, egy lány, egy fiú. Aztán családapák, az­tán egy elmaradt cserkész, akit szőrit a ci­pő é? sántikál. Aztán a fekete halmok fölött, túl világi fényben a Jánoshegy-i kilátó ragyog. Már majdnem extázisba esünk, de itt a próza: a vámnál megállítják a kocsit, jegyet adnak ötvennégy fillérért, rendőr mutat utat, villa­mos, Aquincum, óbudai gázgyár, országúti lámpánkat leoltjuk, Óbuda. Üdvözöllek, szép Pest! Te, két éve nem látott. Üdvözöllek, régi uccák, Tabán, Hidak és Nemzeti Színház. Üdvözöllek ragyogó fény­ben úszó Gellérthegy, te égi fehér Halászbás­tya és Batthyány téri templom. Szeretnélek kikérdezni... Hol van régi szerelmünk, sze­retném fel telefonálni a várost, főicsöngetni minden házat, barátot ? régi lányokat, akik­ből asszony lett... A Spolarich-ban Miklós még mindig a régi asztalt szolgálja ki s a Ca- pitolban ötszázadszor megy a Zwei Herzen.... De nem lehet... Hajnal van. Ennyi volt; elég. Zápor veri az autót, síkos, sáros ut, vi­gasztalan éjjel. Vác felé botorkálunk, ki tud­ja, hol járunk, merre tévedtünk; talán maga a soffőr sem, aki egykedvűen forgatja a vo­lánt. Köd ereszkedik le az útra, hatalmas ivekben csapódik szét a váz és ázott földek, ázott fák imbolyognak velünk együtt a világ­ban. Néha megállunk. Koromsötét van s a köd a reflektorra ráül, csúszik az ut és csurog az eső. Utón vagyunk-e még, vagy fának me­gyünk? Tompán búg a henger, álmosan aöty- kölődünk, fel-felriadunk, zsibbadt a lábunk s kinyújtani az esőbe nem lehet... Vác... Érsek vad kert... Balassagyarmat... Szóchény ... Tompa fejjel, álmosan, bután bámulunk az esőáztatta házakra. „Auch Du wirst mioh einmal betrügen...“ zúgja a mo­tor, apró falvak népe ébredezik, reggel van, kiábránditó, szürke, ködös, októberi reggel. Nyakig sárosán áll az autó a magyar határon. Emberek mennek pálinkára a szövetkezetbe, asszonyok reggeli misére. Ipolyszakállas. Jó reggelt. Álmos határőr jön ki, bélyegez és pecsétel, mert a bürokrácia nem szűnik. Cseng a ha­rang. Az Ipoly partján ugrál a gép, csodála­tosan rossz ut, gödrös, vigasztalan. A túlsó part már Csehszlovákia. E patakon csak úgy átjárnak a népek. Egy hid előtt végül valami meszelt, árva, vigasztalan, egyedülálló őrházból utánunk néz egy sastollas magyar baka, int: „Minden rend­ben?" — „Igen!" — „Mehet." legyint elbocsá­tó mozdulattal, aztán újból visszahúzódik tol­lastól, bajonettestől ebbe az árva, kis kuny­hóba, ott, az Ipoly partján s úgy tűnik, ezer éve ott áll már, ezer éve, magára hagyva, ide­gen népek és érdekek között s csak őriz. őrzi, állja a vártát, esőben, napban, ezer éve már... A hídon átmegyünk. Vadonatúj őrház, újból pecsétek és okmányok, álldogálód és „mi van elvámolni való?" Az utón gőzhenger és bazaltkocka. Javítják gőzertooi a eiotari WmL 8

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom