Prágai Magyar Hirlap, 1930. május (9. évfolyam, 99-123 / 2320-2344. szám)

1930-05-17 / 112. (2333.) szám

íaaO iii»jub U, aaoatuat. T Tiszáit Ház! Az előttünk lövi, a szenátus­ban már letárgyalt törvényjavaslattal szem­ben sincs en százpercentes jővélem ényem. Ilyet csak akkor tudnék táplálni, ha a kor­mány tekintetbe vette volna az ellenzék ré­széről felhozott érveket, de főleg Gros- sdhtmid Géza dr. szenátor által beadott, egy­szerű, világos s az osztó igazság jegyében megszerkesztett nyugdi javaslatát, amelyet minden, még más politikai érdekeltség is kint és bent nem győz eléggé magasztalni. De az előttünk fekvő törvényjavaslat sza­kasztott módon úgy hat rám, mint a családi enbtantok által rájuk szoruló, házasulandó unokaöcsfeösre rátukmált s amellett minden­féle örökölt hibákban leledző menyasszony, aki jóság, szépség, életrevalóság s a család genezisére való elhivatottság dolgában tá­volról sem közeliti meg a házasulandó kép­zeletében szépen kiformált ideált! Igen, olyanféie az én érzésem is ezen, a régi nyugdíjasok rovására úgyszólván milli­méterekkel lemért törvényjavaslattal szem­ben, amelynek egy nagy bökkenője máris szemünkbe ötlik, miég pedig az a gyanús ki­tétel, hogy alkalmazása a hatóságok kényékedvére lesz bízva. Hogy aztán a végrehajtást novella mi min­dent nem fog még ebből is lefaragni, annak a jó Isten a megmondhatója! Pedig igazán kár volna ily messzemenő rigorozitással fellépni az olyanokkal szem­ben, akik egyik lábukkal máris a sir szélét érintik, miután hanyatló életük óramutatói úgyis szemlátomást rövidülnek! Pedig mily szivszorongva várták már sok-sok ezren ezt a pecsétes levelet; amely alko­nyodé életüknek legalább az utolsó éveit lett volna hivatva némiképp megenyhi- teni. Ismertem érdemekben megőszütt tanárai­mat, akik 70—80 éves életkoruk terhével, a háború előtti nyugdíjjal a tízszeresére, sőt húszszorosára felszökött drágaságban való­sággal éhezni voltak kénytelenek, s ráadá­sul még a szerzett tőkécs'kéjük is végleg rá­ment a hadikölosönre. Az uj nyugdíjtörvény balzsamos jóságában imég mi ellenzékiek is bizakodtunk, ellen­kező tapasztalataink ellenére is . Mennyire inkább maguk az érdekelt igénylők, s hogy most 25. sőt 50 százalékos csalódás éri őket. azon sajnos mi, az ő igazi jóakaróik sem tu­dunk már segíteni. Mi a magunk részéről megtettük a köte­lesség il nket már akikor, amidőn a régi nyugdíjasok egyenjogúsítása érdekében külön törvény­javaslatot adtunk be a már embtettem sze­nátorunk révén. 8ajnos, hogy jobb fiiján ebbe is bele kell mennünk, ellenzéki padjainkról is, mert ezt a kérdést nem lehet és nem is szabad összetévesztenünk más politikai kérdések­kel, nem egyszer politikai fondorlatokkal. De még kevésbé szabad azokat csakis az egyoldalú politikai retortán keresztül elin­tézni. Az e törvényjavaslatban lefektetett nyugdíj- rendezés nyomán, amelyből másokon kívül n legmostohébb állapni elbánásban részese- rl/í óvónők teljeven ki varnak hagyva, ruint látom, sehogy sem fognak a régi nyug- dijasok sóhajai egész áMalánosságban lecsen- íPbilnj. ISII öl) kezűleg: a tört remények tövisei felsír egesz ide ez aranytreju, marvanyezoD- rokkal megrakott, galériás és a mai össze té­té'ében nemcsak külsőleg, de a képviselőd padok szerint is kissé teatrális nemzetgyűlés si tanácsterem pereméig, hogy amikor a nagy ínség, elkeseredés a mai verébért a holnapi tulkot is kész feladni, ugyanakkor nekem és pártomnak, éles ellenzéki álláspontunk mel­lett sem szabad útijába állnunk még ennek a sovány verébnek sem! Hiszen sokakra nézve valóban létkérdés az, hogy a nyugdijilletmé­nyek minél szaporábban eljussanak a repüb- likának szánalomra legméltóbb polgáraihoz: a régi nyugdíjasokhoz. És ha ebben a szorult helyzetben mi el­lenzékiek bele is törődünk ebbe a csonka nyugdijrendezésbe, ezzel még nem hagy- jxik fel a harcot egy jobb, méltányosabb és kivétel nélkül való nyugdijrendezés érdekében. Valamint abba sem tudunk belenyugodni, hogy a nyugdijetapp-rendszer sokak számá­ra mintegy ad grecas ealendas tolta ki az újabb nyugdijjárulékokat a szükséges fede­zet hiányában ahelyett, hogy a meglevő fe­dezet bizonyos percentuációban, az összesek között, de kivált a legrokkantabbak között osztatnék el. Valamint az sem egyeztethető össze az igazi demo­kratikus jogegyenlőség szellemével, hogy a jogosultság rovására túlságosan előtér­be helyeztessék a vagyonállapot, ami vég­telen sok viszc'‘lesre és önkényre, sok per­centes jogfosztásra fog vezetni. Ily körülmények között a mostani tárgya­lásról távolról sem fogunk tudni haza menni azzal a tudattal, hogy jó munkát végeztünk, a sebeket behegesztettük, az életnyomor szakadékait a reszkető és rokkant öreg lá­bak alatt betömtök és a paritást az egész vonalon ugyahogv helyreütöttük. Legfeljebb egy újabb csalódással, aminővel e teremből sokszor kénytelenek voltunk már hazakul­logni ! A felhozott anomáliákat egészben véve én se merném általánosítani. Mert hiszen so­kan vannak, akik dacára annak, hogy a régi világból valók, még sem osztoznak a régi kevésbé szerencsés nyugdíjasok sorsában, mert abból a kategóriából bizonyos felsőbb kegyek alapján kivétettek s i<*v tűrhető, sőt szolgálati éveik és érdemeik Fölölti nyugdij élvezetébe jutottak. Még kevésbé vonatkozta­tom azokra, akik annak előtte va<ry egyálta­lán nem, vagy valami kevés ideig voltak állami szolgalatban, de mint jó konjunktu- rások a prevrat vitán azonnal jó és zsíros dal Imriba cseppentek mint Háry János a francia királyi trónra, s alig pár évi szolgálat után miniszteri papíron meghároinszorosi gyeltjei köré. Mint a régi tanárok, tanítók, postások, vasutasok, közigazgatási és árva- széki tisztviselők, minden rangú katonatisz­tek és altisztek és volt csendőrségi közegek, bányászok, erdészek, dohánygyári alkalma­zottak. A papságról nem is szólva, amely még sz>ilk- marohka! kimért fizetési fákéhoz képest vem kap megfelelő nyugdijat, holott a legtöbbje a végső eromegfe-z;lésig, hetven, nyolcvan éves életkorban is, ötven­hatvan szolgálati évvel megterhelve huzza- huzza az Ur igáját, sorjában böngészi lefa­kult anyakönyvi lapokon a bekövetelt ada­tokat a leghiányosabb adatbemondás alap­ján, elgyengült szemével, ingyen, ex otffo, százszámra, csak úgy egyszerű kézlegyintésre még magánfelek ügyében is állítja ki azután az anyakönyvi adatokat akkor, amikor az „uradok" minden hivatalos teljesítményért ugyancsak bevasalják jussukat a magánfele­ken. Pedig nem egy azok közül még késő vénségében is sínyli azokat a beruházási adós­ságokat, amelyekbe beleverte magát, amikor a plébániát úgy mezőgazdaságilag, mint ház- taitásiilag beruháznia kellett. Nem titkolhatom azonban mégsem el abbeli ámulásomat, hogy a tárgyalás ólait levő javaslat nérrn nyug­dij jav il ás reményét csili oglai ja meg az egyetemes papság szeme előtt is, M-’Mezzel ellentétben mennyire más és elő­nyösebb a helyzete azon polgártársainknak, kik szerencséjükre a múltban nem Szlovenszkó földjén, vagy Ruszinszkóbau szolgálták a köz­érdeket és azt a népet, amely ma a csehszlo­vák republika népe, nem is saját ősi földjü­kön, szükebb hazájukban, hanem mint volt osztrák beamterek vadidegen balkán földön robotoltak s aztán a végén diadalérzéssel sze­retett hazájukba visszatérhettek. Bizony-bi­zony ezekre a lelki diszpozíciókra is kell te­kintettel lennie a tisztelt Háznak, ha őszin­tén, ha igazán állítják az urak a konszolidációt és a lelkek megnyugvását. Mi tehát még ezt az agyafúrtsággal össze­állított törvényjavaslatot is le fogjuk nyelni, mert jobb hiányában le kell nyelnünk. Mert mélyen áiérezzük azt, hogy tótt szolgálati évek betudásával a legkedve­zőbb nvugdijrendezés alapján élvezik nyug­dijukat. A régi nyugdijasok káiváriajárása Hanem a régi nyugdijasok azon kategóriáit tartom még szükségesnek egyenkint is felso­rolni, amelyek eddig minden nyugdíjigé­nyüktől meg voltak fosztva. Ezekre igazán szánalom nélkül még gon­dolni sem lehet. Ezekről szinte len a nyo­mor és a szemrehányás a mi demokrá­ciánkra! Ezek közül sokan immár csak a temető csend­jében fognak bírni olyan nyugodt lakással, ahonnan lakbérhátralékok miatt háziuri ön­kény többé ki nem zavarhatja őket. Tisztelt ház! Ne feledjük, hogy az árvák, özvegyek, magatehetetlen szegény Öregek, szolgálatban lerokkant katonák, még ha tá­bornoki rangban is voltak valaha, az égbe­kiáltó bűnnek a vádjával illethettek volna bennünket a keresztény morál szerint azon megrövidítések miatt, amelyeket eddigi el­látatlanságukban el kellett szenvedniük! A halottrablás a legaljasabb bűnök egyike s mint ilyen mindég a legnagyobb megve­tést vonták magukra annak elkövetői a társadalom részéről! Uraim, közel jártunk immár mi is e égbikiáltó bűnhöz azál­tal, hogy veszni, hogy pusztulni hagytunk sok szegény árvát, özvegyet, öreget, lé- rokkant munkást stb., hogy eddig meg­vontuk töliik azt, ami őket joggal megil­lette, amit hosszú, sokszor életgyilkoló szolgálatuk révén nagyon is megszolgálták öreg, vén napjaikra* Az első és a legszánalomraméltóbb kategó­riába tartoznak főleg a volt szlovenszkói közigazgatási, vasutas és postaalkalmazottak, továbbá a régi rezsim­ből maradt tanárok, tanítók, óvónők, do­hánygyári és bányamunkások, közüzemi pá­riák, volt hivatásos katonatisztek és al­tisztek, úgyszintén mindezen és más családfönntartó után visszamaradt özvegyek és kiskorú árvák. És ezek közül is még nyomorúságosabb hely­zetben vannak azon egyszerű és uri-koldus- népek, akik sehogysem tudják érvényre juttatni nyug­díjigényüket, bár már az összes hivatalokat: a falusi jegyzőtől kezdve véges-végig átku- nyerálták s velünk, képviselőkkel is megjá­ratták, hogy a nyugdijmegadás sinequanon- ját: az állampolgárság elismerését megsze­rezzék. Ezeket, a végső szalma szálhoz folyamodó nyug- dljluvnylöket. sokszor olyan dilemma elé állít­ja!, hogy mondjanak le ez igényükről, szóval utolsó falat kenyerükről, s akkor megkapják az állampolgárságot. Dehát, Istenem, mire való neki akkor az állampolgárság e republikában, ha kétségbeesésében nincs más választása, mint a kötél! Kérdem az egyes miniszter urakat, mit szándékoznak tenni azokkal az alkalmazot­takkal, akiket minden előzetes vizsgálat nél­kül, tisztán hatalmi szóval, helyi potentát közegeik által úgyszólván kikergették rend­szeresített állami szolgálatukból, mint ahogy az eperjesi postahivatalnál tör­tént az, amikor hat régi postaalkalmazottat minden jogszabály ellenére szélnek bocsátottak s megvonták tőlük nemcsak az őket megillető fizetést, de a nyugdijat is. Takarékoskodjanak a fölösleges bürokrácia rovására! Én tudom, hogy a kormány csak úgy vak­tában nem szórhatja a személyi járulékokat akár rendes fizetés, akár nyugdij alakjában, amikor az adósról máris reoseg-ropog a nagy megterhéltetéstől. Hiszen csak az általa fölvett nyugdíjigénylők száma kitesz 127.801-et, 317,171.860 korona évi nyugdijteh értét ellel! Nem csoda, ha ily körülmények között még Englis dr. sem tud csodát teremteni, pedig ugyancsak imponál az ő finánczsenije minden­felé. De néha az egyszerű embernek a tanácsa is a gordiuszi csomó megoldásához vezet! Azért jó azokat is megszívlelni. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a régi nyugdíjasok száma emelkedés helyett napról- napra csak apadhat, s a tehertétel tetemeseb­ben le fog szállni sokaknak ax elhalálozása folytán. Hiszen többnyire olyanokról van szó, akik számára minden nap külön isteni ado­mányt jelent. Ennél a tételnél, bár az ég éltes­se őket, természetszerűen nagy megtakarítás fog mutatkozni, amit aztán az etappok jobb és kedvezőbb kialakítására lehetne fordítani. Sok üzemnél és hivatalnál, kivéve a végre­hajtó vasúti szolgálatot, ahol a restrikció egye­nesen biin volt a szolgálat érdeke, az alkalma^ zottak egészsége és a közlekedési biztonság ellen, a derüre-borura megszaporitott személy­zetet viszont a szükséghez képest restringálni kellene, ahol tudniillik nem a személyek keres­tettek a hivatal számára, hanem hivatal keres- / tetett a személyek számára. Teszem egyes mo~ nopóliumos állami üzemeknél annyi az inspek­tor, finánc s mindenféle ujeüttetft egyén ná­lunk, hogy azoknak a múltban se hire, se ham­va nem volt, s mégis szépen dolgozott a verkli. Hogy tehát ma a szolgálattevők és a nyug­díjigénylők száma napról-napra mindjobban növekszik, annak oka a bürokratizmus tul- tengése következtében előállott inunkasza- poralat, úgyhogy most a hivatalok nfate falják a sok aktáit és papirost. Azután ma a bizonytalan megélhetés miatt nemcsak az, akinek a két kezénél egyéb va­gyona nincsen, de még a kisebb-magyobb va­gyonkával bíró polgártársaink is szöknek az ekétől, szöknek a pulpitustól, menekülnek a műhelytől s tólulnak az állami szolgálatba, vagyis igyekeznek a bizonytalan megélhetést nyújtó magánfoglafkozást főicserélni a bizo­nyosabbnak tetsző állami szolgálattal, minek folytán kint még jobban drágul az élet, az ál­lam meg nem tud mit csinálni a sok jelentke­zővel. íme, mit nem eredményezett már eddig is a csapnivaló szociális, ipari, kereskedelmi és me­zőgazdasági kormánypolitika, amely egyetlen­egy problémát sem volt képes eddig közmeg­elégedésre megoldani. Azután mennyit lehetne .megtakarítani a túl­tengő közbiztonsági és rendőri gazdaságosabb politikával is. Mert, hiszen a nagy csendőri és rendőri készenlét a tulaj­donképpeni hivatása mellett mintha azért is volna, hogy mindenkinek úgyszólván a lel­kére nehezedjék. Valamikor Eperjesen négy városi rendörbácsi ügyelt a. közbiztonságra s derekasan teljesítet­ték kötelességüket. Ma már annyian vannak, hogy külön rendőri palotáról kell gondoskodni részükre, holott betegeinket nem tudjuk elhe­lyezni a megfelelő kórházba! Sok-sok tehertétel kiküszöbölésével lehetne ám könnyűszerrel könnyíteni az állam háztar­tásán s ellátnia különösen azokat, akik eddig Iegtöbbet nélkülöztek. Nem hagyhatom szó nélkül végül a mi bá­nyamunkásainkat, sem, akik. rendszeres állami munkások voltak s egy idő óta ezt a szerzett jogot, egyszerűen megvonták tőlük s nyugdíj­igényükkel oda utasították őket a vérszegény társládákhoz, amely — mint ilyen —- koránt­sem nyújt egyenrangú biztosítékot a rounká bői kidőlt bányamunkásaink számára! A javaslatot, Grossohmid Géza dr, szenátor­nak a szenátusban, előterjesztett fönntartásai és a kormánnyal szemben való bizalmatlansá­gom kifejezése mellett, elfogadom. A vita utolsó szónoka G1 aesel német agrá­rius volt. Ezután Procihaska és Jezseik elő­adók ellök a zárszó jogával. A képiviselőház ezután a kommunisták ki­vételével valamennyi jelenlévő képviselő szavazatával első olvasásiban elfogadta a ja­vaslatot, a mód ősi (ásókat elleniben elutasí­totta. A Ház hozzájárult továbbá £ szenátus azon határozataihoz, amellyel a tábornokok nyugd ij rendezésére vonatkozó törvény javít­ja lót elutasította. Több ménteleii ügy elintézése után még A nyugdíjasok nanaszainak csak egy része nyer orvoslást marad a köz számára a iéljó, ami sokszor veszélyesebb az egész rossznál. Bizorfy, bizony, amíg a többségi urak be nem szüntetik az egymásra való agyarko­dást ée féltékenységet, aimig a közvélemény előtt elvesztett hitelüket ismét vissza nem szerzik, amíg a jogegyenlőség tudata át nem hatja mindnyájukat és nem igyekeznek leg­alább némileg, legaláíbb a súlyos dilemmá­ban lévő csehszlovák néppárt pszichéjére való tekintetből a keresztény morál alapjára helyezkedni, addig itt nem lesz áldásos parlamenti munka és a nagyvonalú elfogulatlan kor­mánypolitika helyett többnyire vagy az egyik, vagy a másik párt terrorja fog a serpenyőbe esni, nem csekély kárára az égető ügyeinknek, kárára az egyetemes, a korporációs és a magánérdekeknek! Mert azt ma már mégsem merném feltéte­lezni, hogy a szabadkezü minisztériumok műhelyeiből is ily idétlen korcsszülemények kerülhetnének ki a parlamenti bizottságok elé, mint aminőkben de facto alkalmunk van nem egyszer gyönyörködnünk. Mivel a lesk-elődő pártszempontok, sokszor a benső meggyőződés híjával is, csupa taktikából már a minisztertanácsban kiradixózzák a jót. is beszélek, amelyek ma csak az adóvégre­hajtó révén mérlegelik az állam jótékony kezét s nyomorúságuk és kopárságuk szinte elvész a hozzáférhetetlen rengetegeikben és zord erdőségekben. De hát nincs is kilátás egészséges parlamenti munkateljesítményre mindaddig, amíg a leg­el len tété sebb világnézeti és politikai program alapján álló pártokból összeverődött mai kor­mánytöbbség, ebben a szerencsétlen összehá­zasításban széthúzó kezében tartja a kor- mányrudat! Mert ezt a többséget soha, de so­ha sem fogja áthatni és vezetni a pártszem- p-ontoktól ment közérdek s mindnyájunk ja­va, hanem csak a nagy vajúdások között ki­izzadt és nehezen kiverekedett kompromisz- szum. Az ilyen állapot, uraim, mindig kirobbanás­sal fenyeget és ezt a kirobbanást eddig Is csak úgy voltak képesek a többség urai ugy- ahogy elodázni, de semmiképp sem eltüntet­ni, hogy a hajóból, mint az életet tovább vi­vő törvényjavaslatokból, sorban kidobálták a Jónásokat: a gazdaérdekeket, a szlovenszkói és rusziinszkói politikai és közgazdasági vé­delmi eszközöket, a kereseti pályák közötti kiegyenlítést, a kisiparosság és munkásság jogos igényeit, a falánk tengeri szörnyete­geknek, az olykor-olykor jónak ígérkező tör­vényjavaslatról a kompromisszum kedvéért ilyképpen akarva-nemakarva le kell faragni amikor a nyomorúság ezer és ezer helyről felsir hozzánk, ezen etappos törvény nyomán, amely hivatva lett volna a régi és az 1926. évi nyugdíjjogo­sultaik közötti különbséget teljesen kiküszö­bölni, valamint az ellátatlan nyugdij igénylő­ket han sóiéképpen ellátni, csak még jobban fogják sok-sok csalódottnak a lelkét megse­bezni. Mert valóban sokaknak még egyszer kelle­ne születniük, hogy a mi demokratikus álla­munkban egyenrangú és méltányos nyugdij- igényre tehessenek szert. A reménykedők­nek pedig még külön is kellene imádkozniuk a hosszú életért, hogy a rájuk nézve még mindig sérelmes nyugdijetapp végső fokához még földi zarándoklásukban el tudjanak jut­ni. Már t. i. azok az öreg és rokkant nyugdija­sok, akik nem tartoznak a republika népcsa­ládjainak primogenitusai és különleges ke-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom