Prágai Magyar Hirlap, 1930. október (9. évfolyam, 224-249 / 2445-2470. szám)

1930-10-12 / 234. (2455.) szám

4 1930 október 12 T&oiamq* *. mwmmB&XMKmMBmmimuMnaiiamm ^i^gh-MacAarhi RIiAP Csontváry, a futóbolond Irta: Schöpflin Aladár Most, halála után vagy tíz évvel kiállítást rendeznek müveiből, amelyeket annakidején, mikor ő maga feszitette föl őket a városligeti iparcsarnokban — kisebb helyiség kiesi lett volna a roppant vásznaknak — senki sem akart megnézni. Az újságok most ámulattal irnak róla, pedig a legtöbb újságíró már életében is ismerte Csontváryt, a festőt, aki egyúttal an­nak rendje és módja szerint futóbolond volt. Lehetetlen ruhában járt, ing nélkül, rongyos kabátban, nyakára kötött kendővel, gondozat­lan, lengő nagy szakállal, min’dig sietve, mindig lázban égve, szemében a mániákusok lobog ásó­val, agyában lehetetlenül fantasztikus víziók­kal, szertelenül ábrándozva elképzelhetetienüil nagyszerű képekről, világot átformáló tervek­ről, Ferenc József császárról, aki különös ra­jongásának tárgya volt, a maga isteni elhiva- tásáról. Maga volt a nagyzási mánia, ecsettel a kezében. Ismerősei tréfáinak, ismeretlenek csodálkozó pillantásainak céltáblája. Ma úgy beszélnek róla, mint valami megrendítő lángel­méről. Ne tessék most már attól félni, hogy én most ki akarom használni az ellentétet a között a be­nyomás között, amit szegény Csontváry életé­ben az emberekre tett s a között, ahogy róla most. beszélnek. Eszemben sincs félreértett láng­észről beszélni, mert Csontváry nem volt félre­értett lángész, még kevésbé a művész sorsáról, akit őrületbe hajt az emberek meg nem értése, vagy a nyomor. Ezek régesrég elkoptatott iro­dalmi kulisszák, nem kivánom őket ujrafesteni, a Csontváry esete nem is ad alkalmat rá an­nak, aki nem egy frazeológ szentmentalizmuson keresztül nézi, hanem józan judiciummal. Egé­szen mást akarok mondani. Csontváry nem is volt tehetséges festő. De hiszen ott vannak most kiállított képei, melyek mindegyikén vannak primitív dadogás­sal megfestett részletek mellett nagyszerű ré­szek és mindegyiküknek a koncepciójában van valami, ami a nagyságra emlékeztet, valami ijesztő fantasztikum, ami messze meghaladja a normális emberi elképzelést. De merem állítani, hogy Csontváry egész festészete nem művészi eset, hanem psychopathológiai eset: ami a ké­peken rossz, hamis, gyerekes, az Ceontvárynak, a kontár festőnek a müve, ami rajtuk géni ál is- nak látszik, az a mánia müve. Ha józanelmójü ember lett volna, festői ambíciókkal, még a kö­zépszerűségig se vitte v-olna, mesterségét nem tudó félember marad, szerencsétlen áldozata a művészi becsvágynak s az önmaga félreisme­résének. De mániákus voK, betegesen tulizgatot ' agyú ember, akinek izgalma egy dologra, a fes­tészetre koncentrálódott olyan vehemenciával, ahogyan épelméjű ember nem is tud koncentrá­lódni, mert a legkoncentráltabb géniének is vannak a mesterségén túl is érdeklődései, kedv­telései, a normális élettel való kapcsolatai. Csontváry azonban csak a festészetnek élt, semmi más a világon nem érdekelte. Beteg agya látomásokat sugallt neki, amelyek fölülmúlják az egészséges agy képzelőképességét, de ezek nem a fantáziának voltak tüneményei, hanem a képzelődésnek. A mánia egy bizonyos irányban túlfokozott lelki élet. szellemi hipertrophia, amely képes a maga áldozatát messze önmaga fölé emelni. Egészen közönséges dolog, hogy beteg agyú emberek beszédében, írásában sok zavarosság és értelmetlenség között néha olyan mély villanásai akadnak a gondolatnak, olyan meglátások, vakmerő képzet-kapcsolások, ame­lyekre ijedten néz föl az ember. Volt alkalmam néhány olyan írásomü kéziratát látni, amelyeket mániákus őrült irt, — ezek ugyanazt a lelki ké­pet mutatták, mint Csontváry képed. Ez érthető is. A túlfűtött agy nemcsak összezavarni tudja a képzeteket-, nemcsak fölbontani a gondolat­sorokat, hanem néha össze is rakni újszerű, meglepő, sőt megdöbbentő módon. Nála hiány­zik a judicium szabályozó és ellenőrző eszköze, hiányzik a józaneszü ember önfegyelme és mér­téktartása, az ő lehetőségei korlátlanok, elgon­dolásainak nincsenek határai — tehát néha el­jut olyan távolságokba és mélységekbe, ahová csak a mánia tudja az utat. Soha nem tudtam és alig is főgém valaha el­fogadni tudni azt a minduntalan divatba jövő elméletet, amely kapcsolatot keres lángelme és őrültség között s a géniét többé-kevésbé mint az őrültség produktumát állítja be. Oly sok az őrült és oly kevés a génié! De az az érintkezési pont mégis megvan a kétféle lelki abnormitás között, hogy az őrültség, vagy a mánia képes az áldozatát pillanatokra a génié mellé emelni. De csak pillanatokra, melyek után még na­gyobb mélységekbe való zuhanás következik. A génié azonban megmarad a saját magasla­tán, — neki ez a természetes színvonala. Ez a nagy döntő különbség. A génié teljes, egész, az őrültség mindig csak torzó, amelyen lehet­nek frappáns vonások, de a többi semmitmondó éa. kusza kőrakás marad. A szegény Csontváryt kihireszíelik géniének azok, akik szeretik a romantikus beállításokat, pedig tehetség se volt. Éppen az mutatja lég jobban, hogy a mánia dolgozott benne és nem a született képesség, hogy alkotásaiban nincs meg a tehetség egyetlen vonása sem. A tehet­ség pedig a genienek som mellőzhető, — egy fokozat ez, amelyen némelyek megmaradnak, mások föllondűlnek, föléje/ a génié magaslatai­ra, —. de senki büntetlenül át nem ugorhatja ezt, a fokozatot. Csontváry érdekelhet, sőt iz­gathat. festményeiben fölismerhetek rendkívüli vonásokat, de érdekessége lélektani és nem művészi természetű. Művészete érdekelheti a művészt és müértőt, mint a világ szépségének minden fölvillanása, bármiféle forrásból ered is. de végeredményben a pathológiába kívánkozik, nem a műtörténetbe, ő maga azzal a pretenzió- val élt, hogy müveit külön múzeumban állítsák ki, de én azt hiszem, nem művészeti, hanem elmeikórtani múzeumba valók. Ez a megállapítás, ilyen határozottan ki­mondva, talán kegyetlennek hangzik. Én azon­ban nem érzem kegyetlennek. A szegény Csont­váry ugyanis a maga futó-bolondságában bol­dog ember volt. Meg volt mindene, ami fontos volt neki, amije hiányzott, azzal nem törődött. Rongyos, piszkos ruhában járt? Nem kívánt jó ruhát. Zöldségen és gyümölcsön élt? Nem volt neki fontos, mit eszik s általában eszik-e. Nem ismerték el? Az el nem ismertetésből érvet csi­nált a maga fölmagas-ztalására. Az élet primi­tív szükségletei semmisek voltak számára. Vászna, ecsetje, festéke volt, erre telt Nógrád- ban bérbeadott kis patikája jövedelméből. A Szentföldet akarta festeni? El tudott menni a Szentföldre és festett ott akkora vásznakat amekkorákat akart. Élt az .egyetlen dolognak, ami érdekelte, amit fontosnak tartott, soha más­sal nem kellett törődnie. Állandóan fölfokozott iélekállapotban, folytonos extázisbán élt, ami­lyen másnak csak Titkán adódik s amely a leg­nagyobb érzés: az élet intenzitásának érzése. Michel Angolénál, Rafaelnél nagyobb festőnek . —«■— w >1 ml li ■ 11 ————ül A3 2a#*ft«a lm Tetetem S& \3 S > * - , femg, pos-collftn f KOSICE, FH-utea !% Jhmiáasyas tudta magát és ezt az öntudatát tréfából, szá­nalomból nem bolygatták társai sem. Soha meg nem rendült önmagába s tudásába vetett hité­ben, — csak művészember, aki ismeri az önma­gában való kételkedés kínjait, csak az tudja, milyen áldás az ilyen rendíthetetlen önbizalom. Elgondolásában ugyanazokon a magaslatokon járt, mint a legnagyobb szellemek és soha meg nem szédült ezeken a magaslatokon, mint a leg­nagyobb szellemek. A szegény Csontváry ron­gyos volt, piszkos volt, éhes volt, futóbolond volt és boldog ember volt. Györy Dezső A MAI VALÓK LOBOGÓJÁVAL ÁMok, ahol áldottam egyszer az ember fő, aem a ruhája s megyeik, mint mentem már ezerszer s inkább maga, mint a barátja lépést és lépést, kőről kőre a barát olykor ál és látszat tán neon hegy-hegyre, de: előre ...miami belső vad alázat — jaj merre vagytok testvér, pajtás hibázik é*s legyen hegy kéne... riadtan rikkant a sóhajtás testvér, pajtás, a vesztő éjbe amit hányok, mint borsót falra kiáltok újólag utámnad elkószált a myáj jobbra, balra a nem útdíjára: fájsz, fájsz, fájlak járt útja van járt táboroknak és tőled kérlek téged számon agyait szója agyas toroknak mig végkáromlás nincs a számon akik új tábort ütni kelteik hová fordulsz esetlőn-botolva sokan bizony szélinek eredtek kész táborba, feiküdt bokorba? rohamra még akadna lélek új arcod kérdem s szégyen: arcod pálfordulót is érne ének nem jobb mint magad, mint ma-harcod de hiába ha se be, sem ki a régi láz, a régi féreg teremteni nem volna senki hol belőle az új: a lényeg? nehéz sor ez, újat csinálni, hiába rázod rongyodat ki, menni ha kell, állni ha állni, hol van a győztes gondolat, mi? és nem a hírre, tettre nézni s mit ér a harc, a szép, a jó, mikor ma-dics nincs egy femvérnyi ha nem élvezi millió? árvizkoT nem járják a gázlót hívlak feleskiidt vásznainkhoz esőben nem hordják a zászlót hívlak elárvult várainkhoz de hagyva is gázló a gázló hagyjátok a koncot s a kosztol magában is zászló a zászló közben romba verik a posztot az új, az igaz, jobbabb néha mi a munka, mért együtt vágtuk nem az élés, a teli véka: az új utakat ő alájuk hol mag, hol héjj, hol kettő egyben amit egy szóval újnak mondtunk gyakran szegényes köpenyegben ha úgy sajgóit, mint áldott gondunk r amiért indultunk és mi végett: nem kikoptatott dobogók, nem régi blamáit lobogók, de a győztes, a rongy az: az élet.- ■r.^rrr~i-rr^r~r't mn-wm-• -n■TO-J G. K. CHESTERTON Huszonötévé® wbaíeum Irt®: KARINTHY FRIGYES 1930 október 11. Az „Illuistrated London News44 cimü angol szórakoztató hetilap fényképpel és külön jegy­zettel ünnepli G. K. Chestertont, mint a vasár­napi glosszák íróját, e lapban való huszonöt­éves működésének „eztistlakodalmán44. Ezúttal a vasárnapi glosszában is ezzel az „alkalommal*4 és az alkalomból önmagával fog­lalkozik az ünnepelt. Egyszerű léleknek vallja magát 6 ezen az alapon mentegetőzik, amiért kedvére valónak találja az „ezüstlakodalom44 és „aranylakodalom44 jelképeit, bár úgy érzi, hogy a kor szelleme „divatjamúlt jelképeknek tartja ezt a két fémet, nem annyira gazdasági értékük, mint inkább fizikai tartósságukra való tekintettel14. Úgy veszi észre, hogy a korszellem (technikában és iparban csakúgy, mint művé­szetben és politikában) a kevésbé tartós, de nagy tömegben előállítható anyagokat kedveli, s aki eszméivel, gondolataival, hitével, meggyő­ződésével való „papirlakodalmát44 túlélte, azt máris úgy hajlandó tisztelni, hogy az illetőnek eszébe se jut az önmagával kötött házasság „gipszlakodalmát44, „gumilakodalmát'4, vagy pláne „kaucsu Idák odaírnál,44 bevárni. A kor a változatosságot kedveli, állapítja meg rezignál­tam Chesterton, csak éppen az a gyanúja, hogy nem helyes a mód, ahogy hozzájutni igyekszik —..a változatosság neki is eszménye, de rájött, hogy az ucca képe például sokkal változato­sabb és elevenebb színpad a számomra, ha ugyanabból az ablakból nézem, mintha fölülök valamelyik száguldó autóra, mely együtt szá- guldván a többivel, relatíve kevesebb látnivalót nyújt utasának. Huszonöt esztendeje figyelvén változatlan énjének, életi zlésének, rokonszen- veinek és ellenszenveinek ablakából a tarka vi­lágot, megértette, hogy a legdusabb és legtar­kább változatosságot a lélek számára az állha­tatosság biztosítja. * Más helyen, ugyanezt a gondolatot a globe- trotter „életéiményének44 Cervantes börtönbeli életélményével való összehasonlításban fejezi ki Chesterton: előbbinek lelkében néhány szálloda és pályaudvar katalógusára zsugorodott össze mindaz, amiből utóbbi Don Quijote korát, tér­ben s időben, meglátta s láthatóvá tette. A .stilisztika ezt a fogást, mely ad abszurdum, egy látszólagos logikai bukfenccel bizonyít be vélt igazságokat: paradoxomnak nevezi, do ma­gát a paradoxont inkább hajlandó a mulatságos elme-, sőt szójátékok kőié sorozni, mint & való­di, örökérvényű igazságok megismerésének ko­moly eszközét látni benne. Szívesebben is látja, éppen ezért, a költészetben, mint a filozófiában. Ha a paradoxon fejlődéstörténetét valaha megírnám, külön fejezetet szentelnék az angol íróknak, Swift-től Wilde Oscaron és Shaw Ber- náton keresztül egészen Chestertonig.' S eljutva hozzá, mint akiben e fejlődés tete­jét, szinte végső kibontakozását látom, megpró­bálnám, a stilisztika hagyományával szemben, újrafogalmazni a paradoxon fogalmát, kimutat­ván, s éppen Chesterton filozofáló müveit hasz­nálván föl igazolásul, hogy éppen a helyes é* komolyan veendő gondolkodásnak van a leg­nagyobb szüksége erre a játékos fogásra. Swiftnél a paradoxon még nyers: egyedüli célja megijeszteni és megdöbbenteni az embert, rákényszeríteni, hogy alázattal ismerje el osto­baságát s a bölcsességre való képtelenségét. Wiíde paradoxonja öncélú, kecses játék, jó­indulatú szkepszis mellékterméke, inkább min­den igazsággal szemben táplált gyanúból szár­mazik, mint uj igazság keresésének vágyából „Minden igazságnál van, ami igazabb: az/ellen- kezője.44 * Chesterton, mikor „Eretnekek44 cimü hírhedt könyvében s utána, a „Hagyományok és Hazug­ságokéban először tárja föl minden paradoxon­tól mentes, őszinte vallomással lelkét (mint szerzetes, aki meggyón fi megáldoz, mielőtt harcbamegy), elmondja a hosszú utat, tévely­gésének történetét a logika útvesztőiben. Meg­tudjuk, hogy kritikus és szkeptikus szellem vök ő is, mint kortársai — s megtudjuk aztán, hogy az „embereket utjának felén44 miképpen korbá­csolta föl s váltotta meg egy belső élmény: a dolgok kettősségének felismerése, ahogy ő ne­vezi. Mintegy összerázkódván lelkében, kitárult előtte a minden szemléletet meghazudtoló való­ság: hogy az ellentmondás nem gondolataink gyarlóságának jele, hanem a dolgok lényegéhez tartozik — ez a kettősség, ez az ellentmondás teszi lehetővé a léteit és az életet, mint pozitív éa negatív villamosság az eleven áramot. S igv, aki élni és eszmélni akarja az igazsá­got (már pedig enélkiil nincs lelkes élet), annak elsősorban, tulajdon gondolatán s logikáján túl, azoknak félrelökése árán is, e kettősségben fi ellentmondásban leledző, minden logikát, min­den értelmet megcsufoló, csodálatos, fantaszti­kus és mesoszerü, tiradéri valóságra kell ügyel­nie, melynek halavány tükre, szürke álma csak az emberi képzelet. így született meg „Tündérország logikája, ez a csodálatos, elbűvölő gondolkodásmód s a be­lőle lelkedzett elbűvölő stilusmiivészét, a jelleg­zetes chestertoni formanyelv, maga is ellent­mondás és kettősség: egy kritikus, csaknem voltaire-ien racionális, az emberi elme fogalom- és szójátszó képességének legragyogóbb. leg- pazarabb teljében tündöklő, de mai szóval még­is csak agnosztikusnak bélyegzett dialektika a legtisztább, legnaivabb, vallásos miszticizmus szolgálatában. Ebben a dialektikában a paradoxon egészen uj, döntő jelentőséget kap. Nem bizonyítása, vakmerő ötlettel való alá­támasztása a logikával megközelített igazság­nak, hanem maga a megismerés módja: a para­doxont el kell fogadni, nem annak dacára hogy. hanem azért, mert ellentmond a logikának, a tapasztalt igazság nevében. A tapasztalt igazság ugyanis Chesterton sze­rint, mindig ellentmond a konvencionális logi­kának. Ez uj fogalmazás alapján a paradoxon, e já­tékos fogás az érvek harcában, sz egyetlen meg­bízható fényforrása-, tolvajlámpása sötétben bo­torkáló ítéletünknek: egy uj etika föltétele. A „látszólagos44 logikai bukfenccel nemcsak, hogy lehetséges helyes eredményhez jutni, de csakis igy lehetséges, mert hovatovább kiderül, hogy a valódinak vélt kép volt látszólagoe. Az érte­lem gyűjtőlencse e igy a valóság kénét, amit lelkünkre vetít, meg kell fordítanunk, hogy eredeti helyzetéről fogalmat kapjunk. * A szavak, nagyon természetesen, uj jelentő­séget kapnak Tündérországban: föl esi fi annak, gyémánttá válnak, mintegy varázslatra*, a szür­ke kövek, az egymással szembenálló tükrök ka­leidoszkópjában. Csak aki konvencionális hallo­másból tud Chefitertonról. hiszi el az nnahna# politizálóknak, hogy ez az iró valami konzerva­tív ki éri kai izmust képvisel — „izmus44 és Ches- terton! Mit tehet róla. ha a szótárszerkesztő lel­kek tehetetlensége a lexikónak valamelyik kö­tetébe nyomorítja az eleven fölfedezést, az iga*-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom