Prágai Magyar Hirlap, 1930. május (9. évfolyam, 99-123 / 2320-2344. szám)
1930-05-04 / 101. (2322.) szám
12 1930 májra 4, vasárnap. RItAg sebesi ernö: A bölcsesség dicsérete DZURÁNYI LÁSZLÓNAK övé a pózna zümmögés© a dolgok öreg, fáradt oraságotján De néha játszi gyermek komoly naivitása js a* övé, Ilyenkor emlékrixágot présel a titkok jókedvű rétjén, ötlet!eplöét kerget ítélete fürge hálójába, De as öröm csak a lemondás fémyfogó falán át süti a lelkét, Fülében kiszolgált árbóook sihetdecr femyőkoroikat recsegik, Tengerek roppant zúgását kecses kagylókba skatulyázza, Minden rejtélyek örök eredője szárén nyüaata őt A Tudás kiáltó tornyáról szánra nézi a hebegő viskók völgyét, Hisz édestestrére ő a riziókkal homlokon bélyegzett költőknek. Az ihlet meredek csúcsán tátongó örvénybe szédül ő is, De a józanság metsző levegőjén villámgyors észbe kap S kilátást keres előítéletek bozótjából az Isten felé, Hogy a kételyek sok fájától meglássa a hitnek erdejét is. Gondolatmázsák alatt agyvelejűnek karcsú hídja Le nem szakadt még soha. Ám látom szomorúságát, Ha való és látszat törpe harcát idézi szellemi tornán, Mert ki is tudná jobban, mint ő: nincs az a pazarló, drága Nap, Hogy arany tallérját aprópénzre ne váltaná Koldus vizek szétzúzott tükrén egy nyomorúságos, káé baüám! Dzurányi László maradékbirtoka Irta: ÁRVA PÁL Lám, megmondtam Laci Különös tavaszi éjszaka volt. Az éjfélt már rég elkongatták a tornyok, a csintalan szellők fodrai friss himporok buja illatát rázogatták szét, a íe- hérfüggönyös Iányszobákból szűzi sejtelmek remegtek ki az éjszakába, a kávébázak tiikörabla- kai ritmikus sóhajokká szűrték a cigány hegedűjén síró bús magyar nótát, a szőke Dunát asszony- nyoszolyává dagasztotta a pajkos hold. Az egész Pozsony aludt, remegett, mulatott, —- boldog volt. Mi kelten pedig róttuk a Dnnapartját, a sétányok és uccák útjait órák óta. Ostromló és ostrom* lőtt. Dzunányi Laci, meg én. A feladat, amit rám róttak, nem volt mindennapi. Elcsábítani Dzitrá- nyit Pozsonyból Prágába, elcsábítani ezen az éjszakán, ami engem is szörnyen megfogott s abban a percben odaadtam volna mindent azért, hogy a Dnnapartján telepedhessek meg. Órák óta fújtam a esdbot. Hiába. „Nem"! — alig volt más szava egész éjjel. — Gyere Laci! — majd meglátod. — Nem. — A fővárosban van a helyed. A Prágai Magyar Hírlapnál van a helyed. Ott lehet csak igazi kifutásod. Név, hír, dicsőség vár Rád Prágában! Ugye, eljösz? — Nem. — Prága szép, Prága jó. Legnagyobb, legnehezebb problémáját Neked tartogatja. A gyerekcipős Prágai Magyar Hirlapot Te fogod vasökiü legény- nyé nevelni. — Nem megyek. — Aztán lásd, — Prágában cigány is van, magyar nóta is járja. A Dana helyett ott van a Moldva. Erre a „nem* helyett valami szigorúbbat mon= dottAz éjszaka feketéje már kezdett szürkébe sápadni s én megtorpantam a feladatom előtt. Nem jön. Vége. Hiába. — Hát hiszen van is valami igazad, Laci. Bolond, aki vállalja az exiliamot, ha nem kénytelen vele. A harc is szép, ha rövid. Ott pedig a harc szakadatlan. Nem is egy fronton kell állani a sarat, hanem ötfelé kell hadakozni. Magadra hagyatva, S ha állód a harcot, ha győzői, küriilfoly az intrikák tengere, el akar kaoipózni a gáncs, orvul döf beléd a sanda irigy, hátulról támad a rossz s vakond módjára aiádfurkál a tehetségtelenek hada. Kemény harc ez, csúnya harc ez. Kár is lenne vállalnod. — Tudod mit? — vállalom! örömömben belerikkantottam abba a buja, bolondos tavaszi éjszakába s életem legnagyobb sportteljesítményével ugrottam fel Dzurányi Laci nyakába. S ma, amikor Dzurányi László 20 esztendős uj= ságirását jubiláljuk, amely 20 esztendőnek hőskorát a Prágai Magyar Hírlapnál harcolta meg s amely napra olyan naggyá nőtt, hogy nyakába már igazán nem tadok ugrani, diadalmasan kiáltok fel hozzá: Lám, megmondtam Laci! Fodor Antal dr. * A skrihlertől— a magyar újságíróig Anno, nem emlékszem mikor, a mi családunkban is megesett a baj. Egy egyébként kitűnő fiatalember, izmos, életerős, dologra ter- mett, felcsapott skriblernek. Nagy volt az ijedelem, a család nagyhutaién összeadta a pénzt, hogy visszakorrumpál- ja ezt a délceg fiatalembert az irodalom veszedelmes ösvényéről a szolid polgári élet berkeibe. Nem sikerült az akció s a magyar irodalomtörténet lapjai bizonyítják, hogy a „megtévedt“ ifjúnak volt igaza. A fiatalember diszsirhelyet kapott s ámbár még életében pénzzé tette, ez is mutatja, hogy nem hiába forgatta a tollat. De nem erről van szó, hanem ama lelki ragályról, mely a fiatalember vállalkozása nyomán elhatalmasodott a család tagjain. A gyógyszerészt, az orvost, az ügyvédet, sőt még az Amerikát járt kereskedelmi ügynököt is megejtette a nyomdafesték varázsa, megszédültek és irtait. Nem voltak hivatásosok, csak amolyan kocaskriblerek, a helyi lap vasárnapi számávxik tárcahasábjavn tettek kirándulásokat a dilettantizmus teljes fegyverzetében. Tizennégyéves koromban engem is eUtapott a láz. Skribler akartam lenni és Béla. bácsihoz, a gyógyszerészhez és vasárnapi tárcaíróhoz fordultam tanácsért. Komoly ábrázatta! hallgatta végig lelkendezősemet és a homloka még háromi redőt öltött, amikor megadta o, választ. >rNe álmodozz fiacskám — mondta — a skril)lerkedés már úgyis aláásta a család exisztenciáját. Várd m-eg, mig felnősz, gyújtsál sok-sok pénzt s ha már nar/yon gazdag leszel, akkor fogd kezedbe a tollat.. Lásd, én másként leltem- és nagyon rosszul jártam. Amit hét közben keresek, az utolsó fillérig elviszi a vasárnapi iá,reá. Tudniillik Hz pengőt fizetek a közlésért.“ Méífii sHarubler latlem *> hogy azután Dzurányi László az újságírók ama csoportjához tartozik, akiknél a publicista teljesen fedi az embert, akiknek írott szava lekottázott belső hang. Monumentális architektonikával felépített cikkeiben — akárcsak egy maradandó épületben — nincs egy betű sem, amit — egyetlen tégláiként — el lehetne mozdítani, de nincs egy betű sem, amelyet ő maga el szeretne mozdítani helyéről. Szive vérével és lelke hevével ir, a legiga.zabb hittel, talán több is ez a hit benne és ez az egyenes szó, mint amennyit manapság a politika megérdemel. Ma, amikor immár húszéves a tolla, nem húzná át egyetlen szavát sem és betűt- sem korrigálna, mert húsz év minden írása tulajdonképpen egyetlen nagy, ragyogó tollvonás volt. Talán több hittel és hitének túlságos kiszolgáltatásával írja írásait, mint amennyit manapság a politika megérdemel. De Dzurányi László nem politikus, hanem több: publicista. Publicista a szónak eredeti értelmében, a Bariba Miklósok fajtájából, aki nem reagál a politika napi fordulásaira, hanem egyetlen eszméért hadakozik s akit csak egyetlen eszmény hevít. A politikus sokszor osak programadó, a publicista néha, mint Dzurányi László ©setében, eszmény- adó. Dzurányi László a legbecsületesebb óéin és a lég őszintébb szándékú újságíró. Ezt nemcsak azok tudják róla, akik közel állanak hozzá, de mindenki, aki csak egyetlen cikkét is elolvasta. Mindent lehet színlelni, az irásmüvészét e*szka- motőrjei mindent el tudnak velünk hitetni, csak egy dolgot nem: a belső hitet, a szivbeli meggyőződést, a lélek igaz indulatát nem. És ezért nem való Dzurányi László a csehszlovákiai politikai és újságírás bozótjai közé — noha minden idegszála ideköti — ezért kerülgetik olykor nagy válságok, mert lesipuskások dörrentgetik rá fegyvereiket és sptadasszinok villantják felé hátulról bérelt gyilkukat, amikor ő a széles mellét tárja ki meztelenül. Nem való ide, a bozótba, mert a hitetlen nem képes senkinek sem elhinni azt, hogy hit van benne és nem csörgő arany a zsebében. Mindig teljes mellel harcolt és fedetlen fővel, sisak az arcát sosem védte. A csehszlovákiai magyar kisebbségi újságírásnak a megteremtője ő s a kisebbségi újságírás rendszerint védekező szokott lenni, de Dzurányi László nem védelmi, hanem támadó, igazságért támadó és igazságért lendülő fegyvereket adott az itteni magyar újságírók kezébe. Mert maga is kezdettől fogva mindig csak harcolt és az igazságért harcolt. Amikor eljött a forradalom, az uj állami és közjogi berendezésben ő találta magát legelsőnek otthon, mert nem kellett átváltania a hangját, tollát nem kellett ujjal kicserélnie, az akkor már nyolcéves újságírónak nem kellett magát áthangszerelnie. Folytatta ott, ahol a forradalom találta: harcban. Mentalitása nem változott, uj átértékelést nem kellett magában végeznie, hiszen akkor már rég tudta ő azt, saját testén és lelkén kitapasztalta, mi az: a kisebbségért harcolni. Soha még szóval sem érintette, még akkor sem, amikor valóságos pergőtűz alatt hetekig tartották, — de én itt, ebből az ünnepélyes alkalomból kirukkolok vele: Dzurányi Lászlónak van annyi érdeme a magyar múltból a szlovák ügy körül, amennyiért ma egy maradékbirtok fundus instructussal együtt kijár. Talán még 1910-ben történt, Eperjesen, hogy gr • újságíró“ lett belőlem, azt Dzurányi Lászlónak köszönhetem. Mert a skribler kedéstől a magyar újságírás felé vezető utat nekem és velem egy ült sokaknak Dzurányi László mutatta meg életének, tetteinek és irányiló szavalnak tanításával. Erdélyi László. a tnróoezentmártoni Tatra-banka fiókot akart ott létesíteni, amelynek Gregor-Tajovsky, a ma inkább alezredesként ismert szlovák író lett volna a vezetője. A szlovák banknak Eperjesen való letelepedését mindenáron meg akarták akadályozni, valóságos bajsza indult meg s csak két ember, magyar ember, állott a Tatra- banka ügye mellé: Böhm Aladár dr., a Felvidéki Hírlap felelős szerkesztője és Dzurányi László, a lap fiatal szerkesztője. Dzurányi Böhm Aladár dr.-rai minden rendelkezésére álló eszközzel harcolt a Tatra-bankáért és — nem eredménytelenül. Dzurányi itt a társadalommal harcolt, egy évre rá saját lapjában, a Sárosban, már a közigazgatással, — újra szlovák ügyért. Egy ártatlan, szegény szlovák gubás valami bajba keveredett a csendőrökkel s rajtuk keresztül az egész köz- igazgatással s az a cikk, amely „Egy gubás ée három csendőr" címen a Sároe-ban megjelent, még sokáig emlékezetes maradt a közigazgatási aktákban, olyan furórét csinált. És harmadszor is szót emelt, amikor a szükség úgy parancsolta. Réz Mihály kolozsvári egyetemi tanár a Magyar Figyelő-ben cikket irt a nemzetiségi kérdésről — intoleráns cikket — és ebben megtámadta Fischer-Colbrie kassai püspököt a nemzetiségi kérdésben vallott türelmes felfogásáért. Dzurányi, aki akkor már Kassán, a Felvidéki Újságot szerkesztette, síkra szállott a nemzetiségi toleranciáért és súlyos, éles polémiába keveredett Réz Mihállyal. Folyt a vita, csattogtak a fegyverek s aztán — párbaj lett a dologból. A legsúlyosabb pisztolypárbajra állott ki Dzurányi László Réz Mihállyal a — nemzetiségi kérdés miatt, huszonöt lépésről, öt-öt lépés avance-szal, belőtt pisztolyokkal. És azóta hányszor állott ki Dzurányi László ilyen súlyos párbajra, tizennyolc óta hányszor a magyar ügyért. Mondom, egy maradékbirtok fundus instrne- tussal együtt mindezért látatlanba kijár, ha vissza tudjuk helyezni magunkat az akkori időkbe. S mert Dzurányi László még abból az időből tudja, mi az, a kisebbségért harcolni, tudta mindjárt az államfordulat után azt is, hogyan kell a magyar kisebbségért harcolni. De a múltja nyílegyenesen szabta meg politikai felfogását és eszmemenetét is. A szlovákmagyar sorsközösség a krédója első perctől fogva. Az első volt szerte Szlovenszkón, aki elsőnek dobta bele a köztudatba a testvéries együttműködés és a közös szent kenyér jelszavát, amely nála nem jelszó, hanem ige. És Dzurányi megkapta a maga maradékbirtokát, neki jutott a legnagyobb maradékbirtok abból a földreformból, amely SzJovenszlkón végbement földdel és lélekkel: az „itt állok, — másként nem tehetek" — emberek hevével és égő indulatával őrködik féltő szemmel a szlovenszkói élet értékei fölött, termését vigyázza, a legkisebb buzaszem is, amely veszendőbe megy, fájást okoz neki s nem tekinti, magyar vagy szlovák voit-e az a szem. Hiszem és vallom, hogy van szlovenszkói lélek s inkámáclóját Dzurányi Lászlóban látom. A szlovák-magyar sorsiközösség nem politikum nála, rejtett célokkal, hanem eleven életforma és természetes adottság azon a földön, amelyet Szlovemszkónak nevezünk. A szlovenszkói lélek szól belőle minden melegségével é6 nyíltságával, amikor ir vagy beszél. Soha a politika, hanem mindig az eszme, soha a szólam, mindig az ige hallatja általa szavát hittel és erővel. Szlovenszkó legnagyobb ma.radékbirtokosa, aki becsületesen és fáradatlan sáfárként őrködik azon a roppant birtokon, amely a eors akaratából osztályrészül jutott, lankadatlan igyekezettel veti be tavaszonként földjét, hogy kövér kalászokat teremj írnek és acélos buzit adjanak, A* iga* emberek természetével végtelenül könnyűvé — (és mégis mily na-, bézxé) — egyszerűm tette le Szlovemezkó egész prcblénm-kompéeinmát: a kenyér problémájává. Nem akar egyebet, nem akar többet, máéért nem gondozza a hatalmas birtokot, mádért nem sáfárkodik kincsei felett: búzát teremjen a lafi- fundánim, hogy mindenki egyék a kenyérből, amely szent kenyér és nemcsak kenyér, de ostya is. ♦ Dzurányi László ötéoes munkájának eredménye Talán én vagyok az egyetlen szerkesztőségi tag, aki a P. M. EL nyolc év előtti bölcsőjénél is jelen voltam, * igy közvetlen közeiről láthattam a özlovenszkóa és ruszmazkói magyarság egyetlen fővárosi napilapjának fejlődését. Nyolc évvel ezelőtt már együtt volt egy szerkesztőségi gárda. Megindult a propaganda. A szélrózsa mindem irányából kerültünk össze, hogy Szent-Ivány nagykoncepcióju tervének megvalósításából közkatonákként, a toffl fegyverével, kivegyük a magunk részét. A terv; gyönyörű volt... Csakhogy kivitele óriási nehézségekbe ütközött. Az első és legfontosabb föladatunk volt a magyar olvasó közönség szinte áthatolhatatlamnak látszó közönyét áttörni. Bizalmatlanul fogadták a lapalapdtási tervet s nem hittek a táp életképességében. S még jobbam föltomyosodtak a nehézségek, mikor a P. M. H. első száma kikerült a nyomdá- bóL Mintha ma történt vo-kia... Szomorúan ültünk a Macháosekétteremben. Mindenkinek a kezében a P. M. H. első száma... Öröm azonban senkinek az arcáról nem sugárzott... nem örültünk, mert éreztük, hogy &x 1922 május 31-én este megszületett gyermekünk nem szép, nem egészséges... Könnycseppeket láttam egyesek szemeiben. Örömünnep helyett inkább gyászt ültünk, s osak amikor az éttermi zenész kezéből kivettem a hegedűt és jó ropogós csárdást húztam: akkor vidultak föl az arcok... Bubánatunkban ... mulattunk ... Igv került ki a P. M. H. első száma... A lap nem halt meg, de vegetált. Mindnyájan éreztük, hogy beteg a „gyermek", azonban hiányzott a specialista, akinek könnyű keze simításával, szaktudása nyomán egészségesebb szint kapott volna a „.beteg". A szakszerű vezetés hiánya, a sok kísérletezés, a munkaerők gyakori főiváltása, lehetetlenné totte a 'lap fejlődését. Komoly válságokat élt át a lap, s bizony nem egyszer ébredtünk föl azzal a gonddal, hogy estére esetleg már nem jelenik meg a P. M. H. Nem tudom, kinek jutott eszébe az, hogy a lapon már csak egy ember segíthet és ez: Dzurányi László. Az bizonyos, hogy aki ezt az eszmét fölvetette, annak örök hálával tartozik a magyar olvasóközönség. Dzurányi László a szlovenszkói ujságirótársadalomnak legkiválóbb egyénisége... S bizony nem egyszer féltékenykedtünk a Kassai Naplóra, amikor Dzurányi tollából cikkek jelentek meg benne. Éreztük, hogy ez a szellem, ez a publicisztikai toli hiányzik a P. M. H.^nál. öt évvel ezelőtt, ugyancsak májusban, már alig volt ujságiró a P. M. H, szerkesztőségében. Alig voltunk négyen-öten, s rajtunk kívül ambíciótól fütött magyar diákok... A lap példányszáma rohamosan esett... a helyzet egyre rosszabbodott... De alig két hónap múlva, mintha uj éietelikszirt kaptunk volna, mintha eltűntek volna a sötét felhők a P. M. H. egéről... Uj korszakot kezdtünk, s a fejlődés fontos stációjához ért a lap: Dzurányi László Ült a főszerkesztői asztalhoz ... Uj kollégák jöttek ... Uj főnökünk kora reggeltől késő estig ki nem mozdult a szobájából... dolgozott, tervezgetett, halk, atyai jóságu hangon irányítani kezdett bennünket... Harcolt, vitázott kenyéradó gazdáinkkal... S a lap nívója emelkedni kezdett-------a lap terjedelme nőtt------------meg jelent a vasárnapi melléklet, a: Magyar Vasárnap... Az olvasó közönség fölfigyelt. A P. M. H. már 1925 karácsonyakor, hogy úgy fejezzem ki magam, ken tőrben verte a többi laptársakat. Uj széliem hatotta át a lapot, uj éra kezdődött. S Dzurányi L,ászló fáradhatatlanul tovább dolgozott... újabb terveket szőtt... cenzúrázta írásainkat, kigyomlálta őket, eltüntette a nem is kiáltó, hanem ordítozó frázisokat ... Finom lelke és még finomabb tolla nem tűrt ilyesmit. Nívó, finomság, egyszerűség! Ez az ő újságírói, publicisztikai módszere. Ha most nézem lapunk grafikonját, agy csodálattal figyelem a fejlődés fölfeléi vetését. Nincs megállás ... a lap főszerkesztőnk áddottkezü vezetése melleit ma már tényleg fővárosi nívójú ... Megvalósult Dzurányi László régi terve is: képes melléklete van a P. M. H.-nak... S talán ez az utolsó stáció? Szó sincs róla! A lap fejlődése tovább tart, mert a főszerkesztő még ezzel sincs megelégedve. Még többet, még jobbat akar az olvasó közönségnek nyújtani. Nyolc év nem nagy idő egy lapnál, még kevesebb az az öt év, amióta a Prágai Magyar Hírlap szerkesztősége ólén Dzurányi László áll, s mégis e rövid idő alatt a csodával határos az, amit végzett... Azt hiszem, hogy összes kollégáim leikéből beszélek, ha azt. irom,* hogy büszkék vagyunk arra, hogy Dzurányi László a vezetőnk, a taJftitómesteriink. r ftapsitt MOcnk
