Prágai Magyar Hirlap, 1930. július (9. évfolyam, 147-172 / 2368-2393. szám)

1930-07-30 / 171. (2392.) szám

1930 juliü# 30 szerda. együttműködés lehetőségét, ha a nemzeti ál­püspök palástjával, mert a boldogult egyházfő, nár politikai utain nem kerülte el az opportu­nizmus módszereit, de palástja mindig tiszta maradt a lelki erőszaktételtől. Humornak is ke­serű, hogy még Stunda István halad tovább ab­ban az erős meggyőződésben, hogy a „jóakarat és őszinte készség lebirja a taktikázást és a félre­vezetést". Szóval mi taktikázunk, mi vezetünk félre, akiknek nincs más taktikánk, mint. az igazság egyszerű és egyenes utjának követése s akiknek az az egyedüli politikai vonzóerőnk, hogy becsülettel küzdünk a nemzet egyetemé­ért, senkit nem áltatunk, hanem .mindenkitől csak áldozatot kivánunk abban a szent erkölcsi meggyőződésben, hogy ez a sok áldozat egy­szer nem prágai jutalmazásra, hanem prágai igazságtevésre talál. Stunda ur meredélyre té­vedt. amikor a pártigazeágot abszolút igazság­nak érzi s ködös tekintete nem tudja meglátni már a meredélyt sem, de mégcsak saját lelki- ismeretébe sem tud egy tiszta fölismerő tekin­tetet vetni. Hetvenkedve számlálja elő az állí­tólagos 19.000 magyar szavazatot, ami Slávik miniszterre esett. Engedje meg Slávik György, hogy mi viszont a „népakaratnak" ezért a trófeumáért csak saj­nálni tudjuk. Lehet, hogy ezeket a szavazato­kat az a.pró nép adta. Áz egészen apró nép, a ki* és gyönge lelkek, az a csekély alsórendü és ehentállásra képtelen réteg, amely mindig sza­bad prédája lesz a raffinált politikai mesterke­déseknek és a hatalom taktikájának. * ' Logikusnak éppen nem mondható levelében Stunda nem feledkezik meg a gazdasági kérdé­sekről sem s kedvezőtlennek mondja a Magyar- országgal kötött kereskedelmi szerződést. Hát már ezért is a magyar kisebbség felel? Ami pe­réig a felelősségrevonást illeti, hogy a mezőgaz­dasági válság orvoslását célzó törvényalkotá­sokban a magyar kisebbség képviselői nem vettek részt, ez szintén szófiabeszéd, mert hi­szen csomóstól ott hevernek a törvényhozás asztalán a magyar törvényhozók javaslatai, amelyeket nem tartott szükségesnek komolyan mérlegelni az agrárérdekek többségi protekto­rátusa s ezekre való tekintet nélkül tette meg a válság megoldására kísérleteit, amelyek min­dig csak szánalmas kompromisszumon alapuló félszeg és fél-cselekedetek voltak és a válság gyökeres leküzdésére teljességgel alkalmatla­noknak bizonyultak. A felelősség áthárítása te­hát merőben igazságtalan, mert hiszen a ma­gyar kisebbség hatóereje számba se jöhet ak­kor, amikor ezt az erőt a dezindusztriálással s a földreform politikai mellékhajtásaként végre­hajtott telepítéssel régi nemzetgazdasági álla­gában valósággal elsorvasztották. * Fölényesen markolja össze Stunda a kisebb­ségi problémák jelentős komplexumát, amikor azt mondja, hogy a kulturális kérdésekről, a sajtóról stb., stb. egész fejezeteket, lehetne írni. 'Ebben azután teljesen igazat adunk a kitűnő honatyának. Sőt abban is, hogy „a legcseké­lyebb jóakarat megnyilvánulásánál közülünk bárki a hazugság sarával való megdobálásnak és becsületsértésnek, az igazság és becsületes szándékok elferdítésének van kitéve". Csak­hogy ez a mi igazságunk. Valóban az is pom­pás dolog volna, hogyha részletesen boncolhat­nék a földreformot és az ellene irányuló harcot. Tanúink Argentínában, Kanadában vannak. _____ * És végül a nagytiszteletü urnák vannak kü­lönleges megjegyzései is. Azt mondja, hogy az intelligens magyar ember, ha jelentkezik az együttműködésre, nemcsak hogy meggy a ácsit jak, hanem nemzetisége és magyarsága áruló­jának kiáltják ki, nyíltan megbélyegzik, kizár­ják s társadalmilag ’s kénytelen viselni a ki- zárt és megbélyegzett ember minden aatrá- nyát. Szintúgy a magvar földművest is, La a közös munkára jelentkezik, kidobja a múmiá­ból a földesura és megfosztja legszerényete keresetétől. Ahány föltevés, annyi rosszindulatú insizimi- áció. Tisztázni szeretnek elsősorban azt, hogy mi az a közös munJka s kik azok, akikkel az együttműködés megbélyegzést von maga után. A nagy, a szélesebb szociétásban való rész­vételt és együttműködést többszörösen megbí­zón yi tolták már az arra leghivaitottabbak, amikor a magyar katona és a magyar adófize­tő polgár mellére kéretlenül odatüzték a pél­daadó kötelességiteljesités szignóim laudiszát. Az elismerésnek ezeket a tényeit nyugodt lel­kiismerettel idézhetjük föl. A magyarság — fejlett államalkotó mivoltának megfelelően — a kötetles szolgáltatásokban megadja az állam­nak mindazt, ami az államé, de — magyarsá­gához híven — a belső fronton is megadja a nemzet számára, ami a nemzeté: a hűséget, a kitartást és a legfőbb nemzeti parancs teljesítéseképpen a szolidaritást, nemkülön­ben a csekély erőiből telő önsegélyt. A nem­zeti élet belső törvényein túl közös munkára és kooperációra való kötelezést csak osztálytár­saival s gyámoiitóival szemben érezhet. De so­hasem azokkal a pártokkal és hatalmi szer­vekkel széniben, amelyek az asszimiláció há­lóival fojtogatják nemzeti egyéniségét. Mert ez nem a megbecsülésen és az osztó igazsá­gon alapuló együttműködés volna, hanem puszta kiszolgáltatottsága feladása a nemzet jo­gosult aspirációinak s könnyelmű és ellenszol­gáltatás nélkül való beömlesztése a nemzet erőinek a csehszlovák tengerbe. Mi elhisszük, hogy az emelkedettebb hradzsini ideológiával szemben Stunda ur szemében ez az állampol­gári hűség és lojalitás kritériuma, holott az az objektív igazság, hogy ez a magunk számá­ra nem volna más, nemzeti öngyilkosságnál. Márpedig a mi eleven testünkből ne akarjon konjunkturafalatokat rágcsálni senki sem. Mi boldogan üdvözölnök egy becsületes lám fikciója helyett egy ideális Svájc lehetősé­geit láJtnók miagunk előtt, amelyek nem kíván­nak semmi föladást, hanem egy emelkedett ál­lam horizontján egyforma értékmérést bizto­sítanak az állam keretei között jelentkező min den értéknek. S ezek kiteljesedése adja a leg­főbb kincset, a honi eredőkből harmonikusan szétrétegeződő és összetevődő kultrát. A csehszlovák agrárérteknöi együttműködés nem alapul ilyen becsületes és igazságos nem­zeti kiegyemlitésen, hanem pusztán a hatalmi önzésen, amely abszorbeálásra törekszik, amely nem keresi a kisebbségi nemzet egye­temével való becsületes