Prágai Magyar Hirlap, 1930. július (9. évfolyam, 147-172 / 2368-2393. szám)

1930-07-10 / 154. (2375.) szám

Szerkesztőségünkhöz állandóan érkeznek oly levelek, amelyekben a nyugdíjasok vagy taná­csot kérnek arra a kérdésre, hogy mit kell ten­niük, ha külföldre akarnak utazni, vagy amiatt panaszkodnak, hogy a vezérpénzügyigazgató- ság illetményeik fizetését beszüntette, mert „néhány napig" Magyarországon voltak, „már pedig tizennégy napnál rövidebb időre nem kell távozási engedélyt kérni“. Ez a nézet természe­tesen téves és az ilyen nyugdíjas rendesen csak nagyon hosszadalmas eljárás után kapja meg ismét a járandóságait. A nyugdíjasok külföldi tartózkodása kérdé­sében tehát elég nagy zűrzavar uralkodik. Eb­ben a homályban kivánok világosságot terem­teni soraimmal.- A köztársaság törvényhozása által alkotott törvények csupán azt mondták ki. hogy a kül­földi tartózkodás idejére csak az alapnyugdij jár. Ez az intézkedés inpllcite azt tartalmazza tehát, hogy a nyugdíjasnak jogigénye van a külföldi tartózkodásra. Ez azért, fontos, mert az 1922. évi 247. számú kormányrendelet a nyugdíjigény elvesztését írja elő az engedély nélkül külföldre utazó nyugdíjasok büntetéséül. Vagyis a kormány- rendelet határozott, jogmegszoritással él; hogy ez mennyiben egyezik a törvény szellemével, arról sokat lehetne írni, adott esetben a köz- igazgatási bíróság döntését kellene kiprovo- kálni. Kevés nyugdíjas van azonban abban a hely­zetben, hogy a hosszadalmas közigazgatási bí­rósági eljárás eredményét vitális érdekeinek sérelme nélkül kivárja, ezért a gyakorlati ta­nács csak az lehet, hogy alkalmazkodjunk az illetékes kormányrendelet intézkedéseihez, még ha annak a törvény szellemével való egye­zése vitatható is volna. Ha egyetlen Jogforrás Ez a rendelet pedig: az 1922. évi 247. számú kormányrendelet; ennek tizennyolcadik para^ grafusa igy hangzik: „Azoknak az intézkedéseknek a hatálya, amelyek Cseh-, Morvaországban és Sziléziá­ban a nyugdijat és ellátmányi illetményeket élvező személyeknek a külföldi utazáshoz, vagy a külföldön való tartózkodáshoz adott engedélyekre vonatkoznak, Szlovenszkóra is kiterjesztetik. Teljesen elveszti tehát nyugdij- és ellátási illetménylgényét az, aki a külföldre engedély nélkül utazik, vagy a külföldi utazásra, vagy tartózkodásra engedélyezett időt túllépi. Tizenkét hónapot meg nem haladó külföl­di tartózkodásra kellően indokolt kérvény alapján a pozsonyi vezérpénzügylgazgatóság s amennyiben a belügyminisztérium hatáskö­rébe tartozó nyugdíjasról van szó, úgy a zsispán a pozsonyi vezérpénzügyigazgatóság- gal egyértelműig adja az engedélyt. Ha az az idő, amelyre a föntebb említett engedélyt adták, a tizenkét hónapot megha­ladja, vagy ha az illetmények külföldre való kifizetését bármilyen hosszú időre kell meg­engedni, úgy a kérelemről az illetékes mi­nisztérium a pénzügyminisztériummal egyér­telműig dönt." Az 1922—247. számú kormányrendelet ép­pen idézett rendelkezése csak egyféle magya­rázatot enged meg: a nyugdíjas minden, tehát egynapi külföldi tartózkodásra is engedélyt kérni köteles, mert ha ezt nem teszi, úgy a nyugdíjigény el­vesztés© lehetőségének teszi ki magát. Bizonyos, hogy ez nagyon krudólis intézke­dés, azonban amig a törvényhozás másképpen nem intézkedik, addicr ehhez kell igazodni. . Mi az a S6.7S2|M számú pü. miniszteri rendesei Ezzel a kérdés lényegét el is intéztem. A törvényhozóknak o szakba vágó interpellá­cióira és kérdéseire adott pénzügyminiszteri vá­laszok homályos volta miatt az a téves nézet alakult ki a közvéleményben — a szerkesztő­séghez intézett levelekből tűnik ez ki —, hogy a miniszteri válaszokban említett 66.792—24. sz. pénzügyminiszteri utasítás talán valami eny­hébb intézkedéseket tartalmaz. Ez az utasítás sem a törvények és rende­letek gyűjteményében, sem a pénzügyminisz­térium hivatalos közlönyében nem található, azt ki nem hirdették s igy az jogforrásnak nem tekinthető. Nem is jogforrás. A pénzügyminisztérium 66.792—24. VIT/18. szám alatt a pozsonyi vezérpénzügyigazgató- ságnak belső (intern) utasítást adott s igy az a nyugdíjasokat közelebbről nem érdekli. A pénzügyminisztérium nyugdijosztályának szi­ves előzékenysége lehetővé tette számomra en­nek az utasításnak az ismertetését is. Az említett miniszteri utasítás első része az 1924-ig előfordult eseteket likvidálja és pedig olyképpen, hogy kimondja, azt, hogy a múlt­beli, engedély nélkül való külföldi utazások nyugdijvesztési következményeit elengedi (am- nesztiaszerü intézkedés), ha az utazások nem voltak gyakoriak és rendszeresek. Az utasítás második része a jövőre vonat­kozólag olyképpen intézkedik, hogy a vezér- pénzügyigazgatóságot fölhatalmazza arra, kogy egy-egy nyugdíjasnak évenkint össze­sen háromhavi külföldi utazásra a saját ha­táskörén helül adjon angedélyt, ha ezek az utazások nem gyakoriak és rendszeresek. Teljesen fölösleges volna ennek az utasí­tásnak az elemzése (határozatlan fogalom ..gya- kori“, „rendszeres"; — látszólagos ellentét az éppen idézett- utasítás és kormányrendelet’ kö­zött. a vezérpénzügyigazgatóság hatáskörét il­letően: rendelet 12 hónap, utasítás 3 hónap), mert az csupán belső adminisztratív intézkedés és nem jogforrás. Tehát csakis az 1922—247. száma kor­A nyugdíjas külföldi tartóziwdása vatalos körökkel és érintkezést keresett a ma­gyar közélet fontos tényezőivel. E sorok Írója js egyike volt azoknak, akiket zsupáni aján­lásra a skót vándor magához kéretett és két­órás tárgyalásunkon meg kellett állapítanom, hogy Scotus Viator a tudós lelkiismeretessé­gével és objektivitásával látott hozzá felada­tához. Érdekes, lehet az a dosszié nagyon, amit két útjáról magával vitt és nagy rész­ben fel is dolgozott, de még érdekesebb és értékesebb ezek után az a megállapítása, hogy reális és jogos kisebbségi sérelmek vannak, amelyeket nem lehet a külföldi közvélemény megtévesztésére szolgáló papirosnyilatkozatok kai eliminálni. Scotus Viator dossziéjában olyan sérelmek húzódnak meg, amelyek a nyugati demokrácia légkörében élő ember számára egyenesen elképesztőek és felhábori- tóak, mert reparálhatók lennének anélkül, hogy az államérdek, vagy a többséget alkotó nemzet érdeke bárminő csorbát szenvedne. Ezek a sérelmek a csehszlovák kormányzat kisebbségi politikájának hatalmas negatívu­mai, szemben velük Scotus Viator is csak egyetlen gyengécske pozitívumot talál, a Dé- rer-féle. kísérletet a hontalanság megszünteté­sére, de a mi arcunk csak keserű grimaszra torzul, ha ennek a novellának a végrehajtásá­ra gondolunk. Scotus Viatort mélyen felhábo­rította, — ezek az ő szavai — hogy sérelmeink kilencven százalékát egy kis jóakarattal orvo­solni lehetne, de ez a kis jóakarat sehol sem tapasztalható. .Scotus Viator nagyértékii nyilatkozatát el­tesszük emlékezésünk dossziéjába.. Bennünk bizalmat, kelt. mert igazunkat támasztja alá. Hogy a másik oldalon eléri-e a hatást, nem tudjuk, de az eddigi tapasztalatok utá.n nem reméljük. Itt. békét hirdetnek és békét kí­vánnak. Má'r pedig a békességet az égi szózat is csak a jó akaratnak ígéri. Amíg ez a mo­rális értékű jóakarat nem nyilatkozik meg a kormányzat minden ténykedésében, addig a béke légköre sem belső viszonylatban, sem pe­dig a Magyarérszágga! való kapcsolatban va­lóra nem válhat. Hatalmas gyári fűz Brünnben Briinn, jiulriis 9. Tegnap este kilenc óra tájban kigyulladt a Neumark briinni textil­gyár régi traktusa. Rövid félórán belül láng­ban állott az ötemeletes épület három felső épülete negyven méternyi frontális széles­ségben. A tűzoltók csak a tűz lokalizálására: szőritkoztak s éjfél felé igyekezetük sikerült, is. A tűzkárt több millió koronára becsülik. nZERDŐ SZERELMESE REGÉNU Irta: ZRNE GREU fordította: KOSftRyNÉ RÉZ LOLR (33) —* Lovagolj visszafelé és várd meg. Pedro azonban mintha ellenvéleménye lenne, vadul, dühösen és vakmerőén ugatni kezdett valahol odafenn és Bo inkább reá hallgatott. — Kell! Hallod? Pedro nem fél a medvé­től? —- fordult meg Bo a nyergében. Aztán kiáltani kezdett: — Halló!... Dalé! Kohol semmi válasz. A medvét most nem látták, elfedték a bok­rok. Kövek gurultak végig a lejtőn, nem le­hetett tudni, hogy lefelé jön-e a medve, vagy Fédrával akar találkozni odafönn. — Nell, én. felmegyek oda — szólalt meg egyszerre Bo. — Nem mégy’! Megbolondultál? — sápadt e! He len még jobban. — De a medve megöli szegény Pedrót! — Mit segíthetsz te rajta? Rálövök a medvére... Megijesztem. Ha utánam jön, majd sietek, Lefelé gyorsabban tudok futni, mint a grizzly, Dalé is mondta, hogy... — Bo! Nem engedlek 1 — kiáltotta Helen, amint látta, hogy Bo előveszi a puskát. De Bo már rohant is neki a meredeknek. És a következő pillanatban Helen is eszeveszet­ten vágtatott utána. Vándormadár prüszköl­ve. fújva rohant felfelé a sziklás lejtőn, lába alatt csattogott a kő. Bo egyszerre eltűnt a nyírfák aranyló és smaragdzöld lombja kö­zött. Helen lova tovább kapaszkodott és keskeny, füves helyre ért. Itt kimerültén állt meg. Helen hirtelen recsegést hallott. Aztán lát­ta, hogy oldalt megmozdulnak a nyárfák. A következő pillanatban valami óriási sötét tö­meg ugrott elő az erdőbőL A medve volt! Helennek megállt a szívverése. A medve megfordult. Szája nyitva volt, vörösen lát­szott ki belőle a nyelve^Szürke volt, bozon­tos. Fenyegetően felmordult. Ilelen alatt felágaskodott a lő, aztán ol­dalt ugrott. A leány lefordult róla, mint a liszteszsák. Valami bokorra esett. De még esés közben sem tévesztette szem elől a med­vét. Nem látta, csak hallotta, hogy a ló elro­han. A medve lomhán jobbra-balra ingatta otromba, nehéz fejét és két lépést tett előre. De mikor felhangzott valahol az erdőben a kutyaugatás, hirtelen megfordult és nehéz­kesen fölfelé kezdett futni a lejtőn. Mikor eltűnt, Helen erőtlenül rogyott le a földre. Nem tudott megmozdulni, nem bírt gondolkozni. Ez a pillanat talán még ször­nyűbb volt, mint mikor a medve morgását hallotta. Titokzatos, névtelen, irtózatos rémü­let fogta erős szorítással a torkát... Aztán végre, végre eltűnt leikéről ez a szörnyű, ir­tózatos lidércnyomás. Helen vadul nézett kö­rül. Nem látta sem a medvét, sem a kutyát, sem a lovat. Lassan, remegő térddel fölállt. De most megint uj rémület tette verejtékes- só a homlokát... Bo jutott az eszébe! Hirtelen lódobogás hangzott az erdőből, az­tán Dalé nyugodt, hivó hangja. Helen felelt rá... Aztán hosszú, hosszú időnek tetszett, mig végre Dalé előbukkant az erdőből, nyar­galó lován. Helen gazdátlanul maradt pari­páját vezetve. Helen összeszedte magát s mi­kor Dalé a közelébe ért, elkapta a kantárt és nyeregbe ugrott. Dalé átható tekintete külö­nösen hatott reá. — Maga sápadt. Valami baja történt? —- Megijedtem. — Ledobta a ló? — Igen, ledobott. — Mi történt? — Hallottuk ugatni a kutyát és erre jöt­tünk ... aztán előugrott a medve... rémes szörnyeteg ... Szürke ... — ’Tudom. A grizzly. Az vitte el a csikót. Hol van Bo? — Bo féltette Pedrót és erre sietett felfelé. Nem tudom, hová lett. Én idáig értem, mikor a medve jött... Aztán a ló megijedt és le­dobott. Pedro ugatása mentette meg az éle­temet, azt hiszem. Mert a medve arra ment... Oh, szörnyű volt!... Szóval a medve elment... Erre... De nagyon aggódom Bo miatt... Dalé a szájához emelte két tenyerét és hangosat kiáltott. Hangja végighömpölygött a sziklákon és megsokszorozódva verődött vissza mindenfelől, mig végre elhalt. Előre hajolva hallgatóztak mind a ketten .^Messze, felülről, a meredek teteje felől hallatszott a válasz, csengő, éles, vékonyhangu kiáltás, kedvesen csilingelő. Bohókás, kacagó vissz­hang vitte mindenüvé az erdőiben. — Bo a medve után megy — mondta Dalé mosolygó fejcsóválással. — Elvitte magával a puskát is... siessünk! — aggódott Helen. — Maga menjen vissza — rendelkezett Dalé, amint megsarkantyuzta a lovát. — Nem! — mondta Helen. És maga se igen tudta, hogy mit mond. Vad, erőltetett lovaglás után fölértek a meredek tetejére. Kopasz, homokos lejtő te­rült el előttünk s alant gyönyörű, zöld szoros integetett. — Látom Bót! — kiáltotta Dalé. — Utol­érem! Dalé már neki is vágtatott a lejtőnek. He­len utána. Úgy rohantak lefelé, mint a szél. Helen érezte, hogy a ló már nem bir gyor­sabban vágtatni és mégis elmaradt vala­mennyire. Néha megcsuszot ta lova, de aztán újra szilárd talajt ért. Helen ki-kiemelte lá­bát a kengyelből, hogy a kellő pillanatban leugorhasson. Ráhagyta az utat a lóra, min­dig csak előre tekintett és Bőt kereste a sze­mével. Végre a szürke musztáng felvillant egy pillanatra a zöld sűrűségben, aztán meg­látta Bo selymes haját... Közvetlenül mö­götte Dalé nyargalt. Helen tudta, hogy mind­járt odaér és Bónak most már nem történ­hetik baja. Egyszerre kiröppent szivéből az aggoda­lom s helyette valami más, forró érthetetlen érzés kerítette a hatalmába. Száguldott tovább vadul. Kétszer vesztette el a nyomot és nem tudta, merre menjen, kétszer kereste meg fáradságos munkával és nagy diadallal újra. Aztán hosszú, fáradsá­gos, de lázasan gyönyörű száguldás után me­redek lejtő szélére ért. A mezítelen lejtő földjében mélyen benyomódott patkónyomok voltak. Erre jöttek le Dalé meg Bo. Helen gondolkozás nélkül ugratott neki a völgynek. Olyan meredek volt, hogy a ló mintha függőlegesen repült volna rajta le­felé. Csúszott, újra megkapaszkodott, ágasko­dott, nyugtalanul horkolt. Egyszerre csak föl hangzott lentről a medve morgása. A paripa megijedt, félreugrott és a következő pillanat­ban Helen lent találta magát a völgy alján, niányrendelet intézkedése marad számunkra zsinórmértékül. A pénzügyminisztérium nyugdijosztályá­nak egyik vezető tisztviselője kérdésemre azt a választ adta, hogy még a legsürgősebb esetekben is föltétlenül szükséges a külföldre való utazás engedélye­zésének a kérése, még ka az elintézést a fél nem is várja be. Utólagos igazolást a hatóságok csak oly kivé­teles esetekben fogadnak el. amikor, föltehető, hogy a külföldre hivó értesítés, távirat, levél oly súlyos közlést tartalmazott (közeli rokon halála, balesete), hogy a nyugdíjas á hír hatása1 alatt megfeledkezett- engedélykérési kötelessé- géről s engedély nélkül elutazott. Helytelen németek Hangsúlyoznom kell még ama, nézet helyte­lenségét is, amit rendesen a saját kárán okuló nyugdíjas utólag kivan érvényesíteni, hogy t. i.: „én engedéllyel utaztam a külföldre, mert szabályszetü útlevelem volt- s ha a hatóság ezt kiadta, ezzel az elutazásra is engedélyt adott". Az útlevél birtoklása nem elég, ezen kívül külön kell kérni külföldi utazásra’ szóló en­gedélyt. Az olvasó talán oly esetekét is ismer, hogy a nyugdíjas minden engedély nélkül többször is járt külföldön és semmi bántódása sem történt. Ez lehetséges, azonban elég egy rosszindulatú besugás, a hatóság bekéri a nyugdíjas útleve­lét s kész a baj. Az ilyen kisérletezés nyugodt lelkiismerettel nem ajánlható. Tapasztalatból közölhetem, hogy az ily „kész bajok" orvoslási módja is nagyon változatos*. A nemzetvédelmi minisztérium nyugdijlikvidaturája a lehetp leg­messzebbmenő megértéssel fogadja az utólagos igazolásokat is és azokat nobilisán tudomásul : veszi s egy-két hétre, vagy hónapra igazán nem néz. A másik, szomorú véglet, hogy egv. .-7 tanító özvegye az államfordulat óta egyetlen ~ egyszer utazott el Magyarországon férjezett leányának gyermekágyához; két hét múlva visszatért s teljes tiz hónapig tartott, mig nyug­diját újból folyósították. Álladó külföldi tartózkodás Végezetül a teljesség kedvéért csak azt kell még megjegyeznem, hogy cikkemben elsősor­ban a külföldre való utazás kérdésével foglal­koztam; ennek időbeli tartama egy év is lehet. , A külföldi utazás alatt a nyugdíjas illetményeit , nem veheti föl senki, a nyugdíjas azokat, visz- szatérése után egyszerre kapja meg, természe­tesen a törvényes levonásokkal. Ezért a visszaérkezés bejelentése is célszerű, külö­nösen akkor, ha az az engedélyezett idő le­telte előtt következett be. Egyéves, vagy ennél hosszabb, esetleg ál­landó külföldi tartózkodási engedélyt díjnak külföldre való utalásával és fizetésével .: a szakminisztérium a pénzügyminisztériummal egyértelmüleg adhat, mint az a cikkem elején idézett kormányrendelet szavaiból is kitűnik. Tömöri János dr. bozótos bokrok között, összekarmolva, tépett ruhával, de ép tagokkal. Tovább, egyre tovább? A völgy közepén kanyargó patak folyt. Vándormadár szinte repült, versenyt a szél­lel. Ha útjába került a patak, átugratott raj­ta. Helennek felbomlott a haja. arcába csa­pott a szél — a völgy szűkebb lett, a patak ágya mélyebb, a viz folyása gyorsabb. Aztán egész váratlanul, egyszerre ott tér- , mett Bo és Dalé előtt, mire a lovak felhor­kantak és Vándormadár reszkető inakkal, habos szájjal megállt. Dalé elképedve, csodálkozva, különös te- ; kintettel meredt Helenre. A leány megpró­bált leszállni. — A medve — lihegte. — Megölték a med­vét? — Itt van valahol, a sziklák között. Nem várt meg minket. Helen megkönnyebbült sóhajtással ért föl­det és roskadt össze a puha mohán. Úgy érez­te, mintha minden csontja össze lett volna törve, minden tagja égett és fájt. De megérte. Dalé még mindig azzal a különös, csodálkozó tekintettel nézte és Bo hitetlenül felkiáltott: — Nelll Te idejöttél? — Ha... Ha kétszer nem tévesztettem vol­na az utat... akkor... utolértelek volna ... és el is hagytalak volna! — Nell! Maga lóháton jött le ezen a mere- deken itt? — Persze! — mondta Helen és mosolygott. — Mi leszálltunk és úgy vezettük a lovun­kat — csóválta a fejét Dalé — és mégis örül­tünk, mikor ép bőrrel lekerültünk a völgybe. Ez vakmerőség volt magátol, tudja-e? Néni csúszott meg a ló? — De igen, lecsúsztunk, hanem azért a há­tán maradiami Dalé arcán megjelent az a különös meleg mosoly. — Magával kellett volna maradnom ... De azt hittem, hogy visszafordult. Ám, ha a vé­ge jó, minden jó... Helen elfordította a fejét. Szégyenkezést érzett. De nem sokáig. — Igaza volt — mondja. Elfeledkeztem magamról. — Miben volt igazam? Helen nevetni próbált, — Folytatjuk. — I •■••vjL.. XW.. • MÍWKwraiCGiS v.CDJT XTfmnttBVUtttUk f-r rci 2 1930 julius 10, csütörtök.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom