Prágai Magyar Hirlap, 1930. augusztus (9. évfolyam, 173-198 / 2394-2419. szám)

1930-08-28 / 195. (2416.) szám

L ^ tA\ilÜAR'JML1 RJLiAi* HWKMUMOWJWMUPUliWígyyffrefflgaiQgftlSBreyfflMW dlM J IMI1 fWW-^^MyBIffffffWBPBnERrSWMWJlAWBmHIggan iSs : ^B2é ^ pj m ^ w ^ ^ CT ** t *® || ^ Jabloniczlw János, Aiapy (gyula, fiKliíifi Imre és László a gazdasági és politikai helyzet súlyos problémáiról beszéltek Érsekújvár, augusztus 27. (Sa<jét 'tudósítónktól.) Rendkívül nagy vára­kozó? előzte meg Tardo Skodáén az országos keresztényszocialista párt népgyülését, ame­lyet. a pártnak tisztújító közgyűlése előzött meg, amely (Mbulka István helyi elnök ve­zetése alatt a párt tagjainak élénk részvétele mellett folyt le. A tisztujitás során, újból he­lyi elnök lett Czibulka István, alelnökök Tinka Vince és Pap Vanya József, titkár Bu­gyik Pál, pénztárnok Bogyó András, jegyző Vanya Ferenc, ellenőrök Balogh Mátyás, Bo­gyó Géza, Borbély Ferenc és Tóth Lajos. A nópgyülésre megérkeztek Jabloniczky János dr. nemzetgyűlési képviselő Pozsony­ból, Aiapy Gyula dr. taríománygyülési képvi­selő Komáromból, Aixinger László dr. orszá­gos főtitkár, Turohányi Imre dr. érsekujvári körzeti elnök, Pigler István dr., a vágsellyei körzet elnöke, ölvedi János bankigazgató, az érsekujvári szervezet elnöke, Luzsieza Lajos, az érsekujvári mezőgazdasági osztály elnöke, Váry János dr. ügyvéd, Mikulka István szak- szervezeti elnök és mások. A népgyülés a szövetkezet tágas udvarán folyt le igen nagyszámú közönség előtt, mely­ben százakra menő kisgazda foglalt helyet. Czibulka István meleg szavakkal üdvözölve a gyűlés résztvevőit, elsőnek Turchányi Imre dr. körzeti elnök ragadta meg a szót és rend­kívüli nagy figyelem mellett fejtette ki a ke­resztényszocialista párt elveit, amely egy té­telben sűrűsödik össze: a felebaráti szerétéi­ben. Sajnos, ennek velünk szemben is meg kellene nyilvánulnia, azonban erre esztendők óta hasztalan várakozunk. Tanúsága ennek az állampolgársági kérdés, amelyet kíméletle­nül kezelnek a méltányossági szempontok teljes mellőzésével, a jognak nem kiterjesz­tő, hanem megszorító értelmezésével és ezzel ezer és ezer exisztenciát sodornak a tönk szélére. A huszadik század szellemével ellenkezik az a rendelkezés, amely megtiltja a könyvek szabad behozatalát, tehát művelődésünket teszi problematikussá. A külügyminiszter — úgymond — azt hir­deti a külföld sajtójában, hogy itt elégedett nemzetiségek élnek, akiknek nincsen semmi kívánnivalójuk jódolgukban. Ennek ellenke­zője az igaz! A szónok általános helyeslés mellett mu­tat rá a sérelmek ellenszerére, amelyet az autonómiában találhatunk meg. A gazdasági válság is világkatasztrófa ugyan, de hasztalan igyekeznek annak élét le tompítani egyes kö­rökben, azt mi szlovénszkóiak sokkal éleseb­ben érezzük, mint a történelmi országokban. Rámutat a magyar katolicizmusnak imént le­zajlott ünnepével szemben kifejtett szekatú­rákra, amelyeknek az itt élő magyarság ki volt téve és megállapítja, hogy amint az acél is a tűzben keményedik, úgy minket is a megpróbáltatások tesznek keményekké. (Za­jos éljenzés.) * „SzlovenssEsé nem az ígéret, hanem az ígéretek föídje" Utána Aiapy Gyula dr., tartó,mánygyülési képviselő tartotta meg beszámolóját az orszá­gos közágaaga fásról, amelyben nem lát sem fokozatos fejlődést, sem pedig javulást. Szlo- venszkó népe tiz esztendő alatt az ezeréves vármegyei közigazgatás után megérte a mam- mutmegyék szerencsétlen kísérletezését és most utána bevezetett országos igazgatást. Ha az országos igazgatás jobb és gyorsabb volna és kevesebb bürokráciával intéznék, akkor lehetne haladásról beszélni, de amíg egyes ügyeket esztendők alatt sem intéznek el, addig erről szó sem lehet. Gyorsan és közbeszóló intézkedések nélkül csak kérelme­ket utasítanak el. Felhozza az állampolgár- sági ügyeknek elintézését, azét a szegény munkásét, akit az államrendőrség nyolcnapi elzárásra ítélt, mert nem tudott magyar útlevelet szerezni, mivel az ahhoz szükséges illetőségi bizonyítványt születési községe sem állította ki. Ezt még Scotus Viator i? megsokallta, de a közigazgatási bíróság is megsemmisítette. Fel­említi az utügyeket. Az utakat a régi me­gyékben még a kis pótadóból is állandóan ja­vítgatták, míg a nagymegyékben, legalábbis a magyar vidékeken egyáltalán nem foglal­koztak az utak javításával és most is csak az északi vidékek részesülnek előnyben. Bizony­ság erre a tardoskedd—al sój attó—tomóoi út­szakasz, amelynek középpontján az autók egy esőzés után bennrekednek az óriási sárban. És ez az ut vezet az ország fővárosa felé. Szlovenszkó nem az Ígéret, hanem csak az ígéretek földje. Ha minden ígéret testet öl­tött volna, akkor itt lenne a magyar Kannán. Sajnos, az élet mást beszél. Liptószentmikló- son feljajdult Szlovenszkó gyáripara, a Sze- pességen egymásután állnak meg a gyárak és Stodola Kornél, a közgazdasági orákulum, vi­gasztaló sorokat ir Szentmiklósra, amit azok bizonyára azzal vettek tudomásul, hogy: könnyű Stodolának, de nehéz a miklósíaknak. Szlovenszkó rossz gazdasági helyzetét mi sem bizonyítja jobban, mint a kivándorlás. Ezen a téren Szlovenszkó messze vezet a tör­ténelmi országok előtt. A gazdasági válság el­sodorja a maradékbirtokosokat is, az adóter­hek egyre fenyegetőbben növekednek, míg a gabonaárak zuhannak. A magyar nemzeti kisebbség teendőit a po­litikai összetartásban, gazdasági téren a több mun Icában és kultúrában való belterjesebb részesedésben jelöli meg, amelyek nemcsak egy ígéretesebb jövőnek útjait nyitják meg előttünk, hanem egyedüli nemzetfenntartó erőink kisebbségi helyzetünkben. A szónok hasonlatokkal élénken illusztrált beszédét nagy tetszéssel és tapsokkal fogadta a kö­zönség. Jahíoniczky beszéde •Tablomozky János dr. nemzetgyűlési képvi­selő betegsége ellenére is résztvett a gyűlésen és nagy beszédet mondott, amelyben a gazda­írewsiTiMioieOTriarmuutrOCBsii i nni i winnii ii^iimiin pumMimum UZERDŐ SZERELMESE REGÉNy irta: ZUm Fordította: QE2 LOL« (73) — Fogd a puskádat, gyalázatos félvérü! Gyerünk! És most Beaslev kétségbeesetten, szinte ön­kéntelenül, kapott oldalt a puskája után. XXVI. FEJEZET Helen Rayner lassan-lassan szinte elfeledte azt a sötét, zavaros időt, amit Cass néni kuny­hójában töltött. S az idő múlt- Két hónap úgy elröpült, mint­ha szárnya lett volna az időnek. Bo látszólag nem vette annyira szivére Carmichael eltűnését, mint Helen, de még kiszámíthatatlanabb, sze­szélyesebb, féktelenebb lett, mint azelőtt. Helen sejtette., mi ennek az oka s egyszeT szóba is hozta, hogy Tóm valószínűleg nemsokára visz- 6zajön. — Ha nem siet — fenyegetőzött Bo — Dalé­hoz megyek feleségül! «. — De gyermek! — mondta Helen elvörösöd­ve. — Nem tudod, hogy Dalé meg én ... már jegyet váltottunk? — Tudom, de ti csak bámultok a világba... Én már nem birok várni! — Bo, hidd el, ón érzem, hogy Tóm vissza­jön •.. Hiszen úgy szeretett téged ... Július elsején, korán reggel, nagy zivatar volt. Mennydörgött, sokáig villámlott. De mire felkelt a nap, aranyos köd foszlott szerte az ég alján, ragyogó kék mennybolt feszült a világ fölé és mindem fa, minden fűszál, minden levél olyan volt, mintha most született volna. Vig madarak csicseregtek minden ágon, szorgalmas méhek zümmögtek a teli kelyhü virágok fö­lött. A réten fehér juhok legeltek és messziről idehallatszott a bárányok halk begetése. Helen rendes reggeli kőrútjára indult. Gyö­nyörködve nézett szét minden lépésnél. Olyan szép volt a világ! Egyezerre meglátta Dalét, aki ingujjban, po­rosán, kimelegedve állt ott s munka közben az ő pillantása is a hegyek felé tévedt. Megrez­zent, mikor Helen köszöntötte. — Egy kicsit... egy kicsit odanéztem — mondta szinte mentegetőző mosolygással. — Én is ■— mondta Helen. — Nagyon hiány­zik az erdő magának, Dalé? — Nell — felelte Dalé — ha maga mellett lehetek, nem hiányzik nekem semmi. Hanem azért szeretnék még egyszer ott lovagolni ma­gával a fenyők alatt. — Elmegyünk, Dalé ... — Mikor? —• Oh ... nemsokára... Nel'l elfordította égő arcát. Az első csók óta nem beszéltek a szerelmükről és Helen tudta, hogy Dalé várai fog az esküvőig. Helen mindig azt szerette volna, ha oda fenn esküsznek meg, ahol megszerette a vadászt, oda fönt a Paradi­csomi: ertben. És most úgy érezte, hogy le lehet olvasni ezt a kívánságát az arcáról. Zavarodottan ment vissza a ház felé. Útköz­ben a mostanában beszegődött istállófiiuval ta­lálkozott, aki csomagokkal megrakott öszvért vezetett az udvarba. — Kié ez az öszvér, Jim? — kérdezte. Az istállóim megállt és vigyorgott. — Nem tudom, ki az az ember, kisasszony, de hallottam, amint az mondta Roy urnák, hogy beismeri, hogy a neve piszok, meg szemét. Helennek megdobbant a szive. Sietni kezdett. Már messziről meglátott a bejárat előtt egy gyönyörű fekete musztángot. Roy fogta a kan­tárját. Egy másik ló is állt mellette s éppen most szállt le róla valaki. Néhány lépésnyivel közelebbről máT megismerte: igen, Carmichael volt. Las VegaB is rögtön megismerte Helent. Le­vett kalappal' a kézében várt, míg odaér, aztán eléje lépett: — Helen kisasszony, igazán nagyon örülök', hogy újra láthatom — nyújtotta a szavakat, mint, régen. Nell föltekimtett reá s meglátta ugyanazt a ragyogó szemű fiút, aki valamikor a vonatablak előtt mosolygott, reájuk. ■— Hogy van a kislány? — kérdezte olyan természetes hangon, mintha tegnap ment volna él. — Bo? Oh, jól. Bizonyosan örülni fog, ha látja... — Hát az öreg indián? Dalé? — ő is ... remélem. — Talán csak nem késtem el valamilyikük- nek az esküvőjéről? — Én ... én ... oh, Carmichael... mit gon­dol? Nem volt itt senkinek esküvője! — mond­ta Helen megzavarodva. — Akkor jó ... már aggódni kezdtem — mondta Carmichael könnyedén. — Odalenn te­reltem vadlovakat Uj-Mexikóban s közben rá­akadtam erre, ni -.. Úgy gondoltam, elhozom Bónak, ha elfogadná... A házban kinyílt egy ajtó, csengő, édes hang 6zólt ki: — Oh Roy, micsoda gyönyörű musztáng! Kió? — Jöjjön csak, Bo — kiáltott Roy széles vi­gyorgással — úgy csiripelik a verebek, hogy alighanem a magáé lesz! Bo megjelent az ajtóban ... kilépett az ud­varra ... meglátta a cowhoyt. Lassan eltűnt az arcáról minden pirosság. — Jó reggelt, Bo kisasszony — mondta a fin és kicsit előbbre lépett. — Nagyon örülök, hogy látom. Helen azt várta, hogy egymás karjába sza­ladnak. De Bo is szépen kezet adott és odasza­ladt a lóhoz. Körüljárta, megcsodálta. Tapsolt gyönyörűségében. Aztán megpróbált óvatosan közelebb lépni hozzá, először egyik kezével si­mogatta meg, aztán mind a kettővel. A gyö­nyörű állat tűrte. — Tóm! — szólt hátra. — Van már neve az ón uj musztángomnak? — Van bizony — felelte a cowboy. — Micsoda? — Szerecsen-Bónak kereszteltem el — mond­ta mosolyogva a fin. — Szerecsen-boynak? — Nem. Szerecsen-Bónak! Magáról neveztem eb És magam választottam ki, magam fogtam el, magam szelídítettem ... — Jó. Legyen a neve Szerecsen-Bo ... Gyö­nyörű szép ló, nagyon fogom szeretni, óh, Nell.- - nézd, milyen drága.! Köszönöm. Tóm, nagyon szépen köszönöm,.. — Nem kell megköszönni —- nyújtotta Cár­ság i válság okaival foglalkozott. Nemcsak az általános világjelenség mutatkozik rossz hely­zetünk okai között, de a prágai szűkkeblű po­litika, mely Szlovén szkót fogyasztó területté akarja lefokozni. Ezért szüntették be itt a nagyipart, mert a történelmi országok egyre több piacot vesztenek el. A fenntartott vám­határ oly nagy, hogy annak állandó őrzé°e rengeteg áldozatba kerül, de a gazdasági elzárkózás politikája soha nem vezetett jóra és a nemzeteket nem hozta egymáshoz közelebb. A kereskedelmi mérleg gyengülésére az adó­terhek fokozásával válaszol a kormány, ez azonban gazdaságilag öngyilkos politika, mert nem lehet kormányzati cél az adózók elpusz­títása. A prágai kormányok —- úgymond — nem ismerik a történelmet és annak tanulságait. Vele együttműködni azért sem lehet a kisebb­ségeknek, mert nem egyenlő mértékkel mór állampolgárainak. A magyar nemzetiséghez tartozók helyzetével szemben utal arra, hogy Szliócson szabadon mondhatja el egy prágai polgártárs, hogy a magyarok ugatnak. Pedig ez a megjegyzés a nemzetiség ellen való iz­gatás bűncselekménye volt. Nem helyes po­litika, amit követünk, hogy az i lye n vei lei tá- sokkal szemben nem védekezünk. Nekünk minden helyzetben kell harcolnunk igazain­kért és jogainkért. A mostani rossz gazdasági helyzet följavitása érdekében a szövetkezeti mozgalom fölkarolását találja együk kivezető útnak, amely a kisember hiteiét ki tudja- elégíteni és a tőkegyűjtésre is módot nyújt. Az áru- és raktározövetkezetek pedig a gazdáknak gazdasági szükségleteik be­szerzése körül tehetnek értékes szolgálatokat. Politikai helyzetünk az intranzigens ellenzéki állásfoglalást igazolja, mert tiz évnek minden keserű csalódása és meg­próbáltatása ezt teszi megokolttá a prágai poli­tikával szemben. (Zajos éljenzés és tetszés.) Aixinger László dr., a párt országos főtitkára, rövid szavakkal a magyar kötelességeket- vá­zolja föl a hallgatóság előtt. Majd reámutat a gazdasági és kulturális veszteségekre, amelye­ket el kellett szenvednünk és egyúttal lelkes szavakkal arra buzdítja a hallgatóságot, hogy csüggedésre még sincsen okunk, mert nemze­tünk összefogó ereje súlyosabb csapásokban is talpra állított bennünket. A magyar kisebbség­nek legdrágább kincse a magyar iskola, amely­nek védelmében a legmesszebbmenő határig el keM mennünk jogaink tudatában. Beszédét lel­kes tapsok mellett fejezi be. Utána Varga István pozsonyi kisiparos mon­dott hatásos beszédet a kisiparos és a munkás szomorú helyzetéről, akik a gazdasági válság­nak igazi áldozatai. Végül Luzsieza Lajos kis­gazda, az érsekujvári mezőgazdasági szakosz­tály elnöke, mondott szivekhez szóló szavakat, pompás anekdotákkal fűszerezve előadását-, me­lyet a közönség hálás tetszésnyilvánításokkal kisért. A minden izében sikerült népgyülést Czibulka István elnök köszönő szavai fejezték be. michael a szót. — Hanem, Bo, valami föltéte­lem van, mielőtt a há tára ülne... — Ugyan mi? — kérdezte Bo és hirtelen megfordult, hogy szembenézzen a fiúval- Az mosolyogva támaszkodott neki a kerítésnek. — Bo Rayner! Ez a fekete musztáng csak akkor lesz a magáé, csak akkor ülhet reá, ha... ha úgy fogják hívni, hogy ... Tóm Car- michaelné asszonyság! Olyan lágyan, olyan mosolygósán kedvesen mondta . •. Roy úgy állt ott, mintha villám csa­pott volna le az orra előtt-. Helen hősiesen igyekezett, hogy vissza tudja fojtani a neveté­sét. Bo nagy szemekkel nézett az imádójára... aztán hirtelen otthagyta a lovat és közelebb jött hozzá. — Komolyan mondja ezt? — Komolyan hát! — Eh, ez csak tréfa. •. maga be akar csap­ni engem. — Bo! — kezdte Carmichael szemrehányón. — Mikor tréfáltam én magával? Soha életem­ben nem csaptam be senkit! Komolyan beszélt, de látszott rajta, hogy bujlkál a szája körül a nevetés. Hanem most megjárta. Helen észrevette, hogy Bo felülkerekedik. Las Vegas is valami ilyesfélét sejthetett, mert egyszerre kicsit riadt- nak látszott. Nem tudta, mi lesz most. Bo kicsit fehér volt, de szikrázott a szeme. Jól van — mondta. — Én ma délután lo­vagolni akarok ezen a lovon. Ha akarja, Tóm Carmiohaelné asszonyság leszek még ma, ebéd előtt •.. Szerezzen papot, a-kí összeadjon ... és igyekezzék, hogy szemreva.ló vőlegény le­gyen ... Másképpen tudni fogom, hogy csak' tréfa volt az egész! Ezzel lehajolt, — arcocskája olyan szinii lett, mint a vadrózsa szirma hirtelen odalibbent Las Vegas mellé, arcon csókolta s a következő pillanatban már beszaladt a házba, csak gyön­gyöző nevetése hallatszott még mindig. Roy Beeanan lassan kezdett magához térni s olyan kacagás tört ki belőle, hogy a lovak meg­ijedtek. Helen nevetett is, sírt is, de inkább ne­vetett. Las Vegas Carmichael azonban csak állt ott, a kerítés cölöpjébe kapaszkodva és forgott vele a világ. — Vége következük — iuaO augusztus 28, csütörtök.

Next

/
Oldalképek
Tartalom