megegyezést és meg- békülést, hanem paródiájaképpen minden ilyen törekvésnek, csupán egyének és csopor­tok fölvásárlására tör s erre is csak azért, hogy a nemzet egységét gyöngítse és harci erejét paralizálja. Ezeket az egyenként fölvá­sárolt embereket és csoportokat, amelyek a nemzet testéről leszigonyozva odahullanak a lépre, mi igenis mindig meg fogjuk bélyegez­ni, mint modem gyászmagyarokat, akik — bármely szánandó emberi motívumokból is — árulóivá lettek egy gigászi küzdelemnek és akik a vegetációjukhoz szükséges cipójukat egy nemzet szenvedésének lángjánál akarták megsütni. És itt ezeket a szomorú, szegény magyaro­kat legyen szabad Stunda tiszteletes ur sza­vaival arra emlékeztetni, hogy „nálunk annak a -magyarnak megy a legrosszabbul a sora, aki a közössorsu munkára jelentkezik". Stunda ur nem mondja meg, miért, de én megmondom: az áruló bére mindig hitvány bér, az áruló so­hasem megy egészem bér számba, hanem min­dig csak megfizetett szolgai eszköz, amit a cél- jukattudók kihasználnak és ha kifacsarták, elvetik, mint a citromot. Ez a törvényszerű sorstragédiája mindazoknak a magyar vérsé- ,get megtagadó földéheseknek és köz- hiivalalookoknak, akik a sovinizmus ver­senyében tajtékzó és saját nemzet- testvéreiket marcangoló szájjal ragad­nak előre és ez a sorstragédia sújtja kérlel­hetetlen törvényszerűséggel azokat az ujság- irótársaimat is, akik az uj hatalom szolgála­tában a legsötétebb Mefisztószierepre, a test­véri lelkek kísértésére és kerítésére vállal­koznak. Előbb-utőbb ke-nyérte lenül hagyja le őket az utón a legfőbb Diabolus cinizmusa — fizikai nyomorúságban és bomlott, mardo- só lélekkel, halálos kifosztottságbajn. Ez a válaszunk Stefan Stundának, aki nem átallotta, hogy belevonjon vádiratába bennün­ket is, akik távol a konjunktúráik dél élőjéből, szegényen és az állandó szegénység remény­telenségéiben álljuk a becsületes kisebbségi sajtó posztját. Bennünket nem kecsegtet kar- riér, számunkra nem ígérkezik koalíciós pa­radicsom, mert mi örökre eljegyeztük magun­kat, nemzeti igzaságunk aszkétikus szolgálatá­val s a mi koalíciónk, amit életre szeretnénk hívni, a sz’ovenszkói szegénység s a megfo- gyaíikozott.otthoni kenyér koaliciója. A divi- denda, amit fizetni fog; ha Isten is úgy akar­ja, hogy fizessen: csupán és egyedül a lelkiis­meret tisztasága és a jószándék adta nyuga­lom. * Stunda képviselő ur irhát levelet bármeny­nyit Scotus Vialorhoz: a címzett mindig meg fogja érezni, hogy ezek a levelek nem a ben­ső igazság erejével, hanem egy tovatűnt tör­ténelmi konjunktúra megtartása érdekében Íródtak és meg kell éreznie azt is, hogy a meg­fordult világban az erkölcsi igazság a mi ré­szünkön van, a gyámolitás ma már bennün­ket illet s a skót. vándornak, ha missziójához hü akar maradni, nagy-nagy kerülővel oda kell jutnia a mi szivünkig, a mi szenvedésein­kig­Stunda képviselő urnák pedig be kell lát­nia, hogy aki egy kisebbséget becsületesen pacüikálni akar, az nem nyúl a kortesszóla­mok és a lélekvásárlás konjunkturális eszkö­zeihez, hanem emelkedetten az igazságot kell keresnie. Nem a kisemmizés fondorlatos út­vesztői között kell bukdácsolnia, hanem a jó­vátétel tiszta és egyenes útjára lépnie. Stunda talán a retorikai hatás kedvéért Scotus Viatomak a koaliciós kisebbségi politikával szemben emelt vádjait azzal igyek­szik megpótolni, illetve gyöngíteni, hogy önvádakat támaszt önmagával és az általa híven szolgált rezsimmel szemben. Úgy találja, hogy ha vétkeztek, akkor a gyen­geségükkel és jóindulatukkal vétkeztek. Sco­tus Viator számára nagy tanulság lehet, hogy öbejktiv és javító szándékú vádjai mind­össze ilyen szubjektív és ködös önvádakat vál­tottak ki, amelyekből a farizeus hamis igaz­sága, csökönyössége és javithatatlansága diag­nosztizálható. Ha Stundáhan és társaiban pis­lákolna még a lelkii&meret szikrája, úgy sziv- retefct kézzel kellene meakulpázniok azért a sok vétekért, amit a magyar kisebbség exisz- tenciája elten elkövettek. De mert erre a fér­fias beösmérésre, de méginkább az etbosz- parancsolta megtérésre képtelené:;, e. ... - z­tulniok, hogy helyet adjanak egy tisztultabh rendnek, amely a szenvedő magyar kisebbség előtt megnyitja a veritas et jus útját. A Stefan $tundákn®k az a sorsuk, hogy az az erő morzsolja össze őket, amely ellen a ■ ég- többét vétettek: az igazság. RZ ERDŐ SZERELMESE REGÉNU Irta: ZHNE GREU Fordította: ttOSÖRVNÉ RE2 LOLR (49) — Riggs volt! — tört ki Bo szikrázó szem­mel. — Harve Riggs! Abban a pillanatban, mi­kor megismertem, egy szikrányit sem féltem már. csak dühös voltam, de nagyon! Úgy rá- kiabáltam, ahogyan csak bírtam. Nem emlék­szem már pontosan, miket mondtam neki, de leszidtam alaposan, azt elhiteted, Nell! ő csak vigyorgott. Azt mondta, hogy látja, hogy ügye­sen tudok lovagolni. Megkérdeztem tőle, ho­gyan mert igy megkergetni engem s azt felelte, hogy valami fontos üzenni valója van a te szá­modra, Nell. Ezt üzeni: „Beasley ki akarja túrni Helen Raynert az örökségéből. Ha Helen Ray- her a feleségem lenne, megvédem. De ha nem jön hozzám, Beasley mellé szegődöm és segítek neki..." — Aztán küldött, hogy siessek haza és a világért senkinek ne mondjak el egy szót se rajtad kívül, Nell. Most hát itt vagyok! Siettem! Ránézett Helenre, aztán Royra, végül Car- midhaelre és egyszerre elmosolyodott. — Ez aztán gyalázat — mondta fejcsóválva Roy. Helen nevetett. — Neon értem, mit gondol ez az ember. Hogy hozzá menjek, mert igy megóvhatom az örök­ségemet? Még ha az életemről lenne szó, akkor sem mennék hozzál Carmiehael most szólalt meg először: — Bo, mondja meg nekem: a többi embert fe látta közelről? — Közelről nem láttam őket, de ott bujkál­tak a cédrusok között mind a hárman. Hazafelé aztán gondolkozni kezdtem. Még mérgemben is észrevettem, mennyire meg volt lepve Riggs, mikor felkeltem a földről és meglátta az arco­mat. Nellmek nézett, Nellt akarta elfogni. Ebben az uj lovaglóruhában nagyobbnak látszom. Meg azután az is az eszembe jutott, hogy mialatt én szidtam őt, gyorsan hátranézett és integetett a többi báromnak, hogy maradjanak a fák kö­zött. Esküdni mernék rá, hogy Rigg.- azért hoz­ta, oda az embereket, hogy együtt elfogják és •iwgyék, N.eüt, \ — Ugyan, Bo! Minek tennének ilyet? őrült­ségeket beszélsz — próbálta megnyugtatni He­len, bár belül remegett. — Nem is olyan őrültség ez, Heten kisas­szony — mondta Roy. — Azt hiszem, Bo na­gyon közel jár az igazsághoz. Mit gondolsz te róla, Las Vegas? A cowboy felelete az volt, hogy szó nélkül kiment a szobából. Helen elsápadt és felugrott. — Hívja vissza! — kiáltotta oda Roynak. Roy utánaszólt: — Állj meg, fin! Mind a ketten egyszerre értek az ajtóhoz. Cannichael hátracsapta a sombreróját, nagyot rántott a puskája szijján és egyetlen ugrással nyeregben termett. — Carmiehael! Maradjon! — kiáltotta Helen. A cowboy megsarkantyuzta a lovat, a patkó csattogott a köveken, amint elvágtatott. — Bo! — silkoltóttá Helen. — Hívd vissza! Hívd vissza, kérlek! — Nem akarom visszahívni! — felelte Bo Rayner. Az arca talán még sápadtahb lett, de a szeme ragyogott, mint a kárbomkulus. Ez volt a válasza lágyszívű, szelíd, félénk testvérének, ez volt a válasza a Vadnyugat hívására. — Hiába is hívná — mondta Roy csöndesen. — Jobb lesz, ha utána megyek ón is. Fölállt, sántítva kiment, felkapaszkodott a lovára és megindult a falu felé. Most tűnt ki csak, hogy Bo sokkal jobban össze van ütve, mint ahogyan maga is képzelte. Egyik térde alaposan megsérült. Bizonyos volt, hogy jó néhány napig nem lovagolhat. Helen gondosan kimosta és bekötözte minden sebét, ami jó időbe került. De még sokkal utána és a korai vacsora alatt is ugyanaz a különös, vá­rakozó ragyogás égett Bo szemében. Helen előbb parancsolta, aztán kérte, hogy feküdjön ágyba, de Bo nem akart engedelmeskedni. — Eszem ágában sincs, hogy lefeküdjek. Előbb tudni akarom, mi történt Riggs-szel. Helen megborzongott, ha erre gondolt. Re­mélte, hogy gyilkosságra nem kerül a sor, de rettenetes volt ez a bizonytalanság. — Bo, drágám! Csak nem kívánod... oh... csak nem kívánod, hogy Carmiehael megölje azt az embert? — Nem kívánom, de nem bánom azt se, ha megteszi — felelte Éo. — Gondolod, hogy ... =9 Neü, ha ez a cowboy igazán szeret engem, akkor kiolvasta a szememből, hogy mit akarok. Ezt gondoltam magamban: „Szeretném, ha va­laki odaállna Riggs elé olyankor, mikor sokan látják és hallják és a szemébe vágná, hogy alattomos, undorító hiéna, hogy akasztófára va­ló gazember, aztán megverné, összerugdosná, kikergetné a faluból!...“ Hát ezt gondoltam. Szenvedélyes hangja még ott csengett a szo­bában, mikor közeledő lépések hallatszottak. Helen maga futott az ajtóhoz, hogy félretolja a reteszt. Roy arca fehéren világított a sötét­ben. Mosolygott. Helennek elszorult a szive. — Jó estét kívánok! Hogy és mint méltóz- tatnak? — köszönt Roy nagy körülményes­séggel. A kályhában égett a tűz, az asztalon a lám­pa. Bo a kettős fényben még sápadtabbnak, karcsúbbnak, légiesebbnek tetszett, amint ott ült a nagy karos-székben. — Mi történt? — Nem mondaná meg, hogyan érzi magát, mikor megkérdeztem? — Látja, Roy, hogy össze-viesza vagyok bu- gyolálva! Le kellett volna feküdnöm, de nem tudok elaludni, míg meg nem tudom, mit csinált Las Vegas. Megbocsátok neki mindent, csak azt nem, ha ivott. Roy rendkívül körülményesen ült le és szem­mel láthatóan halogatta a mondókája megkez­dését, pedig a gyerek is láthatta rajta, hogy alig várja, hogy elmondhassa. Munkától, , testi- lelki fájdalmaktól, nélkülözésektől kemény, gondoktól szántott arca meg enyhültnek lát­szott. Csizmája orrával meglökdöste a tűzhe­lyen az egyik kiálló fahasábot. Heten észrevet­te, hogy más csizmában van, amelyen nincsen sarkantyú: — otthon járt tehát, mielőtt idejött — Hol van az az ember? — kérdezte Bo. — Kicsoda? Riggs? Azt már én nem tudom. Bizonyosan kint ül valahol az erdőben és tapo­gatja magát. — Nem Riggs! Előbb azt mondja meg, hol van... az az ember. — Oh, úgy? Las Vegast érti talán? Éppen az előbb kívántam neki jóéjszakát Lefeküdt alud­ni. Olyan sápadt és fáradt, hogy rá sem ismer­nének. De azért jókedvű és, amikor eljöttem, azt mondta: — „Lehet, hogy bolond vagyok, de ha nem fog ezeűtul Tómnak hívni, akkor annak a leánynak egy szikrányi szive sincs!" Bo öszecsapta a kezét — elfeledte, hogy az egyik be van kötve. Hogy Tómnak Mvj,am?, Majd meglátjuk! Siessen már, mondja el... — Azt hiszem, nagyon utálja szegény azt a ráragasztott nevet Nem is valami szép: Las Vegas... — Roy! Mondja már el, mit csinált... Mit csinált Tóm, mert különben visítok! — Helen kisasszony! Látott már valaha ilyen kisleányt? — Nem, Roy, sohasem láttam. De kérem, mondja már el, mi történt Roy jóízűen vigyorgott és a kezét dörzsöl- gette. Riggset szivéből utálta. Még a feketefel- kü, véreekezü rablóknál is jobban. Ez a hazu- dozó, szélhámoskodó, gyáva semmittevő, aká csak a szájával vitézkedett, nagyon a gyomrá­ban volt már. A nyugati ember lehet rossz, vagy jó, de mindig nyílt eszközökkel dolgozik, szembeszáll a veszedelmekkel és az ellenséggel. Az ilyen settenkedő, kétszínű gazemberek vit­ték szét rossz hírét a nyugatiaknak. — Mikor Las V egas után lovagoltam — kezd­te Roy — láttam, hogy valaki más is jön a fa­lu felé a túlsó oldalról. Ez volt Riggs. Las Ve­gas egyenesen a korcsmához ment és beszélgeti ni kezdett az emberekkel. Aztán tovább lova­golt. Mire odaértem, már nem volt ott. Be­mentem a korcsmába. Nemsokára 6okán jöttek, köztük volt Jeff Mulvey is meg a barátai. Ittak alaposan. Sehogysem tetszett nekem a szeme állása, amint rám pillantott. Kimentem az ivó­ból, mert nem akartam verekedni és onnan néztem, mikor jön Las Vegas. ő még nem jött, de megérkezett Riggs. Nagyon el volt gondol­kozva, lassan szedelőzködött le a lóról. Alig ment be, megérkezett Las Vegas is. Jött, mint a veszedelem. Roy elhallgatott kicsit, a nagyobb hatás ked­véért. Most már egészen Bo felé fordult aki, elakadó iélekzettel hallgatta. — Mielőtt én is visszamehettem volna. a.z ivóba (pedig alig volt az ajtó két lépésnyire tőlem) hallottam Carmichaelt ordítani. Hallot­ták már valaha? Elég cowboy akadt az utamba, de egyik sem tudott igy rikoltani. Hamar ki­nyitottam az ajtót és bementem. Ott volt Rigg* meg Las Vegas egyedül a szoba közepén, a többiek meg a fal körül álltak. Riggs fehérebb volt a halálnál. Nem tudom, mit üvöltött neki Carmiehael, de a többiek mind értették a sza­vát. És bizonyos, hogy igazat mondott, mert meglátszott Riggs képón. Csak úgy vacogott a foga.. <-9> Mit... mii mersz tg mondani npkemí 2

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom