Prágai Magyar Hirlap, 1930. július (9. évfolyam, 147-172 / 2368-2393. szám)
1930-07-30 / 171. (2392.) szám
4 <WW<iAI-yVVAGVAR-HIRIíAK 1930 julius 30, szerda. Sincero bíboros képviseli a pápát a Szent Smre-főünnepségeken Nagyszabású készülődés a pápai legátus fogadására A VÉLETLEN VÉLETLENJE Isten, a szükségszerűség (máskép: fátum), a véletlen és más ilyen megfoghatatlan hatóok léte, vagy nemléte fölösleges vita tárgyát képezi a gondolkodás rendszeresítése óta — eredménytelenül. A hivő hisz; nem kell neki filozófiai bizonyíték. Az ateista hitetlen marad; hiába vezeti előtte pórázon a filozófus az antológiái, a fizikoieológiai, a kozmológiai és az egyéb számtalan bizonyitékát Isten létének. Aki nekivág a filozófia rengetegének, olvassa el háromszor ezt a nem ismeretlen mesék: Három ateista csónakba szállt és kievezett a napsütötte tengerre. Isten létéről vitatkoztak és bizonyították, hogy nincs Isten, mert nem lehet. Hirtelen támadt vihar felborította a csónakot, szerencsére a part közelében, de a három tudós ateista egy torokból kiáltotta: „Jaj, Istenem!“ A Véletlenről is ilyen értelmű vita folyik. Már pedig azt lehetne állítani, hogy a véletlen törvényszerű: a szabadság törvényszerűsége; csakúgy, mint ahogyan az okszerűség a kötöttség törvényszerűsége. A nagy kezdőbetűvel irt Véletlent az ateistálc alcsoportja nem akarja pragmatikus mozgatóerőnek elismerni. A csónakos istenigazolás pedig éppen a jelenségek eme kategóriájában majdnem mindennapos, de tudatosan csak akkor figyelünk fel rá, ha a Véletlen véletlenjeivel találkozunk szembe. A nagy, a sötélen-r ejtett, az érzékelhető világ mögötti Véletlen néha egy csapásra testet ölt. A neuendorfi pontonhíd akkor szakad le, amikor a Rajnavidék felszabadulását ünneplő százak menetelnek át rajta. Ez véletlenül történt, mert a német utászok pontossága és megbízhatósága az egész világon egyedülálló és a német utászok kiszámították, hogy a hid nem szakadt le. Véletlenül mégis leszakadt. Nem csavarok ebből kötelet a filozófiai rendszereknek, de nem jól érzem magam, ha rágondolok, hogy a véletlen akkor is működik, amikor az okszerűség minden véletlenre gondolva okadatát oly pontossággal oldotta meg, hogy véletlenül sem léphetett akcióba a nagy Véletlen. Délolaszországban meg egyszerre csak megmozdult a föld, ami hamarjában néhány ezer ember életét oltotta ki. Ez már nem a véletlen, mert a geofizika pontosan megmagyarázza. Viszont, — kérdik az ateisták, a szakavatott csak-anyag-hősök — mi ebben a ráció, ha az isteni gondviselés mindenről gondoskodik? Koblenz és Nápoly, hidbeomlás és földrengés: nem segít a racionálisan derűs cinizmus, amely ilyenkor úgy fest, mint a lysoform-pla- kát kérdőjelesen megnyúlt arca; nem segít az „ignorabimus" rezignációja. Ilyenkor két filozófiai „problémát“ úgy egymásnak röpít egy láthataianul-vulkánikus erő, hogy az egy- másracsapás villámfényénél ismerjük fel a valót: Isten és Véletlen, gondviselés és kauzalitás annyira egy és ugyanaz, hogy a probléma önmagától megszűnik. A Véletlennek elnevezett gondviselés ugyanis olyan kifürkészhetetlen, mint a gondviselés maga. A gond viselése ugyan nem számol emberi összetevőkkel és ezért néha túlzottam meglepő és érthetetlen az eredő: Koblenz és Délolaszország esetében például. Mindazonáltal éppen ez az a pont, ahonnét úgy a világot, valamint az összes „problémát“ sarkaiból ki lehet emelni. Nem azt mondom Savonarola módjára, hogy Koblenz és Nápoly memento: nem hozom a geofizikai és a mechanikai ténylegességeket a morállal és a vallásossággal összefüggésbe. Lucifer sem beszél belőlem, ha a német utászok páratlan megbízhatóságára utalok. De Koblenz és Nápoly az ember és a föld felé visszafordítva azt jelenti, hogy jó legalább egyszer napjában rágondolni arra, miszerint valóban több dolog vér ég és föld között, mint amennyiről a katedratudomány tud; főként pedig van egy gondolat, amelyre álig gondolnak: hogy a racionálisan huszadikszázadbeli gondolkodás nem elégít ki Koblenz és Nápoly esetében. Nem elégített ki a világháború heka- tombái láttára sem: nem magyaráz meg semmit és mentői racionálisabb, orvnál kevesebbet dérit ki. A ráció az értlnetelenbe torkollik: nehány ezer véletlenül és oknélkül elpusztult emberélet bizonyítja. Ki meg akarod érteni Koblenz hidavat.ásos balladáját és Nápoly tragédiáját, kezdd az érthetetlen fölött érzeti csodálkozáson. Kell ez a primitív ut, kell ez a Vissza az Előre érdekében; kell, mert csak így találsz önmagadra, ki legtávolabb vagy magadtól akkor, ha mindent megértesz, mert Koblenz egy rossz pontonszer- kezet és Nápoly a megszokott földrengés. % Neübauer P£l. Budapest, jiulius 29. Rómából közölitek a Szent Imre-év rendező főbizottságával, hogy XI. Pius pápa Luigi Sincero kanális kardinálist jelölte ki legátusának és őt bízta meg azzal, hogy a Szent Imre-év augusztusi főünnepségein személyét képviselje és reprezentálja. Sincero kardinális a bibornoki kollégium egyik legiteíkintélyesebb tagja és a keleti egyház szent kongregációjának ügyvezetője. Küldetésének hiire a legnagyobb örömet váltotta ki a magyar katolikus társadalomban és a külföld figyelmét fokozottabb mértékben irányította a megbízatás a magyar jubileumi ünnepségek felé. A bíboros pápai legátus érkezését augusztus 16.-ára jelzik Rómából. A Szent Ioire-év rendező főbizottsága a külügyminisztériummal karöltve máris megkezdte a megbeszéléseket és tanácskozásokat a bíboros pápai legátusnak a fogadására. Az eddigi tervek szerint a magyar kormány az ország határára szalonkoosit küld a legátus elé, alkit az országhatártól különvonat hoz a magyar fővárosba. A legátus érkezésének útvonala Nagykanizsán keresztül vezet a Balaton mellett az ország szivébe. A rendező főbizottság már most lázas készülődéseket tesz arra vonatkozóan, hogy a közbeeső állomásokon a papság és a hívők serege minél imipozánsabb számban fogadja a pápa köveiét. Lázas készülődés folyik a fővárosban történő fogadásra is, amelyről a Budapest, julius vége. Kíséreljük meg, kiemelni az életből egy napot, — egy nem különösen boldog és nem nagyon szerencsétlen napot, egy előírásos, szürke hétköznapot, amelynek elteltével bizonyos elégedettséggel bajijuk álomra fejünket, elgondolva, vagy caak sejtve, hogy na- hálisten, ma nem történt semmi, — s nézzük meg közelről. Az ilyen nyugtával dicsért hétköznapnak bizonyos tünetei határozottan figyelemreméltóak, — s nem hiszem, hogy ami e tüneteket illeti, bizonyos égövén belül nagy különbségek lehetnek az ön hétköznapja s az én hétköznapom között. Olyan napra gondolok, amikor „nem történt semmi" — nem öregedtünk jelentékenyen s nem is fiatalodtunk, nem gyarapodtunk szellemiekben és anyagiakban, de nem értek különösebb veszteségek se, — s az időjárás se kiűzött túlságosan, délben huszonnégy fok volt árnyékban, de estére lehűlt Szóval válasszuk azt a napot, melyet se a hivatalos, se az egyéni kalendáriumban nem jelöl majd páros betű, s amilyenekből általában összeáll az élet. Persze a postával kezdődik, melyet az újsággal együtt behoznak reggel, — a postával, melyet nem bontok rögtön fel, mert már ismerem. Itt van az a néhány körlevél, melyek felhívják figyelmemet az újonnan megnyílt, vagy már húsz éve előnyösen bevezetett másoló és sokszorosító irodák működésére, felszólítanak öröklakások vételére s intenek, hogy tegyek egészségem érdekében is valamit, s vásároljak telket ennek vagy annak a Méltóságos Urnák (ez igy olvadható, nyomtatásban) weekend parcelláiból, melyeket ma még előnyösen, de jövőre már egyáltalán nem szerezhetek meg. Aztán, sűrű ismétlődéssel, az őrnagy levele, mely kilencszer megy körül a földön, s nálam mindig megakad, az osztálysorsjáték csábitó esélyei, s egy-kettő a barátságos és udvarias felszólítások közül, melyek úgy kezdődnek, hogy: „könyveink átvizsgálása alkalmával sajnálattal tapasztaljuk", s úgy végződnek, hogy „haladéktalanul". Mindezt ismerem, belefáradtam, nem érdekel. Nem veszek porszívót, nem másoltatok és nem sokszorosítok, öröklakásom majd csak a sírban, s ami a weekendparcellát illeti, nem csábit se az, hogy a talaj homokos, ee az, hogy erdő van a közelben, mert tudom, hogy mindez csak Öméltósága egészségének tesz jót, s neki. is csak akkor, ha én egészségem megrongálásával, amennyiben gondokat s izgalmakat veszek miagamra, csakugyan vásárolnék tőle weekendparcellát, szóval olyan telket, amelyet normális áron eladni már nem lehet, tehát megkísérlik eladni a normálisnál valamivel drágább áron köz- hivatalnokoknak weekend célokra. Aztán egy két privát levél. Ez már veezedelmerómai protocollum előírja, hogy annak égy külön templomban kell megtörténnie. Minden valószínűség szerint a Szent István bazilika lesz ez a templom, amelynek szentélyét azonban az ünnepségek idejére át kell majd alakítani, mert a pápai legátus trónját az evangélium oldalán kell felállítani, vele szemben pedig, a lecke oldalon helyezendő el a megjelenő és résztvevő nyolc-tíz kardinálisnak az emel- vényes írónszéke. i A vatikáni állam helyettes államtitkára is Budapestre jön Rómából érkezett az az értesítés is, hogy az augusztusi ünnepségek idején Budapestre j,ön Msgr. Alfredo Ottaviami, a vatikáni állam ál 1 amitit kárhe 1 yebese, aki Pa.ceIli bibornok államtitkár mellett egyik legnagyobb súlyú tisztségét tölti be a pápai udvarnak. Nem kevésbé érdekes vendége lesz a jubileumi ünnepségeknek Scepticki András lem- bergi görög szertartása róm. kát. érsek-metro- polita, aki az államférfiak, publicisták és nemzetközi jogtudósok értekezletén francia nyelven előadást fog tartani az orosz keresztény- üldözésről. Ez az előadás különösen érdekes lesz, mert mint ismeretes, a pátriárkát az orosz bolsevisták sokáig fogságban tartották és igy a saját legszemélyesebb tapasztalatai alapján számolhat be erről a lémáról. sebb: a névtelenje papírkosárba kerül, de a kérőt, figyelmeztetőt, megróvót és tanácsadót ülik félretenni, különösen azokat, melyek az élet figyelemreméltó furcsaságait közük nyájas készséggel velem, mint „toliamra való" ritkaságokat, — ezekre illik válaszolni, megköszönni a szives figyelmet s toliamról táplált jő véleményüket. Nekem is van véleményem, toliamról, az élet figyelemreméltó furcsaságairól, s az egész mesterségről, de azt jobb lesz óvatosan elhallgatni. Akad magánlevél is egy-kettő, — de akad-e igazán? Ha jól utánanézek, ez a legritkább. Ez a műfaj is kiveszett — minden levelet félve bontok fel, akkor is, ha ismerős az irás, mert az emberek már nem írnak levélét ok nélkül, nem ülnek le, különösebb cél vagy szándék nélkül elbeszélgetni néhány levéloldalon, — a legnagyobb ritkaság, ha valaki önzetlenül, különösebb kényszer vagy nyomós ok nélkül ír ma levelet. Köszönni vagy kérni valamit, tudósítani vagy figyelmeztetni, ez a célja a magánlevélnek, — egyre ritkábbak azok az epistolák, mikor barát vagy ismerős azzal a „ma van egy szabad napom "-kezdettel nekiül és levelet ha- nyarit, melyben nem akar se kérni, se köszönni, csali éppen beszélgetni veled. Igaz, nem is tudnak már levelet inni az emberek, — nem értenek hozzá, elfelejtették a technikáját, azt a leiró, egyszerű, elegáns levéltechnikát, mély miég a múlt század legbaná- lisabb magánleveleit is élvezetessé tudta tenni. Ismerem ezt a postát. Nem érdekel. S a telefon sem érdekéi, — pedig már szól, vígan és brutálisan-, s akar valamit, fin nem várok a telefontól semmiféle különös kedvességet, egyáltalán nem várok kedvességet se embertől, se tárgytól, de néha már szinte csodálom, hogy egyszer sem jut eszébe önzetlenül megszólalni, — valamilyen apró, banális cél, vagy érdek nélkül, hogy úgy mondjam, személyesen és fölöslegesen, — nem, mintha különös örömöm telne benne, ha a telefon egyszerre barátkozni kezdene, de mégiscsak furcsa, hogy naponta öt- venszer megszólal, s mindig csak akar valamit. Tudni akar valamit, megbeszélni valamit, — valamit, ami éppen olyan jól el is maradhatna, s nem történnie semmi különösebb baj se a mindenség, se a kérdező, se a magam életében. Igen, hogyne, ott leszek, elviszem, estére meglesz, csütörtökön biztosan elmegyek, már kikerestem, éppen most csinálom, megteszek minden megíéhetőt. Száz telefon közül nincs egy, amely érdekelne. Kedvetlenül veszem kezembe a kagylót, ismerem ezt is, kitanultam. Csak csöngess, gondolom, nem iis udvariatlanul, csak kissé fásultan. Oly pontosan tudom, mi következik: az ötödik csöngetés után felveszem a kagylót, s akkor,. egy kedves pesti szokás szerint, megszólal egy ismeretlen vagy ismerős hang: „Ki beszél?" ő, aki beszélni akaT velem, előbb óvatosságból'tudni akarja, hogy ki beszél? — ő, aki felzavart munkámból, álmomból, magányomból és semmi tevésemből, ragaszkodik hozzá, eléggé nem dicsérhető előrelátással, hogy elébb mutatkozzak be érn, akit ő keres, s akkor majd kegyesen bemutatkozik ő is. „Ki beszél ott?" — kérdem vissza rosszkedvűen, mert belefáradtam már abba, hogy telefon-illemtanból órákat adjak Pesten. „Mi az, hogy ki beszél ott?" — kérdi ujfent és bosszúsan a hang, — „én kérdem, hogy ki beszél?" Erre leteszem a kagylót. Két perc múlva újra szól. — s aztán megtudom végre, hogy ki beszél s meghallom azt Is, amit beszél. Hát igen, hogyismondjam ... persze, itt benn a szobában is hiba van, a felvevő állomásban, ha úgy tetszik, —; bizonyos rezonanciák csak bizonyos felve vő készség re visszhangoznak, s talán, ha én magam nagyon akarnám, hogy a telefon egyszer valami mást mondjon, mint szokott, reagálna erre a készségre. Az igazság az, hogy nem is akarom. Nincs is időm, nincs idegem, egészségem, elhasználatlanságom, akarni, — az élet, a hétköznap, tele van egy elfoglaltsággal, melytől nem jutok munkához, stimuláns szerekkel, melyek mérgezők, és mérgekkel, melyeknek feladatuk stimulálni, munkával, mely csak kitérés az igazi munka elől, megélhetéssel, mely nem hagy időt az életre, gyanakvással és védekezéssel. Az úgynevezett hivatás mellett eltelik a nap egy mellékfoglalkozással, melynek nehéz nevet adni, megélhetéssel, védekezéssel, ügyeskedéssel, utánjárással, adminisztrációval, — az adminisztráció több időbe kerül, mint a produkció, több idegbe é? fegyelembe. Nem érek rá, — s már régen nem tudom, uii is az, amire nem érek rá? Homályosan dereng, hogy talán az élet. — egészen kis é-vel, magánhasználatra, zsebkiadásban. Nemcsak a telefon csönget, a lakásajtó is csönget, — kéregét és ajánl, s mii lehet felelni erre? Kéregessen és ajánljon. Én vidéki ember vagyok, ahol megszoktam azt, ami vidéken elviselhetetlen, s ami titokban mindig hiányzik nekem Pesten, — a látogatásnak azt a „no, errejártam, gondoltam, bené- zek“-fajtáját — a látogatásnak azt a fajtáját, amely ártatlan és jóindulatú rokonszenv- kifejezés, semmi egyéb. A lakásajtó csenget, s tudom, hogy most bejön az az ünnepélyes ur, aki négyszemközt Óhajt velem beszélni, s aláírásomat óhajtja, vagy részvételemet, vagy egyszerűen csak azt, hogy hódoló feliratban üdvözöljek egy minisztert, akit nem ismerek, vagy diszkrét politikai szervezkedésre hívja fel a figyelmem, azzal a feltevéssel, hogy én most, tőle, akit életemben először látok, fogom megtudni, hogy mi a politikai meggyőződésem, — ami aztán, minden hajlongás éö torokköszörülés mellett, mégiscsak szemtelenség. Jön ez az utálatos fráter a Társadalombiztosítótól, akit, ha legközelebb megcsípem, hatósági közeg elleni erőszakra használok fel, s aki reggel, a cseléd kérése dacára, szemtelenül addig s oly hangosan csönget, amíg felébredek, hogy valami ellenőrizhetetlen tizennyolc pengős hátralékot behajtson rajtam, jön a hölgy, aki állítólag együtt nyaralt a nagyszülőimmel harminc év előtt Koriitnyicán és Báró Jósika Miklós összes müveit akarja eladni nekem, hogy lakoljak az ősök bűneiért. Ezek mind jönnek, bizonyos időbeosztással, egész nap, nyomorultan, éhesen, szemtelenül, szerencsétlenül, S közben, egy fejlett nyomdatechnika jóvoltából, minden órában napilapokat tesznek le az asztalra, melyeket röstelkedéssel nézek át, — nem tudok más szót, röstelleni magam. S közben egyik kézzel dolgozni s a másik kézzel adminisztrálni is kell, s közben) szól a telefon, s megint felhoznak egy napilapot, s megint négyszemközt óhajt egy macskabajuszos beszélni. Ezzel eltelik a nap. Nem volt semmi baj. Nem lettem boldogabb, se szerencsétlenebb, nem öregedtem jelentékenyen s nem is fiatalodtam, szellemiekben ée anyagiakban nem gyarapodtam, de nem értek különösebb veszteségek se, — délben huszonnégy fok volt árnyékban, de estére lehűlt. Általában, „nem történt semmi" — csak éppen, alig észrevehető árnyalattal, erősebben és kifejezettebben észlelhetők a tünetek. Tüneted egy létezésnek, mely bomlás, egy akciónak, mely egyre inkább csak védekezés, egy továbbélésnek, mely egyre kevésbé élet, egy emberi exisztenciánuk, melyben egyre kevesebb az emberies. Nyugodt nap volt. Még egytpár ilyen nyugodt nap, évekké sűrűsödve, ebben az atmoszférában. — s egyáltalán nem lesz nehéz, nyugtával dicsérni az egészet. v - i TÜNETEK Irta: MARAT SÁNDOR
