Prágai Magyar Hirlap, 1930. május (9. évfolyam, 99-123 / 2320-2344. szám)

1930-05-04 / 101. (2322.) szám

6 HM májai 4, 9 Adyt nem költőnek, hanem Jeremiás próféta folytatásának tartom —- mondja Avigdor Hameiri, a héber Palesztina legnagyobb költője A Munkács melletti Odávidházáról származó költő a szabadság levegőjét vitte a magyar kultúrából — Palesztina földjére — Az Ember Tragédiájának fordítója öt kötet magyar verset fordított héberre — A palesztinul harcok teljesen uj megvilágításban Beregszász, május 3. (Saját munkatársunktól.) Vannak sorsok, amelyek előtt döbbenésre tágult szemekkel áll meg az ember és amelyek láttán lenyűgözően érezzük a felsőbb hatalmat. Csak az a tudat nehezedik ránk, hogy van sors és van rendel­tetés. Ilyesmit éreztem, amikor elém tárult Avigdor Hameirinek, a legnagyobb élő héber poétának élete. Avigdor Hameiri a Munkács melletti ódávid- házán, egyszerű szegény zsidó nem tudom, há­nyadik gyermekének született. S 14 éves ko­rában első versét a krakkói „Hamicpe" irodal­mi lap azzal közölte le, hogy „ez az a költő, akire a zsidóság 2000 év óta vár*. A ma igazolta ezt a kommentárt és a sze­rény keretek között fölnevelkedett „boch éné­ből a héber irodalom legszebb csili aga s a „ma­gyar irodalom palesztinai nagykövete" lett. Vér ... éhség ... kin ... kísérték utján és mint mondja: „mindent szenvedéseimnek köszönhetek". Mint kis talmudista került föl a budapesti szemináriumba, azonban öröme nem tartott so­káig, tanáraival nem nagyon fért össze és a későbbi nagy héber költőt többször meg­buktatták a héber nyelvből. — Az iskolában történt az égetted való el­ső és utol&ó meghasonlásom, — mondja Ha­meiri. —i Valami fájás kicsinyre gyúrta szive­met és elhatároztam, hogy öngyilkos leszek. A szeminárium aranyszívű igazgatójának, Ba- chernek elmondtam sötét szándékom. Türelme­sen végighallgatott, majd megkérdezte: „Aztán az iskola könyveit visszaadtad már?" A kérdés kijózanított és rájöttem, hogy az életnek vannak föladatai, kötelességet és ezeket a halál előtt el kell intézni — Mikor az oroszok a Kárpátok bérceit rohamozták, bevonultam katonának, hatvan­ötös „Ludvig“-öaka lett belőlem. Talán misztikum, talán más, mielőtt kimen­tem a frontra, egy régi jó emberem, Sehweizer tábornok, a 48-as zsidó bős, bucen zásnál meg­ölelt és azt mondta: „Menj, és a Jeruzsálem! szent fainál mondj helyettem egy imát.* Nem értettem és amikor a vérző fronton keresztül, az orosz fogság kinjain át eljutottam a szent falhoz, az azóta elhalt generális helyett elmondtam a szent imát... A front után jött ötéves fogságom. Mélyen bent Oroszországban sínylődtem, volt olyan év, amikor se sót, se zsírt nem láttam, de ki­bírtam. A fogságban megírtam az azóta fran­cia, német, angol nyelvre lefordított háborús emlékeimet „A nagy őrület" (Haseigan hagga- dal) címen. Most jelenik meg héber nyelven „Ember kezében" címmel fogságba*! naplóm. A cím Dávid mondását szimbolizálja, aki ast mondta: „Te jóságos Isten, essem ezerszer inkább a Te kezeidbe, mert az könyörületes, de egyet­len egyszer se ember kezébe.* Hosszas kínlódás után a szovjet több más héber íróval együtt kiutasított 6e Palesztinába kerültem. Odesszában véletlenül egy magyar tiszt meg­ajándékozott „Az ember tragédiájáéval, amelyet lefordítottam és a páíesztinaí szín­padokon azóta is nagy sikerrel játszák. Majd egymásután fordítottam le a magyar köl­tőket. Tinóditól a mai költőkig öt kötetre rugó breviáriumba ültettem át a klasszikus magyar költészetet. Arany, Petőfi, Kiss írásaiból külön köteteket fordítottam le. A magyar írók iránt kűlöDös nagy érdeklődés nyilvánul meg és Aciynák komoly, mély hatása van. Adyt nem költőnek, hanem Jeremiás próféta folytatásának tartjuk. Eddig csak a lapokban jelentek meg Ady-for­ditásaim, de most Schlesinger dr. debreceni főrabbi és Ady Lajos együttesen .jelentetik meg az általam lefordított verseket. Most újabban a cseh írók, főleg Capek felé fordul az érdeklődés, a „RUR“-t nagy sikerrel játszák. — Az ön nevéhez fűződik az nj héber iroda­lom megteremtése. Hogyan történt ez és mit értenek ez alatt? —• kérdeztem. —• Orosz fogságom után Palesztinában azt tapasztaltam, hogy a héber irodalomra tulaj­donképpen az Oroszországból kikerülő zsidók vannak hatással. Ez azt jelentette, hogy hiányzott a szabad szellem és a Palesztinába kikerült orosz zsidók nem tudtak a cári le- vegőnélküliségbő! kiszabadulni és úgy Írtak, mintha muszka földön lettek volna. V.vX igyekeztem megváltoztat ni. eleinte nehe­zen ment. Mikor Berbert Sámuelhez nyilt leve­let, írtam, annak hangja miatt, bíróság elé állí­tottak, amikor A adható nhoz, a héber irodalom konzervatív nesztorához intéztem fölszólít ást, úgyszólván teljes lett a fölfordulás. Lapot indí­tottam, megalakítottam a ma is működő „Ha- kum-kum“ színházat, amelynek műsora félig szatíra, félig romantika volt, ez lett Palesztina görbe tükre. A szabadságból eredő hangomnak azonban rövidesen visszhangja támadt. Az önérzet és a szabadság szelleme lett úrrá Palesztina zsidóságának szellemi életében. Ebben a kis színházban történt, hogy né­hány évvel ezelőtt, a nagy éhség következté­ben, 3000 „chaluc" (cserkész) haza indult. Es­tére buosuelőadást rendeztem részükre. Volt egy szimbólikue kép, amelyben a tulajdonkép­pen héber eredetű „Nem, nem, nem. Nem me­gyünk mi innen el" dalt szceniroztam. Mikor fölhangzott a ,,Lo, k>, lo. Lo nélóch nipó", a cserkészek eltépték úti igazolványaikat s ott maradtak. Héber irodalomról és áltálában a művészet­ről... Jelenleg egy célunk van. A 3000 évvel ez­előtti héber művészetet restaurálni. Ebben nagy segítségünkre vannak az arabok, akik részünk­re olyanok, mint az eleven muzeum. Megtalálunk nálunk mindent, ami a régi hé­ber motívum. Az arab pásztorok kint a nagy pusztaságban azokat a melódiákat dalolják, amelyek zsidó újévkor szűrődnek ki a temp­lom falain. Származása szerint nyilváirvalóan cseh. Született Magyarországon, magyar Állampol­gár, tud magyarul, első zenei nuuivét, egy az­óta elielegtett operát Budapesten mutatták ibe. Szívesen vallja magát magyarnak, külö­nösen, ha magyarokkal beszól vagy magyar lapnak ad interjúk Bécsiben* él első kezdeted óta, mióta kiemelkedett a katonai karmeste­rek aoráibód. Rácsban aratta első nagy sike­reit, ozmán indultak világgá operettjei, a bé­csi operett márkájával a mindenütt úgy ün­nepelték, mint Johnon Stranss méltó utódáét, a bécsi smeliem remei kifejezőjét. Mi tehát? Céh? Magyar? Osztrák? Ha szive szerint, lel­kiismeretesen kellene választania, aligha tud­na maga is felelni a kérdésre. A bécsiek mint bécsit ünnepük és méltán. A magyarok hivatkoznak számtalan magyart-valló nyilat­kozatára é? mint magyart ünnepi ik, szintén méltán. A csehek származására hivatkozva tisztára esetinek mondják, szintén nem egé­szen alaptalanul. Mindegyikhez hozzátartozik és egyikhez sem tartozik minden kétséget kizáróan, teljesen és maradéktalanul. Merre van tehát a hazája? Csak egyet Lehet felelni rá: az osztrák-magyar monarchiában. A népek amaz egyvelegében, melyet a tör­ténelem ára és apálya hordott össze évszáza dók alatt és melyet a világháború tört csere­pekre négy év alatt. A ma élők között talán a legtipikusaíbib gyermeke a történelem Leg­különösebb áHamalakulatának, amely egy se­reg nemzetet foglalt össze anélkül, hogy ösz- sze tudta volna őket olvasztani, ha nem is nyelvben, de legalább érzésben, öntudatban egy egésszé. Minden, ami bécsi, tulajdonkép­pen ennek az állami helyzetnek a terméke. Bécs lakossága ennek a mépegyvelegnek a konglomerátumából alakult ki, karakterében, ideg alkatában, antropológiai típusaiban, bármennyire német, magán hordja ennek a roppant keveredésnek a bélyegét. Ami benne speciálisan bécsi vonás, az egész nagynéniét- ség tői eltérő, az mind innen származik. Év­századok alatt folyton gyűltek Bécsibe a mon­archia különböző népeinek elemei, beleolvad­tak az ottani németségbe, de a beolvadáskor magukkal vittek bizonyos karaktérbeli, an- thropológiai és egyéb tulajdonságokat, me­lyek lényegesen módosították az eredeti né­met -típust, ahogy a gyümölcsfa — ahogy ter­mészetét módosítják a beleoltott másféle oltószemek. Különféle fajú és nemzetiségű tehetséges emberek seregleltek Becsbe, mint produkálók vettek részt Bécs tudományos, művészi, irodalmi kultúrájában s ez a kod túra más lett tő Lük, mint az egyetemes német kul­túra. Bécs a monarchia egyesben maradandó és megmaradt emléke. Ma már világos, ihogy a monarchia csak úgy tudott volna megmaradni, ha azt, amit Béccoel elért, el tudta volna érni egész terü­letével. Ha az egész nagy nópegy vei égből egy nagy népközösséget tudott volna teremteni. Világosabban szólva, ha el ludta volna érni, hogy az egyes népek külön nemzeti önt minta felé tudott volna emelni egy összetartó ku­polát: a monarchiái öntudatot. Ha németek, A régi héber művészet tartalmát keressük, de kifejezésben, technikában nj utakat ku­tatunk hozzá. Emellett az európai színpadok darabjait ks bemutatjuk. Molnár Ferenc „Játék a kastély­ban" nemrégen aratott sikert. Langer „Külvá­ros" bemutatójára most készülnek. Mindenáron kultúrát akarunk e erre legjel­lemzőbb példa a munkás&zinházunk, ahol égés* egyszerű rikaknesok, földművesek stb. olyan művészetet produkálnak, amely különb, mint a „Habimah" színházé. — Mi volt az oka a palesztinai vérengzések­nek és milyen a jelenlegi helyzet? — Mindenekelőtt meg kell állapitanom, hogy a világsajtóban megjelent híradások túlnyomó része fantasztikus hazugság volt. Palesztinában nincs antiszemitizmus. Ott nem pogrom volt, hanem vérengzés. Ennek megértéséhez elsősorban ax arab népet kell iememi. Tulajdonképpen arab nép nincs. Ellenben arab családok sokasága van és etek a családok állandó harcban élnek egymással. A földért és tekintélyért küzdenek egymás ellen. Az arabok két részre oszlanak: az egyik a gazdagok, az „effendik* osztálya, a másik az állat módjára küzködő „feílahok* tömege. Az effendik nem lehetnek antiszemitáik, mert földjeiket a zsidók jó pénzért s nem erőszakkal magyarok, csehek, tengjelek, horv&tote s a többi népek azonfelül, hogy németeknek, ma­gyaroknak, ©sebeknek stb. érezték magúikat, még valami közös monarchiái öntudatot ia érteitek volna. Jókai egyszer, inkább elszó­lásképpen, miiid öntudatosan, azt mondta a monarchiáról, hogy „tágabb hazánk". Eleget szidták és gúnyolták érié. Pedig ezzel az el­szólásaid alapos valamit fejezett ki, ami ax osztrák-magyar monarchiának létérdekéi Je­lentette. Hogy ez a gondolat Magyarországon a XIX. snázad végén nevetségesnek ée kárbo- ratosnak tűnt íeL hogy Csehországban, Galí­ciában, sőt magukban a német tartományok­ban is abszurdumnak tűnt fel, — azért bu­kott m-eg a monarchia s vele a Habsburg-ház. Megbuktatta a nemzetiségi princípium, ame­lyet neon tudtak — nem is lehetett — egy monarchiái princípiummal egységesíteni. A világháború már csak a végső lökést adta meg a bomladozó épületnek. A Habsburgok tudták, vagy legalább érez­ték ezt. Ezért ragaszkodtak, amíg lehetett, a centralizmushoz. Ezért igyekeztek már Mária Terézia óta egységesíteni az összes fokokon a közoktatást, sőt a közigazgatást is. Igyekeze­tük részleges sikerrel is járt. A hadseregben meggyökerezte11ék ezt a monarchiái szelle­met. A közös hadseregbeli katonatiszt haza- fisága nem nemzeti, hanem monarchiái haza- fiság volt. Az arisztokrácia nagy részébe szintén sikerült beleoltani ezt a nemzetfölötti szellemet. Mindenekfölött pedig megteremtet­ték Bécset, a monarchiái szellemnek gyűjtő' pontját. De a gyűjtőpont nem lett gyújtópont. Radiációja igen gyöngén sugárzott a székvá­ros határain túl, nem hatolt ki még a stíriai vagy tiroli parasztra sem, ezerszer kevésbé a magyar, cseh, lengyel s többi népre. Ezekben egyre erősebb lett a nemzeti különállóság ön­tudata, amely napról-napra erősebb gyanúval nézett mindenre, ami a monarchiái szelle­met jelentette. A közös hadsereg mind nép­szerűtlenebb lett a népek előtt. Az udvari arisztokrácia egyre jobban elvesztette befo­lyását a népre, sőt — Magyarországon leg­alább — kényszerült visszamagyarositani nemcsak nyelvben, hanem szellemben is. Bécs politikai határa már csak az udvar ha­tárára redukálódott, kulturális határától füg­getlenítették magukat a meggyőződött nem­zeti egyéniségek. Bécs üzleti terrénum lett csak, — ezenkívül a monarchia népeinek mu­latóhelye. Mert mulatni, azt jól lehetett a csá­szárvárosban. Legtovább tartotta határát a bécsi zene. El­sősorban a bécsi könnyű zene. A bécsi szín­ház kapu volt a nagyvilág tele, a bécsi szín­házi siker fémjelzés, melyet elfogadott Ber­lin, London, újabban Newyork is. Aki muzsi- kussiikert akart aratni, az a bécsi opecrett- szinházak felé nézett sóvárogva. Aki odahaza, Budapesten vagy Prágában már sikert ara­tott, az Bécs felé kereste sikerének beteljese­dését. . Tehetséges muzsikusok mindenféle, nemzetiségből csődül lek Bécsibe. Itt maguk­ba szívták a bécsi szellemet s az ö eredeti nemzeti vagy faji alkatuk é* a bécsi levegő vették meg. A fellaiiok még kevésbé azok, hím részben a zsidóknak köszönhetik, hogy áftati aorból emberibe kezdenek jutni. Ma már van gyertyájuk, szappanok ée főtt ételt » esznek. Ezenkívül munkájukat jobban megfizetik. Ennek dacára a véres események mégis meg­történtek, mert az arabot, nem zsidó, de testvér gyilkolására is rá tehet venni — egy doboz cigarettáért. Valakinek, vagy valakiknek érdeke volt, hogy föüázitea őket. Álltok a harcot. Ki k«& jelen­tenem, hogy 160 zsidóval nemben mintegy 3000 arab esett el. Erről nem írtak a lapok, de ex tény és ex a tény volt a hatalmas csoda. Megtörtént, hogy a kis „Hudoba* kolóniát, amelyet 16 cserkészfia és 4 cserkészleány védett, 900 arab támadta meg. A cserkészek' csaknem három napig tartották magukat. S az egyetlen hősi halált halt cserkésszel szem­ben 300 arab vérzett eL Tel-Avivőt — ax 50.000 Lakója módén* várost — napokig tartottak soksxoroe túlerővel szem­ben. Nekünk ex a harc, amelyhez semmi köze nem volt az antiszemitizmusnak, erőpróba volt és csak most ítéljük meg igazán optimizmussal a helyeztet. Minden palesztinai polgár éná. hogy a föüd az erő. Akkor, amikor a zsidóságnak földje volt, adta a világnak a bibliát és a talmudot, az­óta, mióta a földet elvesztette, nem adott semmit Palesztinában bizakodóid) a hangulat, mint valaha volt. A nemzeti bank betétállomá­nya a vérengzés óta egymillió fontsterlinggel gazdagodott és ax effendik ismét eladják föld­jeiket. A fejlődés folyik tovább ... Ezeket mondta Avigdor Hameiri, akit Bereg­szászon megérkezésekor a város nevében Ortn- tav Jenő esperes-főbíró üdvözölt és akinek elő­adását nagyszámú közönség hallgatta végig.­_J­összetételélből lett a bécsi zene. így alakult ki egy zenei atmoszféra, mely nem egészen német, nem egészen magyar, nem egészem cseh, — csak bécsi. Érdekes volna ki analizál- ni ebből a zenéből a szláv, magyar stb. moti- vumokat és jedlemorvonásoikat. Érdekes volna szómon venni a prominens bácsi operettszer­zők személyi adatait, — nagy többségükről kiderülne, hogy nem bécsi, nem ia német, hanem — monarchiái. Ma kelten reprezentál­ják a világ előtt a bécsi operettet: Lehár Fe­renc és Kálmáin Imre. Egyik se bécsi és egyik se német. Nincs még egy városa a világnak, melynek pozáeiójájban a mnaaikájjánaik olyan történel­mi jelentőségű szerepe volna, mint Bécsnek. S az a tegkülönőecfb/h, hogy ennek a zenének legnagyobb és leghatásosabb részét nem is eredeti bécsiek csinálták. Monarchiái zene ez s annyiban bécsi, mert Bécs azonos a mon­archiái szellemmel. A hírneves muzsikusokat, akik ezt reprezentálják, joggal reklamálják maguknak a monarchiából lett különféle nem­zetek, végeredményben mégis a monarchia szellemi gyermekei. Jóformán csak ez maradt meg az egykor hatalmas, osztrák-magyar monarchiából. — Clemenceati utolsó szerelme. Párásból ír­ják: Eiféledtén, szegényen halt meg néhány nappal ezelőtt 80 éves korában a Quartier La­tin egy régi uccájámak egy régi házában Rosa Cáron, aki a múlt század végén és e század elején Franciaország és a párisi nagyopera egyik leghíresebb koloraturénekesnője volt. Rosa Cáron halálával kapcsolatban egy-két francia lap most melankólikus történetek ke­retében frissíti föl annak a hosszú szerelemnek egyes epizódjait, amely az ünnepelt énekesnőt Georges Clemeneeauhoz fűzte, a tigrishez, aki még halála után is folytatja harcát az élők el­len. Ezek a történetek egészen más színben mutatják be a kegy étién és kérlelhetetlen ál­lamférfiul aki hosszú élete é« hoeezu karrierje során, úgy látszik, sohasem maradt érzéketlen a női szépséggel szemben. Clemenceau a nők­kel szemben mindvégig szentimentális és gyön- gédérzésü lovag maradt. Az egyik eeet Cic­in enceau halála előtt 9 nappal, tehát a múlt év közepén történt. Egy esőe őszi nap délutánján Rosa Cáron kié lakása ajtaján zörgettek. A szobaJeámy azt jelentette úrnőjének, hogy va­lami „öreg" ember akar vefte bevzélxri. Rosa Cáron ki sietett az előszobába, ahol legnagyobb meglepetésére Clemeneeaut találta. Tíz évvel ezelőtt látta útdíjára az államférfiul Termé­szetesen azonnal bevezette é* szemrehányáso­kat tett neki, amiért betegsége étiemére Ilyen esős időben kiment az uccára. — Én nem va­gyok beteg — válaszolt CJemonooau —, én már meghaltam. De mégsem akarom a földi életet, itt hagyni anélkül, hogy meg ne köszönjem a maga jóságát és ezeretetét, amely 40 éves ba­rátságunkon mindig el kísért, isten vele. — Ezzel Qemenceau eltávozott és otthagyta a könnyező Caront, akivé* tíx évvel erejött.. 1920-ba/o, lemondása után Spanyo4or*xágb:v utazott inkognitóban. M. ei Mtne Georges né­ven hosszú utat tett, meg együtt a 78 éves ál­lamférfi és a 70 éves énekesnő. Attól kezdve egészen az esős novemberi napig nőm látták egymást. Ér Cáron mórt hűségesen követte a sírba nagy barátját... Lehár, a monarchia gyermeke írta: Schöpilin Aladár

Next

/
Oldalképek
Tartalom